Kötelező olvasmány

- A hátsó sorból - Ruth on Roxy
- Zappa: Egy interjú - jó, 1973
- ROCK - és más négybetűsek 1968
- Road Tapes #2 - by Milán  << 
- Terry Bozzio & Borlai - videó
- Műszál Bob / Szomorú Jane
- Zappa idézetek - megmond.

Zappa Stream Radio

Creative Commons Licenc

Hozzászólások

Címkék

100%zappa (12) 1950-es (3) 1963 (2) 1964 (1) 1966 (3) 1967 (7) 1968 (3) 1970 (6) 1971 (3) 1972 (1) 1973 (1) 1974 (1) 1975 (3) 1977 (1) 1978 (4) 1980 (1) 1981 (2) 1982 (2) 1983 (3) 1984 (3) 1985 (1) 1986 (3) 1987 (1) 1988 (1) 1989 (2) 1990 (4) 1991 (5) 1992 (2) 1993 (1) 1994 (5) 1995 (1) 1996 (1) 1997 (2) 1998 (1) 2000 (1) 2004 (2) 2005 (3) 2006 (10) 2007 (8) 2008 (2) 2009 (4) 200 motels (25) 2010 (20) 2011 (45) 2012 (19) 2012 újrakiadás (4) 2013 (31) 2014 (19) 2015 (13) 2016 (16) 2017 (5) 4xmix (3) 60as évek (22) 70es évek (37) 80as évek (24) 90es évek (4) aaafnraa (1) after crying (7) ahmet (12) ajánló (7) állat (10) Anaïs Mitchell (4) anekdota (43) animáció (14) audiofil (3) autogram (4) a zenéről (85) bakelit (16) baltimore (2) bármimás (1) betegség (7) bulvár (40) cd (21) cenzúra (13) dalfordítás (313) dezinfó (16) dili (72) díszkiadványok (9) diva zappa (6) dob (21) dramatika (31) dvd (6) dweezil (33) dzsessz (17) ed palermo (13) életrajz (20) english articles (15) étel ital (18) évforduló (33) e don quijote (6) film (28) főhajtás (29) fotó (11) francia (3) fülszöveg (40) FZ-kampány 2016 (2) fzDVD (6) fzfilm (13) fzfotók (46) fzinhungary (3) fzkarikatúra (24) FZkönyv (11) fzrajzok (7) fz 70 (34) fz dokumentumműsor (34) fz feldolgozás (198) gail zappa (25) gitár (5) gitárlemezek (4) gitárszólók (46) grammy díj (7) grande mothers (22) gyász (20) gyűjtőoldal (13) halloween (20) hamburger (3) hangmérnök (9) hangszer (3) hatások (26) hiperkarma (7) honlapfejlesztés (19) honlapok (20) hungarikumok (94) igazi fzkönyv (7) improvizáció (20) interjú (17) irodalom (5) joes sorozat (5) kábszer (12) kalóz (81) képregény (1) képzőművészet (19) kiadatlan (22) klasszikus zene (81) koncertvideók (20) konfliktus (15) könyv (39) kották (22) lemezipar (7) letöltések (70) magyarember (18) magyarzenész (73) magyar sajtó (46) mások zappáról (71) midi (4) moon zappa (10) nemzappa (80) nemzappadal (44) oktatás (4) online zene (199) orosz (2) párhuzam (36) pink floyd (73) politika (52) pop (5) popkult (95) posztumusz kiadványok (41) próba (7) promóanyagok (33) rádió (5) raktár (2) rejtvény (2) rendezvény (2) road tapes (3) rockzene (48) Roxy (8) sajátcikk (20) sajátinterjú (4) sajtó (32) sdb (43) sorlemezek (99) synclavier (16) syrius (3) szövegelés (46) tab (5) tánc (4) teljes koncertek (13) tervek (1) tévé (36) the band from utopia (7) turné60as évek (20) turné70 (3) turné70 71 (30) turné72 (14) turné73 (41) turné74 (19) turné75 (3) turné75 76 (16) turné76 77 (8) turné77 78 (11) turné78 79 (13) turné80 (19) turné81 82 (18) turné84 (15) turné88 (32) új kiadvány (29) utazás (3) válogatáslemez (3) vasfüggöny (18) véleményezés (68) ycdtosa (9) yellow shark (14) youtube (18) zappanale (15) zappa budapesten (12) zappa család (32) zappa day (2) zappa emlékzenekar (17) zappa family trust (19) zappa interjúk (90) zappa plays zappa (64) zappa szövegek (45) zene (1) zenészinterjúk (75) zenésztársak (110) zz későbi cuccok (8) Címkefelhő

McWazoo ZPZ-beszámolója (Bécs)

2009.06.05. 13:52 mB

Szólj hozzá!

Címkék: 2009 véleményezés zappa plays zappa sajátcikk

Zappa Plays Zappa, Bécs, tegnap

2009.06.03. 10:20 mB

Szólj hozzá!

Címkék: 2009 zappa plays zappa sajátcikk

Malcolm McNab trombitás a WAZOO-ról

2009.05.29. 20:25 mB

http://www.royerlabs.com/photos/session_photos/mainpic/mcnab_cover.jpg1972 volt mikor a barátom, Kenny Shroyer azzal hívott fel, hogy menjek el Frank Zappa egyik próbájára La Brea-ba, Hollywoodba. Azt tudtam, hogy ki Frank Zappa, már a rajongója voltam: 1963-ban tagja voltam annak a zenekarnak, amelyik a brentwoodi Mount Saint Mary's College épületében adta elő a darabjait, többek között azt, amelyikben több al-karmestert irányított, majd a zenekar előtt egy kierősített citerán játszott, leveseskanállal. Azt viszont akkor még nem tudhattam, hogy saját zenei fejlődésemnek egy nagyon fontos szakasza ekkor kezdődött el.


(A WAZOO album fülszövege)

Malcolm McNab: Bebop Tango (Exquisite CD, 2006)


03_720917ad copy.jpgA zene finoman szólva is óriási kihívás volt. Volt már dolgom korábban is új, avantgárd zenékkel mindenféle Los Angelesi helyeken, mint amilyen például a Hétfő Esti Koncertek vagy az Ojai Fesztivál volt. De tényleg azt gondolom, hogy miután Frank zenéjét játszottam, a saját személyes "korlátom" feljebb, egy újabb szintre került. Sok vele dolgozó zenészt hallottam panaszkodni, hogy mennyire kemény zenekarvezető. Szerintem mindössze pontos előadásban szerette volna hallani a darabjait. A pontos előadás viszont sok egyéni gyakorlást és számos közös próbát kellett hogy jelentsen. És tudják mit? Mi mindannyian jobb zenészek lettünk azok után, hogy Frank zenéjét játszottuk.

02_720915review copy.jpgJópár hétig próbáltunk, mikor kiderült hogy szeptemberben Los Angelesből a húszfős zenekarral Európába utazunk. Nekem épp akkor ajánlották fel a frissen megnyílt Schubert Színház elsőtrombitási állását Century Cityben. Azóta eltelt 30 év - a színházat már lebontották. Nekem viszont sikerült elfogadnom az állást és még a Wazoo turnéra is el tudtam menni, mert tudtam találni valakit aki helyettesített arra a pár hétre. Az akkori feleségem, Joann Caldwell szintén benne volt a hamarosan "Grand Wazoo" néven ismertté vált csapatban, és akkor volt 15 hónapos a kislányunk, Stephanie (most a San Franciscói Operaház Zenekarának fuvolása/pikolósa), akit nagyon nehéz szívvel hagytunk egy ideig magára.

A kihívás és az izgalom magában a zenében volt. Ahogy most 35 év múltán visszahallgatom a bostoni koncertet, elámulok a teljes zenekar valóban kreatív improvizációin. A pontosan begyakorolt, nagyon bonyolult zenekari részeken túl teljesen szabad formáknak és a buginak valami furcsa keveréke bukkant fel. Soha nem tudtuk, mi fog történni. Ott volt például a nagy "képregény-számunk" a Felt Forumban, a Madison Square Gardenben, ahol az improvizációt mindannyian a színfalak mögött talált képregényekből felolvasott részekkel kevertük. Hónapokkal később a Petit Waz oo, azaz a Grand Wazoo tíztagú utódzenekara idején a (szintén a színpad mögött talált) Sousa indulós-könyvből vett indulókkal kezdtük a koncertet. Ez úgy indult, hogy mindenki az első oldal első indulójával kezdett, és akire Frank rámutatott, az lapozott és a következő indulót játszotta. Nemsokára vagy féltucat Sausa induló szólt egyszerre teljes kakofóniában, mikor Dave Parlato basszusgitáros felhozott egy (szintén hátul talált) kukát, amiből banánhéjat, szemetet kezdett szórni a színpadra… Ennek a világpremiernek az utolsó hangja után Frank bejelentette, hogy a darab címe "John Philip Sousa összezavarodik". Ezek a bolondozások segítettek oldani a kottaállványunkon levő darabok összetettségégével való küzdelem feszültségét.

03_downbeat copy.jpg

Emlékszem hogy Frank, akinek úgy tűnt hogy semmi nem kerüli el a figyelmét, Berlinben észrevette hogy a McNab házasfelek között vad viharok dúlnak. Joann és én vitatkoztunk egy kicsit, és Frank ezt elő is hozta a koncerten. Azt hiszem úgy mutatott be mint a "harcoló McNabok", és elkezdetett velünk egy zenei párbeszédet a trombitánkkal és fagottunkkal, ami pillanatokon belül egy nagyon felfokozott dialógussá vált. Azt hiszem nagyon jó módja volt annak hogy megnyugtasson minket és elsimítsa a dolgokat.

Ezt a bostoni koncertet sosem fogom elfelejteni. Egy bugi jam közepén egyszer csak azt látom, hogy a feleségem a fagottját az állványra téve otthagyja a fafúvós-szekciót és a színpad előterében önfeledt táncba kezd. Ahogy azt sem fogja egyikünk sem elfelejteni, mikor egy erősítő-láda a koncert előtt leborult és összetörte Jay Migliori ritka és nagyon drága fafúvós hangszerét.

A Grand Wazoo bármilyen rövid életű is volt, egy nagyon fontos emlékem, egy nagyon különleges élmény volt. Ha bárhol a világon zenészek között szóba kerül, hogy valaki Frank Zappával játszott, akkor az mindenki számára azt jelenti, hogy az illető igazi virtuóz, hogy bármit képes eljátszani. Rendkívül büszke vagyok arra, hogy Frank Zappával dolgoztam. És hogy a Grand Wazoo-ban - hihetetlen!

Malcolm NcNab, Los Angeles, 2007 július


Malcolm McNab trombitás (a válogatásokat nem számítva) Frank Zappa következő albumain játszott:

The Grand Wazoo (1972) - Studio Tan (1978) - Orchestral Favorites (1979) - Joe's Domage (2004) - Imaginary Diseases (2006) - Wazoo (2007) - One Shot Deal (2008)


linkek:

- Malcolm McNab honlapja
- a képek forrása

balint, 2009, május 29 - 20:25

Szólj hozzá!

Címkék: fülszöveg zenészinterjúk turné72

Stick Men az A-38-on: koncertkritika!

2009.05.13. 21:57 rensaman

1 komment

Címkék: fotó véleményezés nemzappa

Allan Zavod interjú (2003)

2009.05.09. 12:33 mB

Allan 1984 júliusától 1984 decemberéig játszott FZ-vel; főleg ezeken a lemezeken hallható:

Does Humor Belong In Music? (1986) billentyűk
You Can't Do That On Stage Anymore Vol. 3 (1989) billentyűk
You Can't Do That On Stage Anymore Vol. 4 (1991) billentyűk;

Frank után az ember

már semmitől nem fél

Alan Zavod interjú, készítette Avo Raup (részlet),
2003 július 16., Tallin, Észtország.

Azt olvastam a honlapodon, hogy telefonon kaptál Zappától meghívást a meghallgatásra.

Volt egy Chase nevű srác. Ő volt Jean Luc Ponty turnémenedzsere mikor csatlakoztam hozzá. Volt pár menedzsere, de ő volt az első számú. Már nyolcadik éve hogy otthagytam Ponty-t és vagy hat éve nem láttam Chase-t. Nem tudom hogy talált meg, de Arizonában történt, pont a Grand Canyonból jöttem meg, az apámmal. Már lefeküdtünk, nagyon fáradtak voltunk a három vagy négy nap utazás után, és akkor megszólalt a telefon.

Hogy hogy talált meg ez az ember?... Este nyolc volt, és azt mondja: "Frank billentyűst keres, és te vagy a megfelelő ember! Menj Los Angelesbe! Itt van Frank száma." Úgyhogy felhívtam Franket. Ő egyből felvette a telefont. Tudta hogy ki vagyok mert Jean Luc Pontyval játszottam, ismert. Ezt nem tudtam. Szóval felveszi a telefont és azt mondja: "El tudsz jönni Los Angelesbe?"

Akkoriban (1984-et írtunk) a repülők csak 7:30-ig jártak, most meg óránként. Autóval nyolcórányira voltam Los Angelestől, úgyhogy mondtam neki hogy repülővel nem megy, de van kocsim, két órára ott vagyok, és holnap mehetne is a meghallgatás. Ő meg erre: "Nem, gyere most." Na jó.

Kilenc órakor már úton voltunk az apámmal, de 12-kor még mindig nem voltunk ott, úgyhogy felhívtam Franket: "Nézd, jól szeretnék teljesíteni a meghallgatáson, de így olyan fáradt leszek, csináljuk inkább holnap." "Nem, gyere most, most kell jönnöd. Ne aggódj a fáradtság miatt, megértem." Visszaszáltam az autóba és azt mondtam az apámnak: "Apa, muszáj egy kicsit aludnom, vezess te". Az apám még soha nem vezetett Amerikában. Szóval ő vezetett végig a Los Angelesi autópályákon, én meg aludtam. Egy óra alvás, jó volt.

Hajnali háromkor értünk oda, ott volt Frank de ott volt az egész zenekar is, azt gondolták hogy biztos jó lesz ez a srác ha a főnök ennyire várja, akkor várjuk mi is, kifigyeljük a fickót. Volt aki már ismert, amúgy. Az apám is velem volt, ami jó hatást keltett, érted, jó családias benyomás. Frank nagy családi ember volt.

Aztán elkezdte a leglehetetlenebb zenéket - Ship Arriving Too Late to Save a Drowning Witch - lehetetlen blattolni, nyilván csak viccelt. Azért megpróbáltam. Aztán azt mondta hogy látom hogy tudsz olvasni, úgyhogy most játsszunk. Úgyhogy csak játszottunk pár akkordot; én mindenen játszottam, amim csak volt, tetszett neki. Észrevettem hogy mindenki mosolyog és ő is mosolygott a bandára ami magabiztosabbá tett, aztán szólózni kezdett és én kísértem. Aztán megállította a bandát és azt mondta: "Bocsánat, hallasz engem egyáltalán?!". Nagyon durván. De csak tesztelt - hogy elfogadom-e a személyiségét, illeni fogok-e a bandába.

Ő már döntött, de le akart tesztelni. Úgyhogy finoman azt válaszoltam, hogy "Igen, nagyon jól hallak". Azt mondta erre, hogy túl sok hangot játszok. Úgyhogy innen gyönyörűen játszottam - ő meg felmérte hogy fog tudni irányítani illetve hogy megértem őket, hogy erős vagyok és lehet rám építeni. Ő is várt tőlem ötleteket. Frank Zappa nagyon erős volt, de figyelte a körülöttelevők ötleteit is. Mindenkiből a legjobbat akarta kihozni, mindig a kihívásokat kereste.

Mindenesetre játszottunk, és azt mondta. "Oké, szeretnénk bevenni". Frank Zappa történetének egyetlen olyan esete, mikor valaki ott helyben megkapta a munkát. Normális esetben azt mondta hogy majd felhívlak és értesítelek - kivéve nálam és George Duke-nál.

Keresett valamit. Tudom is, hogy mit keresett. Olyasvalakit, aki klasszikus téren és dzsessz téren is képzett, aki a rockban is otthon van, aki új színt is hoz, aki kutató szellem. Frank Zappa csapatában a billentyűsök nagyon fontosak voltak, különösen az én esetemben. Az utolsó billentyűs előttem - Tommy Mars - nem igazán tudott jól kísérni. Remek zenész, ismerte az összes számot, de nem jól kísért. Frank mondogatta mindig: "Ha szólózok, ne játssz." De én - mivel dzsesszes előképzettségem volt, olyanokkal játszottam, mint Herman, Glen Miller, Maynard Ferguson, Jean Luc Ponty - tanultam és tanítottam a Berkley-n, tudtam a dolgom. Eszelősen jó kapcsolatunk volt. Semmi rosszat nem akarok mondani Tommyról, fantasztikus zenész, de most valami másra volt szükség.

Allan, ahogy említetted, Tommy jól ismerte az anyagot. Te új tag voltál, hogy tanultad meg az összes számot?

Sehogy, de megtanultam négy kétórás műsort, ami nyolcórányi zene, egy év alatt. A turné minden éjszakáján a hotelszobámban voltam és amit megtanultam azt másnap már próbáltuk. Soha nem volt beállásunk, mindig próba volt. Persze belőttük a hangszereket, de a műsor előtt minden nap két órát próbáltunk. És ha jól ment a próba, akkor az a szám már fel is került a listára. Tudod, minden este más programot játszottunk, más sorrendben, mindig különbözőt. Minden koncert előtt volt egy megbeszélés, ahol (FZ) azt mondta: "Ma ezt fogjuk játszani". Előre soha nem tudtuk, mi lesz. Mindig tőlem függött, amit meg tudtam tanulni, azt játszották, nagy nyomás volt rajtam.

De néha két koncert is volt egy nap.

Igen, és meg kell hogy mondjam, el kellett telnie egy kis időnek míg beleszoktam a bandába. Mindenki hozzászokott. George [Duke] is. Át kell esni egy folyamaton, mikor az ember ráérez, mikor megérti. Ez nem megy egyik percről a másikra, mert a zene nagyon bonyolult. Abba a bandába egyből belepasszoltam, ahol most játszom, mert profi vagyok. Hogy Frank Zappával már játszottam, szinte már mindent meg tudok csinálni. Meghívtak Ausztráliába egy filmhez, filmzenét csinálni. Persze,mondtam, bár soha nem csináltam még ilyet, de Frank után az ember már semmitől nem fél. Elmentem Ausztráliába, ott volt a Melbourne Szimfonikus Zenekar, mer akartak egy Big Bandet is, nagyon jól ment minden. Franknek köszönhetően nincs mitől félnem, ezt kaptuk tőle, magabiztosságot adott nekünk.

Hol voltak a turné előtti próbák, Frank házában?

Nem, de volt egy nagy stúdiója. És volt egy nagy raktára is, ahol próbáltunk.

Hány órát?

Négy órától éjfélig, minden nap. Franknél minden délután négykor kezdődött, minden: a beállás, a repülőutak - kettőkor indultunk midig hogy elérjük a négyes járatot. Délután kettőtől úgy reggel 7:30-ig volt fent minden nap, mindig éjszaka volt fent. Talán ezért hozott létre ennyi mindent. Mert közben senki nem volt ébren. Csend volt és nyugalom. Délután telefonálgatott és reggel 7:30-ig csinálta a zenéjét, minden nap.

Zappa egyszer elmesélte, hogy éjszaka azért tud sokkal hatékonyabban dolgozni, mert ilyenkor mindenki más alszik és nem csinálja a szemétkedéseit és mocskos trükkjeit, hogy éjszaka érezhető a gonosz hiánya. Ez volt a hivatalos magyarázat.

Nagy viccmester volt, nagyon jó, vicces.

Frank szomszédságában laktál, igaz? Te vitted rendszerint haza. Beszélt valaha arról hogy miért nincs saját kocsija?

Igen. Mert volt esze. Miért vezessen ha más is el tudja vinni? Kiderült hogy szomszédok vagyunk. Én Bel Airben éltem, ő meg Low Canyonban.

Los Angeles legszebb része.

Igen, ahogy Bel Air is az. A legszebb részen laktam. A szomszédban lakott George Harrison is egy nagy hegyen. Ő (FZ) meg szintén a szomszédom volt, hát sokszor elvittem, útba esett hazafelé. Ő meg behívott, a banda új tagját. Soha nem mulasztottam el bemenni hozzá, minden este meghívott.

Ahogy közismert, Frank legjobb barátai a családtagjai voltak. Milyen volt az ő viszonyuk a zenekari tagokhoz?

Hadd meséljek el valamit. Mikor Frank Zappához csatlakoztam, 44 éves volt és már lenyugodott (nevet). Nagyon megállapodott lett. Szerencsés vagyok hogy vele lehettem. Mutatott nekem videókat a fiatal, 24 éves korából, ahogy egy zenekart irányított, nagyon mérges volt, ha a zenekar elrontotta akkor megállította őket és nagyon durván üvöltött. Mellette ültem és azt mondta: "Mekkora seggfej! Jó hogy most itt vagyok és nem akkor", pontosan ezt mondta (nevet).

De lényegében egy nagyon barátságos ember volt, nem?

Én nagyon jó barátságban voltam vele és a családjával. Tisztelte a zenészi múltamat. Azt mondta egyszer, mikor szólóztam, és szerette a szóló-dolgaimat, hogy "szeretnéd hogy itt beszálljak, vagy mi legyen?" (nevet).

A szólóidról: melyik számokban voltak szólóid? A "Let's Move To Cleveland"-ben?

Azt minden este játszottuk. Minden este más volt a program, de a "Cleveland"-et minden este játszottuk. Nagyon jó vezető volt. Biztosítania kellett a bandában mindenkinek a jókedvét. A jókedvet meg minden este egy-egy hatalmas szóló biztosítja, de mindig különböző. Nem ő mondta, de mi mindig különbözően játszottunk estéről estére. Sosem játszottam kétszer ugyanazt a szólót. Vagy százötvenszer játszottam ezt a számot de soha nem ismételtem kétszer ugyanazt a szólót. Úgyhogy minden este új kaland volt. Az egyetlen állandóság hogy ezt a számot minden este, minden koncerten játszottuk, de mindig más volt, ezért is játszottuk minden este. Ez őt nagyon inspirálta, ő inspirált engem, én meg inspiráltam őt.

Pár hónap múltán egyszer ránéztem Chadre (Chad Wackerman dobos), és azt mondam hogy itt egy kis Phil lesz. Úgy játszottam mint a dzsesszben, játszottam négy ütemet, aztán a dob jön négy ütemmel, aztán megint én nyolc ütemmel. Phil Evansnél ezt nagyon szerettem, ezt csináltam Chaddel is. Ez az én darabom volt, bármit megtehettem vele és működött is. Frank imádta: ha jól megy, hadd menjen. Soha nem beszéltünk erről, csak a zene nyelvén, hiszen ha jól megy azt mindenki tudja anélkül hogy ki kéne mondani. Csak rámutattam Chadre így (mutatja), ő megértette hogy egy óriási szólót szeretnék tőle. Így napról napra több dob lett, a dobszóló egyre nagyobbá és nagyobbá vált, de ettől az én szólóm sem vált rövidebbé. Nagy dzsemmelés volt a korona ékköve. Különböző nevei voltak ennek a számnak. Nem tudom hogy ami e lemezre került, az-e a legjobb szólóm, de neki tetszett és rátette.

Hallottad lemezről a "Cleveland" szólóidat később? Az egyik a Does Humor Belong In Music? albumon, a másik verzió meg ahol Archie Shepp játszik és utána te játszol egy szólót, a You Can't Do That On Stage Anymore vol. 4 lemezen.

Ezt nem tudtam. Jó lenne hallani ezeket. Jó sok része volt ennek a sorozatnak.

Hat. És sok ilyen anyag van ezeken.

Jó lenne hallani. Kérhetek ezekről egy-egy másolatot?

Persze, elküldöm. Van erről a turnéról olyan koncert, ami különösen emlékezetes volt?

A legizgalmasabb a Pier-ben volt, New Yorkban, ami a videón is látható. Egyvalamit nagyon megtanultam Franktől és ezt fontos lenne ha sokan tudnák, nagyon fontos. Épp most mondtam ezt a saját bandámnak is, segített nekik. Franknek nem számított, hogy vannak-e ott kamerák vagy hogy az Egyesült Államok kibaszott elnöke van-e ott a közönségben személyesen, neki ez tökmindegy volt. Minden koncert különleges volt. Emlékszem az izgalomra és az energiára, a hihetetlen energiára.

Frank szövegei az amerikai szexuális perverziók szatírái voltak. Ez volt az ő műfaja. A zene briliáns volt, de a szövegek teljesen hülyék. Nem, azért azt nem mondanám hogy hülyék. Idétlenek, de közben nagyon intelligensek is. Nagyon szatírikus volt. Az amerikai szexuális perverziók szatírái. A komoly zenének és a hülyeségnek egy nagyon különös kombinációja. Megírta ezt a hihetetlenül csodálatos atonális a XX. századi darabot, amit nagyon nehéz megtanulni, briliáns zene – de hogy lehet egy ilyen briliáns zenedarabot „Idegen testnyílásnak” (Alien Orifice) hívni?!...

Ellenezte a kábítószereket, a hatvanas évek óta. Olvastam egy interjúját 1968-ból, ahol kijelentette hogy ellene van.

Ennek két oka volt - adok ehhez egy kis háttérinformációt. Az egyik, hogy tudta azt, hogy a természetes lehetőségek sokkal messzebre visznek és jobb eredményre vezethetnek mint a kábítószerek. A drogok felhozhatnak valami egészen szokatlant de a legjobb eredmény végül is belőlünk születik, nem a stimulációkból. Ez így igaz! Másodszor: nem akarta hogy bárkit is letartóztassanak. Nagyon politikus volt ilyen tekintetben. Ha rendőri kíséretet szeretett volna, akkor lett volna hat rendőrautónk. Jó kapcsolata volt a hivatalokkal, a rendőrséggel és a polgármesterrel. Arra buzdította a közönségét hogy szavazzanak a demokratákra. Mindig mondta: „Szavazólapok vannak az előcsarnokban, töltsétek ki és szavazzatok!” Azt hiszem 1990-ben lépett fel Bush az obszcén szövegű lemezek ellen, azzal hogy ne lehessen azokat kitenni a polcokra. Frank meg felállt és beszélt 200.000 ember előtt. Ez nagyon szép volt tőle. Beszélt az abortuszról és a drogokról, azt mondta: „George, stay out of their bush”.

Ez volt a két fő ok, de volt még egy nagy-nagy ok, amiről nem sokan tudnak. Nagyon jó tanulság volt ez nekünk mert ráébresztett hogy mennyire igaza van. Sokkal jobban játszottunk. A világ tetején voltunk. A figyelem 100%-os volt. Frank zenéjére pedig oda kellett figyelni, mindent meg kellett tanulni. Mint a „Black Page” esetében. Nagy tanulság volt.

Játszottad azután is Zappa zenéjét hogy kiszálltál a bandájából?

Hm, egyszer. Van Ausztráliában egy "The Zappa Instrumentale" nevű zenekar, ők kértek meg egy közös zenélésre. Úgy négy vagy öt éve volt, úgy emlékszem.

Kapcsolatban vagy most is az akkori tagokkal?

Ó igen, És (FZ) családjával is. Néha beszélünk a feleségével, mindig szívesen látnak.

(folyt. köv., talán)

http://www.allanzavod.com/

balint, 2009, május 9 - 12:33

Szólj hozzá!

Címkék: zenészinterjúk turné84

Ezek a másik fajta zenészek (200 Motels, 1971)

2009.04.18. 21:55 mB

Larry, a Törpe:
200_motels_ringo_2.jpgHeló emberek. Ha egy zenei együttes turnéra indul, könnyen meglehet, hogy minden város ugyanolyannak tűnik, mint ez. Legyen bár nagy vagy kicsi, nyüzsgő, vagy éppen olyan, amiben semmi nem történik. Ennek az oka nagyon egyszerű.

A zenész, ha a modern, civilizált élet normái felől nézzük, mindenen kívül van. Nem épít semmit, nem dolgozik napi nyolc órában mint egy normális istenfélő polgár, az életvezetése pedig sok tekintetben haszontalan és érdektelen azok számára, akik szívesebben ülnek egy csendes estén egy üveg sörrel a tévé előtt.

Szólj hozzá!

Címkék: film dili zappa szövegek 200 motels

Roy Harper: One Man Rock And Roll Band (2004)

2009.03.12. 17:46 mB

Szólj hozzá!

Címkék: popkult nemzappa

Lumpy Money - vélemények

2009.02.02. 10:51 mB

Kedves feleim, a Lumpy Money lemez megjelenésével kapcsolatban már elhangzott pár dolog, és a jobb áttekinthetőség végett gondoltam átemelni ide pár véleményt a korábbi beszélgetésből, itt vannak tehát összegyűjtva, ezt lehet még tovább bővíteni, gazdagítani - minél részletesebb, annál jobb!

Szólj hozzá!

Címkék: véleményezés

Dweezil, 2008 szilvesztere - kritika

2009.01.13. 00:18 mB

Dweez2008.jpg A ZPZ-ről szólván Dweezil azt írja, hogy idén ismét eljönnek Európába (halló koncertszervezők!), és tervez két lemezt is megjelentetni, ha sikerül: egyet áprilisban, egyet meg valamikor ősszel.
A ZPZ szilveszteri koncertről viszont találtam egy klassz és alapos kritikát, aminek az erősen rövidített változata fog most következni:

Szólj hozzá!

Címkék: 2008 zappa plays zappa

Z - E M L É K ; - és Karácsony: kis beszámoló

2008.12.23. 02:17 mB

00p1010142.jpg

Pár kép - szöveghez nincs időm, azt tegyék hozzá mások. Röviden: JÓ VOLT. Köszönjük a zenészeknek!

(A koncertmonstum korábbi híresztelése meg itt!)

kiállítás (elsejéig):

Ügynökök:

Sójomok:

Dweezilek, DVD-ről:

videó, 2008, Dab Doberan:

közönség:

nézők:

pont:

smile:

Inca Road Ladie's dance:

balint, 2008, december 23 - 02:17

Szólj hozzá!

Címkék: 2008 hungarikumok zappa emlékzenekar

Adrian Belew Power Photo - Kocsis Ferenc lőtte

2008.11.13. 01:57 mB

Szólj hozzá!

Címkék: fotó zenésztársak

Adrian Belew: a teljes budapesti interjú

2008.11.12. 22:06 mB

Az Adrian Belew-val készült beszélgetésünk teljes anyaga, a Narancs-béli megjelenés után. A koncert után az előcsarnokban 15 percet kértünk, ebből lett másnap délután a hotel előcsarnokában 55 perc.
Egy nagyon kedves, nyílt emberrel beszélgethettünk egy nagyon erős, karakteres koncert másnapján, nagy élmény volt - köszönet minden résztvevőnek, erről további részletek a cikk végén!


autogram és 2 koncertkritika itt! | Kocsis Frici profi fotói itt!


A tökéletes hármas

A legfontosabb élményem a tegnapi koncerttel kapcsolatban az a nagyon erős színpadi jelenlét, az az erő, lelkesedés, amivel a két fiatal zenésztársaddal játszottál.

Igen, jobban élvezem ezt mint bármikor korábban. Azt hiszem, végre megtaláltam a megfelelő embereket, a megfelelő légkört, a megfelelő boldogságot a saját munkámhoz. Nem mintha a korábbi munkáim nem tettek volna boldoggá, de most pont tökéletes az idő hogy egy fiatal, okos csapattal játsszak, turnézzak, zenéljek. Nagyon örülök neki.

Ez most velük a második turnéd? Az volt talán az első, amelyiken felvettétek a Side Four lemezt?

Nem, volt már több turnénk is: az Egyesült Államokban nagy fesztiválokon voltunk, játszottunk Kanadában, Oroszországban, Németországban, Olaszországban, voltunk Mexikóvárosban és volt 12 koncertünk Japánban. Nagy utazók vagyunk, lassan nemzetközileg is ismert zenekarrá válunk. Mindez nagyon gyorsan történt, teszem hozzá.

Visszatérve a zenekarhoz: a trió felállás, különösen egy "Power Trio" három nagyon erős talapzatot, erős zenészt kíván. Meglepő és szokatlan, hogy a te zenei múltaddal két alig huszonéves zenészt választottál társadul.

Először is Eric és Julie nagyon sok olyasmit tanulmányoztak és játszottak, amiben így vagy úgy részt vettem: nagyon sokat játszottak Frank Zappa életművéből, sok King Crimsont, a hozzám kötődő David Bowie és Talking Heads számokat, ezzel együtt nagyon képzettek, és nagyon jól ismerik azt a zenét. A korkülönbség meg zenei értelemben nem nagyon jelent semmit. Ami viszont jelent valamit, az a hihetetlen profizmusuk, energiájuk. Olyan fiatalok és elkötelezettek: nem foglalkoznak hülyeségekkel, nem érdekli őket a drog, vagy a pénz hajszolása meg ami ezzel jár. A zenélés, a zene öröme érdekli őket. Nekem meg pont erre van szükségem: zenészekre, engem ez tesz boldoggá.

A trió-dologról még annyit, hogy nagyon-nagyon szeretem. Ők ketten annyira jó ritmusszekciót jelentenek, nagyon intuitívak: csak egymásra nézünk, és már tudjuk, mit játsszunk, nagyon együtt vagyunk. Ez nagyon felszabadító, új utakra, felfedezésre csábít, teljesen megőrülhetek a gitárommal, elszállhatok, improvizálhatok, jól érezhetem magam.

Ez nekem nem mindig adatott meg, hiszen ha más gitárosokkal játszom együtt, az már bizonyos korlátokat jelent: ha két gitáros van, meg kell osztani a felelősséget, a trióban viszont nagyon könnyen improvizálok, és azt vettem észre, hogy jóval többet is gitározom, mint bármikor korábban. Nagyon jó.

Játszottatok régebbi és egészen új számokat is. Az új dalok írásánál merítesz a közös munkából, az együttdolgozásból, vagy ez kizárólag a te dolgod?

Persze, az én dolgaim, de nagyon erősen befolyásol, hogy ki fogja előadni. A mostani anyagokat pont erre a triófelállásra szabtam, tudom, hogy mit szeretnék hallani, hogy merre szeretnék haladni a jövőben, és ez az első lépés afelé, hogy valami olyasmit csináljak, ami a miénk. Persze én vagyok az a személy, aki ezeket megírja, mert hát ennek most így kell lennie, de amit Eric és Julie hozzáad, az is nagyon értékes, természetesen.

Nagyon erős az az energia, ami lejön tőlük és tőletek a színpadról, és ami hármótok között is vibrál, nagy élmény a közönség soraiból.

Azt hiszem ez is olyasmi, amiben a trió több mint a legtöbb banda. Sok olyan zenekart látni, ahol a zenészek nem adják igazán át magukat, ahol csak téblábolnak a színpadon; a Power Trióban mindenki mindent belead.

Alig egy méterre voltam a dobostól…

A közönség nagyon lelkes! Alig akartam elhinni, a triónk milyen hamar népszerű lett. Egy éve még alig játszottunk bárhol is, összesen volt 30-40 koncertünk az USÁban, és kész, de az ismertségünk egyre nőtt, nagyon gyorsan, és ma már egy nemzetközileg ismert csapat vagyunk, gondolom a Youtube-nak és a szájhagyománynak köszönhetően. Emellett persze a Side Four-nak köszönhetően is, ami nagyon jól mutatja, hogy mire képes ez a csapat, hogy olyan kicsit az egész, mint egy overnite sensation.

Ezért is lett a Side Four élő album?

Azért lett élő album, mert már szerettem volna, ha a Side 1-2-3 után jön egy élő lemez, és amikor meglett a trióm, akkor adta is magát a dolog. Ugyanakkor ez egy nagyon gyors módja is volt a banda bemutatkozásának. Meg azt gondoltam, hogy ez egy energikus felállás, egy energikus anyaggal.

Említetted, hogy zenészként talán most érzed magad a legjobban. Annyi zenésszel és annyiféle felállásban játszottál már, miközben a szólómunkáidat is folytattad. Élvezed és talán keresed is ezt a folyamatos változást, vagy ez inkább csak megtörténik, amiben aztán történetesen jól érzed magad?

Nagyon élvezem, eddig minden ilyen változást szerettem. Nagyon sokat jelent nekem hogy fantasztikus zenészekkel dolgozhattam együtt. Szívesen váltogatom a szerepeimet: szeretek néha producerkedni, stúdiózenészként dolgozni, színpadon állni, a King Crimsonban vagy a Bearsben lenni, de azért a mostani életszakaszomban szeretnék egy kicsit megállapodni, és egy ideig, néhány évig folyamatosan egyvalamire koncentrálni. Ez most nyilvánvalóan a Power Triót jelenti; a King Crimson is megvan, de úgy tűnik, most nem sokmindent akar, Robert nem akarja, tehát ezen a fronton mostanában nem sokminden fog történni.

Az ilyen munka úgy kezdődik, hogy Robert Fripp egyszer csak felhív, és…

Igen, igen, sokat beszélünk. Játszottunk is idén mint King Crimson, 10 koncertet az Egyesült Államokban, Robert azt mondta hogy jövőre is szeretne valami ilyesmit, újabb 10 koncertet, de új anyagokról még nincs szó, tehát ezen a fronton nem aktiváltam még az írói vénámat, a Crimson körül tehát most lelassultak a dolgok. Így viszont sok időm marad a Power Trióra, az új lemezre, amit szeretnék jövő év elején felvenni. Már próbáljuk az anyagot, az egyik dalt tegnap hallhattad is, a címe "E", ez tehát a jövő.

Nagyjából ezt lehet elmondani az együttműködésekről, de az emberek ezt nem mindig értik jól. Hiszen együtt játszottam Trent Reznorral a Nine Inch Nails lemezen, de az csak négy napig tartott. Nagyon gyors folyamat, és ahogy kész van, akkor újra a Power Trióval játszunk úgy tíz hónapot egy évben. És ez a munkám súlypontja.

Nagyon erősen érződik a kapcsolat, a trió tagjai közti kohézió a játékotokon.

És egyre jobb és jobb lesz. És még mindig fejlődnek mint zenészek, Eric dzsessz-zenészektől dob-leckéket vesz, soha nem dőlünk hátra elégedetten, ölbe tett kézzel, hanem nagy örömmel feljődünk tovább, hogy lássuk, milyen jók lehetünk még.

Visszatérve a gitárra: volt egy kísérleti projekted The Guitar as Orchestra: Experimental Guitar Series, Vol. 1 címmel (1995).

De nem volt "volume 2." igaz? (nevet) Ezzel is az a helyzet, ami sok mással: annyi irányba megyek egyszerre, hogy nem jutok hozzá hogy megcsináljam a sorozat következő darabját - de szeretném. Tényleg tervbe van véve. Lehet hogy ez egy tizenötévenként feljődő sorozat lesz: a második rész 15 év múlva, a harmadik újabb 15 év múlva… Persze ha kialakul hozzá az anyag, akkor szakítok rá időt.

Vannak már terveim a Volume 2-re, inkább valamiféle dzsungel-hangulatú lesz, nem filmzene-szerű, mint amilyen a Guitar As Orchestra, hanem valami más, olyasmi, mintha Afrika közepén lennék, egy szál gitárral (nevet).

Próbáltam megfogalmazni magamnak, milyen is az a mód, ahogy gitározol, és arra jutottam, hogy nagyon erősen ritmus-orientált a játékod. Hirtelen nem is jut eszembe más gitáros, aki hasonlóan játszana. Kik az előképeid ebből a szempontból, kikkel érzel kapcsolatot?

Nem nagyon tudok ilyent mondani, és igazad van, nem sok olyan gitáros van, aki aki így nyúlna a hangszerhez, ezzel a ritmikus megközelítéssel. Dobosként kezdtem…

Láttalak már színpadon dobolni, de nem tudtam hogy dobosként indultál.

Igen, tízévesen kezdtem, ma is játszom, az erős ritmikus háttér ennek is köszönhető. A kedvenc gitárosaim amúgy egyáltalán nem is használták a hangszert ritmusgitárként. Robert Fripp soha nem játszott semmilyen ritmikus dolgot, Jeff Beck például szintén csak különálló hangokat játszott, ugyanígy a nagyszerű Alan Holdsworth, sokkal több szólót játszott, mint bármi mást. Én mindkét dolgot szeretem. Szeretek persze szólózni is, kihasználni a hangszer lehetőségeit, de azt hiszem hogy ami a fejemben megszületik, az a ritmussal kezdődik, egy bizonyos mintával, aminek mindenképp benne kell lennie, úgyhogy muszáj eljátszanom.

Eszembe jutott erről egy másik zenész, aki hasonlóan kezdte: Frank Zappa, ő is dobosként indult.

Igen, így van, kettőnkben ez közös. Dobosként kezdte, beszélgettünk is erről, hogy nagyon szeretett volna dobos lenni, de nem tudta technikailag megvalósítani, úgyhogy váltott, hiszen voltak más irányú tervei is. Mikor még dobos voltam, folyton ott zakatolt a fejemben a zene, de nem volt mód hogy ezt megosszam más zenészekkel, nem tudtam eljátszani, úgyhogy arra jutottam, hogy meg kell tanulnom gitározni, mert erre a hangszerre átfordíthatóak a gondolataim, szóval megtettem ezt a lépést, és nagyon megszerettem a gitározást, és nagyon komolyan is foglalkoztam vele. Az olyanok mint Jimi Hendrix a gitárt egy egészen új hangszerré alakították, nagyjából ekkor kezdett érdekelni a dolog.

A technikai háttered, a gitárszintetizátorok is segítenek ebben a ritmusorientált, néha repetitív megközelítésben.

Így igaz, mindig nagyon érdekelt a technika, inspirálnak a technikai lehetőségek. Szeretem a természetes, az akusztikus hangszereket, szeretem a zene minden formáját, de ha hozzájutok egy új szerkentyűhöz, és olyasmit tudok csinálni vele, amit azelőtt sosem, az beindítja az agytekervényeimet, és ilyenkor érzem, hogy muszáj rá valamit írnom. Az évek során az érdeklődésem előterébe került a technológia, egyszerűen azért, mert élvezem a használatát, élvezem, hogy meg tudok vele valósítani dolgokat. Nem vagyok egy technika-mániákus, egy geek vagy akármi, nem is vagyok túl jó az ilyesmiben, egyszerűen élvezem a hangok létrehozását, úgyhogy kipróbálok mindent, amivel hangot lehet létrehozni.

A gyártók kikérik esetleg a véleményedet egyes esetekben?

Igen, sok ilyennel fordultak már hozzám. Nagyon jó a kapcsolatom a legjobb gyártók némelyikével, elküldenek nekem egyes termékeiket, kikérik a véleményemet, vagy még korábban, egy termék kifejlesztésekor kérdeznek meg… A pályámnak ez a része nagyon-nagyon hasznos volt számomra. A gyártók mindig nagyon segítőkészek, nagyvonalúak voltak, valamiféle véleményformálónak tekintenek. Ha a King Crimson használja a hangszereiket, akkor az mások érdeklődését is felkelti - és ez így is történik.

A gitárod alakja is nagyon egyéni, szinte már a védjegyed. Teljesen egyedi tervezés, ami tényleg csak hozzád köthető?

Akár egy órán keresztül tudnék mesélni a gitáromról… természetesen nem én terveztem, hanem egy bizonyos Ken Parker. Ken Parker húsz év munkájával fejlesztette ki ezt a gitárt: mindent átalakított, ami rossznak tűnt, hiszen az ötvenes évek óta nem volt jelentős változás az elektromos gitárok terén. Úgy tűnik, mintha az azóta született gitárok tulajdonképpen a Fender Stratocaster variációi lennének, és azóta csönd. Ken pedig - aki mellesleg egy zseni - megfogalmazta a dologgal kapcsolatos összes problémát, és szépen megoldotta őket: megcsinálta a tökéletes gitárt. Tökéletesen behangolva marad, tökéletesen rezonál, nincs "dead spot" a nyakon, tökéletes a nyújtókar - ezt mind megvalósította, húsz évébe került.

Közben beszélgettünk arról, hogy jóval személyesebb lehetne a dolog, ha beletennénk mindazt az elektronikát, amit én szeretnék használni. Ettől nem változott meg a gitár, nem is akartam megváltoztatni, mert tökéletes volt, csak szerettem volna hozzáadni néhány hangszínt, egyedi kombinációt, beállításokat, a sajátjaimra egyedi autófényezést tettem (car-finish?). Ebből lett az Adrian Belew Signature Model, az egyetlen "signature" gitár, amit Parker valaha is csinált. Azt gondolom, hogy ez a gitár a gitárok csúcsa, ezzel nincs lehetetlen, a modern gitártechnika Ampex-je. Ha tényleg érdekel, nézd meg a http://www.parkerguitars.com honlapot, nézd meg a Parker gitárokat, és van ott egy oldal, ami a Parker-gitárok fejlődéséről szól. Elképesztő anyag. Milyen bemarások kerülnek bele, hogy lesz a legkisebb a súlya, a legjobb a rezonanciája…

Az egyik probléma, hogy egy ilyen vékony fadarab eltörne, amint húrokat feszítünk rá. A nyak most olyan csodálatosan vékony, nagyon könnyű rajta játszani, de normál esetben ez eltörne. A karbon kompozit amit rásütnek a gitár hátoldalára, ráég, beleég az anyagba, amitől a nyak tízezerszer erősebb lesz. A nyak így tökéletesen egyenes, és a gitár csak 2 kiló. Aztán kitalált mást is, például acél bundokat szerelt föl. Mindenki más nikkel bundokat használ, ami idővel deformálódik és intonációs gondokat okozhat. Ken rozsdamentes acélt használ, ami soha nem változik meg. Nagyon sok ilyesmit talált ki, így ez a gitár tényleg tökéletes. Ha új húrokat teszek rá, két percig játszom rajta, egy csomót rángathatom a nyújtókart, és tökéletesen tiszta marad (nem hangolódik el), végig a nyakon felfelé és lefelé. Szenzációs. Alapjaiban változtatta meg a gitárjátékomat, felújította a gitár iránit érdeklődésemet, és jobban játszom tőle - mit is mondhatnék még egy hangszerről, aminek köszönhetően jobban játszom?

Te találtad meg a gitárt, vagy az talált meg téged?

Mikor először utaztam Japánba, úgy tizenkét éve, akkor kaptam egyet, ajándékba. Akkor jelent meg, vadonat új volt. És tíz évig, vagy olyan nyolc-kilenc évig a kedvenc gitáromként tartottam számon. Nagyon szerettem, de nem volt benne gitárszintetizátor, sustain, nem voltak benne azok, amiket a gitárjátékom részeként tartok számon. Ezért aztán beszéltem Ken Parkerrel és kitaláltuk hogy ezeket mind beépítjük a gitárba. Azóta semmi máson nem játszom, csak a Parker gitáron. Azóta ha visszamegyek bármelyik gitáromhoz, amiket egytől egyig szeretek, csak vágódeszkáknak érzem őket… felhúrozva.

Dweezil a ZPZ csapattal az apja, Frank Zappa zenéjét játszva turnézik világszerte. Megkeresett-e valamikor, hogy együtt játsszatok?

Igen, játszottam vele, pont most nyáron, a Power Trióval volt pár koncertünk Kanadában, ebből kettő nagy fesztivál volt, ezeken játszott Dweezil és a Zappa Band is, és megkeresett hogy ugorjak be. Az első koncerten nem tudtam volna ott lenni időben, úgyhogy Dweezillel a második koncertre akartunk lebeszélni valamit emailen, és én mondtam neki, hogy a legegyszerűbb ami eszembe jut, ami a legjobban összehozható, az az, hogy kijövök harmonikával, és megcsinálom a Flakes-ben azt a Bob Dylan imitációt. Ehhez nem kell beállás, nem kell próbálni, szerintem Franknek is tetszene.

Csodálatos volt. A közönség megőrült. De ahogy ott álltam a színpadon, miközben Dweezil oldalt állt, úgy éreztem minthja visszaröpülnék időben, mintha megint a csapatában lennék, annyira hasonló volt, a hangok… varázslat volt. Minden visszajött, a Frankkel együtt töltött idő, mint egy időutazás.

fz_belew_1978.jpg

De amúgy is sokszor eszembe jut Frank. Mert az egyik olyan szerencsés vagyok, hogy megvan a saját filmem, a külön bejáratú házivideóm Frank Zappáról. Így ültünk együtt ahogy most ülünk mi. Minden arcrezdülésére, a mozdulatra, ahogy a cigarettát tartotta… úgy emlékszem mintha tegnap történt volna. Világos hogy nagy megtiszteltetés, ajándék hogy ismerhettem.. az én szememben egy igazi géniusz volt, géniusz volt mindenben, bármihez is nyúlt. Csak vele lenni, csak naponta találkozni vele már annyi tanulást jelentett, és nem hangjegyekről beszélek, hanem az életről, életmódról, zenei profizmusról, felvételek készítéséről, egy-egy lemez masztereléséről, filmkészítésről, színpadi jelenlétről, dolgok - az élet, az üzlet - megszervezéséről… és szó volt zenéről is persze, a zenei része nagyon fontos volt nekem, mintha főiskolára jártam volna. Autodidakta zenészként egészen eddig a pontig én mindent magam kellett hogy kitaláljak, és most volt valaki aki megmutatott egy csomó olyasmit, amire magamtól nem jöttem rá. Ez is nagyon fontos volt, de mégis leginkább a személyes, a szemtől-szembe kapcsolat volt a legfontosabb, amit a legjobban szerettem. Nagyon jó volt vele együtt lenni, briliáns ember volt, olyasmiket mondott, amikre egész életemben emlékezni fogok.

Arra volt alkalom, hogy zenéről, a zene megszületésének folyamatáról beszélgessetek?

Igen, persze! Jól ismert, hogy én voltam az egyetlen a csapatban, aki nem tud kottát olvasni. A három hónapos próbaidőszak alatt hétfőtől péntekig zenéltünk, aztán pénteken mindenki szépen hazament, én meg beszálltam Frank kocsijába és mentem vele, hozzájuk. A hétvégén pedig megmutatta a következő heti anyagot, amit a többiek hétfő reggel leírva, lekottázva kaptak meg, de addigra én már elkezdtem megtanulni. Úgyhogy nagyon sok időt töltöttem nála otthon. Nagyon sokszor beszélgettünk zenéről, nagyon sok készülő munkáját mutatta meg, mutatott egyszer Varèse-t is, erre nagyon tisztán emlékszem, és közben a kutyák kint ugatni kezdtek az udvaron, én meg mondtam neki, hogy az ugatás pont passzol a zenéhez, ő meg azt mondta. "Ez gyönyörű, Adrian!" (You're beautiful, Adrian"). Azt hiszem látta hogy megértettem miről is szólt a zene, a musique concrete, azok hangok, a ritmusok, a hangszerelés…

Korábban beszélgettünk a te gitárjátékod erősen ritmikus felépítéséről, amit én ugyan nagyon különbözőnek érzek Frank Zappa játékánál, de az ő játékában, az ő dallamai mögött is egy nagyon izgalmas, gazdag ritmikai világ, textúra van.

Ilyen szempontból különbözik a gitárjátékunk. Nem jutna eszembe (a szólóival) mint ritmusgitáros, vagy ritmikus gitáros, olyan értelemben, ahogy én kísérletezem a ritmusokkal. Amit szeretett csinálni, és ezt mondta is nekem, hangcsoportokban szeretett gondolkodni, és megfogni ezeknek a hangcsoportoknak az ütemét: ez egy ötös csoport, az egy hetes, egy tizenhármas, miközben a banda mondjuk 17-et játszik… nagyon intellektuális volt a megközelítése, illetve mindez keverve a blues, a rhythm and blues érzésvilágával, vagy azzal, hogy dobosként indult. Azt hiszem az én gitározásom különbözik ettől. Az én megközelítésem sokkal vadabb, szeretek érdekes hangzásokat találni, soha nem gondolok szóló közben az épp játszott hangok ritmusára, ahogy Frank csinálta. Sokkal inkább az érzésre, a hangzásra.

Tegnap játszottatok néhány Crimson dalt is, az egyikben Eric Slick Frank Zappa "Andy"-jének jellegzetes kíséretéből játszott pár taktust. Soha nem merült fel hogy Frank Zappától is játsszatok egy-egy teljes számot?

De igen, a City Of Tiny Lites merült fel a legutóbbi turnénkon, el is kezdtük próbálni, de egyszerűen nem volt rá elég idő, illetve rájöttünk, hogy egy triónak az eredeti billentyűszólamok és egyebek miatt idő kéne kitalálni, mivel is tömjük be ezeket a lyukakat, úgyhogy ez még nem megy.

Sok Zappa-szám van ami jó lenne, én olyant szeretnék, amiben nekem is részem volt. Hogy említetted Ericet, velünk dolgozik gitártechnikusként Andre Cholmondeley, neki van egy Project/Object nevű zenekara, ami már 14 éve játszik nagyon tiszteletreméltó Frank Zappa feldolgozásokat. Az utóbbi pár évben Eric annak a zenekarnak a dobosa, úgyhogy ő sokkal több Frank Zappa számot ismer, mint én, ez holtbiztos, és nagyon tudja is, hogy kell játszani. Ő és Julie nagyon gyakorlottak a Frank Zappa életművet illetőleg, ez is segített nekik abban, hogy olyan gyorsan tanulnak és olyan jók, mert az ilyen bonyolult kihívásokat keresik mint a King Crimson vagy Frank Zappa zenéje.

Egyébként úgy érzem, hogy ez a két dolog bizonyos szempontból hasonlít egymásra; bár viszonylag rövid ideig voltam Franknél, Zappa és a Crimson munkáinak vannak hasonló vonásai zenei szempontból. Nem arra gondolok hogy hasonló lenne a megszólalásuk, mert nem az, de a különböző ütemjelzések, a különös skálák használata jellemző a King Crimsonra, az ilyesmivel nem találkozik túl gyakran az ember a rockzenében, és Frank az egyetlen ember aki ilyen szempontból eszembe jut. Ők ketten a karrierem csúcspontjai, ha most nem számítjuk a saját munkáimat, mert azokra nagyon büszke vagyok, de persze Frank egy csúcspont volt, ő indította el a pályámon, nagyon fontos nekem, és 27 éve vagyok a King Crimson frontembere és szerzője, ami ugyanolyan fontos. Ezek a karrierem kiemelkedő pontjai.

Beszélgettünk zenekari tagságokról és szóló munkákról - ezek élesen elhatárolódnak benned?

Három részre tudnám ezt osztani: vannak a King Crimsonnal készült munkák, a szólómunkák, és azok, amiket valaki másnak csináltam, mint mikor Trent Reznorral vagy Paul Simonnal játszottam. Ez utóbbiak hangsúlyosabban az ő zenéik, ezeken én csak mint előadó szerepelek, szóval azt hiszem ez a hármas felosztás ad teljes képet a zenei életemről, és most visszanézve azt mondanám hogy a legbüszkébb azokra vagyok, amelyeknek a megszületéséhez közöm volt: azaz a King Crimson dalok egy részére és a szólómunkáimra. Ezek a legfontosabbak, ezek a saját gondolataim, és mostanra már ezek azok, amiket a legrégebb óta csinálok. Sokan említik a mindeféle együttműködéseket, de ahogy korábban mondtam, az ilyesmi nem vesz igénybe túl sok időt, zenét írni, az anyaggal turnézni viszont annál időigényesebb.

Hogy történik ez az egyes daloknál? Ha megszületik valami, már tudod, hogy ez a magad számára lesz, vagy valamelyik más csapat játssza majd el?

Igen, van hogy kell ilyen döntéseket hoznom. A King Crimsonnal a dalszerzés kérdése egyszerűbb, mert még korán, a nyolcvanas években rájöttem, hogy a legjobb hozzáállás az együttes zenéjéhez, ha a folyamatot már az elejétől Roberttel kezdem el; ha egyedül fogok neki, az kevésbé lesz sikeres. Sokkal jobb ha ketten állunk neki és együtt dolgozunk rajta. Addig nem is csinálok King Crimson részére zenét, amíg Roberttel pont ezzel a céllal nem ülünk össze. A szóló ügyekkel kapcsolatban már kell döntéseket hoznom, van úgy hogy egy szám megszületésekor tudom, hogy ebben mindent meg tudok csinálni, és azt egyedül akarom megcsinálni. Van olyan dal, amivel nem bírok egyedül, amihez valakinek a segítsége kell, de ilyenkor hamar kiderül, hogy tökéletes lesz mondjuk a Bears-nek, pont olyasmi, amit a Bears tudna jól megcsinálni. A saját dolgaim zömében ki tudom találni, hogy hogy oldjam meg egyedül, ezt is csináltam jórészt eddig, de most hogy találkoztam Eric-kel és Julie-val, azt hiszem velük kell dolgoznom. Sokkal jobban játszanak a hangszereiken, mint én tudnék, és szívesebben dolgozom így hármasban, mintsem egyedül.

Még egy - vagy talán több - pillanatra visszatérve Frank Zappához: ő volt az aki megkeresett, miután hallott játszani. Te mennyire ismerted az ő dolgait korábban?

Ismertem nagy részét, igen, a Freak Out!-tal kezdve, megvolt az a lemez, és megvolt közben is néhány, de annyira termékeny volt, hogy egyszerűen nem is volt pénzem arra, hogy minden lemeze meglegyen. Szóval elég sokat ismertem a munkáiból, de nem mondanám, hogy olyan mélyen benne lettem volna, mint mondjuk néhány ismerősöm. Soha nem próbáltam kibogarászni ezeket, nem játszottam a számokat, inkább csak hallgattam a zenét, meg gondolkoztam rajta: "Ki ez az ember? Hogy csinálja ezt vagy azt?". De azt már korán éreztem, hogy Frank egészen egyedülálló volt, egy zseni, ahogy ezt már sokan megfogalmazták, és persze nagyon tiszteltem, és nagyon kíváncsi voltam, hogy egy ilyen ember hogy él, hogy "működik".

Mikor elmentem a meghallgatásra, adott tíz vagy tizenkét dalt megtanulni, nyilván tíz vagy tizenkét különböző lemezről, én meg szegény voltam, nem is voltak meg ezek a lemezek, kölcsön kellett kérnem a barátaimtól, mert egyelőre nem volt elég pénzem hogy megvegyem, és aztán mi lesz ha megbukom a meghallgatáson? (nevet)

Ha arra a korszakra gondolunk, amikor Zappa zenekarában játszottál, akkor arról az időszakról nagyon sok (akár nemhivatalos) felvétel érhető el, tudható, milyen hosszú és gazdag koncertek voltak ezek. Ami hivatalosan megjelent, az ugyanakkor "csak" a Sheik Yerbouti lemez és a "Baby Snakes" DVD. Volt rálátásod arra, hogy milyen alapon válogatott számokat megjelenésre, nem sajnálod esetleg, hogy ez vagy az nem került lemezre?

Nem biztos hogy értem a kérdésedet, de mikor Frank összerakta a Sheik Yerbouti csapatot, akkor az anyagot jórészt erre a felállásra írta, erre a csapatra tervezte. Így csinálta a dolgait. Bármelyik darabját vagy hat különböző változatban meg tudta csinálni, és sok esetben elő is fordult, hogy megtanultunk valamit, és több változatban játszottuk. Kipróbáltuk ezt a változatot, aztán amúgy hangszereltük, aztán ide több vokál került, oda több billentyű, tehát azt csinálta, mit mindenki másnak is kéne, hogy magukra a zenészekre tervezte a zenét.

Az ezutáni időszakban, a nyolcvanas-kilencvenes években is követted a munkáit?

Igen, figyeltem ezután is, és ekkor már meg is tudtam venni a lemezeket (nevet). Követtem a dolgait és meg is látogattam néhányszor ha Los Angelesben jártam, szakítottam egy kis időt és elmentem hozzá, megkérdezni, hogy van. Mindig nagyon kedves volt, megmutatott, lejátszott nekem ezt-azt. Elvittem egyszer hozzá Bill Brufordot, érdekes volt látni őket beszélgetni, mert nem ismerték egymást korábban. Szóval tartottam vele a kapcsolatot amennyire lehetett, de a betegségéről nem tudtam, csak amikor már megvolt a baj. Meglátogattam a halála előtt, három hónappal előtte voltam nála. Akkorra már teljesen más ember volt, minden korábbi energia híján, nagyon szomorú volt látni, de jó volt aztán arra gondolni, hogy volt idő mikor együtt dolgoztunk. Bár több közös dolgunk lett volna!

Az akkori tagokkal tartod a kapcsolatot?

Igen, persze! Ed Mann nemrég jött el egyik amerikai koncertünkre, de találkoztam az akkori technikusgárda egyik tagjával is, hiszen Thomas Nordegg most a ZPZ technikusa. Patrick O'Hearn Nashville-ben lakik és néha együtt ebédelünk; aztán összefutottunk néha Terry Bozzióval. Úgy három hónapja beszélgettem Peter Wolffal, egy új kiadót indított el és erről akart velem beszélgetni. Tommy Mars, a billentyűs… ő az egyetlen akit rég nem láttam, de talán vele szeretnék legjobban találkozni, ő mindig érdekelt, nagyon bírom, zseniális zenész, egy dzsessz játékos, szívesen megnézném, mit csinál épp most.

Érdekes hogy a kívülálló egy adott korszak felállását mennyire összetartozónak érzi, de ezek szerint ez a valóságban is így van.

A Zappa-világegyetem. Nagyon örülök hogy része lehettem, nagyszerű dolog így elkezdeni a pályát. Mintha valami egyetemen töltöttem volna egy évet, vagy valami iskolában... egy gyorstalpaló kurzus a Zappa-iskolában.

Érdekel a véleményed a zeneipar jövőjéről, mert úgy látom elég nyitottan és sokféleképpen viszonyulsz a zenekiadáshoz: a honlapodról egyes dalok letölthetők, a King Crimson is csinált az interneten keresztül egy előfizetéses rendszerben működő Collectors Club-ot, miközben hagyományos CD-ket is jelentettek meg. Hogy látod, merre tart ebből a szempontból a világ?

Először is bármi, ami a King Crimsonnal kapcsolatosan látsz, a válogatások, vagy az "Essestial Guide": ezek mind Robert cégének dolgai. Ezeket mind ő csinálja, ezekről nekem nincs is semmilyen információm vagy nem is tudok mit mondani róluk, úgyhogy ezekért nem is tudok felelősséget vállalni (nevet). A saját cégen, a saját zenéim kiadására alapított Adrian Belew Presents 1992-ben indult, akkor, amikor már látszott hogy úgy nem lehet megélni ha az ember egy lemezcéghez tartozik akkor, ha olyan zenét csinál, mint én, hiszen ez nem mainstream, nem populáris, úgyhogy elhatároztuk, megcsináljuk a saját stúdiónkat (ahogy azt Franktől tanultam), létrehoztuk a saját kiadónkat (amit szintén Franktől tanultam), és mi intézzük a saját dolgainkat, a céget meg olyan kicsire zsugorítjuk, amennyire csak lehetséges ahhoz, hogy még pénz tudjon termelni, és azóta így intézem a dolgaimat.

Ami nagyon sokat lendített a dolgon előre, az az internet megjelenése. Mindent megváltoztatott a zeneiparban. Legalább annyira, ahogy az MTV változtatta meg a világot a nyolcvanas években - csak akkor a rossz irányba, a zeneipar szempontjából. Aki tudott csinálni egy videót, az már sztár lehetett, akár volt tehetsége, akár nem. Ma már más, az internetnek köszönhetően elválik az izgalmas a tehetségtelentől, mert bárki felteheti a munkáját, az emberek megítélhetik, megnézhetik, sőt néha olyasmi is felkerül a Youtube-ra, amire nem is emlékszem hogy én csináltam valamikor, de ott van, az egész történetünk ott van, és egyfajta elégtétel, hogy nem is feltétlenül kell reklámra, hirdetésre költeni, vagy nem szükséges a lemezkiadók vagy a rádiók vagy akár az MTV szerkesztőinek kegyeiért küzdeni, hanem ismét a zenéről van szó. Az emberek eldöntik, hogy szeretik-e vagy sem. Ha szeretik, adnak neki egy esélyt, meghallgathatják, támogathatják, megvehetik a lemezt.

Úgy tűnik ebből (és a tegnapi koncertélmény is ezt súgja), hogy igazán hiszel az élő zenében.

Hiszek az élő zenében, mert a zeneiparnak ebben az új közegében az emberek könnyedén ellophatják a zenét, nagyon sok helyről letölthetik, a zenésznek meg ebből nem igazán jön be pénz, hiszen ez lopás. Ahogy a letöltött anyagok CD-re is kiírhatók, de ebből se lesz bevétel, ez is lopás. De aztán úgy is dönthetnek, hogy megveszik a lemezt, hogy eljönnek a koncertre, megnézik a honlapot és vesznek az ott található egyéb anyagokból.

A legjobb dolog, és ezt senki nem tudja ellopni, az élő előadás. Mert ha valaki látni akarja a Power Triót, annak el kell jönnie, meg kell vennie a jegyet. Fel lehet persze tenni anyagokat a Youtube-ra, de az nem ugyanaz az élmény. Persze ingyen van, de aki valóban át akarja élni, aki tudni akarja, ki is ez a banda, mi is az amit csinálnak, annak el kell jönnie. És aki eljön, az láthatja, és úgy dönthet, hogy "talán meg is veszem Adriannek azt a CD-jét, tetszik nekem a fickó, szeretném támogatni, amúgy se túl gazdag, azt láttam is, nem egy Paul McCartney (nevet), kell neki a pénz".

Aki szeretné, hogy a kedvenc zenésze továbbra is tegye a dolgát, akkor támogathatja. Az internet ezt elég világossá tette az emberek számára, mindenkinek biztosított platformot, nagyon sok zenésznek van blogja, akik esetleg különlegességeket tesznek fel a közönségüknek. Nekem is egy éve megy egy programom, amikor hetente letölthetővé teszek "reszliket" (dust), olyan zenét amit amúgy nem tennék fel a lemezeimre, így azok az emberek akik ellátogatnak az oldalra, azok mindig új zenékkel találkozhatnak, új oldalról ismerhetik meg azokat, és tényleg olcsón, 99 centért.

Szóval a zeneipar radikálisan megváltozott, és ez nekem nagyon tetszik. Ez minden felelősséget a zenész vállára tesz, így mindent magamnak kell csinálnom, amit én szeretek is. Nagyon sok csalódást okozott korábban a sok elmaradt ígéret, a lemezcégek, rádiók hitegetése, míg persze rájöttem, hogy az egészet csak a pénz mozgatja: akinek a legerősebb menedzsere volt, aki mögött több volt a pénz, az csinálta a sikerlemezeket. Mi, a többiek meg csináltuk az érdekes zenéket.

Ettől a dolog sokkal személyesebbé válik, ezt szeretem a blogodban is: a személyes hangot, a jelenlétet, különösen a számozott anekdotákat…

Igen, ez az internet másik vonzata. De nekem persze ez a tökéletes idő hogy élő zenét játsszak és turnézzak, mert a mostani a szólókarrierem legjobb élő zenekara, megvan bennük az energia, a lelkesedés, mind nagyon boldogok vagyunk hogy ezt csinálhatjuk, és most ez még finanszírozható is, mert mindössze egy ember utazik velünk, az Államokban néha kettő, a lehető legkisebb felszereléssel utazunk, és így még valami pénzt is ki tudunk venni belőle. Voltak olyan turnéim korábban, hogy teljesen leégve értem haza, tartozásaim voltak, és azt kérdeztem magamtól, hogy minek is mentem turnézni, ha most tartozásaim vannak? (nevet) Tiszta őrület, normális üzletmenetben az ember ilyent nem csinál, nem megy úgy turnéra az USÁban, hogy a végén 15.000 dollárral tartozik a menedzsmentnek. Hát én ezt csináltam, de most már egyáltalán nincs menedzserem. Magamat menedzselem, a feleségem segít, és nem kell másnak fizetnem a saját munkám után.

Mindent megpróbálok személyesen csinálni. Egy ideje magam készítem a lemezborítókat is, megpróbálom hogy az egész dolog tényleg személyes legyen, hogy aki kézbe veszi, az elegendő információt kapjon Adrian Belewról és a zenészekről. Ez az amit egy zenésznek meg kell tennie, kell hogy legyen saját hangja; akinek még nincs meg, az nem kész arra, hogy előadó legyen. Az ember az élete nagy részét tanulással tölti, miközben követ vagy másol másokat: ez a tanulás lényege. De egy ponton , ha szerencsés, megtalálhatja a saját hangját, és attól kezdve a maga útját járhatja.

Írtál a blogodban arról, ahogy először találkoztatok az akkor még kisgyerek Dweezillel, aki a találkozás örömére el is küldött melegebb éghajlatra.

Igaz történet, nagyon beszédes és vicces (nevet). Azt hiszem öt éves lehetett, Gaillel beszélgettünk egyszer erről, azt hiszem öt volt. Talán Dweezil is emlékszik, de nem beszélgettünk még erről. Nemrég együtt zenéltünk, de nem volt idő még arra sem hogy igazán üdvözöljük egymást, mindenki sietett, pakolt, készültünk a következő koncertre. Szóval személyesen nem meséltem még neki ezt, de biztosan tud róla. Jut eszembe: nem kell bocsánatot kérnie (nevet).

Egy kérdés a nevedről, ha nem probléma: miért változtattad meg, és miért Adrienre?

Az eredeti nevem Steve Belew, amit sose szerettem, bár az anyám választotta, és neki tetszett, de én úgy éreztem, hogy valahogy nem passzol hozzám - ez is egy ilyen őrült dolog. Aztán 1975-ben, két évvel azelőtt hogy Frank felfedezett volna, Nashville-be költöztem, és csatlakoztam a Sweetheart nevű együtteshez. Nashville-ben senki nem ismert engem, és én se ismertem senkit. Gyakorlatilag teljesen egyedül költöztem oda, teljesen ismeretlenek közé, nem számítva az új zenekar tagjait. A basszusgitárost Steve Placey-nek hívták. Két Steve lett a csapatban, én meg azt gondoltam, hogy úgysem ismer senki, hát megváltoztatom a nevem, úgyis ezt akartam. A kedvenc nevem az Adrian, hát attól kezdve Adrian Belew-nak kezdtem hívni magam. Most már évek óta hivatalosan is ez a nevem. Hogy miért Adrian? Nem tudom, szeretem ezt a nevet.

Köthető valami regényhez esetleg, vagy bármi ilyesmihez?

Láttam egyszer egy angol filmet, "The list of Adrian Messenger" címmel, talán nem ismeritek, a legtöbben nem is hallottak róla. Én azt gondoltam, hogy milyen szép név ez az Adrian, tetszik.

Emlékezetes, ahogy írtad az egyik anekdotában, hogy John Smothers nem tudott megbírkózni a neveddel.

Az egyik kedvenc történetem. Sose tudta rendesen kiejteni (nevet).

Jó lenne még sok ilyen anekdotát olvasni.

Lesz még több is. Le vagyok ezzel kicsit maradva, mert annyi időt vett igénybe az új anyagok írása, most turnézunk, és nem is vagyok internetközelben most hogy utazunk, nincs időm, a zenére koncentrálok. Talán januárban, februárban, márciusban, mikor otthon leszek, több időm lesz a blogra. Ez az év elég zsúfolt, még 26 nap az európai turnénk, aztán 2-3 hétig otthon leszek, aztán Ausztráliába megyünk, szóval eléggé tele van ez az év.

* * *

Az egészet összeszervezgette, letelefonálta,
és majdnem hiába könyörgött: badblock;
tiszteletjegyet adott: Őszi Fesztivál, Szomolányi Janina;
kérdésötleteket adott: Imre Zoli, Anzixxx;
leírta, fordította és pofozgatta: M. Bálint;

balint, 2008, november 12 - 22:06

Creative Commons LicencA munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.

Szólj hozzá!

Címkék: hungarikumok zenészinterjúk sajátinterjú

"Ahogy azt Franktől tanultam" - Adrian Belew interjú a Narancsban

2008.10.29. 20:08 mB

"Frank Zappa és David Bowie egykori társa, a King Crimson (megannyi egyéb zenekar lemezén is vendégszereplő) gitárosa Power Triójával az Őszi Fesztivál keretében október 15-én mutatta be új, Side Four című lemezét a Trafóban.

Az ötvenkilenc éves zenésszel a koncert másnapján beszélgettünk." (A teljes interjúnk itt!)

Szólj hozzá!

Címkék: autogram hungarikumok zenésztársak

Minden interjúk szülőanyja - 3. rész

2008.10.17. 01:27 mB

< 1. rész - < 2. rész - 3. rész.

* * * * * * * * * * * * * * * *

7. Synclavier, hangminták, emberek a zongorában
8. Személyes dolgok
9. Ensemble Modern
10. Ez-az: poliritmika, Hupikék Törpikék, a cég működése



Mivel említetted is, hogy régóta nem gitározol, az elmúlt évek során az a kép alakult ki bennem rólad, hogy rettentően komoly zeneszerző vagy, aki éjszakára bezárkózik a Synclavier mellé. Ismersz más komponistákat is, akik hozzád hasonlóan folyamatosan dolgoznak Synclavierrel?
Nem ismerek túl sok zeneszerzőt, aki ezt megengedhetné magának. Él egy bizonyos Herb Pilhoffer Minneapolisban, akinek az enyémnél kétszer nagyobb berendezése van, főleg azért, mert reklámokat és filmzenéket csinál. Soha nem találkoztunk, de az asszisztensem [Todd Yvega] dolgozott neki, és mesélt a berendezéséről. Lehetnek még Synclavier-rendszerek az egyetemeken is, ahol diákok használják. De ami azt illeti, nem hinném, hogy az ismertebb zeneszerzőknek lenne ilyen vagy ehhez hasonló rendszere. önmagában ugyanis ez nem használható. A dolog nem annyiból áll, hogy megveszem, használom és kész, mivel ahhoz, hogy reprodukálni és rögzíteni tudjam a munka eredményét, virtuálisan rá kell kötnöm egy hangrögzítő stúdióba.

Egyszer említetted, hogy a Synclaviered képtelen volt egy találomra kijelölt ponttól kezdve játszani. Még mindig létezik ez a probléma, vagy már megjavították?
A hiba lényege az volt, hogy a nyomtatandó kottában tetszőlegesen kijelölt hanggal indulva nem tudta lejátszani a darabot. A cég már nem szupportálja a kottanyomtató szoftvert. Azt hiszem mindenkit kirúgtak, akik a kottanyomtató programot írták. A gyártó azt az irányt követi most, hogy megpróbálja a rendszert a film és a televíziózás világában értékesíteni. Hangeffekt inzertáló modulként használják. S noha eredetileg nem hangszernek vagy zeneszerzői munkaeszköznek szánták, a habot a tortán nyilván a szórakoztatóipar jelenti számukra.

Akkor hát nem tudod elérni, hogy foglalkozzanak a dologgal.
Hát nem, hacsak nem szerződtetem azt a fickót, akik a zenei programot írta, hogy jöjjön, és javítsa meg. [Coda] Finale szoftvert használunk most. Mac-en futtatható, MIDI-kompatibilis felülete is van, grafikus megjelenítésben pedig hazavágja a Synclavier kottaprogramját. Talán soha életemben nem találkoztam még ennél bonyolultabb zenei szoftverrel. Megvan egy ideje, de még mindig nem tudom használni. Ali Askin, az Ensemble kottamásolója dolgozni akart vele, hogy elkészítse a frankfurti fellépés kottáit, úgyhogy mondtam neki, vegyen egy példányt. Kábé egy hét alatt megtanulta használni. Fogalmam sincs, hogyan, mivel három vaskos, takarosan nyomtatott és tökéletesen zavarba ejtő kézikönyvet adnak hozzá.

Úgy gondoltuk, hogy ha nekem is van egy példányom a programból, akkor én is tudok csinálni MIDI adattöltést a Synclavier legújabb fejlesztésének használatával. Fogom a darabjaimat, a MIDI port segítségével átteszem őket a Finale-ba, és lemezen elküldöm neki a Synclavier cuccokat, így aztán ő Németországban szabadon foglalkozhat a grafikus megjelenítéssel. Ahhoz, hogy az adatcserét ezen a módon meg tudjuk csinálni, meg kellett vennem a szoftvert. Fel is installáltuk, de soha még csak kísérletet sem tettem arra, hogy használjam is. Először is felszólítottam az asszisztensemet, Todd Yvegát, aki egy igazi számítógép-mágus, hogy ugyan próbáljon már rájönni arra, hogyan is működik ez az egész átkozott dolog. Aztán mikor láttam, hogy a haját tépi, azt mondtam, "Ez nekem nem való. Teljesen ki fog készíteni." Mindenkinek azt adjuk meg, ami neki jár: Todd nem más, mint maga Mr. Synclavier.

A másik srác, akit különleges tehetségnek és nyereségnek tartok a mostanában végzett munkám során, az új hangmérnökünk, Spence Chrislu. A harmadik pedig Dave "The Tree Hugger" Dondorf, ő felel azért, hogy minden működjön. úgyhogy mikor mind együtt vagyunk, Dave, Spence, Todd és jómagam, továbbá a berendezés is működik, akkor uralmunk alá hajtjuk a világot! Sajnos, azon napok száma, amikor mindenki itt van, és még a berendezés is működik, olyan csekély, hogy a világ egyelőre még biztonságban van tőlünk.

Mikor a számítógépes technológia elér arra a szintre, hogy az emberek már az ujjuk vagy a tolluk segítségével írhatnak vele, akkor a hangjegyek gépeléséről te is visszatérsz majd a hangjegyírásra, csak éppen most a képernyő felületének használatával?
Hát, nagyon úgy néz ki, hogy vissza kell térnem a papírra írt pöttyökhöz, mivel nem értek a Finale-hoz, a Synclavier programnak pedig alapvető korlátai vannak, így az Ensemble Modernnek írandó kompozíciók lejegyzésére még mindig a papírra írott hangjegyek a legalkalmasabbak. Speciális szemüveget kellett csináltatnom ehhez, mivel a normál szemüvegem fókusztávolsága a fejem és a monitor közti távolságnak felel meg, úgyhogy erre a célra használhatatlan. Ez a testtartás a görnyedező szerzetesének felel meg, úgyhogy most mondo nagyítót használok.

Azt olvastam, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a country zene iránt, de ugyanakkor a rap-zene iránt is. Vajon a faji szempontok miatt alakul így, vagy az egész hisztériát csak a média szítja?
Ha valami egyszerre megjelenik az összes olyan magazin címlapján, amik végső soron a nagy zenei kiadók és terjesztők tulajdonai vagy vállalkozásai, akkor már eleve bűzlik a dolog.

Egyszer említetted egy interjúban, hogy a fiatalokat érintő egyik legszomorúbb jelenség az, hogy nincsenek olyan helyek, ahol improvizált zenét hallhatnának.
Igen. S mivel a legszebb improvizációk nagy részét soha nem rögzítették és nem filmezték le, ha olyan világban nőnek fel, ahol az egyetlen, zenével kapcsolatos kérdés az az, hogy "Van-e róla videó?", a srácok soha nem fogják megtudni, mi is volt a zenélés valójában. Már nem divatos dolog zenét hallgatni, ha a haverok csak nézik a zenét, ha pedig valaki ódivatú módon mégis zenét hallgat, az nagyot csökken a társai szemében. A mai trend zenenéző-táncikáló embereket kíván meg.

Akkor hát olyan korszak elé nézünk, melyben a zenehallgatás átadja helyét olyasfajta furcsaságoknak, mint a Duncan yo-yo emberei, a hivatásos társastáncosok és a vásári komédiások?
Ez így még egész szép halál lenne.

Szerinted még nagyobb szörnyűségek jönnek?
Mivel ma a zenét a szponzorálás rendszere élteti, a fogyasztókon élősködő nagyvállalatok számára igen erős lesz a kísértés, hogy zenei részlegeket hozzanak létre. Más szóval úgy látom, a trend az, hogy létrejöjjön a Coca-Cola koncertalosztály, a Pepsi-Cola koncertalosztály, a Nike koncertalosztály, a mittudoménmilyen koncertalosztály, melyek az áruikat eladni segítő zenéket kísérleti lombikokban állítják elő, majd a fogyasztókra ömlesztik, s közben a gyártó, mely a folyamat anyagi hasznát élvezi, teljes felügyeletet, együttműködést és financiális hátteret biztosít ehhez.

Ugyanilyen ijesztőnek és kedélytelennek látod a nagyzenekarok jövőjét is? Már most is minden koncertszezonban eljátsszák Beethoven ötödik szimfóniáját.
Mi lehetne ijesztőbb, mint a jelenlegi létezési formájuk? Mi rémisztőbb annál, ha valaki soha semmi mást nem tesz, minthogy egy nagyzenekarban játszik? Talán csak a halál.

Hány olyan zenekart ismersz, melyek képesek fejleszteni a repertoárjukat? Kent Nagano volt az első olyan általam hallott karmester, aki közepesen furcsa dolgokkal is megpróbálkozott.
Hát, Kent maga is egy egyedülálló személyiség. Vakmerő, különös, kívülálló figura. Nem egy normális karmester. Európában nagy sikereket aratott, jóval nagyobbakat, mint nálunk, hiszen ott zajlanak igazán az események. Itt van például ez a munka, amin most dolgozom. Ki van zárva, hogy az államokban valaha is létre lehessen hozni. Soha semmilyen zenekar nem keresne meg, és ajánlana nekem egy akkora pénzösszeget, hogy egy évig dolgozhassak rajta.

Hogy áll a legközelebb megjelenő albumod?
Végre befejeztem a Civilisation: Phaze III első lemezét; már évek hosszú sora óta ígérgetem, hogy megcsinálom. Valószínűleg dupla CD lesz. Ami igazán egyedülálló vele kapcsolatban, hogy újra megjelennek a Lumpy Gravyn is hallható, zongorába zárt emberek, azzal a különbséggel, hogy a Lumpy Gravyt magát az a kisebb rész alkotta, amit akkor felvettem velük.1967. óta léteznek ezek a szalagok, azóta dolgozom keményen a szerkesztésén, kisebb jelenetekre bontottam a többé-kevésbé véletlenszerű beszélgetéseket, ezek fogják az átvezetéseket alkotni a lemez törzsét alkotó Synclavier-darabok között. Bámulatos anyag.

Mennyi ideig voltak a zongorában?
Húsz évig.

És aztán kiengedted őket?
Hát, tovább már nem lehetett őket benntartani, meg aztán csak akkor van értelme, hogy ott legyenek, ha szórakoztatóak. Divatos dolog lett ezt csinálni itt a stúdióban. Ahogy a recepciós hölgy is járt: "Már megint vannak a zongorában, hahaha!" Aztán ő lett a következő, aki belebújt a zongorába. úgyhogy mindazon figurák sora, akik ki-be járkáltak a zongorába, Motorhead-től és Roy Estrada-tól egészen a monicai hangstúdió tulajdonosának nővéréig, az albán recepciósig és még egy csomó más emberig terjed, akiknek már a nevére sem emlékszem. éppen csak arra jártak, s én megkérdeztem: "Be akartok menni a zongorába?". Mire ők: "Igen".

Ismét egy kis amerikai mikrokozmosz. A teljes rögzített anyag minden egyes percét
végighallgattad?

A legteljesebb mértékben. és már 1967. óta hallgatom. Digitális vágóberendezéssel készített stilizált költészet létrehozásának hívom ezt a folyamatot. El tudod képzelni, milyen nehéz pengével megvágni egy olyan anyagot, aminek környezete van? Soha nem fog jól hangozni. De a Sonic Solutionsnek hála, áttűnés-effekteket lehet létrehozni, így a zongora rezonálása nem szakad meg, és olyan emberek beszélgethetnek egymással, vagy válaszolhatnak furcsa dolgokat különös párbeszédek során, akik nem is ugyanaznap voltak a zongorában. Ehhez a munkához tényleg meg kellett várni, hogy a technológia felnőjön hozzá, és lehetővé tegye. úgyhogy nem csak a különböző időben, különböző csoportokban a zongorában tartózkodó emberek társalgásának finom átmeneteit voltunk képesek megcsinálni, de a Synclavier darabok is zökkenőmentesen illeszkednek hozzájuk. A zongora zengése, amit az emberi hangok által megrezdített húrok okoznak, belefolyik a Synclavier darabba, és a szerzemény utolsó akkordja is megzendíti a zongorát, mielőtt a következő beszélgetés kezdetét veszi.

A Synclavier részeket azután komponáltad, hogy végighallgattad a régebbi anyagot, vagy már időközben felvázoltad őket?
Meg kell érteni, mi a különbség a Synclavierrel végzett munkafolyamat és a többi médiumra való komponálás között. Képzeld, hogy szobrász vagy, oké? és képzeld el, hogy van egy saját hegyed, ahova időnként kimész, és onnan a műtermedbe vonszolsz nagy darab márványokat, amiket aztán püfölni kezdesz. A szobrászat kivonó típusú művelet, több anyaggal kezded, mint amennyivel befejezed. Az analógia pedig, amit meg akarok mutatni, az az lenne, hogy a nyersanyag, amivel dolgozom mindaz, ami a képzeletemben van - illetve, ezzel szemben, a rendelkezésemre álló hangminták tömege. Az én hegyemet az általam felépített hangmintagyűjtemény jelenti. Miután felvettem egy bizonyos hangszer hangját, vagy éppen a légkalapácsét, vagy bármi mást - azt egyelőre még nem lehet beépíteni egy kompozícióba, csak ha már rendszereztük. Tudod, kezdőjelet meg végjelet kell rá tenni, mindenféle lélekölő könyvelési munkát kell végigcsinálni vele, ez az, amit Todd csinál a számomra. úgyhogy már sokkal több hangmintám van szalagon, mint amennyit ebből valaha is használni tudok a Synclavieren, mivel a nyersanyag elkészítése hónapokat vesz igénybe. Aztán amikor végre a rendszerbe kerülnek az új minták, kompozíciókba építem őket, olyanokba, amik sokszor már évek óta készülnek. Más szóval, mikor nekiülök a szerzeménynek, van egy bizonyos hangminta-készletem, amivel a kompozíció egy bizonyos módon hangzik. De ahogy érkeznek az újabb hangok, és bekerülnek a szerzeménybe, hiába maradnak az egyes hangok ugyanazok, a darab teljes hangzása megváltozik.

Így aztán gyakran átdolgozod az anyagot, amit régebben írtál. Vagy legalábbis a papírra jegyzett hangok más hangszínt kapnak.
Nem csak erről van szó. Úgy értem, amikor más lehetőségeket is meg lehet szólaltatni, maga a folyamat is jelentős visszahatást képes gyakorolni a munkára. Például mikor megvettem a Synclaviert, még nem is dolgozott hangmintákkal, és úgy kezdtem zenét szerezni vele, hogy csak az FM (frekvencia modulációs) szintézist használta. A Synclavier báját akkoriban az adta, hogy erős szekvenszere volt, továbbá többsávos technikát lehetett használni, ütköztetni lehetett egymással a különböző dolgokat. úgyhogy jó néhány olyan mű, amiken még a Synclavier hangminta-korszaka előtt kezdtünk dolgozni, az évek során számtalan variációban készült el, és még mindig nem került kiadásra. Nagyjából egy hónapja fejeztünk be valamit, amin 10 éven keresztül dolgoztam; 24 perc hosszú. Nagyzenekari darabként hangzik, de egy olyan zenekar szól benne, amilyent még sohasem lehetett hallani. Nem lehet ilyen zenekart létrehozni. Nem csak a normális zenekari hangszerek hallhatóak - zongora, ütősök, satöbbi -, hanem minden létező szintetizátorhangzás is bele lett építve, ezenkívül énekhangok, autóhangok, minden egyéb, egy alapvetően diatonikus kompozíció keretein belül. Hosszú-hosszú évekig dolgoztam rajta, és minden alkalommal, amikor új hangmintára tettünk szert, az belekerült az anyagba. Ez lesz a második lemez központi darabja. A hangszínt a hangminták határozzák meg, utóbbikat pedig az a képességem, hogy szert tegyek ezekre a hangmintákra, vagy hogy [scratch]-ről létre tudjam őket hozni. De a gép képességeinek tényleges határát egy duplán áthúzott "S" képezi. Minden, amire képes, iszonyú sok pénzbe kerül; mivel olyan kevés példány létezik belőle, a teljesítménye függvényében aránytalanul drága. Annak érdekében, hogy bírja a piaci versenyt, a gyártó cég kénytelen volt zeneszerzői eszközből hangeffektus-gyártó, filmes bizniszre alkalmas gépet csinálni belőle. Ezért nem szupportálják már a zenei szoftvert. Az editáló szoftver terén rengeteg újdonságot nyújtanak, de már vagy három éve semmit a zenei szoftverrel kapcsolatban. Kirúgták a fickót, aki a kottanyomtató szoftverrel foglalkozott, úgyhogy ezen a téren megállt az idő. Egy évre 2500 dollárba kerül a szoftver-szerződés, csak azért, hogy képben maradjak a fejlesztéseiket illetően. A működtetés voltaképp karbantartást jelent.

Az egyetlen dolog, amire valamennyire büszke vagyok, az az, hogy soha semmilyen alapítványi pénzt nem vettem igénybe ahhoz, hogy a rendszert összerakjam; a lemezeladásokból finanszíroztam az egészet. De ahogyan az eladások csökkennek, úgy csökken a befektethető pénzem is, amit a hardware vásárlására visszaforgatok, ráadásul utóbbi egyre drágul, úgyhogy szorít a helyzet, mert állandóan tartozom a banknak annak a berendezésnek a részleteivel, ami ott áll abban a szobában. Olyan ez, mint zuhanni a fekete lyukba, és aztán időnként elérni egy szingularitást - hopp, kinn vagyok. Gail foglalkozik az üzlettel. Ő tartja a kapcsolatot a bankkal. Ő rendezi a berendezés kölcsöneit. A háztartás a munkája, ez az ő szerzeménye.

Hogyan osztályozod a hangmintáidat? Az osztályozás elve pld. az, hogy "leszakadó-autó-lökhárító" versus...
Ez "Ipari" címszó alá kerülne. Az egész rendszer ki van találva. Mára több tízezer hangmintánk van, lehetetlen megjegyezni mindnek a nevét. Minden egyes darabnak nyolcszámjegyű számítógépes neve van. Csak ülök itt, nézem a cuccot, látom a minta nevét, és hallom, hogy szól. Minden egyes kis szarost ismerek. Tudom, milyen eredményt fog produkálni a billentyűkre alkalmazva. Kívül-belül ismerem az egészet. óriási lehetőség szert tenni arra a képességre, hogy a hangoknak ezen univerzumából zenét csinálhassak, de ehhez tudni kell, hogyan kell ezeket a megfelelő módon manipulálni. Soha nincs elég idő arra, hogy valamit be lehessen fejezni, minél jobban belekeveredem, annál jobban rájövök, hogyan hangozhatna még sokkal jobban, ha még ezt vagy azt a nüanszot megkapná. Márpedig órákig tart minden újabb nüansz hozzáadása, sőt napokig, hetekig, és így tovább.

Minden egyes ilyen kis nüanszot pontosan definiálni kell - minden hang amplitudóját, vibrátóját, aztán azt, hogy kötöm-e a következő hanghoz, mindent. Adatként be kell gépelni. Aztán szalagra venni, és keverni.

Honnan tudod megállapítani, ha valami készen van?
Ha már kicseszettül elegem van belőle, akkor azt mondom, "Na, ez kész!".

Előfordul, hogy tortúraként éled meg?
- Hát igen. Vannak olyan közbülső szakaszok, amikor kétségtelenül
nem mókás a dolog.

Rossz szokás, amin nem tudsz változtatni?
Így is mondhatjuk. Szerintem nem is igazán akarok.

Ahogy fejlődnek a képességeid, nem tűnik úgy, hogy változik a zenéd?
Erre nem tudok válaszolni. Nagyon szubjektív dolog ez.

Mit tartasz legnagyobb gyengédnek?
Képtelen vagyok normális dolgokat csinálni.

Mint például?
Számtan.

Úgy érted, aminek az életben hasznát veszed?
Igen, és ennek a zenei megfelelőjére is. Nem tudok ellenpontot írni. Nem tudok hagyományos értelemben vett harmóniákat írni, ami azt jelenti, hogy virtuális munkanélküli vagyok. Ha nem lennék saját magam alkalmazottja, soha nem kapnék munkát.

Hallgattam néhány nagyzenekari dolgodat, és azt gondoltam, "Jé, egyszerűen figyelmen kívül hagy olyan dolgokat, amiket én még a főiskolán tanultam".
Soha nem kellett figyelmen kívül hagynom őket!

Mi a legnagyobb erősséged?
Talán az a legnagyobb erősségem, hogy van humorérzékem.

Úgy tűnik, a humorérzéked hajlamos a hanyatló kultúrában nehéz helyzetbe került emberekkel foglalkozni.
Nos, én nem a "nehéz helyzetbe került emberek" kategóriájában gondolkodom, márcsak azért sem, mivel ők sem törődtek soha az én kicseszettül nehéz emberi helyzeteimmel, úgyhogy miért foglalkoztatna engem az ő nyomoruk? Mindazonáltal úgy gondolom, hogy az "embergyűlölő" címkéje nem illik rám, mint ahogy a "nőgyűlölőé" sem. Engem a viselkedés érdekel. Ez mindig is lenyűgözött. Hogy a viselkedés iránti érdeklődés a "nehéz emberi helyzettel való törődést" jelenti-e, az már teljesen szubjektív. De úgy gondolom, akár tudományos igénnyel is érdemes feljegyezni az emberi viselkedés különböző megnyilvánulási formáit. Ebből aztán következtetéseket lehet levonni, miért fordulnak elő ezek a viselkedéstípusok.

Egyszer azt mondtad, stúdióban nem tudsz igazán jó szólót rögzíteni. Próbálkozol még egyáltalán ilyesmivel?

Nem. Bár azért most tennék egy kivételt. Úgy gondolom, minden hibájával együtt a "Sleep Dirt" egy igazán szép kis szóló. Csináltam egy pár hangmintát gitárral, és talán még fogok is, mivel a hangmintagyűjteményem ösztönző toldaléka lehetne egy gyűjtemény a saját gitárhangjaimból; így aztán a gép feljátszhatná mindazt a szart, amit az ujjaim képtelenek, és mégis úgy hangozna az egész, mintha én gitároznék. Egy nap még nekiállok ennek.

Mi történt a Jimi Hendrix Miami gitároddal?
Dweezilnek adtam.

Működik még?
Persze. Rendbe rakatta, a Fender kipofozta.

Létezik olyan zene, amit utálsz?
Nyilván vannak dolgok, amikért nem lelkesedem, de az utálkozás túl sok energiát emészt fel. Nem igazán komálom a kommersz kovbojzenét vagy korunk countryját - a "Slick Willie"-féle szart. Nem élvezem továbbá a bárzenét sem.

Noha egy időben te is szalonzenész voltál, nem?
Ó igen, kénytelen voltam, aztán végül elraktam a gitárom a tokjába, betoltam a dívány alá, és jó egy évig hozzá sem nyúltam. Hányinger volt.
Úgy gondolod, hogy ettől a fajta hangzásvilágtól egyszerűen csak távol akarod tartani magadat, vagy a szalonzene bizonyos elemei konkrétan azt eredményezik, hogy üvöltve rohansz ki a helységből?
Mikor egy zenei stílushoz igazodsz, vagy éppen magadévá teszed, teljesen rendben van egészen addig, ha a mondandódat akarod elmesélni vele. Meg kell találnod a költészetedhez illő formát. Ha ez a forma a szalonzene, akkor hajrá. Ha ez a forma valami sima country, rendben van. A lényeg a mondandód elmesélése. De a zenei stílusok nem hangzásvilágot jelentenek számomra. Ez már egy teljesen más téma. Egy másik bolygó. A hangok világa az a gőzkalapács és a dolgozó asszonyok.

Szoktad emlegetni Stockhausen szavait a "lehetetlenről szóló lusta dogmákról".
Igen. Egyszer zenészeknek megmutatta a "Zeitmasse" fafúvós kvintett kottáit, s amikor ők meglátták azokat a mindenféle mondo tupleteket, kijelentették, hogy a darabot képtelenség eljátszani. Erre volt az Stockhausen válasza, hogy ők ezzel csak a "lehetetlenről szóló lusta dogmákat" alkotnak. A Zeitmasse általam ismert egyik legpontosabb előadása egyébként egy San Francisco-i zenekar kamarazenei koncertjén rögzített kazettán van, amit valaki egyszer a kezembe adott. A fickó, aki a San Francisco Kamaraszimfónikusok karmestere, egyszer meghívott Varese-t vezényelni, még '83-ban. ő adta azt a kazettát, amin a Zeitmassét játsszák az ő vezényletével, és tényleg nagyon jól. Az első Columbia felvétel tele volt hibákkal. De én mondok neked valamit. Az Ensemble Modern az efféle szart behunyt szemmel eljátssza. A jelenlegi összetételükben egy Olaszországban élő amerikai srác játszik tubán, vannak benne kanadaiak, ausztrálok, egy svájci figura, de persze, mivel frankfurti illetőségű a zenekar, többnyire német zenészekből áll. A darabom teljes hangszerelése nagyjából huszonöt hangszerre íródott. Pár külsős zenészt is alkalmazniuk kellett, mivel alapból nincs mandolinjátékosuk. A normális körülmények között 14 tagú Ensemble Modernhez csatlakozott egy plusz ütősjátékos is, így három ütősünk, egy gitárosunk és mandolinosunk, két hárfásunk (az egyik zongorázik is), egy cselesztán is játszó zongorásunk, öt fafúvósunk, öt vonósunk és hét rézfúvósunk van. Az együttes nagyjából tíz éve létezik, és önigazgató. Háromtagú, választott elnökségük van, ők hozzák az esztétikai jellegű döntéseket, hogy mit és mikor fognak játszani. A zenekari tagság feltétele, hogy minden évben megszavazzák. Akit leszavaznak, ki van rúgva.

Nincs garantált szolgálati idő.
Nincs. Van viszont várólista, olyan zenészekkel, akik tagok szeretnének lenni. Nagyjából 100 koncertet adnak évente, világszerte, és a munka főállású. Ezek a srácok nem járnak haknizni, és nem is gazdagszanak meg a munkájukból. Sőt, úgy tűnik, inkább a megélhetési küszöbhöz közel élnek. Nagy részük biciklivel jár munkába - essen eső, fújjon szél.

Teljes odaadással.
És hogy játszanak! Hihetetlen.

Fiatalok, idősebbek, vagy vegyest?
Általában fiatalok.

Honnan hallottál róluk?
Egy Henning Lohner nevű pasas keresett meg, aki dokumentumfilmet készített rólam; az USA-ban nem játszották, csak Európában. A komolyzenei dolgaimról szól. Henning ismeri Dr. Dieter Rexrothot, aki a Frankfurti Fesztivált szervezi, és a Frankfurti Hindemith Intézet igazgatója is volt. Habár Dr. Rexroth nem nagyon beszél angolul, nagy híve a dolgaimnak, és Henning javasolta neki, hogy hívjon meg a fesztiváljára, csináljak valamit. úgyhogy küldtek is egy gazdasági tervezetet, de ez nem volt elégséges, ezért köszönettel nemet mondtam. Képtelenség volt megcsinálni, amit akartak. Aztán eletelt vagy négy hónap, mire újra felhívtak, mondván, mindenképpen szeretnék, ha részt vennék a fesztiválon, és előtte találkoznék az Ensemble Modern tagjaival. Küldtek egypár CD-t, amit a zenekar egy német társaságnak készített. Ami igazán meglepett, az az volt, hogy a lemez nagyszerű volt. Kurt Weill zenéjét játszották. Obskúrus, ritkaságnak számító számokat válogattak össze, énekes felvételek is voltak, és a felvétel is, az előadás is nagyszerű volt.
Mindenesetre végül megállapodtunk, és bennem az a kétségtelen benyomás alakult ki, hogy ezek az emberek tényleg akarnak valamit. Nem is tudtam, hogy a döntés nem egyszerűen az igazgatóé volt; a zenészek szavazták meg, hogy idejüket és energiájukat ere a munkára áldozzák. Maguk a zenészek akarták így. és hát azzal a feltétellel, tudod, hogy bármit is írok, kihozzák belőle a legeslegkicseszettebbül legjobbat. úgyhogy a következő dolog történt, azt mondtam, állítsuk össze a darabot úgy, hogy itt vagytok, ugorjatok át két hétre ide Los Angelesbe, és úgy fogok próbálni a zenekarotokkal, ahogy a rock and roll együtteseimmel szoktam. és így is történt. Próbáltunk, improvizációkat rögzítettünk, felvettük a zenekar játékát és a zenészekét is külön-külön - rögzítettük a kottákba soha be nem írt tudnivalókat, olyasmiket, amiket nem lehet írásba foglalni.

Meddig maradtak?
Két teljes hétig. És most jön egy másik dolog: az egész idő alatt egyikük sem kapott fizetést!

Úgy tűnik, éppen a neked való társaság.
Semmi olyan nem merülhetett fel, amit el ne próbáltak volna. Ha éppen egy bizonyos zenei hatást kerestünk, mindannyian próbálkoztak. A klasszikus példája ennek, hogy annyira érdekelte őket a zenei textúra hangzása, hogy bármit elkövettek, akár a hangszereiket is megrongálták. A kürtjátékosok ültükben még akár a hangszerük tölcsérét is a padlóhoz dörzsölgették, pedig ezek az eszközök igen drágák. Ha a legkiválóbb hollywoodi zenészekkel dolgoztam volna, semmi pénzért nem kaphattam volna meg ezeket a hangokat.

És ők nyilván nem is lettek volna ilyen odaadóak.
Volt egy másik remek zaj is - két zenész játszik didgeridoon. Egyikük egy ausztrál hölgy, aki amúgy az oboista. és egyik délután eszembe jutott, milyen szörnyű hangot lehetne létrehozni úgy, hogy egy félig kávéscsészébe merített didgeridoon játszana valaki. Megkérdeztem hát tőle, hogy megtenné-e. Igent mondott, de meg kell mondjam, igazán émelyítő lett. Annyira megnevettetett, hogy kénytelen voltam elhagyni a helyiséget.

Nagyszerű együttesnek tűnik, akikkel öröm dolgozni.
Annyira komolyak. A nevetésük germán nevetés. érted, mire gondolok? Mintha valami másfajta humoruk lenne. Más perspektívában látszanak a dolgok. Mulatságos, de azért nem túlzottan. Szóval, tudod, mi történik, mikor egy szívószállal belefújsz egy félig üres kólásüvegbe? Most képzelj el egy négy-öt centi átmérőjű szívószálat. Ennek már némileg fafúvósra emlékeztető rezonanciája van. Ismered a hangot, amit egy didgeridoo ad, az a körkörös légzéstechnikával megszólaltatott, mély zúgást keltő fajta? Ha bármi ehhez hasonlót folyadékba merítesz, és megszólaltatod, a hangok és a buborékok egyszerre törnek elő. Igazán émelyítő, de nagyon izgalmas.

Milyen szerepet szánsz neki az új darabodban? Csak egy gyorsan tovatűnő effekt lesz, vagy maga lesz a főtéma?
Egy egész szólója lesz a hölgynek.

És ő tud már erről?
Persze, biztos. Mivel mindannyian a szabadságukat fordították a munkára, el kellett mennie az utolsó előtti napon, nekem pedig addigra szükségem volt az ő személyes zenei anyagára. Nagyon köszöntem neki mindent, és elbúcsúztunk. Másnap este aztán az utolsó közös improvizációt tartottuk, amikor egyszer csak felbukkant. Olyan jól érezte magát, hogy inkább átíratta a jegyét későbbre. és a végén azt mondta: "Soha a zenei karrierem során egyszer sem szórakoztam ennyit, mint az elmúlt két heti munka során." én pedig teljesen elképedtem, mert sok-sok órányi, igen kemény munka volt mögöttünk.

Rávetted őket, hogy alkossanak, minden képességüket mozgósítva, kitolva a saját határaikat, úgy, ahogyan máskor nem volt lehetőségük.
Hát, egyrészt meg akartam tudni, képesek-e rögtönözni. Az ő zenei világukhoz tartozó zenészek többsége nem tud. így aztán életükben először ezek az emberek megkapták a lehetőséget, hogy szólót játszhassanak, s az elnyomás alól felszabadulva extázisba jöttek.

És ezt a lehetőséget tőled kapták. Ismert vagy erről az oldaladról, hogy mentora vagy a fiataloknak, és nevelőapja az ismeretleneknek. Hogyan alakult így mindez?
Azt hiszem, talán van valami köze a fraktálokhoz. Minél többet gondolok a fraktálokra, annál többször tűnik úgy, hogy a fraktálelmélet nagyrészt alkalmazható arra, amit én is csinálok.

Hogyhogy?
Megpróbálni megkeresni a rendet a káoszban meglehetősen merész dolog, másfelől viszont a káoszelmélet is az. én úgy vélem, a fraktál-elmélet a kétfajta mentalitás közötti űrt tölti ki. Ritmikailag ez úgy néz ki, hogy ha a világegyetemet kettedekre és harmadokra osztjuk, mint ahogy az minden poliritmikus felosztásban történik, akkor némileg lemaradunk a lényegről - a fraktálokról. Ha viszont a ritmust a fraktálok univerzumának folyományaképpen fogjuk fel, nem pedig tizenegyesével vagy tizenhármasával vagy akárhányasával csoprtosított kettedek és harmadok egyenletes alcsoportjaiként, ha el tudjuk képzelni, hogy a mikroszekundumok érvényes részeit alkotják a poliritmiának, akkor közel kerülünk az én látásmódomhoz. Ha most az emberi világot nézzük, és alkalmazzuk rá ezt a gondolatmenetet, akkor láthatjuk, hogy az én - a te szavaddal élve - "mentori" tevékenységemet illetően minden esély amellett szól, hogy ha továbbra is így cselekszem, a végén mindannyian jól járunk.

Egyszer megjegyezted, hogy a hallgatók könnyebben elfogadják a poliritmikát a zenédben, vagy az afrikai dobzenében, mint a disszonanciát. Miért van az, hogy a harmónia ennyire makacsul tartja magát?
A rap-zene talán most véget vet ennek. Gondolj csak bele. Mi olyan nagyon konszonáns a beszédben? Ahhoz, hogy megjelenhessen a médiában, vagy egyszerűen csak hallgatható legyen, konszonanciát kell produkálnia. A rap-zene nem foglalkozik a dúr és moll szekundok harmóniai kobinációival, kétségtelenül él viszont a disszonanciával.

Így van. Te is sokat foglalkoztál beszélt anyagokkal, például amikor Stevie Vai átdolgozta az általad mondottakat.
Ja, a "Dangerous Kitchen"-ben? Igen ott átírta a - mit is, hívjuk talán scat-nek, ha egyszer nincs rá jobb szó. A "Jazz Discharge Party Hats" is ilyen. Átírta, betanulta gitáron, és feljátszotta a lemezre. De azt hiszem, jobb példa a beszélt zenei anyagra mondjuk a "Dumb All Over".

Miért normális dolog furcsa ritmusokat hallgatni, és miért nem igaz ez a furcsa harmóniákra?
Nos, hogy az ellenkezője mellett érveljek, az emberek igenis képesek feldolgozni roppant különös hangzásokat, ha megfelelő képeket kapnak mellé.

Arra gondolsz, amikor például a horrorfilmeken feltűnik a mániákus sorozatgyilkos?
Pontosan.

Vizuálisan elő kell készíteni.
A társadalom teljesen átitatódott vizuális információkkal, és az ezeket kísérő hangzás beleépül az emberekbe, mint a dioxin. Ha valaki meghallja a sorozatgyilkos-zenét, akkor beazonosítja a sorozatgyilkos-kontextust, felismeri a sorozatgyilkos-harmóniát (nevet). Ha pedig úgy hallják meg a sorozatgyilkos-harmóniát, hogy nincs is sorozatgyilkos a közelben, akkor is érzik a sorozatgyilkost.

Akkor viszont úgy módosul a kérdés, hogy vajon a vizuális média emberei teremtették-e meg az egyes hangzásokhoz társuló képeket?
Hát, ha én csinálnék egyszer egy sorozatgyilkos filmet, biztos sokkal ijesztőbb dolgokra lennék képes, mint azok a szarok, amikkel most vannak tele. Szerintem a csúcs, amire mindenki hajt, mióta csak ez vált a sorozatgyilkos filmek normájává, az a "nyííí-nyííí-nyííí" a Psychóból. A legtöbb, feszült pillanatokat megcélzó film hangskálája a "nyííí-nyííí-nyííí"-től a Minimoog alsó regiszterén megszólaló hang használatáig terjed. A kettő között pedig nincs szinte semmi.

Mit gondolsz, hogyan érezne Schubert, ha megtudná, hogy a Befejezetlen Szimfónia a Hupikék Törpikék zenéje?
Miért, mit gondolsz, az amerikaiak mit gondolnának, ha megtudnák, honnan származnak a Hupikék Törpikék? A British Petroleum reklámfigurái voltak. Amikor először jártunk a bandával Hollandiában, még Markkal és Howarddal, '70-'71. körül, mindenhol a kicseszett Törpökbe botlottál, amint a BP-t reklámozzák. A bandában meg folyton az a vicc ment, hogy "Törpj meeeg", mert minden hirdetésen ez volt olvasható. "Törpj meeeg", három e-vel. Gőzöm nincs, mit jelent. Mindenesetre ebből lett az, amit ma a törpök családjaként ismerünk, amiben mindenkinek megvan a saját egyénisége. Ahmet látott egyszer egy tévéadást, melyben egy törpöt szinkronizáló csávóval beszélgettek, és a figura olyan komolyan vette magát, hogy az már paródiaszámba ment. Ötperces kis műsort rögtönzött róla.

Íme, kultúránk hőse. és erről megint a gitárhősök jutnak eszembe, meg hogy vajon miért ők vették fel a vadnyugat pisztolyhőseinek szerepét. Mikor a rockegyütteseiddel koncerteztél, láttá te is léggitározó srácokat?
Persze.

Mi ez a jelenség, és hogy lehet, hogy a lányok nem csinálnak ilyet?
Hát, egyrészt útban van a cicijük - ugyanezért nem találsz túl sok női gitárost sem, hacsak nem mélyre eresztve tartják a hangszert. De valójában úgy gondolom, a lányok túl jólneveltek ahhoz, hogy léggitározzanak. Ha valaha is akad bármi, amivel a nők felszabadításának mozgalma bizonyíthatja a hímnem alsóbbrendűségét, az a léggitározó nők szélsőségesen alacsony száma.

Nem beszéltünk még üzletről. Ha jól értem, mindent te és Gail intéztek.
Otthon három irodánk van. Egy az emeleten, a hálószobában, ahol a borítószövegeket és az egyéb prózai dolgokat írom. Gailnek saját irodája van, és ahol bejöttél, arra is van egy, ahol a telefonhívásokt meg az ilyesmit intézzük. Van laborunk, stúdiónk, vágószobánk, meg három nagy raktár a szalagok és a filmek számára. Mindez itt, ahol élünk. Aztán van két további épület a San Fernando Valleyben. Az egyik a Joe's Garage, ez a próbahelyiség. Raktárunk is van, berendezések meg minden egyéb számára. Gail felügyeli az egészet.

Miért döntöttél úgy, hogy ezeket mind saját magad működteted?
Mondhatnám, hogy azért, mert otthon akarok dolgozni, de valójában üzleti okokból.

Mi van abban az óriási pinceraktárban?
A kora '70-es évek óta gyűjtök minden interjút, koncertfilmet, bármit, amiről csak másolatot tudok szerezni, akárhol is készült. Aztán ott van a Baby Snakes resztlije, az Európában vagy bárhol máshol készült dokumentumfelvételek adatbázisa, meg vidófelvételek, mindenféle formátumban, a keskenyfilmtől a digitális videóig az összes lehetséges változatban. Továbbá a mesterszalagok, a turnék közben rögzített hangfelvételek, és a cucamongai 1"-es szalagok. Egészen '55-ig visszamenőleg léteznek hangszalagok.

Már ilyen korán gondoskodtál az anyagaid megőrzéséről és rendbentartásáról.
Hát aktakukacnak lenni egy dolog, és rendet tartani megint egy másik.

Más szóval ez a magja valaminek.
A raktárban példás rend van. én tudom, mit hol keressek, de rajtam kívül senki más. Ha olyan rendet akarnék rakni, hogy bárki, aki csak bemegy, bármikor bármit meg tudjon találni, akkor legalább egy évre és egy vonalkód-generátorra volna szükségem. Még egy bentlakásos diák sem tudná, mihez kezdjen az egésszel, mivel a turnékon rögzített szalagok nagy részét még soha senki meg sem hallgatta. Ahogy letettük, mikor hazaértünk, úgy hevernek ott azóta is. Márpedig ahhoz, hogy iktassuk, legalább meg kéne hallgatni. De ha valaki be is költözne megcsinálni mindezt, honnan tudná, mit is hall? A fejemben őrzött emlékek nem egyszerűen az elhangzott számokra vonatkoznak, hanem arra is, melyik a jó verzió. Az egyetlen alternatívája annak, hogy hagyjuk őket úgy heverni úgy, ahogy vannak, az lenne, ha fáradtságos munkával végigmennék rajtuk, osztályoznám, kiválogatnám a jó részeket, összevetném őket egymással, és létrehoznék egy újabb könyvtárat.

Frusztráló számodra az érzés, hogy képtelenség mindezt olyan gyorsan megcsinálni, ahogyan szeretnéd?
Igen. De mondok még egy hasonló dolgot. Ha tehetném, napi 24 órában menne a munka a stúdióban. A dolgok egy részének elkészítéséhez nincs szükség arra, hogy a hangmérnökkel én is ott üljek a kontrollhelyiségben. Elmondanám egyszerűen az instrukcióimat, és tekintve, hogy a pult automatizált, ha elkészülne egy keverés, de változtatni kéne rajta valamit, akkor csak vissza kell tekerni, átállítani egy pár szabályozógombot, újraindítani, és nincs időveszteség. Az én hangmérnököm, Spence, egy mutáns, mivel nem csak a régi analóg technológiákhoz ért - otthon vinil cuccokkal foglalkozik, odavan a csöves erősítőkért, satöbbi -, de az összes digitális felvevőberendezést is képes kezelni. ért a Sonic Solutions-höz, és a Synclavier azon interfészét is tudja használni, ami a hangfelvételt készítő berendezésekkel dolgozik. Tehát simán magára hagyhatnám. Csak annyit mondanék, "hívd le ezt a szekvenciát, csináld ezt meg ezt meg ezt", és már csinálná is.

Nem ismerek túl sok hangmérnököt, akinek gyakorlati tapasztalata van ezekkel az eszközökkel, és jól teszi a dolgát. Neki remek füle van a hangzás kiegyenlítéséhez. Három ilyen csávóra lenne szükségem ahhoz, hogy 8 órás műszakban váltsák egymást egész nap. Már így is szerencsésnek érzem magam, hogy hetente négyszer tíz órára megkaphatom. De tudod, minden nap végén, mikor hazamegy a feleségéhez, az van, hogy csak ülök ott, és azon gondolkodom, "affrancba, pedig már majdnem megvan". Kicsit megőrjít, de másrészt, ha csak alkalmaznék egy csomó srácot, hogy tekergesse le-föl a gombokat, nem tudnám elérni "a megfelelő eredményt". Továbbá minden munkatársam egészen sajátos jellem. Todd egészen egyéni és titokzatos karakter. Dondorf is, Chrislu is. Szerencsére jól kijönnek egymással. Igazán szórakoztató ezzel a három emberrel egy fedél alatt lenni, és hallgatni, amint beszélgetni próbálnak. Nagyon élvezem.

*

fordította: Ungawwa

* * * * * * * * * * * * * * * *

< 1. rész - < 2. rész - 3. rész.

Szólj hozzá!

Címkék: zappa interjúk

Minden interjúk szülőanyja - 2. rész

2008.10.17. 01:27 mB

<<< 1. rész - 2. rész - 3. rész >>>

* * * * * * * * * * * * * * * *

 

4. Mi történt Amerikával?
5. A mű a Frankfurti Fesztiválra
6. Zene, Amerika, V. Collaiuta, napi események

Mit gondolsz, a képviselőházi emberek miért tekintenek olyan ferde szemmel a művészekre? Mi a gond a művészet mondanivalójával?
Rémisztő számukra a gondolat, hogy egy művész esetleg őszintén beszél, míg ők ezt soha nem teszik, s így aztán nyilvánvalóan irigykednek is.

Azt állítod, nem kell magunkat feltétlenül kitenni a legnyomasztóbb zenék élményének. Mit gondolsz, mennyire kell figyelembe venni a művésznek a közönséget komponálás vagy előadás közben?
Kell hogy legyen benned egy kép arról, hogy mit is csinálsz, és kiknek csinálod. Az én módszerem szerint elsősorban is magamnak kell örömet okoznia. Ha nekem teszik, akkor jó, és pont. Ha másvalakinek is tetszik, az is jó. Ha pedig nem, akkor nagyon sajnálom.

Úgy érzed, az évek során elértél egy olyan szintre, hogy ki tudod elégíteni a saját művészi igényeidet, és szerencsére még egy csomó embert is meg tudsz szólítani, akiknek, úgy tűnik, szintén örömet okozol?
A legnagyobb nehézséget számomra az okozza, hogy termékeim megjelenhessenek a piacon, mivel oly nagy erők sorakoztak fel ellenem mint független ellen.

A rádiók zsarnokságára gondolsz?
Nem csak a rádiókról van szó. Mindenféle rossz tapasztalataim voltak például nagy lemezbolt-hálózatokkal, amik keresztény tulajdonban vannak, és nem akarták a munkáimat terjeszteni. A legutóbbi eset alig egy-másfél éve történt, a Billboard kapcsán. A Washington állambeli hálózat megtagadta, hogy rendeljen a munkáimból. Sőt, semmilyen instrumentális zenével nem hajlandók foglalkozni.

A durva nyelvezeted miatt?
Elmondanám, hogy semmi olyasmi nem hangzik el a lemezeimen, amikből ne lenne tonnányi található az óriási üzleti sikerű rap-lemezek tömkelegén. Soha semelyik lemezemen, a szexualitással foglakozó számaimban sem mondtam semmi olyasmit, amit napjaink rap- vagy dance-lemezei sokszorosan ne szárnyaltak volna túl. Ami szerintem rémisztő lehet, az az a tény, hogy egyes emberek tudják, ha rámszállnak, nem fogom tartani a számat. Harcolni fogok. Nem vagyok hülye. úgy gondolom ugyanis, hogy korunkat többek között éppen az öntudatos gondolkodás elleni küzdelemmel lehet jellemezni. A kormányzati munka minden szintjén létezik egyfajta összeesküvés az oktatás eljelentéktelenítésére, valamint azon egyének vagy csoportok büntetésére, akik teljes mértékben élvezni akarják az Alkotmány Első Kiegészítésének áldásait. Az üzenet - korunk rejtett olvasata - a következő: fogd be a kibaszott szádat, és légy here. A kormányzati felállás napjainkban pedig úgy fest, hogy teljesen elhanyagolja az oktatás érdekeit, s ezzel állandósítja azt a fajta idiotizmust, ami lehetővé teszi, hogy egy egész nemzet nézze a betelefonálós hitelkártyáival készenlétben a késő esti infomercial-okat. Hogyan történhetne meg mindez, ha az oktatás nem lenne olyan katasztrofális állapotban, mint most nálunk?

Ez a hagyományosan így van, vagy egyre csak rosszabb lesz?
Ha egyszer már beindult ez a spirál, a helyzet egyre csak romlik, hiszen ha az amerikai oktatás gépezete már beőrölt néhány nemzedéket, az abból kikerülők már valószínűleg nem akarnak javítani a rendszeren, hiszen már akkor is gyűlölték, amikor benne voltak, elvégre kiszívta az agyukat, mára pedig gyermekeik vannak, és azoknak is át kell esni ugyanazon. De nem akarnak a feszített időbeosztásukból vagy a szórakoztatóipar számára félretett drágalátos pénzükből áldozni arra, hogy megfinanszírozzák az iskolák fejlesztésének költségeit.

Mi történt szerinted ezzel az országgal?
Nos, két fontos, egyaránt 3 betűs dolog: az egyik az LSD, az a vegyület, ami képes a hippit yuppie-vá változtatni; az emberiség által ismert vegyületek egyik legveszélyesebbike. A másik pedig az MBA. Mikor az emberek kezdték komolyan venni az MBA-t, akkor vette kezdetét az amerikai ipari társadalom romlása. Ha a döntéseket az MBA-koncepció jegyében fogant számszerűsíthető valóság alapján hozzák, akkor már sűrű szarban vagyunk, hiszen így valós dolog csak olyasmi lehet, amit számokkal lehet alátámasztani. és mikor az összes művészi döntés átkerül olyasfajta emberek kezébe, akik ilyen szempontokat alkalmaznak a vállalatok számára meghozott alapvető döntések során, tekintet nélkül az emberekre vagy termékeik mibenlétére, a profitmaximalizálás kizárólagos igényét érvényesítve, akkor baj van. Nem jöhet létre minőség, nem létezhet tökéletesség. A minőség drága. Szerintem a gazdasági iskolákból kikerülő emberek többsége úgy kívánja, hogy a dolgok zavarosak legyenk. Ez következik cselekedeteikből.

Szerinted ez minden társadalmi rend problémája?
Azt hiszem, ez tipikusan amerikai jelenség.

Gondolod, hogy sikerül világszerte elterjesztenünk?
Felháborít, ami Oroszországban és Kelet-Európában történik, a nyugati típusú gazdaságra történő áttérés kapcsán. ők a legérzékenyebbek az ilyesfajta fordulatokra, mivel mindazok az úgynevezett szakértők, akik segítenek nekik megteremteni az új gazdasági rendszerüket, mind MBA-típusú gondolkodásmódot képviselnek. Most, hogy jártam ezekben az országokban, és láttam, milyen gazdag a kultúrájuk, elszomorít, hogy az egész el fog halni. Az MBA-mentalitás öli meg. Csak egy dolog rosszabb az ún. pénzügyi szakértőink garázdálkodásánál. A hittérítő missziók. Ez a két, leginkább kultúraellenes tett, amit egy nemzet egy másik ellen elkövethet.

Gyerünk, javítsuk meg őket.
Na ja. Egyrészt ott van a közgazdászok arroganciája, akik, csak azért, mert tudnak helyesen összeadni, azt gondolják, hogy a módszereik alkalmazása egy teljesen más kultúrában haszonnal fog járni. Hát szerintem ez nagyon rosszul fog elsülni a Keleti Blokk országaiban.

Milyen gyorsan?
Öt éven belül. Nem tudom, végül nem üt-e vissza, és nem lesz-e az egész rendszer még szocialistább. Az egész egy rémálom a világ azon része számára. úgy tudom, a Szovjetúnióbeli statisztikák szerint minden harmadik ember a KGB-nek dolgozott. Kicseszett nagy fizetési listájuk lehetett. De ugyanakkor teljes foglalkoztatás volt. Úgy nőttek fel, hogy hozzászoktak ahhoz a világhoz, melyben a szociális jólétük minden egyes formájáról a megfelelő kormányzati szerv gondoskodott. Mára mindez eltűnt. Most képzeld magad a helyükbe. Tegyük fel, hogy máról holnapra megváltozik a társadalmi rend és minden amerikai kormány biztosította előny, akármilyen kicsi is, hirtelen megszűnik működni. Vége. Teljesen összezavarodnának az emberek. Megpróbálnának visszatérni a múltba, mikor biztonságérzetük volt, és jó okuk arra, hogy másnap munkába menjenek. Akikkel ott találkoztam, azokat nem csak a pénz érdekli. Persze, szeretnének mindenfélét birtokolni - jobb autót, jobb lakást, az összes ehhez hasonló normális dolgot. Ugyanakkor büszkék a kultúrájukra, és nem akarják, hogy eltűnjön, csak mert nincs rá pénzügyi fedezet. Mondok egy példát arra, hogy mi történt - ez a legnevetségesebb eset. Csehszlovákiában a forradalmat nagyrészt művészek és egyetemisták csinálták. Egyfajta művészi forradalom volt. A régi rendszerben aki művész, vagy valami ilyesmi volt, annak fizetése volt, dolgozhatott, csinálhatta, amihez értett. Aztán beindult az átalakítás. Az új rendszerben nincs pénz semmi ilyesmire. Mindenki, aki az anyanyelvétől függő tevékenységet végez, eláshatja magát. Más szóval, a festők dolgozhatnak külföldre. A táncosok is. Az írók, vagy a színészek, akik cseh, magyar vagy orosz nyelven fejezik ki magukat, nehezen tudnak külföldre eladni. Márpedig elsősorban éppen ezek az emberek robbantották ki a forradalmat, mostantól viszont senki nem fizeti meg őket! Gondolhatod, hogy csak néznek, és azt gondolják, "álljunk csak meg egy pillanatra, mi a pöcs is ez az egész?"

Ne is térjünk ki külön olyan részletekre, hogy tartósan megfigyelhető az a furcsa, új jelenség, miszerint a CNN "A Hét Futballmeccse" stílusában közvetíti a világ eseményeit. Úgy érezzük, minden király, ha megesik egy olyan Nagy Klimax, mint a berlini fal szétverése, vagy a Tienanmen téri események, csakhogy aztán beleszaladunk a következő világválságba, mint például az öböl-háború, melyről Bernard Shaw jelenti, hogy feje körül rakéták cirkálnak, aztán végül senki nem számol el semmivel és senkivel, nincs semmi komoly információ. Fogalmam sincs, napjaink "kommunikációja" miről is szól voltaképpen.
Szeretnéd, hogy elmagyarázzam?

Igen.
Oké. Hát, a demokráciának hála, éppen egy szabadon választott fasiszta kormánya van az Egyesült Államoknak, amit egyszerű emberek választottak meg - ugyanazok, akikkel együtt ballagtál a gimiben.

Mekkora az a mű, amit a Frankfurti Fesztiválra komponálsz? Több, rövidebb darabról van szó?
20 perc körüli zenét kértek amit 4-5 részben lehetne eljátszani, de nem csak ezt az egy darabot tervezem, mivel én egy egészestés fellépésre gondoltam, régi daraboknak a zenekar számára való újrahangszerelésével, valamint synclavier-átiratokkal. A hangversenyen színpadra lép egy kanadai táncegyüttes, a La La La Human Steps is. Hihetelenek. Az előadás másik érdekessége a hatcsatornás P. A. rendszer. Szerintem még soha senki nem hallott ilyesmit élő körülmények között. Abból áll, hogy elöl, középen és hátul egyaránt elhelyezünk egy-egy sztereó hangrendszert, amelyek mindegyikén eltéro mix hallható.

Az elképzelés lényege, hogy teljesen megváltoztassátok a jövő hangzásvilágát.
Hát nem fogjuk, mivel ahhoz, hogy hat csatornán hallgathass valamit, hat csatornás hangforrásra, azaz hat csatornás keverésre van szükség. Namost ki fog ilyet csinálni? Bármely zenész megtehetné, ha lenne ilyen eszköze otthon; mikor a lemzükön dolgoznak, és végeztek a sztereó keveréssel, akarhatnának hat csatornás keverést csinálni. Mindez kivitelezhető, de a zenészek többsége túl lusta. Egyáltalán, nem is érdekli őket.

Függetlenül attól, hogy elterjed-e a fogyasztók körében ez a rendszer, úgy tűnik, új világ nyílik meg a zeneszerzők számára, ami többet jelent dögös hangok vagy tiszta hangzások írásánál.
Igen. Ha meggondolom, mennyire igényes egy zenefogyasztó manapság, mikor már túljut azon a ponton, hogy megszereti a CD-hangzást, és elfajzásnak tartja a bakelitet, akkor szívesen továbblépne, mégpedig abba az irányba, hogy egy teljes hangzó környezetet szeretne otthon, nem csak zene-mínusz-susogást. Csakhogy ez soha nem lesz része az otthonoknak, mivel az emberek többsége olyan helyen él, ahol ennek megteremtése a szülőkkel vagy a szomszédokkal vívott polgárháború árán lenne csak lehetséges. Az emberek már akkor verik a falat, ha az egy pár hangszórón túl hangosan szól a zene. Mi a pöcsöt csinálnának akkor, ha egy ilyen rendszer lenne telepítve?

Én igazából azt szeretném tudni, mi történik akkor, ha egész hangversenytermek lennének úgy kialakítva, hogy be tudjanak fogadni hat csatornás előadásokat, legyen bár hat mikrofonnal kierősített zenekar, vagy hat csatornával előre felvett zenei anyag. Csak legyen egy olyan installáció, ahová az emberek el tudnak jönni meghallgatni. Lehetne ez akár olyan kávéház-jellegű dolog is, ahol beszélgetés közben zeneszámok vesznek körül. Klassz környezet lenne. és kivitelezhető. Tudom, hogy a kiotói világkiállításon volt egy többcsatornás lejátszórendszer. De fennáll annak is a lehetősége, hogy hotelekben speciális helyeket rendezzenek be, vagy, mondjuk, audio-gyógyfürdők épüljenek.
Ez a lehetőség eszembe juttat egy történelmi bécsi helyet, a Havelkát. Ez egy kávézó, ami, azt hiszem, már Schubert korában is létezett, a fő attrakciói pedig a keretre függesztett újság, némi klasszikus háttérzene, valamint az összes létező kávé- és bécsi cukrászsütemény-fajta - kis tésztafélék, cukorporral meghintve. Igen különös hely, mivel alig beszélgetnek az emberek, csak ücsörögnek, és olvassák a keretre rögzített újságot. A tulajdonosa az a bizonyos Havelkáné, egy idős hölgy, aki, azt hiszem, születése óta vezeti, a falakat pedig azoknak a híres zeneszerzőknek és íróknak a dolgai díszítik, akik a számlájukat "rajzolt valutával" egyenlítették ki. Furcsa hely ez a Bécs. Alighanem Wagner is megszállt a Hotel Imperialban, és fizetség gyanánt a Parsifal kéziratának néhány oldalát adta, ami még mindig ott függ a kávézó falán.

A fickót, aki a legelső bécsi Mothers of Invention-koncertnek volt a promótere, Joachim Liebennek hívták - amúgy Joey Loveként ismert, és állandóan lebarnult síelőnek látszik. Joey nemcsak, hogy az egyetlen rock and roll koncertszervező volt a városban, de a Universal kiadó igazgatótanácsának is tagja volt. Számomra a bécsi út azt jelentette, hogy elutazom (drámai hangsúllyal mondja) "12-fokú országba". Bécsben a zenebolt azt jelenti, hogy kották lógnak a kirakatban, s én teljesen magamon kívül voltam! Csak sétálgatsz az utcán, és egyszerre ott van előtted egy boltocska, Webern-kottákkal a kirakatban. Joey mutatta meg nekünk, ő ugyanis két világ között őrlődött. Rockegyütteseket szerződtetett, ugyanakkor klasszikus koncerteket szervezett, és a modern zene kiadójának tanácsában ült.

A szeptemberi koncertben is része van?
Nem, a szeptemberi koncert promótere - egy tíz éve létező csoport, Karsten Witt végezte a szervezés nagy részét, ő dolgozott a legtöbbet azért, hogy ismertté váljanak. ő egy igazi szervezőtehetség, az ő segítségével szereztek Frankfurt külvárosában egy régi ipari épületet, ami egyfajta laboratóriumukká vált. Fantasztikus, mit csináltak belőle: háromfalú próbatermeket, klímaszabályozott pincét a létező összes típusú ütőshangszer-rendszerrel, kitűnő professzionális berendezések hatalmas gyűjteményét, egyszemélyes próbaszobákat, a sajtótájékoztatók számára kis előadókat létesítettek, a földszinten pedig egy kisebb koncerthelyiséget. A harmadik emeleten található irodahelyiségek a legmodernebb irodatechnikával vannak felszerelve, a legtetején pedig ott a kocertterem, 20 láb magas plafonnal, és ablakokkal, amik Frankfurtra néznek, mindez egy olyan ipari épületben, ami egy cementtelep közepén található - hát ilyen a birodalmuk. Szóval Karsten segítségével sikerült mindezt öszeszedniük. Amikor a történetünk kezdődött, Karstennek át kellett adnia az irányítást Andreas Mölich-Zebhausernek, aki jelenleg is az igazgató, mivel Karsten a Vienna Festvolker igazgatója lett. úgyhogy mikor Bécsbe távozott, az 1992-es terveiben már szerepelt az Ensemble-lal közös fellépésem.

Iszonyú drága lehet egy ilyen épület. Biztos anyagi háttérrel kell rendelkezniük.
Közösen használják a házat egy Junge Deutsche Philharmonie nevű együttessel, ami valójában egy csupa amatőr fiatalból álló zenekar. A pénz egy részét Frankfurt városa adja, a többi pedig a koncertbevételeikből származik. Vannak lemezfelvételeik is, de csupa kicsi, obskúrus európai lemezcégnél.

Bizonyára keményen rászorítják őket, hogy a koncertbevételeikből éljenek meg.
Ha eljön egy este 2000 néző, az hatalmas eredmény. Szerintem, bármennyire is jobban támogatják a modern zenét Európában, mint nálunk, ha 500 nézőnél több jön be egy koncertre, az már különleges eredmény, hiszen olyan sok más esemény csábítja a koncertre járók pénzét. Idén a Frankfurti Fesztivál összköltségvetése - ez az a pénzügyi fedezet, aminek védőernyője alá az esemény is tartozik - azt hiszem olyan 6.7 millió dollár, egy hónapra. Ebből az összegből kell kihozniuk a Cage-kocertet, a Stockhausen-koncertet, az enyémet, és azt hiszem, Knaifelét. Minden zeneszerző külön hetet kap, és az egész egybeesik Cage születésének nyolcvanadik évfordulójával.

Nincs az az amerikai város, amelyik valaha hatmillió dollárt szánna egy ilyen célra.
Hát igen, ráadásul tudd meg, hogy eközben az öszes német városnak megvan a saját szaros fesztiválja, ugyanilyen költségvetéssel. Kölné nagyjából hasonló méretű és kivitelű. Berlinben is van valami ugyanekkor. Az egyik berlini együttes szintén az én zenémet játssza ezidőtájt. Még azon a héten a Junge Deutsche Philharmonie is eljátssza a Bogus Pomp-ot Frankfurtban, az Ensemble koncertjei után.

Ez a kocertsorozat örömteli megtiszteltetés. Várod már, vagy inkább megriaszt?
Nos, mindekettő igaz, mivel ez a legbonyolultabb zenei rendezvény, amiben valaha is részem volt. A logisztikai része döbbenetes. és hát vannak költségvetési korlátok. Arra gondolok, ha rock and rollról lenne szó, előre tudni lehetne, hogy egy csomó jegyet el lehet adni, amiből nagy bevétel származna, és azt visszaforgatva a produkcióba, egy csomó mindent meg lehetne valósítani. De ha egy 2500 férőhelyes teremről és ilyesfajta zenéről van szó, akkor a gazdasági feltételek egész mások.

Sokat kell költened rá?
Nem. Valójában, először a történelemben, hölgyeim és uraim, ők fizettek nekem. és eleget fizettek ahhoz, hogy körülbelül egy éven át dolgozhattam a munkán. De ezzel még csak a kották leszállítása történt meg. A problémák akkor kezdődnek, amikor elkezdek azon gondolkodni, hogyan lehet megvalósítani, hogy minden úgy hangozzék, ahogyan az kell, itt is, és a másik két helyen is, ahová átköltözik az előadás. Andreas Mölich-Zebhauser, az Ensemble igazgatója körbeutazta Európát, hogy megszerezze mindannak a költségnek a fedezetét, amivel ez jár. Ha nem jár sikerrel, akkor valami B-tervre lesz szükségünk. [A szerk. megj.: a Barking Pumpkin forrásai szerint az A-terv lépett érvénybe, hála az Alte Opernek és a Siemens Kulturális Programnak, más egyéb alapítványi források mellett.]

Mennyire befolyásolják a művészi munkádat a kisebb-nagyobb jelentőségű napi események?
A nagyvilág híreire gondolsz, vagy a magánéletemére?

A gyerekek születésére, az újsághírekre, bármire.
Hát, mindegyiknek megvan a maga hatása. Ha valami olyasmit látok, ami kiborít, nem létezik, hogy csak úgy le tudjam rázni magamról. Vagy hanyagolom miatta a munkát, vagy éppen valami vak dühvel vetem rá magam a synclavier-re. Némely dolgok annyira leverőek, hogy egyszerűen képtelen vagyok miattuk dolgozni. Inkább lefekszem aludni. Egyszerűen ki kell aludnom őket, mivel ilyenkor egyfajta elviselhetetlenül rosszindulatú vibrálás kerít hatalmába.

Egyes művészek állítják, hogy távol kell tartaniuk magukat az efféle dolgoktól, mintha csak elhatárolhatnák magukat a saját cselekedeteiktől.
Kik ezek a művészek? Roppant fontos lenne, hogy értesüljünk ezekről
a dolgokról, mielőtt kiválasztjuk, kinek az albumát vásároljuk meg!

Miféle társadalmi jelenséget látsz a "gitárhősök" tündöklésének hátterében?
Nem tudnék most kivágni egy szónoklatot a témában, de nekem úgy tűnik, hogy a jelenségnek, amit manapság a gitárjáték fogalmán értünk, több köze van a sporthoz, mint a zenéhez. Az olimpia támasztotta kihíváshoz hasonló, a versenyszámok a sebesség, a terjengősség, a kimódoltság és az érvényesülni tudás.

Emlékszem, egy történelemmel kapcsolatos elmélet azt állítja, hogy a századvégeket a művészetek, a politika, s egyáltalán, mindennek a hanyatlása jellemzi. Ahogy közeledünk a 2000. évhez, el tudod képzelni, hogy létezik valamiféle globális érvényű "ravasz", aminek meghúzása olyan furcsa jelenségek megszületését eredményezi, mint a gitár-szuperhősökét, akik egyszerűen csak olyan gyorsan játszanak, ahogy az lehetséges?
Nem gondolom, hogy a gitár-szuperhős mentalitás önmagában gonosz dolog lenne. Ha az igazi bűnöst keressük, akkor az MBA-gondolkodásmódot kell megneveznünk, hiszen ez a jelenség nem tudott volna úgy elburjánzani, ha nem ipari méretekben gyártanák, terjesztenék és támogatnák. Különben egyszerűen csak nevetséges volna. Nem lehet úgy viszonyulni valamihez, bármilyen nyilvánvalóan nevetséges is, hogy kineveted, amikor olyan sok ember, oly sok pénzzel megtámogatva hótt komolyan veszi. és ez az az üzenet, amit a gitárhősök következő nemzedéke örökül kap. Valahogy ez is olyasmi, mint azoknak a reklámoknak az üzenete, amit napközben láthatsz, ha megnézed, miben van részük azoknak a nőknek, akik a tévéreklámok célközönségét alkotják. A Sally Jessie Raphael show közepén egyszercsak megjelenik azoknak az ügyvédeknek a hirdetése, akik boldogan bevarrnák a főnöködet, ha stresszhelyzetbe kerülsz. Láttál már valaha ilyesmit? A reklámban megjelenik a boldog pár - azaz ti - , amint egy jacht fedélzetén pezsgővel koccintanak, ugyanis megvolt bennük a kurázsi, hogy felhívják a telefonszámot, és elmeszeltessék a főnöküket, mivel stresszhelyzetnek lettek kitéve.

A "Gitárklón" című írásodban, melyet a Guitar Player-nek készítettél, azt állítottad, hogy az egész népesség, beleértve a gitárosokat is, "jólnevelt, szagtalan, és csak a gyártók kiszolgálása céljából életben tartott fogyasztó-amőbává vált, s életük a következő mottó jegyében telik: legnagyobb, leggyorsabb, leghangosabb, leglegebb és legjobb." Micsoda jelszó! Szerinted milyen jelszóval kellene helyettesíteni?
Szerintem kerülnünk kéne a jelszavakat. A jelszavak akkor leszenek utolsó támaszaink, amikor az egész társadalom hullamerevvé válik. Ha mindent egyetlen mottóba tudsz foglalni, akkor kurva nagy gáz van. éppen ez a lényeg. Kurva nagy gáz van. Egyre nagyobb, és senki sem akarja vállalni érte a felelősséget.

Mi hát a kiút ebből a helyzetből, Frank úr?
Nem hiszem, hogy lenne kiút. Szerintem alkalmazkodnunk kell. Az emberi természet meglehetősen alkalmazkodóképes, s mivel az Egyesült államok egy roppant visszataszító hellyé vált, akik továbbra is itt akarnak - ráadásul amerikaiként - élni, azoknak meg kell találni az alkalmazkodás módját. Valahogy rá kell jönni, miként lehet poshadt vizet inni, szennyezett levegőt lélegezni, kissé mérgező, és/vagy fogyasztásra alkalmatlan ennivalót enni, továbbá megkeresni az ehhez hasonlóan izgató dolgokra a pénzt.

Izgalmasan hangzik.
Hát igen, ilyen a fejlődés. Idáig fejlődtünk. Nézd, minden felnőtt polgár, aki azt kérdi, "Mi történik az előjogaimmal?", igazán visszaemlékezhetne azokra az időkre, amikor azt mondta a kis Sonnynak, "ügyvéd leszel; az a jó szakma", ugyanis ezek azok az emberek, akik kitanulták a szakmát, és megtalálták a módját, hogyan tudjanak még több pénzre szert tenni azáltal, hogy újabb érthetetlen törvényeket alkotnak épp azért, hogy az átlagembernek szüksége legyen rájuk. úgyhogy amikor egy ügyvéd-, hitel- és hülyeség-függő társadalommal van dolgunk, és nincs hova menekülnünk és nincs kire rásózni az egészet, akkor miről is beszélünk? Akkorhát elérkezett az Apokalipszis, most, vagy mi?

Lorin Hollander szerint a zenéid egy része fájdalmasan szép. Nem tudom, te is így hallod-e. és még az instrumentális zenéid esetében is, amiknek nincs szövege, legalább a lemezborítóra vicces dolgokat írsz. Mindez a politikával kapcsolatos érzéseidből származik, vagy egyfajta szervezőerő, mellyel a megindító és a vicces részek közti kontrasztot akarod megteremteni, vagy az érzelmektől akarsz távolságot tartani - vagy csak túlmagyarázom a dolgokat?
Szerintem csak túlmagyarázod a dolgokat. Mindez leegyszerűsíthető a következőre - tegyük fel a kérdést: lehet-e dugás közben hahotázni? Szerintem lehet.

Mi a véleményed a hangmintakölcsönzés erkölcsi kérdéseiről? Hol van a határ?
Szerintem ami a dolog esztétikai részét illeti, mindkét félnek meg lehet adni a maga igazát. Ha létezik magasabbrendű művészi érv arra, hogy valaki nagy adagokat merítsen egy James Brown albumból, vagy legyen bármi is az, amit el kell lopni ahhoz, hogy az egydülállóan újszerű kollázst meg lehessen alkotni a James Brown-anyag nagybani felhasználásával a művészet céljaira, akkor szerintem James Brownt meg kell fizetni, és James Brown lemeztársaságát is ki kell fizetni - hiszen ő birtokolja a jogokat -, szóval mindenkinek fizetni kell. Ha pedig valakinek a művészetéhez feltétlenül James Brown dolgainak ellopására van szüksége, de nem akarja megfizetni, akkor az jobban teszi, ha más művészeti ágat kezd művelni.

Milyen régen nem fogtál a kezedbe gitárt?
Nagyon régóta.

Már egyáltalán nem szoktál pengetni?
Hát, amikor ücsörgök a stúdióban, és csak valami unalmas, gépies folyamat zajlik, akkor fel szoktam még kapni, és elprüntyögök rajta néhány hangot, de ezt nem nevezném játéknak. Nagy néha nyúlok csak hozzá.

Amikor még nagy gitárosnak tartottak, szerettél volna gitárhős lenni, vagy csak egy zeneszerszám volt számodra ez a hangszer?
A zenét szeretem, a gitár pedig egyszerűen csak az a hangszer lett, amin játszom, a zongora, a harmonika vagy a kürt helyett. Nem igazán voltam soha a gitár, valamint mindazon dolgok megszállottja, ami ezzel jár, s a gitárhős-mentalitás is idegen számomra.

Elveszetetted volna a tudásod, túl azon, hogy a bütykeid is már kényessé váltak?
Nem hinném, hogy tudnék még valaha játszani. Nincs semmi késztetésem rá. és nincs már meg a zenekari háttér sem, amit az én játékom igényel. Könyörögnek, hogy a németországi fellépésen csináljak valami ilyesmit, ez egyike azon dolgoknak, amiktől félek, mivel gondolom, hogy a közönség is valami ilyesmit vár. Márpedig nehéz felmenni a színpadra egy kis pálcával a kézben, gitár nélkül, azután, hogy 25-30 évig fordítva történt. Nehéz lesz. Attól is függ persze, mit akarsz gitározni. Arra gondolok, hogy ha egyszer megtanultad az akkordokat, akkor nem valószínű, hogy egyszerre csak elfelejtsd az összeset, de a szólók rögtönzése az agy vagy a test oly részéből származik, ami visszafejlődhetett. Márpedig nem érzem jól magam gitározás közben. Kényelmetlen érzés számomra.

Hogyan látod a helyedet a zene világában? Van valami elképzelésed arról, mi a te státuszod a komolyzenei szerzők között?
Hát persze, alapvetően az, hogy nem tartozom közéjük (nevet).

Nincs senki hozzád hasonló. Senki sem csinál semmi olyasmit, amit te.
Ez igaz, úgyhogy... akkor mi van? Tegyünk ide három pontot...

Miért alakult így?
Egyszerűen csak más az ízlésem.

Kora gyerekkorod óta.
Igen.

És jó érzékkel csak magadra figyeltél, nem pedig másokra. Igazán egyedülálló jellemvonás, és valahogy szükségszerű ahhoz, hogy sikeres művész légy.
Manapság a legsikeresebb művészek sohasem önmagukra figyelnek, hanem azoknak a társaságoknak a menedzsereire, akik sikeressé teszik őket. Ha valaki a mai világban megengedi magának azt a luxust, hogy a saját művészi hóbortjait űzze, azzal nem újítanak szerződést. Elveszíti a sportcipőgyártók szerződését, elveszíti az üdítőitalgyárosok szerződését. Bűnös lesz. Elfelejtik. Az elfekvő készeletek közé rakják a Flock Of Seagulls vagy bármi más mellé. A poklok kínjait éli át a többi hasonlóval együtt. így aztán manapság mindenki olyan jól nevelt.

El tudod képzelni, hogy vannak még emberek, akik éjszakai motelportásként dolgoznak, s közben szimfóniákat írnak, amiket persze soha senki nem fog előadni? Vagy az ilyen emberek már rég feladták?
Talán maradt még néhány hasonló. De ezt csak azért mondom, mivel bármilyen gonosz is a jelenlegi rendszer, maradt némi matematikai esélye annak, hogy nem tudott mindegyikünket megsemmisíteni. Talán létezik még pár kósza példány. Persze sohasem lehet hallani a műveiket. Ez a gond. Hacsak nem vagy képes arra, hogy kottaolvasás közben halljad a zenét.

Nem tudod elképzelni, hogy a jövőben is megtörténhet az, ami a múltban már megesett, amikor Felix Mendelssohn talált egy nagy rakás papírt, amik a megelőző száz évben elfelejtett Bach műveinek bizonyultak?
Nem, mivel ez közgazdasági kérdés. Gondolkodjunk csak egészen gépiesen. Talán megtörténhet egy olyan társadalomban, ahol a gazdaság félretesz bizonyos összegeket a kultúra finanszírozása céljára. De abban a társadalomban, mely kizárólag a bekerülés-megtérülés viszonyra épül, a matematikai esélye egy hasonló dolog megtörténtének elhanyagolhatóan kicsi. Hadd állítsak ezzel szembe egy adatot. Az amerikai élet egyik leginkább féltve őrzött titka, hogy az amerikai emberek évente mennyit járnak múzeumba. Többen járnak múzeumba, mint futball- és baseballmeccsekre összesen. Ez az ország legjobban őrzött titka: az átlagember igénye arra, hogy a szaron kívül valami mást is fogyaszthasson; csakhogy ezeknek az embereknek nincs semmi hatásuk a kézre, ami a szartengert az irányukba tereli. Semmilyen ellenőrzést nem képesek gyakorolni azokra az emberekre, akik eldöntik, mire van szüksége a népnek, mit is kapjanak. és egyre több ilyet kapnak, és az áradat vég nélküli. Ugyanakkor nem hiszem, hogy az amerikai emberfajta annyira elcsökevényesedett, hogy a kulturális élet minden reményéről lemondott volna. Egyszerűen csak nincs elképzelésük arról, hogyan lehet hozzájutni, és miért éri meg megőrizni. és ami igazán szomorú a múzeumlátogatással kepcsolatban, hogy a múzeum halott hely. A kulturális nekrofília helyszíne. Lennie kell persze, hogy látni lehessen a múltat, meg a kincseit, bármik legyenek is azok. De az emögött rejlő gondolkodásmód hasonló annak az embernek a mentalitásához, aki az 1900-as évek elején be akarta záratni a találmányi hivatalt, mivel a hivatalos kormányálláspont szerint már mindent feltaláltak.

Szeretném azt hinni, hogy a közöny és rosszakarat erőit előbb-utóbb elsöprik, és azok az emberek, akik valami olyasmi után vágyakoznak, ami nemesíti a lelket, gyönyörködteti a szemet és fület, megkapják, amit akarnak.
Nos, most az a helyzet, hogy ezt az igényt helyi, regionális, sőt, háztartási méretekben a saját maguk és barátaik szórakoztatsára saját kis házi stúdiójukban zenét fabrikáló emberek elégítik ki. ők a motelben szimfóniát írogató fickó megfelelői. ők azok, akik a kis Fostex-gépükön demókat csinának maguknak, bár sohasem fognak lemezszerződést kapni. Olyasmi ez is, mint a házi videózás terén végbement forradalmi változás. Az emberek azt veszik fel, amit látni akarnak - többnyire saját magukat, kúrás közben.

Továbbra is azon gondolkodom, amit a múzeumok látogatottságáról, meg arról mondtál, hogy valakik egyszerűen semmibe veszik az amerikaiakat, és azt, hogy mit, vagy mit nem szeretnének hallani, látni vagy tenni.
Több ez, mint egyszerű semmibevétel. Azok az emberek, akik az ilyen döntéseket hozzák, egyáltalán nem is törődnek a közönségigénnyel. Van egy speciális munkarendjük, a status quo fenntartására vonatkozóan, tehát a jelenlegi államigazgatási rendszer támogatására. Felvetnek bármi olyan ügyet, amit a Kongresszusban kezelni képesek, de a fő szándék a lakosság leigázása. Minden ötletet el kell taposni, a viselkedést szabályozni kell. A baj az, hogy ha a politika ügyes lenne, akkor meg is lehetne találni ügyesen a módját, hogy befolyásolni lehessen, és minden nagyjából rendben is lenne. Csakhogy ez a politika ostoba, amit ügyesen adnak elő. Sokkal találékonyabbak az elnyomás megvalósításában, mint egy olyasfajta politika megteremtésében, amit aztán érdemes lenne nyilvános eszközökkel befolyásolni.

A magam naiv módján azt nem értem, hogyan jöhetett létre ez a mechanizmus, és mi élteti azt a folyamatot, ami kitermeli a rendszert erősítő és végtelenítő politikusokat és bürökratákat.

Egyrészt itt volt a Ronald Reagan által létrehozott intézmény, a Department of Domestic Diplomacy. Ha utánanézel az Irán-Contra ügyben, megtalálhatod.
Ez nem tréfadolog.
Ez nem tréfadolog. Annak a fickónak, akinek az volt a feladata, hogy ezt az egészet működtesse, nem volt címe, nem volt telefonszáma. Nem lehetett felhívni Washingtont, és elkérni a Department of Domestic Diplomacy telefonszámát. Otto Reichnek hívták a pasast, aki az egészért felelős volt, azelőtt a CIA dezinformációval megbízott vezetője. Nézz csak utána az Irán-Contra ügy dossziéiban. Egyszer hallottam pletykálni róla. Nem hittem el, hogy igaz lehet. Felmentem a C-Span-re, és beszéltem róla. Aztán jöttek a telefonhívások mondenféle emberektől, és azt mondták, "Hát igen, ez az igazság". Valaki meg elfaxolta nekem az Irán-Contra könyv idevágó oldalait, amik tartalmazták a teljes történetet. Amennyire tudom, a szervezetet azóta sem oszlatták fel. Hacsak csoda nem történt, még ma is létezik. Olyan ez, mint a Cointelpro Nixon idején. A Watergate-üggyel voltaképp a Cointelpro-t akarták leplezni. Nem csak annyi történt, hogy betörtek a Demokrata Párt székhelyére. Azt akarták titokban tartani, hogy Nixon elhatározta, titkos rendőrséget hoz létre. Nem volt törvényes felhatalmazása arra, hogy amerikai állampolgárok után kémkedjen. úgy érezte azonban, hogy mindenfelől ellenségek veszik körül, így hát létrehozta a Cointelpro nevű programot. Ez volt a belső kémkedés politikai csoportok és ellenségesnek vélt egyének után. S mivel legális keretet nem lehetett adni neki, feketekasszából kellett pénzelni.

Ő hajtotta fel a finanszírozókat?
Számosan pénzelték. Például egy csomóan nem tudják, hogy Marcos 15 millió dollárt adott neki. A jobboldali fasiszta ideológiáknak mindig akad pénzügyi támogatása.

Nixon alá volt rendelve a működése, vagy a CIA-hoz, az FBI-hoz tartozott?
Azt hiszem, önálló szervezet volt, de az Igazságügyi Minisztérium hatáskörébe tartozott. Iszonyatosan korrupt volt, a demokrácia durva arculcsapása, és a legtöbb ember még azt sem tudja, hogy létezett. Reagan elnökségének korai szakaszában aztán hozott egy elnöki rendeletet, amely végül törvényesen is felhatalmazta a CIA-t az amerikai állampolgárok utáni kémkedésre.

Ez még mindig hatályban van?
Igen. A kábítószerellenes háború részeként.

Ijesztő. Hogy lehet, hogy ilyen tájékozott vagy az ügyben?
Az emberek mindenfélét küldenek nekem. A létező összes hírforrást tanulmányozom, olvasok a sorok között, a maradék időben pedig a C-Spant nézem, és minden új történet új kérdéseket vet fel. Az első kérdés, hogy miért éppen ezzel a sztorival foglalkoznak, miért nem valami mással?

Mesélj arról, amikor felhívtad Edgar Varese-t telefonon.
A tizenötödik születésnapomra kaptam 15 dollárt, s noha addig még sohasem telefonáltam interurbán, azt gondoltam, ennyi pénzért talán felhívhatom Edgar Varese-t azon a titokzatos Greenwich Village-i címen. Anyám beleegyezett. Varese azonban nem volt otthon. Brüsszelben tartózkodott, a Poeme Electronique-ot próbálta a Világkiállításra. A feleségével viszont sikerült beszélnem, és később is többször szót váltottunk.

Sikerült bármi fontosat megtudnod, vagy egyszerűen csak beszélgettetek?
Hát mit is tudhattam volna meg? A zeneszerző feleségétől? Kedves hölgy volt. Szívélyesen beszélt velem. A Sullivan Street-en laktak a Village-ben, egy szép kis helyen. Vörösre festett, polírozott ajtajuk volt. Mikor '67-ben New York-ba költöztünk, egy kicseszett szánalmas Thompson Street-i lakásban laktunk, de csak egy háztömbnyire Varese házától. ő akkor már nem élt, de én sokszor sétáltam arra, hogy megnézzem a vörösre lakkozott ajtót, és elképzeljem, milyen érzés lehetett 25 évig oda bezárva élni, anélkül, hogy egy hangot is leírt volna.

Egyszer említetted, hogy a kísérőzenészeid sokszor megihletnek. Milyen hatással vannak rád valójában az emberek?
Mikor kiderül, hogy valaki hogyan játszik egy hangszeren, és látszik, hogy teljesen egyedülálló dolgokat csinál, egyből jön a kísértés, hogy ennek az egyénnek valami testreszabottat kellene komponálni.

Mint Vinnie Collaiuta esetében is?
Vinnie tökéletes példa erre. ő egy kivételes személyiség.

A ritmusérzékére gondolsz, arra, hogy többet hall annál mint egy-két-há', egy-két-há'?
Így van. és hogy stílusosan és egyéni módon játszik. Manapság az egyéni játékmód már mindennapossá vált, de ő egyike volt azoknak, akik megteremtették.

Honnan jött a Barking Pumpkin (Ugató Tök) név?
Erre könnyű válaszolni. Gail régebben dohányzott. Később leszokott, de azelőtt Marlboro-t szívott és egyfolytában köhögött, úgyhogy mivel többnyire "kis tököcském"-nek hívtam, tehát egy ugató tök lett.

* * * * * * * * * * * * * * * *

<<< 1. rész - 2. rész - 3. rész >>>

Szólj hozzá!

Címkék: zappa interjúk

Minden interjúk szülőanyja

2008.10.17. 01:27 mB

Mikor 1992. elején először léptünk kapcsolatba a Zappa családdal, abban reménykedtünk, hogy Frank hajlandó lesz egy egészen friss interjút adni nekünk, amit aztán az évek során róla írt történetekkel kombinálva összerakjuk a Zappa-különszámot. Azonban Frank és felesége, Gail olyan segítőkészek voltak, hogy az egész teljesen másképp alakult: a különszámot teljes egészében új Zappa-anyag töltötte meg. A "Zappa!"-szám középpontjába pedig egy átfogó mélyinterjú került, magával az Emberrel. - A szerk.

Szólj hozzá!

Címkék: zappa interjúk

Bruce Fowler interjú, 1996

2008.08.13. 23:42 mB

brucefowler.jpgA Fowler-sorozatot folytatva következik egy másik testvér, Bruce Fowler harsonás interjúja. A beszélgetés 1996-ban zajlott, tehát a Banned From Utopia ezért jelenidő. Ajánlott irodalom a legendás 1973-as koncert, Sydney.

A fordítás részleges, nagyjából csak a Frank Zappára vonatkozó részeket tartalmazza. Hiányoznak a hatások, gyerekkor, a szólómunkák, Beefheart… Tessék olvasni az eredetit!
Mindenesetre érdekes olyasvalakinek a nézőpontja, aki két ilyen távoli időpontban volt a zenekar tagja, mint 1973 és 1988.

Szólj hozzá!

Címkék: zenészinterjúk

Interjú a Roxy basszerével

2008.07.23. 21:29 mB

Nem volt korábban interjú a remek Tom Fowlerrel, legalábbis én nem találtam, egészen mostanáig. Jó kis beszélgetés, pár érdekes dologgal - és egy hirtelen, átgondolatlan fordítással.

És tényleg érdemes figyelni a játékára, akár Roxy, akár Buffalo '74. Jó étvágyat!


A Be-Bop basszusok:

Tom Fowler interjú
(forrás: afta.net)

(A beszélgetést Evil Prince készítette 1996. április 24-én, Tom vendéglőjében.)

Az egész Salt Lake Cityben kezdődött, az összes testvéremmel hatéves korunkban kezdtük. Aztán hatodikban - gondolom akkor tizenkét éves lehettem - nagybőgőzni kezdtem. Azon játszottam egy darabig. Aztán hallottam Hendrixet és Zappát, ha hiszed, ha nem, és elhatároztam, hogy basszusgitározni fogok. Azt olyan 16 évesen kezdtem. Most negyvennégy vagyok. Tizenhét éveseen beszálltam az It's a Beautiful Day nevű rockbandába. Két lemezt csináltam velük. Egy évet voltam a Utahi Egyetemen, aztán New Yorkba költöztem, ott egy trombitással játszottam, aki aztán meghalt. Játszottam a harsonás Bill Watrous-szal és egy Enrico Rava nevű fickóval meg egy pár lökött dzseszzes dolgot. Aztán elmentem San Franciscóba és egy csomó bandában játszottam, semmi különös. Visszatértem a hegedűhöz. Született egy gyerekem, húszéves voltam, teljesen elveszettnek éreztem magam.

Aztán Bruce (Fowler, Tom bátyja) felhívott és elmentem Frankhez meghallgatásra, és valahogy megkaptam a melót. Akkoriban nem is játszottam basszuson, szerintem csak megunta már a keresést. Ez 1973-ban volt. A meghallgatás nagyon egyszerű volt. Pár nem hagyományos ritmusú dolgot, kíséretet kellett csak játszanom, aztán azt mondta: "Oké, te leszel." Az egy nagyon jó csapat volt. Még csak pár éve játszottam Frank dolgait, amikor a turné közepén eltört a kezem (1974 vége - mb), nem vigyáztam. Fociztunk és eltört ez a csontom, a turné közepén, Daytonban, Ohio államban. A bandával maradtam utána is, irányítani. Minden hang fel volt írva a billentyűre, azokra mutogattam egy sötétben is világító pálcával. Az egyik szörnyű basszusgitáros próbálkozott a másik után, és sehogy se ment hogy én vezessem őket, ezek a szokatlan ritmusok csak nem jöttek össze. Nem ment ezeknek a srácoknak, ismerniük kellett volna a zenét. Megpróbáltam Abe-t beszervezni (Abe Laboriel), Bostonban volt, de lemondta. Nem tudom, miért. Jó volt, meg tudta volna csinálni, de ez túl sok lett volna, túl gyorsan.

Franknél a turné előtt fizetett próbáink voltak, egy hónapig. Folyamatosan megváltoztatta a zenét. Mint a 'Village of the Sun', amiből egy country dalt csinált, és ezt csinálta a többivel is. Mikor először játszottunk az 'Inca Roads'-ot, az instrumentális volt, szép lassú, aztán később azzá alakult, ami mai is.

Arthur Barrow azt mondja, te vagy a példaképe, mert a legbonyolultabb dolgokat is eljátszottad, mint az "Echidna's Arf". Hogy is volt ez?

Echidna's Arf of You by Frank Zappa on Grooveshark

Arthur is el tudja ezeket játszani. Mikor én elkezdtem, nem sokan csináltak ilyesmit. Frank kísérletezett. Volt egy turnénk a Mahavishnu Orchestrával, felváltva kezdtük a műsort, hol ők, hol mi. Emlékszem, a Spectrumban játszottunk, Philadelphiában, egy kosárlabdacsarnokban, az öltözők a felső szinteken voltak. Lent voltam, hallgattam a Mahavishnut, aztán felmentem, Frank meg ott írta a maga szokatlan ütemű számait, amiket erősen befolyásoltak McLaughlin dolgai. Rögtön meglátta az újdonság lehetőségét, és már játszottuk is.

Mikor az It's a Beautiful Day-ben voltam, felvettünk egy élő albumot a Carnegie Hall-ban és a Mahavishnu volt az előzenekarunk. Senki még nem is hallott róluk. Ott játszott Billy Cobham, Jan Hammer és a többi srác. Ott lebzseltünk a színpad mögött, meghallottuk a játékukat és nem akartuk elhinni. A banda többi tagjának fogalma sem volt, mi is ez. Én elég jó zenész voltam hogy kihalljam a szokatlanságát, de senki nem csinált akkor ilyesmit. Teljesen kikészített. Lemostak a színpadról, pedig mi voltunk a főzenekar. Kicsináltak. Emlékszem, volt egy hatalmas fekete srác, aki végigaludta a teljes műsorunkat, három sor ülést betakart a terem közepén, nem lehetett másra figyelni. Hihetetlenül idegesítő volt. McLaughlint már ismertem a Tony Williams Lifetime-ból..

De Franket nagyon erősen befolyásolták ezek. Azt gondoltuk, a mi két bandánk volt a legjobb akkoriban. Jó páros voltunk. Az én "párom" Rick Laird (basszusgitáros), és Hammer és Duke is jó párosítás. Frank nem igazán volt a párja McLaughlinnak, teljesen más játékosok, de teljesen egyedi volt a maga gitáros módján. Azt mondta, becsukja a szemét és leírva látja a fejében a szólót, ahogy játszotta. (…) Mintha egy másik világegyetemben volna. Frank tehát csak felnézett az űrbe és látta a szólót, amit játszott. Nem tudom, hogy igaz-e, de nekem ezt mondta.

Volt néhány basszusszólóm, és hegedűn is, akár hiszed, akár nem. A turné utolsó koncertjén, azt hiszem. Bostonban vagy hol voltunk, lótuszülésben kellett egy hegedűszólót játszanom. Jógamániás voltam akkoriban. Ralph Humphrey és én lótuszfocit játszottunk. Én találtam fel, csak lótuszülésben lehetett mozogni. Eszeveszetten vidám időszak volt.

Mennyi szabadságot adott Frank, mikor összehoztátok a dalokat?

Sokan nem értik az egyes bandákkal kapcsolatban, hogy Frank nem írt le mindent, viszont mindenre emlékezett. Ezek alatt a hosszú próbák alatt mindnyájan hülyültünk, játszottunk - nem egyből az elején, de ahogy egyre lazábbak lettünk. Az 1974-es banda nagyon laza volt - minden rohadt ötletünket meg tudtuk csinálni. Nagyon szerencsétlen dolog volt, hogy akkor tört el a kezem, mintha az lett volna a vég kezdete. Frank nagyon türelmetlen volt. A baleset után három héttel már tudtam játszani, akkor vettük fel a "One Size Fits All"-t. Rögtön a turné végén kibérelt Coloradóban egy stúdiót, de végül nem született semmi. Aztán visszajöttünk Los Angelesbe és megcsináltuk azt az albumot, ami jó lett. A "Sofá"-t Coloradóban vették fel, azt tudom. Volt még egy dal, amire utólag kellett feljátszanom a basszusszólamot, ami nagyon különös volt, nem volt jó érzés. Azt hiszem a "Can't Afford No Shoes" volt.

De annak a lemeznek egyes részei nagyon jók. Némelyik dalnak meg voltak írva részei, máskor mi találtuk ki a szólamainkat. Nekem sok részem van benne. Ha uniszónó volt, akkor azt játszottam. Sok kottán csak az akkordok voltak jelölve, de volt aminek akkordjai sem voltak. Csak bejött, eljátszott egy dalt, mi meg elkezdtünk rá kísérletezni amíg össze nem jött. Tehát a próbákról csak annyit akarok mondani, hogy előjöttünk egy csomó hülyeséggel, viccekkel és így tovább, Frank pedig emlékezett mindenre, és mi is emlékeztünk a jól sikerült dolgokra. Ami aztán a bandában összeállt. De volt Franknek ez az elképesztő képessége, hogy mindenre emlékszik, ami megtetszett neki és mindent kidobott, ami nem tetszett, és végig magasan tartotta a minőséget.

Mit volt a legnehezebb játszani?

Talán a "Greggary Peccary"-s dolgot. Nem is igazán ismertem, mikor a felvétel előtt odaadta a kottákat. Egyes részei nagyon nehezek voltak, és nem is láttam még korábban. Jó az ilyen nehéz szarokat előtte bepróbálni. De abban az időben nagyon a toppon voltam, és a felvételnél jelenlévő zenészek legtöbbje mind nagyon jó figurák voltak. Kompozíciós szempontból azt hiszem az az egyik legjobb, amit vele csináltam, amit akkor írt, amikor a bandában voltam. De sok mindent írt. Azután már szinte nem is találkoztunk, csak egyszer-kétszer.

Akkor nagy segítség volt hogy tudtál blattolni?

Igen, de basszuskulcsban nem tudtam valami jól olvasni. Jobb voltam violinkulcsban. Bruce sokat segített. Ha valami nagyon nehéz jött, így nem volt olyan nehéz megtanulni. Ha megvolt a módszer, akkor már ment minden szokatlan ütem. Amikor nagyon nem ment, egy-egy jointtal jutalmaztuk meg magunkat ha mégis sikerült egy bizonyos szakasz. Gyakoroltuk egy pár óráig, és amikör összejött, relaxáltunk kicsit egy finom jointtal. Vicces volt, mert ő meg teljesen drogellenes volt. Volt egyszer egy cetli az ajtóm alatt: "Nincs több drog a turnén, vagy nincs munkád." A bandában mindenki megkapta ezt az üzenetet. Az egyik szerelő srác egyszer lebukott, és azt hiszem ő köpött. Én sose ittam vagy szívtam buli előtt. Gyakoroltam pár óráig a buli előtt, koncentráltam a melóra.

Az hiszem Bruce mondta, hogy megpróbáltad gyorsabban megtanulni a darabokat, mint ő, és neked nem ment olyan pontosan és ezért nem beszéltetek egymással.

(Nevet) Erre nem emlékszem. Milyen hülye. Ebből is látszik, milyen versengő alkat. Biztos igaz, de már valahol tudat alatt van; nem tudom… Neki vagy ötvenszer több hangot kellett játszania, mint nekem. Basszuson játszottam, ő harsonán. Ha megnézed a "Be-Bop Tango"-t - azt meg kellett tanulnom hegedűn mikor a Banned from Utopiával játszottuk, mert Arthur Barrow volt a basszerunk. Nem játszottam valami jól, de megtanultam. Évek óta nem játszottam már hegedűn és egyszer elő kellett valahogy szednem az emlékeimből hogy is kell hegedülni vagy hogy is kell Zappának azokat a nehéz szarjait játszani, amiket soha nem játszottam basszuson. Volt pár nagyon nehéz basszusszólamom, pedig a basszust rendszerint senki nem tartja túl nehéznek. Írt nekem pár olyan szólamot, ami majdnem olyan nehéz volt, mint a legnehezebb dolgok akkoriban. Aztán ahogy beindította azt a számítógép izéjét, már nem volt szüksége senkire. Persze akkorra sterillé és szánalmassá vált, nem is hallgattam azokat soha. Nem szerettem.

Mikor Zappa a maga szokatlan szólóit játszotta, adott bármilyen instrukciót a ritmusszekciónak?

Volt egy eset, ami nagyon felidegesített engem és George Duke-ot, mikor Bozzio az utolsó turnémon azt az elasztikus szart játszotta Frankkel, mi meg Duke-kal próbáltuk tartani az ütemet, nagyon zavaró volt. Ott álltunk, figyeltük egymás lábát hogy tartsuk az ütemet, mert annyira idegesítő és zavaró volt. Rossz volt. Bozzio azért egy remek dobos, nem erről van szó. Utasításokat követett, de valahogy nem működött a dolog. Talán az én hibám volt, nem tudom.

De ez előtt, a basszusgitáros szemszögéből, csak megpróbáltam testet adni a dolgainak, ami ellenpontot vagy biztos hátteret adott neki. Így Frank azt csinálhatott, amit akart, és folyamatos volt közben a zene. Ha csak őt figyelnénk egyedül, azaz ha mindent elvennénk mellőle, nem lehetne érezni a lüktetést. Nem voltak a világ legjobb érzései (feel), amiket csináltunk. Semmi dzsesszt nem játszottunk, mikor a bandában voltam, pedig játszhattunk volna. Egy rakás dzseszzista, akik sosem játszottak dzsesszt.

Melyik turné volt a legvidámabb Frankkel?

Amelyiken a Helsinki koncert is volt, a "Stage" CD-n. A legvidámabb koncert Koppenhágában volt, ugyanezen a turnén. Elértünk az egyik dal végéhez, már nem emlékszem melyik volt, és senkinek se volt kedve abbahagyni, úgyhogy csak nyomtuk tovább. Annyira együtt voltunk, hogy úgy szólt, mintha ő írta volna. Játszottuk egy darabig, dzsemmeltünk, és szétröhögtük az agyunkat. Nagyon jó turné volt, az utolsó európai turné.

Tudtál róla hogy a rajongók szerint Frank egyik legjobb basszusgitárosa vagy?

Az egyik? Kik a többiek? Kinyírom őket! (nevet) Elmentem Jean-Luc Pontyval (a "Bongo Fury" után), ami nagy hiba volt. Jó volt a zenéje, de hihetetlenül hangos, túl hangos. Az egyik buli után visszamentem a hotelba és még mindig hallottam. Egész éjszaka csengett a fülem. Fájt, és rossz volt, és nem fizetett, szívás volt. Nagyon hervasztó. De néhány zenész jó arc volt. Allan Zavod is a bandában volt. Hisztérikus volt. Lenyomott egy akkordot, aztán megpördült és megpróbálta eltalálni ugyanazt az akkordot. Sose sikerült neki. Mindig elszúrta , kész kabaré volt. Nem volt minden rossz, de rossz vége lett, rossz visszagondolni rá.

Hogy talált rád a Banned from Utopia annyi év után?

A legutóbbi turnénk nagyon jó volt. Soha nem játszottam korábban Chaddal, nagyon jó játékos. Még nincs a banda a csúcson. Szeretném látni, hogy az 1974-es európai turné szintjére ér, meg tudnánk csinálni. Ugyanolyan jók a zenészek. A gitáros, Mike Miller, szenzációs. Évezredek óta ismerjük egymást. Szerintem a legjobb lenne saját anyagokat játszani. Végül is, akkor is az ő dolgait játszanánk. Nagy hatással volt mindannyiunkra, mi meg miatta vagyunk együtt, és mindannyian írunk zenét. Nem vagyunk tehetségtelenek. Nem Frank az egyetlen tehetséges ember. Vannak dolgaink, amik simán mellé tehetőek, és azt hiszem mi is hatással voltunk rá. Azt akarom mondani, hogy sok elismerést kap olyasmiért is, ami a körülötte lévő fickóknak köszönhető. Ezt mintha nem nagyon tudná senki, mintha rajta kívül másnak nem járna elismerés, mert komolyan mondom, tényleg nagy volt, de sok olyan dolga volt, amit mások küldtek a levegőbe, amit valami vákuumból nem tudott volna megcsinálni. Ha elvesszük a többi zenész hozzájárulását egy olyan dalból mint mondjuk az "Inca Roads", már nem lesz ugyanaz az "Inca Roads". Talán csak a fele - Emlékezett rá és megszervezte. Tehát ha tisztességesek akarunk lenni a többi sráchoz, legalább annyit megérdemlünk, hogy meghalljanak a kompozícióban, ami nagyon hasonlít az övéhez. Mi vagyunk az ő öröksége, én ezt gondolom. Mi vagyunk az egyetlen igazi örökség, nem számítva a felvételeket, amiket érdemes hallgatni és amikből van vagy egy millió. De ha valami új kell, ami kozmikus vagy akármilyen kapcsolatban van vele, azok vagyunk mi. Talán nem csak ez a banda. Sok jó zenész játszott vele és akik tudnak zenét írni. Ők megérdemlik, hogy a rajongók meghallgassák őket, és így lehet őt életben tartani.

Mit csináltál Zappa és Ponty után?

Egy rakás idétlen fickóval játszottam Japánban, aztán Ray Charlesszal (1993-tól - mb). Őrület volt, pénz meg semmi. Érdekes volt vele játszani, de nem valami jó arc. Legalábbis velem nem volt az. Kegyetlen a csapata. Mintha direkt bántanák az embert. Ő meg nagyon zárkózott. Én nem is tudtam kommunikálni vele. Egy nappal a turné előtt kaptam meg a melót, az egyik szervező lemásolta nekem a kottákat, és némelyik a második ütemnél kezdődött, nem volt első ütem. Ilyet még életemben nem láttam. Egy nagy üresség, aztán hatos ütem. Nem tudtam játszani az első hangot, mert nem tudtam, mi volt az. Nem tudtam az ütemjelzést, a hangnemet. Ő meg elkezdett velem üvölteni, hogy nem tudom a hangnemet. Én meg azt mondtam: "Figyelj, ember, csak látnád ezeket a kottákat", és megértette, hogy ezekkel nem sokat lehet kezdeni.

Engem használt céltáblául a humorához. A kritikusok szétszedték emiatt, hogy olcsó és hogy seggfejkedés, úgyhogy leállt erről. Kinyertem belőle amit lehetett, zeneileg, de hervasztó volt. Hosszú buszozások, olyan szabályok hogy galléros inget kell viselni a buszon: nincs farmer a buszon. Magunknak kellett fizetni a hotelt. Nagy pénzeket szakított, de nekünk nem adott belőle. Ennyi a történet. Több pénzt csinálhattam volna három bármicvóval Los Angelesben. De zeneileg volt pár jó dolog.

A másik dolog ezzel a bandával kapcsolatban - nem vagyok túl negatív? -, hogy a kontrolládák kőkörszakában élt. Nem engedett kontrollokat a színpadra. Szabadtéri fesztiválokon játszottunk, és csak őt lehetett hallani. Én se őt, se a szólókat nem hallottam. Ő volt középen, mindent hallott, de senki más nem hallott semmit. Nevetséges volt. Játszottunk egyszer Stuttgartban, ahol volt egy kis botrány, az emberek követelték vissza a pénzüket, mert nem hallottak semmit. Volt egy big bandje, és nem lehetett hallani. Miért nem lép fel akkor szólóban? De néha azért voltak nagy zenék. Az egyik dolog vele kapcsolatban, hogy milyen lassan játszik pár dalt. Lassan kezdi, és még tovább lassul. Nehéz nagyon lassan játszani, ez az egyetlen banda, amiben játszottam, ami ilyesmit csinált. Nagyon hatásos volt. Ha ezeket a bulikat összehasonlítom a Jean-Luc-éival, az utóbbiak sokkal vidámabbak voltak.

Mesélnél valamit a Fowler Brothersről és a "Heartscapes" című szólólemezedről?

Az az összes saját cuccom. Ralph Humphreynek volt egy csapata Mike Millerrel és egy basszusgitárossal, aki meghalt, neki ajánlottam a lemezt, az ő tiszteletére játszottam. Nincs nagy folyamatossága a lemeznek. Egy csomó különböző sítílusú izé. Nagyon jó lemez.

A Fowler Brothers meg legalább olyan nehéz volt, mint bármilyen Zappa-anyag. Legalábbis az én szemszögemből. Voltak táncversenyeink. Volt pár komoly instrumentális zene, amit Bruce és a másik testvérem, Ed írt. Még megvan ez a banda, de nem nagyon csinálunk most semmit. Játszottunk pár éve a Monterey Fesztiválon. Sose hajszoltuk ezt a dolgot. Nem is mutatott senki érdeklődést a mi menedzselésünk iránt, de az emberek szerették. Egyikünk sem egy nagy szervező, úgyhogy nagyjából jájuk az utunkak, és nem játszunk szart.

De a Banned from Utopia miatt kicsit meg kell szerveznünk magunkat. Csak két ember nem volt a Fowler Brothersben, Tommy Mars és Chad

Mesélnél valamit az "Echidna's Arf" próbáiról? Ez az egyik darab, ami miatt felnéznek rád.

(Nevet) Ami egy csomó különböző dallamból áll, igaz? Valójában nagyon egyszerű volt. Nem igazán emlékszem, hogy is csináltuk. Egy része meg volt írva. Azt hiszem nagyon lassan kezdtük el játszani, aztán egyre gyorsabb és gyorsabb lett. Aztán csak meg kellett tanulni - azt hiszem a gitárszólamot kettőztem meg, ugye? Gitáron szerezte, és úgy tanította meg nekünk; nem hiszem, hogy valaha is le lett volna írva. Nagyon jól megszerkesztett darab és hosszú. Jó hatással van a közönségre mert fellazítja őket, befogadóbbá teszi őket a többi dologra. Egy élő előadásnak kell hogy legyenek hegyei és völgyei és ha jó koncert, akkor lehetnek lassú dolgok is. Ray Charlesnál szuperlassú.

Frank Zappa és Ray Charles együtt egy koncerten, vendég Jean-Luc Ponty és az It's a Beautiful Day. Ez az életem, egy koncertnyi dióhéjban. A Fowler Brothers meg az előzenekar. Aztán beülünk az éttermembe és eszünk valamit.

balint, 2008, július 23 - 21:29

Szólj hozzá!

Címkék: zenészinterjúk

One Shot Deal (the Ben Way)

2008.07.16. 21:18 mB

Egy hallgatás után: nem egy magnum opus-szal van dolgunk, ennyi egész biztosan lejött, de egyelőre nem tudom eldönteni, hogy kurvára fogom-e szeretni ezt a lemezt, vagy ebből is csak felteszek majd pár számot.

2 komment

Címkék: véleményezés

Nagyon Frank(ó) - Dweezil interjú, Guitar World, 2008

2008.07.13. 13:19 mB

Kicsit fötörgettem a ZPZ honlapot, épp azon tűnődvén, hogy semmi frissítés nincs se fotó, se videófronton, meglepve tapasztaltam, hogy egy csomó 2008-as újságcikk van fönt. Mégis frissítgetnek?
Az alábbiakban pár érdekesebb, persze önkényesen kiválasztott részlet egy hosszabb interjúból, a Guitar World 2008 augusztusi számából:

Szólj hozzá!

Címkék: interjú zappa plays zappa dweezil mások zappáról

Zappa beiktatása a R'n'R hírességek csarnokába (Lou Reed, 1994)

2008.07.02. 14:23 mB

Szólj hozzá!

Címkék: popkult rockzene gail zappa mások zappáról moon zappa

Terry Bozzio mesél a karrierjéről

2008.05.16. 21:23 mB

A fenti a Zappás rész, itt van mind a három. - 2008, május 16 - 21:23

Szólj hozzá!

Címkék: zenészinterjúk

ZPZ Münchenben - McWazoo 2007-es beszámolója

2008.04.10. 17:00 mB

Volt szerencsém résztvenni a müncheni ZPZ-koncerten.Egy nagyon tartalmas hétvégét töltöttünk el barátaimmal Münchenben; Oktoberfest, délután meccs az Allianz-arenában, és egy "einmaß"-hangolást követően a koncert. Utána levezetés a második "einmaß", de ez már egy homályosabb emlék... (Fotók: szintén McWazoo.)

Szólj hozzá!

Címkék: 2007 véleményezés zappa plays zappa

Nick Harper - Titties and Beer

2008.02.01. 19:15 mB

Szólj hozzá!

Címkék: fz feldolgozás

Civilization Phase III: interjú Jurij Balasov grafikussal

2008.01.23. 14:07 mB

Következik egy interjú Jurij Balasovval (angol átírásban Uri Balashov), a beszélgetést Vlagyimir Szovjetov készítette 2001-ben (anyja neve: arf.ru). Az orosz grafikus a Civilization Phase III borítóját készítette. Sajnos a CD-n méltatlanul kicsiben látszik, nagy kár - én az utolsó bekezdésben emlegetett feliratot meg sem találtam.

Szólj hozzá!

Címkék: mások zappáról promóanyagok

süti beállítások módosítása