1972 volt mikor a barátom, Kenny Shroyer azzal hívott fel, hogy menjek el Frank Zappa egyik próbájára La Brea-ba, Hollywoodba. Azt tudtam, hogy ki Frank Zappa, már a rajongója voltam: 1963-ban tagja voltam annak a zenekarnak, amelyik a brentwoodi Mount Saint Mary's College épületében adta elő a darabjait, többek között azt, amelyikben több al-karmestert irányított, majd a zenekar előtt egy kierősített citerán játszott, leveseskanállal. Azt viszont akkor még nem tudhattam, hogy saját zenei fejlődésemnek egy nagyon fontos szakasza ekkor kezdődött el.
A zene finoman szólva is óriási kihívás volt. Volt már dolgom korábban is új, avantgárd zenékkel mindenféle Los Angelesi helyeken, mint amilyen például a Hétfő Esti Koncertek vagy az Ojai Fesztivál volt. De tényleg azt gondolom, hogy miután Frank zenéjét játszottam, a saját személyes "korlátom" feljebb, egy újabb szintre került. Sok vele dolgozó zenészt hallottam panaszkodni, hogy mennyire kemény zenekarvezető. Szerintem mindössze pontos előadásban szerette volna hallani a darabjait. A pontos előadás viszont sok egyéni gyakorlást és számos közös próbát kellett hogy jelentsen. És tudják mit? Mi mindannyian jobb zenészek lettünk azok után, hogy Frank zenéjét játszottuk.
Jópár hétig próbáltunk, mikor kiderült hogy szeptemberben Los Angelesből a húszfős zenekarral Európába utazunk. Nekem épp akkor ajánlották fel a frissen megnyílt Schubert Színház elsőtrombitási állását Century Cityben. Azóta eltelt 30 év - a színházat már lebontották. Nekem viszont sikerült elfogadnom az állást és még a Wazoo turnéra is el tudtam menni, mert tudtam találni valakit aki helyettesített arra a pár hétre. Az akkori feleségem, Joann Caldwell szintén benne volt a hamarosan "Grand Wazoo" néven ismertté vált csapatban, és akkor volt 15 hónapos a kislányunk, Stephanie (most a San Franciscói Operaház Zenekarának fuvolása/pikolósa), akit nagyon nehéz szívvel hagytunk egy ideig magára.
Allan 1984 júliusától 1984 decemberéig játszott FZ-vel; főleg ezeken a lemezeken hallható:
Keresett valamit. Tudom is, hogy mit keresett. Olyasvalakit, aki klasszikus téren és dzsessz téren is képzett, aki a rockban is otthon van, aki új színt is hoz, aki kutató szellem. Frank Zappa csapatában a billentyűsök nagyon fontosak voltak, különösen az én esetemben. Az utolsó billentyűs előttem - 
Heló emberek. Ha egy zenei együttes turnéra indul, könnyen meglehet, hogy minden város ugyanolyannak tűnik, mint ez. Legyen bár nagy vagy kicsi, nyüzsgő, vagy éppen olyan, amiben semmi nem történik. Ennek az oka nagyon egyszerű.
Kedves feleim, a 
A ZPZ-ről szólván Dweezil azt írja, hogy idén ismét eljönnek Európába (halló koncertszervezők!), és tervez két lemezt is megjelentetni, ha sikerül: egyet áprilisban, egyet meg valamikor ősszel.
Az Adrian Belew-val készült beszélgetésünk teljes anyaga, a 
Először is Eric és Julie nagyon sok olyasmit tanulmányoztak és játszottak, amiben így vagy úgy részt vettem: nagyon sokat játszottak Frank Zappa életművéből, sok King Crimsont, a hozzám kötődő David Bowie és Talking Heads számokat, ezzel együtt nagyon képzettek, és nagyon jól ismerik azt a zenét. A korkülönbség meg zenei értelemben nem nagyon jelent semmit. Ami viszont jelent valamit, az a hihetetlen profizmusuk, energiájuk. Olyan fiatalok és elkötelezettek: nem foglalkoznak hülyeségekkel, nem érdekli őket a drog, vagy a pénz hajszolása meg ami ezzel jár. A zenélés, a zene öröme érdekli őket. Nekem meg pont erre van szükségem: zenészekre, engem ez tesz boldoggá.
Érdekes hogy a kívülálló egy adott korszak felállását mennyire összetartozónak érzi, de ezek szerint ez a valóságban is így van. 
* * * * * * * * * * * * * * * *
8. Személyes dolgok
9. Ensemble Modern
10. Ez-az: poliritmika, Hupikék Törpikék, a cég működése
Mivel említetted is, hogy régóta nem gitározol, az elmúlt évek során az a kép alakult ki bennem rólad, hogy rettentően komoly zeneszerző vagy, aki éjszakára bezárkózik a Synclavier mellé. Ismersz más komponistákat is, akik hozzád hasonlóan folyamatosan dolgoznak Synclavierrel?
Nem ismerek túl sok zeneszerzőt, aki ezt megengedhetné magának. Él egy bizonyos Herb Pilhoffer Minneapolisban, akinek az enyémnél kétszer nagyobb berendezése van, főleg azért, mert reklámokat és filmzenéket csinál. Soha nem találkoztunk, de az asszisztensem [Todd Yvega] dolgozott neki, és mesélt a berendezéséről. Lehetnek még Synclavier-rendszerek az egyetemeken is, ahol diákok használják. De ami azt illeti, nem hinném, hogy az ismertebb zeneszerzőknek lenne ilyen vagy ehhez hasonló rendszere. önmagában ugyanis ez nem használható. A dolog nem annyiból áll, hogy megveszem, használom és kész, mivel ahhoz, hogy reprodukálni és rögzíteni tudjam a munka eredményét, virtuálisan rá kell kötnöm egy hangrögzítő stúdióba.
Egyszer említetted, hogy a Synclaviered képtelen volt egy találomra kijelölt ponttól kezdve játszani. Még mindig létezik ez a probléma, vagy már megjavították?
A hiba lényege az volt, hogy a nyomtatandó kottában tetszőlegesen kijelölt hanggal indulva nem tudta lejátszani a darabot. A cég már nem szupportálja a kottanyomtató szoftvert. Azt hiszem mindenkit kirúgtak, akik a kottanyomtató programot írták. A gyártó azt az irányt követi most, hogy megpróbálja a rendszert a film és a televíziózás világában értékesíteni. Hangeffekt inzertáló modulként használják. S noha eredetileg nem hangszernek vagy zeneszerzői munkaeszköznek szánták, a habot a tortán nyilván a szórakoztatóipar jelenti számukra.
Akkor hát nem tudod elérni, hogy foglalkozzanak a dologgal.
Hát nem, hacsak nem szerződtetem azt a fickót, akik a zenei programot írta, hogy jöjjön, és javítsa meg. [Coda] Finale szoftvert használunk most. Mac-en futtatható, MIDI-kompatibilis felülete is van, grafikus megjelenítésben pedig hazavágja a Synclavier kottaprogramját. Talán soha életemben nem találkoztam még ennél bonyolultabb zenei szoftverrel. Megvan egy ideje, de még mindig nem tudom használni. Ali Askin, az Ensemble kottamásolója dolgozni akart vele, hogy elkészítse a frankfurti fellépés kottáit, úgyhogy mondtam neki, vegyen egy példányt. Kábé egy hét alatt megtanulta használni. Fogalmam sincs, hogyan, mivel három vaskos, takarosan nyomtatott és tökéletesen zavarba ejtő kézikönyvet adnak hozzá.
Úgy gondoltuk, hogy ha nekem is van egy példányom a programból, akkor én is tudok csinálni MIDI adattöltést a Synclavier legújabb fejlesztésének használatával. Fogom a darabjaimat, a MIDI port segítségével átteszem őket a Finale-ba, és lemezen elküldöm neki a Synclavier cuccokat, így aztán ő Németországban szabadon foglalkozhat a grafikus megjelenítéssel. Ahhoz, hogy az adatcserét ezen a módon meg tudjuk csinálni, meg kellett vennem a szoftvert. Fel is installáltuk, de soha még csak kísérletet sem tettem arra, hogy használjam is. Először is felszólítottam az asszisztensemet, Todd Yvegát, aki egy igazi számítógép-mágus, hogy ugyan próbáljon már rájönni arra, hogyan is működik ez az egész átkozott dolog. Aztán mikor láttam, hogy a haját tépi, azt mondtam, "Ez nekem nem való. Teljesen ki fog készíteni." Mindenkinek azt adjuk meg, ami neki jár: Todd nem más, mint maga Mr. Synclavier.
A másik srác, akit különleges tehetségnek és nyereségnek tartok a mostanában végzett munkám során, az új hangmérnökünk, Spence Chrislu. A harmadik pedig Dave "The Tree Hugger" Dondorf, ő felel azért, hogy minden működjön. úgyhogy mikor mind együtt vagyunk, Dave, Spence, Todd és jómagam, továbbá a berendezés is működik, akkor uralmunk alá hajtjuk a világot! Sajnos, azon napok száma, amikor mindenki itt van, és még a berendezés is működik, olyan csekély, hogy a világ egyelőre még biztonságban van tőlünk.
Mikor a számítógépes technológia elér arra a szintre, hogy az emberek már az ujjuk vagy a tolluk segítségével írhatnak vele, akkor a hangjegyek gépeléséről te is visszatérsz majd a hangjegyírásra, csak éppen most a képernyő felületének használatával?
Hát, nagyon úgy néz ki, hogy vissza kell térnem a papírra írt pöttyökhöz, mivel nem értek a Finale-hoz, a Synclavier programnak pedig alapvető korlátai vannak, így az Ensemble Modernnek írandó kompozíciók lejegyzésére még mindig a papírra írott hangjegyek a legalkalmasabbak. Speciális szemüveget kellett csináltatnom ehhez, mivel a normál szemüvegem fókusztávolsága a fejem és a monitor közti távolságnak felel meg, úgyhogy erre a célra használhatatlan. Ez a testtartás a görnyedező szerzetesének felel meg, úgyhogy most mondo nagyítót használok.
Azt olvastam, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a country zene iránt, de ugyanakkor a rap-zene iránt is. Vajon a faji szempontok miatt alakul így, vagy az egész hisztériát csak a média szítja?
Ha valami egyszerre megjelenik az összes olyan magazin címlapján, amik végső soron a nagy zenei kiadók és terjesztők tulajdonai vagy vállalkozásai, akkor már eleve bűzlik a dolog.
Egyszer említetted egy interjúban, hogy a fiatalokat érintő egyik legszomorúbb jelenség az, hogy nincsenek olyan helyek, ahol improvizált zenét hallhatnának.
Igen. S mivel a legszebb improvizációk nagy részét soha nem rögzítették és nem filmezték le, ha olyan világban nőnek fel, ahol az egyetlen, zenével kapcsolatos kérdés az az, hogy "Van-e róla videó?", a srácok soha nem fogják megtudni, mi is volt a zenélés valójában. Már nem divatos dolog zenét hallgatni, ha a haverok csak nézik a zenét, ha pedig valaki ódivatú módon mégis zenét hallgat, az nagyot csökken a társai szemében. A mai trend zenenéző-táncikáló embereket kíván meg.
Akkor hát olyan korszak elé nézünk, melyben a zenehallgatás átadja helyét olyasfajta furcsaságoknak, mint a Duncan yo-yo emberei, a hivatásos társastáncosok és a vásári komédiások?
Ez így még egész szép halál lenne.
Szerinted még nagyobb szörnyűségek jönnek?
Mivel ma a zenét a szponzorálás rendszere élteti, a fogyasztókon élősködő nagyvállalatok számára igen erős lesz a kísértés, hogy zenei részlegeket hozzanak létre. Más szóval úgy látom, a trend az, hogy létrejöjjön a Coca-Cola koncertalosztály, a Pepsi-Cola koncertalosztály, a Nike koncertalosztály, a mittudoménmilyen koncertalosztály, melyek az áruikat eladni segítő zenéket kísérleti lombikokban állítják elő, majd a fogyasztókra ömlesztik, s közben a gyártó, mely a folyamat anyagi hasznát élvezi, teljes felügyeletet, együttműködést és financiális hátteret biztosít ehhez.
Ugyanilyen ijesztőnek és kedélytelennek látod a nagyzenekarok jövőjét is? Már most is minden koncertszezonban eljátsszák Beethoven ötödik szimfóniáját.
Mi lehetne ijesztőbb, mint a jelenlegi létezési formájuk? Mi rémisztőbb annál, ha valaki soha semmi mást nem tesz, minthogy egy nagyzenekarban játszik? Talán csak a halál.
Hány olyan zenekart ismersz, melyek képesek fejleszteni a repertoárjukat? Kent Nagano volt az első olyan általam hallott karmester, aki közepesen furcsa dolgokkal is megpróbálkozott.
Hát, Kent maga is egy egyedülálló személyiség. Vakmerő, különös, kívülálló figura. Nem egy normális karmester. Európában nagy sikereket aratott, jóval nagyobbakat, mint nálunk, hiszen ott zajlanak igazán az események. Itt van például ez a munka, amin most dolgozom. Ki van zárva, hogy az államokban valaha is létre lehessen hozni. Soha semmilyen zenekar nem keresne meg, és ajánlana nekem egy akkora pénzösszeget, hogy egy évig dolgozhassak rajta.
Hogy áll a legközelebb megjelenő albumod?
Végre befejeztem a Civilisation: Phaze III első lemezét; már évek hosszú sora óta ígérgetem, hogy megcsinálom. Valószínűleg dupla CD lesz. Ami igazán egyedülálló vele kapcsolatban, hogy újra megjelennek a Lumpy Gravyn is hallható, zongorába zárt emberek, azzal a különbséggel, hogy a Lumpy Gravyt magát az a kisebb rész alkotta, amit akkor felvettem velük.1967. óta léteznek ezek a szalagok, azóta dolgozom keményen a szerkesztésén, kisebb jelenetekre bontottam a többé-kevésbé véletlenszerű beszélgetéseket, ezek fogják az átvezetéseket alkotni a lemez törzsét alkotó Synclavier-darabok között. Bámulatos anyag.
Mennyi ideig voltak a zongorában?
Húsz évig.
És aztán kiengedted őket?
Hát, tovább már nem lehetett őket benntartani, meg aztán csak akkor van értelme, hogy ott legyenek, ha szórakoztatóak. Divatos dolog lett ezt csinálni itt a stúdióban. Ahogy a recepciós hölgy is járt: "Már megint vannak a zongorában, hahaha!" Aztán ő lett a következő, aki belebújt a zongorába. úgyhogy mindazon figurák sora, akik ki-be járkáltak a zongorába, Motorhead-től és Roy Estrada-tól egészen a monicai hangstúdió tulajdonosának nővéréig, az albán recepciósig és még egy csomó más emberig terjed, akiknek már a nevére sem emlékszem. éppen csak arra jártak, s én megkérdeztem: "Be akartok menni a zongorába?". Mire ők: "Igen".
Ismét egy kis amerikai mikrokozmosz. A teljes rögzített anyag minden egyes percét
végighallgattad?
A legteljesebb mértékben. és már 1967. óta hallgatom. Digitális vágóberendezéssel készített stilizált költészet létrehozásának hívom ezt a folyamatot. El tudod képzelni, milyen nehéz pengével megvágni egy olyan anyagot, aminek környezete van? Soha nem fog jól hangozni. De a Sonic Solutionsnek hála, áttűnés-effekteket lehet létrehozni, így a zongora rezonálása nem szakad meg, és olyan emberek beszélgethetnek egymással, vagy válaszolhatnak furcsa dolgokat különös párbeszédek során, akik nem is ugyanaznap voltak a zongorában. Ehhez a munkához tényleg meg kellett várni, hogy a technológia felnőjön hozzá, és lehetővé tegye. úgyhogy nem csak a különböző időben, különböző csoportokban a zongorában tartózkodó emberek társalgásának finom átmeneteit voltunk képesek megcsinálni, de a Synclavier darabok is zökkenőmentesen illeszkednek hozzájuk. A zongora zengése, amit az emberi hangok által megrezdített húrok okoznak, belefolyik a Synclavier darabba, és a szerzemény utolsó akkordja is megzendíti a zongorát, mielőtt a következő beszélgetés kezdetét veszi.
A Synclavier részeket azután komponáltad, hogy végighallgattad a régebbi anyagot, vagy már időközben felvázoltad őket?
Meg kell érteni, mi a különbség a Synclavierrel végzett munkafolyamat és a többi médiumra való komponálás között. Képzeld, hogy szobrász vagy, oké? és képzeld el, hogy van egy saját hegyed, ahova időnként kimész, és onnan a műtermedbe vonszolsz nagy darab márványokat, amiket aztán püfölni kezdesz. A szobrászat kivonó típusú művelet, több anyaggal kezded, mint amennyivel befejezed. Az analógia pedig, amit meg akarok mutatni, az az lenne, hogy a nyersanyag, amivel dolgozom mindaz, ami a képzeletemben van - illetve, ezzel szemben, a rendelkezésemre álló hangminták tömege. Az én hegyemet az általam felépített hangmintagyűjtemény jelenti. Miután felvettem egy bizonyos hangszer hangját, vagy éppen a légkalapácsét, vagy bármi mást - azt egyelőre még nem lehet beépíteni egy kompozícióba, csak ha már rendszereztük. Tudod, kezdőjelet meg végjelet kell rá tenni, mindenféle lélekölő könyvelési munkát kell végigcsinálni vele, ez az, amit Todd csinál a számomra. úgyhogy már sokkal több hangmintám van szalagon, mint amennyit ebből valaha is használni tudok a Synclavieren, mivel a nyersanyag elkészítése hónapokat vesz igénybe. Aztán amikor végre a rendszerbe kerülnek az új minták, kompozíciókba építem őket, olyanokba, amik sokszor már évek óta készülnek. Más szóval, mikor nekiülök a szerzeménynek, van egy bizonyos hangminta-készletem, amivel a kompozíció egy bizonyos módon hangzik. De ahogy érkeznek az újabb hangok, és bekerülnek a szerzeménybe, hiába maradnak az egyes hangok ugyanazok, a darab teljes hangzása megváltozik.
Így aztán gyakran átdolgozod az anyagot, amit régebben írtál. Vagy legalábbis a papírra jegyzett hangok más hangszínt kapnak.
Nem csak erről van szó. Úgy értem, amikor más lehetőségeket is meg lehet szólaltatni, maga a folyamat is jelentős visszahatást képes gyakorolni a munkára. Például mikor megvettem a Synclaviert, még nem is dolgozott hangmintákkal, és úgy kezdtem zenét szerezni vele, hogy csak az FM (frekvencia modulációs) szintézist használta. A Synclavier báját akkoriban az adta, hogy erős szekvenszere volt, továbbá többsávos technikát lehetett használni, ütköztetni lehetett egymással a különböző dolgokat. úgyhogy jó néhány olyan mű, amiken még a Synclavier hangminta-korszaka előtt kezdtünk dolgozni, az évek során számtalan variációban készült el, és még mindig nem került kiadásra. Nagyjából egy hónapja fejeztünk be valamit, amin 10 éven keresztül dolgoztam; 24 perc hosszú. Nagyzenekari darabként hangzik, de egy olyan zenekar szól benne, amilyent még sohasem lehetett hallani. Nem lehet ilyen zenekart létrehozni. Nem csak a normális zenekari hangszerek hallhatóak - zongora, ütősök, satöbbi -, hanem minden létező szintetizátorhangzás is bele lett építve, ezenkívül énekhangok, autóhangok, minden egyéb, egy alapvetően diatonikus kompozíció keretein belül. Hosszú-hosszú évekig dolgoztam rajta, és minden alkalommal, amikor új hangmintára tettünk szert, az belekerült az anyagba. Ez lesz a második lemez központi darabja. A hangszínt a hangminták határozzák meg, utóbbikat pedig az a képességem, hogy szert tegyek ezekre a hangmintákra, vagy hogy [scratch]-ről létre tudjam őket hozni. De a gép képességeinek tényleges határát egy duplán áthúzott "S" képezi. Minden, amire képes, iszonyú sok pénzbe kerül; mivel olyan kevés példány létezik belőle, a teljesítménye függvényében aránytalanul drága. Annak érdekében, hogy bírja a piaci versenyt, a gyártó cég kénytelen volt zeneszerzői eszközből hangeffektus-gyártó, filmes bizniszre alkalmas gépet csinálni belőle. Ezért nem szupportálják már a zenei szoftvert. Az editáló szoftver terén rengeteg újdonságot nyújtanak, de már vagy három éve semmit a zenei szoftverrel kapcsolatban. Kirúgták a fickót, aki a kottanyomtató szoftverrel foglalkozott, úgyhogy ezen a téren megállt az idő. Egy évre 2500 dollárba kerül a szoftver-szerződés, csak azért, hogy képben maradjak a fejlesztéseiket illetően. A működtetés voltaképp karbantartást jelent.
Az egyetlen dolog, amire valamennyire büszke vagyok, az az, hogy soha semmilyen alapítványi pénzt nem vettem igénybe ahhoz, hogy a rendszert összerakjam; a lemezeladásokból finanszíroztam az egészet. De ahogyan az eladások csökkennek, úgy csökken a befektethető pénzem is, amit a hardware vásárlására visszaforgatok, ráadásul utóbbi egyre drágul, úgyhogy szorít a helyzet, mert állandóan tartozom a banknak annak a berendezésnek a részleteivel, ami ott áll abban a szobában. Olyan ez, mint zuhanni a fekete lyukba, és aztán időnként elérni egy szingularitást - hopp, kinn vagyok. Gail foglalkozik az üzlettel. Ő tartja a kapcsolatot a bankkal. Ő rendezi a berendezés kölcsöneit. A háztartás a munkája, ez az ő szerzeménye.
Hogyan osztályozod a hangmintáidat? Az osztályozás elve pld. az, hogy "leszakadó-autó-lökhárító" versus...
Ez "Ipari" címszó alá kerülne. Az egész rendszer ki van találva. Mára több tízezer hangmintánk van, lehetetlen megjegyezni mindnek a nevét. Minden egyes darabnak nyolcszámjegyű számítógépes neve van. Csak ülök itt, nézem a cuccot, látom a minta nevét, és hallom, hogy szól. Minden egyes kis szarost ismerek. Tudom, milyen eredményt fog produkálni a billentyűkre alkalmazva. Kívül-belül ismerem az egészet. óriási lehetőség szert tenni arra a képességre, hogy a hangoknak ezen univerzumából zenét csinálhassak, de ehhez tudni kell, hogyan kell ezeket a megfelelő módon manipulálni. Soha nincs elég idő arra, hogy valamit be lehessen fejezni, minél jobban belekeveredem, annál jobban rájövök, hogyan hangozhatna még sokkal jobban, ha még ezt vagy azt a nüanszot megkapná. Márpedig órákig tart minden újabb nüansz hozzáadása, sőt napokig, hetekig, és így tovább.
Minden egyes ilyen kis nüanszot pontosan definiálni kell - minden hang amplitudóját, vibrátóját, aztán azt, hogy kötöm-e a következő hanghoz, mindent. Adatként be kell gépelni. Aztán szalagra venni, és keverni.
Honnan tudod megállapítani, ha valami készen van?
Ha már kicseszettül elegem van belőle, akkor azt mondom, "Na, ez kész!".
Előfordul, hogy tortúraként éled meg?
- Hát igen. Vannak olyan közbülső szakaszok, amikor kétségtelenül
nem mókás a dolog.
Rossz szokás, amin nem tudsz változtatni?
Így is mondhatjuk. Szerintem nem is igazán akarok.
Ahogy fejlődnek a képességeid, nem tűnik úgy, hogy változik a zenéd?
Erre nem tudok válaszolni. Nagyon szubjektív dolog ez.
Mit tartasz legnagyobb gyengédnek?
Képtelen vagyok normális dolgokat csinálni.
Mint például?
Számtan.
Úgy érted, aminek az életben hasznát veszed?
Igen, és ennek a zenei megfelelőjére is. Nem tudok ellenpontot írni. Nem tudok hagyományos értelemben vett harmóniákat írni, ami azt jelenti, hogy virtuális munkanélküli vagyok. Ha nem lennék saját magam alkalmazottja, soha nem kapnék munkát.
Hallgattam néhány nagyzenekari dolgodat, és azt gondoltam, "Jé, egyszerűen figyelmen kívül hagy olyan dolgokat, amiket én még a főiskolán tanultam".
Soha nem kellett figyelmen kívül hagynom őket!
Mi a legnagyobb erősséged?
Talán az a legnagyobb erősségem, hogy van humorérzékem.
Úgy tűnik, a humorérzéked hajlamos a hanyatló kultúrában nehéz helyzetbe került emberekkel foglalkozni.
Nos, én nem a "nehéz helyzetbe került emberek" kategóriájában gondolkodom, márcsak azért sem, mivel ők sem törődtek soha az én kicseszettül nehéz emberi helyzeteimmel, úgyhogy miért foglalkoztatna engem az ő nyomoruk? Mindazonáltal úgy gondolom, hogy az "embergyűlölő" címkéje nem illik rám, mint ahogy a "nőgyűlölőé" sem. Engem a viselkedés érdekel. Ez mindig is lenyűgözött. Hogy a viselkedés iránti érdeklődés a "nehéz emberi helyzettel való törődést" jelenti-e, az már teljesen szubjektív. De úgy gondolom, akár tudományos igénnyel is érdemes feljegyezni az emberi viselkedés különböző megnyilvánulási formáit. Ebből aztán következtetéseket lehet levonni, miért fordulnak elő ezek a viselkedéstípusok.
Egyszer azt mondtad, stúdióban nem tudsz igazán jó szólót rögzíteni. Próbálkozol még egyáltalán ilyesmivel?
Nem. Bár azért most tennék egy kivételt. Úgy gondolom, minden hibájával együtt a "Sleep Dirt" egy igazán szép kis szóló. Csináltam egy pár hangmintát gitárral, és talán még fogok is, mivel a hangmintagyűjteményem ösztönző toldaléka lehetne egy gyűjtemény a saját gitárhangjaimból; így aztán a gép feljátszhatná mindazt a szart, amit az ujjaim képtelenek, és mégis úgy hangozna az egész, mintha én gitároznék. Egy nap még nekiállok ennek.
Mi történt a Jimi Hendrix Miami gitároddal?
Dweezilnek adtam.
Működik még?
Persze. Rendbe rakatta, a Fender kipofozta.
Létezik olyan zene, amit utálsz?
Nyilván vannak dolgok, amikért nem lelkesedem, de az utálkozás túl sok energiát emészt fel. Nem igazán komálom a kommersz kovbojzenét vagy korunk countryját - a "Slick Willie"-féle szart. Nem élvezem továbbá a bárzenét sem.
Noha egy időben te is szalonzenész voltál, nem?
Ó igen, kénytelen voltam, aztán végül elraktam a gitárom a tokjába, betoltam a dívány alá, és jó egy évig hozzá sem nyúltam. Hányinger volt.
Úgy gondolod, hogy ettől a fajta hangzásvilágtól egyszerűen csak távol akarod tartani magadat, vagy a szalonzene bizonyos elemei konkrétan azt eredményezik, hogy üvöltve rohansz ki a helységből?
Mikor egy zenei stílushoz igazodsz, vagy éppen magadévá teszed, teljesen rendben van egészen addig, ha a mondandódat akarod elmesélni vele. Meg kell találnod a költészetedhez illő formát. Ha ez a forma a szalonzene, akkor hajrá. Ha ez a forma valami sima country, rendben van. A lényeg a mondandód elmesélése. De a zenei stílusok nem hangzásvilágot jelentenek számomra. Ez már egy teljesen más téma. Egy másik bolygó. A hangok világa az a gőzkalapács és a dolgozó asszonyok.
Szoktad emlegetni Stockhausen szavait a "lehetetlenről szóló lusta dogmákról".
Igen. Egyszer zenészeknek megmutatta a "Zeitmasse" fafúvós kvintett kottáit, s amikor ők meglátták azokat a mindenféle mondo tupleteket, kijelentették, hogy a darabot képtelenség eljátszani. Erre volt az Stockhausen válasza, hogy ők ezzel csak a "lehetetlenről szóló lusta dogmákat" alkotnak. A Zeitmasse általam ismert egyik legpontosabb előadása egyébként egy San Francisco-i zenekar kamarazenei koncertjén rögzített kazettán van, amit valaki egyszer a kezembe adott. A fickó, aki a San Francisco Kamaraszimfónikusok karmestere, egyszer meghívott Varese-t vezényelni, még '83-ban. ő adta azt a kazettát, amin a Zeitmassét játsszák az ő vezényletével, és tényleg nagyon jól. Az első Columbia felvétel tele volt hibákkal. De én mondok neked valamit. Az Ensemble Modern az efféle szart behunyt szemmel eljátssza. A jelenlegi összetételükben egy Olaszországban élő amerikai srác játszik tubán, vannak benne kanadaiak, ausztrálok, egy svájci figura, de persze, mivel frankfurti illetőségű a zenekar, többnyire német zenészekből áll. A darabom teljes hangszerelése nagyjából huszonöt hangszerre íródott. Pár külsős zenészt is alkalmazniuk kellett, mivel alapból nincs mandolinjátékosuk. A normális körülmények között 14 tagú Ensemble Modernhez csatlakozott egy plusz ütősjátékos is, így három ütősünk, egy gitárosunk és mandolinosunk, két hárfásunk (az egyik zongorázik is), egy cselesztán is játszó zongorásunk, öt fafúvósunk, öt vonósunk és hét rézfúvósunk van. Az együttes nagyjából tíz éve létezik, és önigazgató. Háromtagú, választott elnökségük van, ők hozzák az esztétikai jellegű döntéseket, hogy mit és mikor fognak játszani. A zenekari tagság feltétele, hogy minden évben megszavazzák. Akit leszavaznak, ki van rúgva.
Nincs garantált szolgálati idő.
Nincs. Van viszont várólista, olyan zenészekkel, akik tagok szeretnének lenni. Nagyjából 100 koncertet adnak évente, világszerte, és a munka főállású. Ezek a srácok nem járnak haknizni, és nem is gazdagszanak meg a munkájukból. Sőt, úgy tűnik, inkább a megélhetési küszöbhöz közel élnek. Nagy részük biciklivel jár munkába - essen eső, fújjon szél.
Teljes odaadással.
És hogy játszanak! Hihetetlen.
Fiatalok, idősebbek, vagy vegyest?
Általában fiatalok.
Honnan hallottál róluk?
Egy Henning Lohner nevű pasas keresett meg, aki dokumentumfilmet készített rólam; az USA-ban nem játszották, csak Európában. A komolyzenei dolgaimról szól. Henning ismeri Dr. Dieter Rexrothot, aki a Frankfurti Fesztivált szervezi, és a Frankfurti Hindemith Intézet igazgatója is volt. Habár Dr. Rexroth nem nagyon beszél angolul, nagy híve a dolgaimnak, és Henning javasolta neki, hogy hívjon meg a fesztiváljára, csináljak valamit. úgyhogy küldtek is egy gazdasági tervezetet, de ez nem volt elégséges, ezért köszönettel nemet mondtam. Képtelenség volt megcsinálni, amit akartak. Aztán eletelt vagy négy hónap, mire újra felhívtak, mondván, mindenképpen szeretnék, ha részt vennék a fesztiválon, és előtte találkoznék az Ensemble Modern tagjaival. Küldtek egypár CD-t, amit a zenekar egy német társaságnak készített. Ami igazán meglepett, az az volt, hogy a lemez nagyszerű volt. Kurt Weill zenéjét játszották. Obskúrus, ritkaságnak számító számokat válogattak össze, énekes felvételek is voltak, és a felvétel is, az előadás is nagyszerű volt.
Mindenesetre végül megállapodtunk, és bennem az a kétségtelen benyomás alakult ki, hogy ezek az emberek tényleg akarnak valamit. Nem is tudtam, hogy a döntés nem egyszerűen az igazgatóé volt; a zenészek szavazták meg, hogy idejüket és energiájukat ere a munkára áldozzák. Maguk a zenészek akarták így. és hát azzal a feltétellel, tudod, hogy bármit is írok, kihozzák belőle a legeslegkicseszettebbül legjobbat. úgyhogy a következő dolog történt, azt mondtam, állítsuk össze a darabot úgy, hogy itt vagytok, ugorjatok át két hétre ide Los Angelesbe, és úgy fogok próbálni a zenekarotokkal, ahogy a rock and roll együtteseimmel szoktam. és így is történt. Próbáltunk, improvizációkat rögzítettünk, felvettük a zenekar játékát és a zenészekét is külön-külön - rögzítettük a kottákba soha be nem írt tudnivalókat, olyasmiket, amiket nem lehet írásba foglalni.
Meddig maradtak?
Két teljes hétig. És most jön egy másik dolog: az egész idő alatt egyikük sem kapott fizetést!
Úgy tűnik, éppen a neked való társaság.
Semmi olyan nem merülhetett fel, amit el ne próbáltak volna. Ha éppen egy bizonyos zenei hatást kerestünk, mindannyian próbálkoztak. A klasszikus példája ennek, hogy annyira érdekelte őket a zenei textúra hangzása, hogy bármit elkövettek, akár a hangszereiket is megrongálták. A kürtjátékosok ültükben még akár a hangszerük tölcsérét is a padlóhoz dörzsölgették, pedig ezek az eszközök igen drágák. Ha a legkiválóbb hollywoodi zenészekkel dolgoztam volna, semmi pénzért nem kaphattam volna meg ezeket a hangokat.
És ők nyilván nem is lettek volna ilyen odaadóak.
Volt egy másik remek zaj is - két zenész játszik didgeridoon. Egyikük egy ausztrál hölgy, aki amúgy az oboista. és egyik délután eszembe jutott, milyen szörnyű hangot lehetne létrehozni úgy, hogy egy félig kávéscsészébe merített didgeridoon játszana valaki. Megkérdeztem hát tőle, hogy megtenné-e. Igent mondott, de meg kell mondjam, igazán émelyítő lett. Annyira megnevettetett, hogy kénytelen voltam elhagyni a helyiséget.
Nagyszerű együttesnek tűnik, akikkel öröm dolgozni.
Annyira komolyak. A nevetésük germán nevetés. érted, mire gondolok? Mintha valami másfajta humoruk lenne. Más perspektívában látszanak a dolgok. Mulatságos, de azért nem túlzottan. Szóval, tudod, mi történik, mikor egy szívószállal belefújsz egy félig üres kólásüvegbe? Most képzelj el egy négy-öt centi átmérőjű szívószálat. Ennek már némileg fafúvósra emlékeztető rezonanciája van. Ismered a hangot, amit egy didgeridoo ad, az a körkörös légzéstechnikával megszólaltatott, mély zúgást keltő fajta? Ha bármi ehhez hasonlót folyadékba merítesz, és megszólaltatod, a hangok és a buborékok egyszerre törnek elő. Igazán émelyítő, de nagyon izgalmas.
Milyen szerepet szánsz neki az új darabodban? Csak egy gyorsan tovatűnő effekt lesz, vagy maga lesz a főtéma?
Egy egész szólója lesz a hölgynek.
És ő tud már erről?
Persze, biztos. Mivel mindannyian a szabadságukat fordították a munkára, el kellett mennie az utolsó előtti napon, nekem pedig addigra szükségem volt az ő személyes zenei anyagára. Nagyon köszöntem neki mindent, és elbúcsúztunk. Másnap este aztán az utolsó közös improvizációt tartottuk, amikor egyszer csak felbukkant. Olyan jól érezte magát, hogy inkább átíratta a jegyét későbbre. és a végén azt mondta: "Soha a zenei karrierem során egyszer sem szórakoztam ennyit, mint az elmúlt két heti munka során." én pedig teljesen elképedtem, mert sok-sok órányi, igen kemény munka volt mögöttünk.
Rávetted őket, hogy alkossanak, minden képességüket mozgósítva, kitolva a saját határaikat, úgy, ahogyan máskor nem volt lehetőségük.
Hát, egyrészt meg akartam tudni, képesek-e rögtönözni. Az ő zenei világukhoz tartozó zenészek többsége nem tud. így aztán életükben először ezek az emberek megkapták a lehetőséget, hogy szólót játszhassanak, s az elnyomás alól felszabadulva extázisba jöttek.
És ezt a lehetőséget tőled kapták. Ismert vagy erről az oldaladról, hogy mentora vagy a fiataloknak, és nevelőapja az ismeretleneknek. Hogyan alakult így mindez?
Azt hiszem, talán van valami köze a fraktálokhoz. Minél többet gondolok a fraktálokra, annál többször tűnik úgy, hogy a fraktálelmélet nagyrészt alkalmazható arra, amit én is csinálok.
Hogyhogy?
Megpróbálni megkeresni a rendet a káoszban meglehetősen merész dolog, másfelől viszont a káoszelmélet is az. én úgy vélem, a fraktál-elmélet a kétfajta mentalitás közötti űrt tölti ki. Ritmikailag ez úgy néz ki, hogy ha a világegyetemet kettedekre és harmadokra osztjuk, mint ahogy az minden poliritmikus felosztásban történik, akkor némileg lemaradunk a lényegről - a fraktálokról. Ha viszont a ritmust a fraktálok univerzumának folyományaképpen fogjuk fel, nem pedig tizenegyesével vagy tizenhármasával vagy akárhányasával csoprtosított kettedek és harmadok egyenletes alcsoportjaiként, ha el tudjuk képzelni, hogy a mikroszekundumok érvényes részeit alkotják a poliritmiának, akkor közel kerülünk az én látásmódomhoz. Ha most az emberi világot nézzük, és alkalmazzuk rá ezt a gondolatmenetet, akkor láthatjuk, hogy az én - a te szavaddal élve - "mentori" tevékenységemet illetően minden esély amellett szól, hogy ha továbbra is így cselekszem, a végén mindannyian jól járunk.
Egyszer megjegyezted, hogy a hallgatók könnyebben elfogadják a poliritmikát a zenédben, vagy az afrikai dobzenében, mint a disszonanciát. Miért van az, hogy a harmónia ennyire makacsul tartja magát?
A rap-zene talán most véget vet ennek. Gondolj csak bele. Mi olyan nagyon konszonáns a beszédben? Ahhoz, hogy megjelenhessen a médiában, vagy egyszerűen csak hallgatható legyen, konszonanciát kell produkálnia. A rap-zene nem foglalkozik a dúr és moll szekundok harmóniai kobinációival, kétségtelenül él viszont a disszonanciával.
Így van. Te is sokat foglalkoztál beszélt anyagokkal, például amikor Stevie Vai átdolgozta az általad mondottakat.
Ja, a "Dangerous Kitchen"-ben? Igen ott átírta a - mit is, hívjuk talán scat-nek, ha egyszer nincs rá jobb szó. A "Jazz Discharge Party Hats" is ilyen. Átírta, betanulta gitáron, és feljátszotta a lemezre. De azt hiszem, jobb példa a beszélt zenei anyagra mondjuk a "Dumb All Over".
Miért normális dolog furcsa ritmusokat hallgatni, és miért nem igaz ez a furcsa harmóniákra?
Nos, hogy az ellenkezője mellett érveljek, az emberek igenis képesek feldolgozni roppant különös hangzásokat, ha megfelelő képeket kapnak mellé.
Arra gondolsz, amikor például a horrorfilmeken feltűnik a mániákus sorozatgyilkos?
Pontosan.
Vizuálisan elő kell készíteni.
A társadalom teljesen átitatódott vizuális információkkal, és az ezeket kísérő hangzás beleépül az emberekbe, mint a dioxin. Ha valaki meghallja a sorozatgyilkos-zenét, akkor beazonosítja a sorozatgyilkos-kontextust, felismeri a sorozatgyilkos-harmóniát (nevet). Ha pedig úgy hallják meg a sorozatgyilkos-harmóniát, hogy nincs is sorozatgyilkos a közelben, akkor is érzik a sorozatgyilkost.
Akkor viszont úgy módosul a kérdés, hogy vajon a vizuális média emberei teremtették-e meg az egyes hangzásokhoz társuló képeket?
Hát, ha én csinálnék egyszer egy sorozatgyilkos filmet, biztos sokkal ijesztőbb dolgokra lennék képes, mint azok a szarok, amikkel most vannak tele. Szerintem a csúcs, amire mindenki hajt, mióta csak ez vált a sorozatgyilkos filmek normájává, az a "nyííí-nyííí-nyííí" a Psychóból. A legtöbb, feszült pillanatokat megcélzó film hangskálája a "nyííí-nyííí-nyííí"-től a Minimoog alsó regiszterén megszólaló hang használatáig terjed. A kettő között pedig nincs szinte semmi.
Mit gondolsz, hogyan érezne Schubert, ha megtudná, hogy a Befejezetlen Szimfónia a Hupikék Törpikék zenéje?
Miért, mit gondolsz, az amerikaiak mit gondolnának, ha megtudnák, honnan származnak a Hupikék Törpikék? A British Petroleum reklámfigurái voltak. Amikor először jártunk a bandával Hollandiában, még Markkal és Howarddal, '70-'71. körül, mindenhol a kicseszett Törpökbe botlottál, amint a BP-t reklámozzák. A bandában meg folyton az a vicc ment, hogy "Törpj meeeg", mert minden hirdetésen ez volt olvasható. "Törpj meeeg", három e-vel. Gőzöm nincs, mit jelent. Mindenesetre ebből lett az, amit ma a törpök családjaként ismerünk, amiben mindenkinek megvan a saját egyénisége. Ahmet látott egyszer egy tévéadást, melyben egy törpöt szinkronizáló csávóval beszélgettek, és a figura olyan komolyan vette magát, hogy az már paródiaszámba ment. Ötperces kis műsort rögtönzött róla.
Íme, kultúránk hőse. és erről megint a gitárhősök jutnak eszembe, meg hogy vajon miért ők vették fel a vadnyugat pisztolyhőseinek szerepét. Mikor a rockegyütteseiddel koncerteztél, láttá te is léggitározó srácokat?
Persze.
Mi ez a jelenség, és hogy lehet, hogy a lányok nem csinálnak ilyet?
Hát, egyrészt útban van a cicijük - ugyanezért nem találsz túl sok női gitárost sem, hacsak nem mélyre eresztve tartják a hangszert. De valójában úgy gondolom, a lányok túl jólneveltek ahhoz, hogy léggitározzanak. Ha valaha is akad bármi, amivel a nők felszabadításának mozgalma bizonyíthatja a hímnem alsóbbrendűségét, az a léggitározó nők szélsőségesen alacsony száma.
Nem beszéltünk még üzletről. Ha jól értem, mindent te és Gail intéztek.
Otthon három irodánk van. Egy az emeleten, a hálószobában, ahol a borítószövegeket és az egyéb prózai dolgokat írom. Gailnek saját irodája van, és ahol bejöttél, arra is van egy, ahol a telefonhívásokt meg az ilyesmit intézzük. Van laborunk, stúdiónk, vágószobánk, meg három nagy raktár a szalagok és a filmek számára. Mindez itt, ahol élünk. Aztán van két további épület a San Fernando Valleyben. Az egyik a Joe's Garage, ez a próbahelyiség. Raktárunk is van, berendezések meg minden egyéb számára. Gail felügyeli az egészet.
Miért döntöttél úgy, hogy ezeket mind saját magad működteted?
Mondhatnám, hogy azért, mert otthon akarok dolgozni, de valójában üzleti okokból.
Mi van abban az óriási pinceraktárban?
A kora '70-es évek óta gyűjtök minden interjút, koncertfilmet, bármit, amiről csak másolatot tudok szerezni, akárhol is készült. Aztán ott van a Baby Snakes resztlije, az Európában vagy bárhol máshol készült dokumentumfelvételek adatbázisa, meg vidófelvételek, mindenféle formátumban, a keskenyfilmtől a digitális videóig az összes lehetséges változatban. Továbbá a mesterszalagok, a turnék közben rögzített hangfelvételek, és a cucamongai 1"-es szalagok. Egészen '55-ig visszamenőleg léteznek hangszalagok.
Már ilyen korán gondoskodtál az anyagaid megőrzéséről és rendbentartásáról.
Hát aktakukacnak lenni egy dolog, és rendet tartani megint egy másik.
Más szóval ez a magja valaminek.
A raktárban példás rend van. én tudom, mit hol keressek, de rajtam kívül senki más. Ha olyan rendet akarnék rakni, hogy bárki, aki csak bemegy, bármikor bármit meg tudjon találni, akkor legalább egy évre és egy vonalkód-generátorra volna szükségem. Még egy bentlakásos diák sem tudná, mihez kezdjen az egésszel, mivel a turnékon rögzített szalagok nagy részét még soha senki meg sem hallgatta. Ahogy letettük, mikor hazaértünk, úgy hevernek ott azóta is. Márpedig ahhoz, hogy iktassuk, legalább meg kéne hallgatni. De ha valaki be is költözne megcsinálni mindezt, honnan tudná, mit is hall? A fejemben őrzött emlékek nem egyszerűen az elhangzott számokra vonatkoznak, hanem arra is, melyik a jó verzió. Az egyetlen alternatívája annak, hogy hagyjuk őket úgy heverni úgy, ahogy vannak, az lenne, ha fáradtságos munkával végigmennék rajtuk, osztályoznám, kiválogatnám a jó részeket, összevetném őket egymással, és létrehoznék egy újabb könyvtárat.
Frusztráló számodra az érzés, hogy képtelenség mindezt olyan gyorsan megcsinálni, ahogyan szeretnéd?
Igen. De mondok még egy hasonló dolgot. Ha tehetném, napi 24 órában menne a munka a stúdióban. A dolgok egy részének elkészítéséhez nincs szükség arra, hogy a hangmérnökkel én is ott üljek a kontrollhelyiségben. Elmondanám egyszerűen az instrukcióimat, és tekintve, hogy a pult automatizált, ha elkészülne egy keverés, de változtatni kéne rajta valamit, akkor csak vissza kell tekerni, átállítani egy pár szabályozógombot, újraindítani, és nincs időveszteség. Az én hangmérnököm, Spence, egy mutáns, mivel nem csak a régi analóg technológiákhoz ért - otthon vinil cuccokkal foglalkozik, odavan a csöves erősítőkért, satöbbi -, de az összes digitális felvevőberendezést is képes kezelni. ért a Sonic Solutions-höz, és a Synclavier azon interfészét is tudja használni, ami a hangfelvételt készítő berendezésekkel dolgozik. Tehát simán magára hagyhatnám. Csak annyit mondanék, "hívd le ezt a szekvenciát, csináld ezt meg ezt meg ezt", és már csinálná is.
Nem ismerek túl sok hangmérnököt, akinek gyakorlati tapasztalata van ezekkel az eszközökkel, és jól teszi a dolgát. Neki remek füle van a hangzás kiegyenlítéséhez. Három ilyen csávóra lenne szükségem ahhoz, hogy 8 órás műszakban váltsák egymást egész nap. Már így is szerencsésnek érzem magam, hogy hetente négyszer tíz órára megkaphatom. De tudod, minden nap végén, mikor hazamegy a feleségéhez, az van, hogy csak ülök ott, és azon gondolkodom, "affrancba, pedig már majdnem megvan". Kicsit megőrjít, de másrészt, ha csak alkalmaznék egy csomó srácot, hogy tekergesse le-föl a gombokat, nem tudnám elérni "a megfelelő eredményt". Továbbá minden munkatársam egészen sajátos jellem. Todd egészen egyéni és titokzatos karakter. Dondorf is, Chrislu is. Szerencsére jól kijönnek egymással. Igazán szórakoztató ezzel a három emberrel egy fedél alatt lenni, és hallgatni, amint beszélgetni próbálnak. Nagyon élvezem.
*
fordította: Ungawwa
Mikor 1992. elején először léptünk kapcsolatba a Zappa családdal, abban reménykedtünk, hogy Frank hajlandó lesz egy egészen friss interjút adni nekünk, amit aztán az évek során róla írt történetekkel kombinálva összerakjuk a Zappa-különszámot. Azonban Frank és felesége, Gail olyan segítőkészek voltak, hogy az egész teljesen másképp alakult: a különszámot teljes egészében új Zappa-anyag töltötte meg. A "Zappa!"-szám középpontjába pedig egy átfogó mélyinterjú került, magával az Emberrel. - A szerk.
A Fowler-sorozatot folytatva következik egy másik testvér, Bruce Fowler harsonás interjúja. A beszélgetés 1996-ban zajlott, tehát a Banned From Utopia ezért jelenidő. Ajánlott irodalom a legendás 
Nem volt korábban interjú a remek Tom Fowlerrel, legalábbis én nem találtam, egészen mostanáig. Jó kis beszélgetés, pár érdekes dologgal - és egy hirtelen, átgondolatlan fordítással.
Volt szerencsém résztvenni a müncheni ZPZ-koncerten.Egy nagyon tartalmas hétvégét töltöttünk el barátaimmal Münchenben; Oktoberfest, délután meccs az Allianz-arenában, és egy "einmaß"-hangolást követően a koncert. Utána levezetés a második "einmaß", de ez már egy homályosabb emlék... (Fotók: szintén McWazoo.)
Következik egy interjú Jurij Balasovval (angol átírásban Uri Balashov), a beszélgetést Vlagyimir Szovjetov készítette 2001-ben (anyja neve: 