A 2007-es 100% Zappa projektről:
Tom Trapp karmester-hangszerelő (a honlapja itt!) nagyon kedvesen - hosszan, informatívan! - válaszolt néhány kérdésemre a koncerttel meg pár más dologgal kapcsolatban. Nagy örömmel adom közre (természetesen tudtával és hozzájárulásával), kívánok hozzá mindenkinek jó étvágyat!

...and one more time about the 100% Zappa project. Conductor/arranger Tom Trapp (see his homepage here!) was really kind and answered my questions about the event - and more.

I'm really pleased to get his letter, and his permission to put it here - so here it comes, this interview with Tom Trapp for you:

*

PERFECT and Corny

Where have you first heard about and got involved with the 100% Zappa festival in Hungary?

I got a call from Mike Keneally (or maybe his manager, Scott Chatfield - I can't remember). I've worked with Mike on a few projects here and there for the last few years. Mike was invited to perform, but they didn't have any arrangements. Mike knew that I was an arranger, so he suggested me to a lovely woman named Janina, who worked for the festival. From there, through a series of phone calls, everything fell into place.

I didn't know Ocker wrote about the concert, but I looked at your link, and I'm glad he liked it. I was also very pleased with the orchestra's portion of the program. I had a little conversation with Adam Fischer in the dressing room, and he was pleased too, and he seemed to be very into the music, which - for me - is the most important thing when you're dealing with Zappa. You have to almost "live" for that music in that moment, and I think he did that.

Unfortunately there is no recording that I know of for that evening. I, also, find this disturbing! I would have loved to have gone home with a document of that wonderful evening. In my opinion, everything was successful, and the audience really enjoyed themselves. I'm not exactly sure why there wasn't a recording, but maybe next time!

I understand you have different sorts of arranging works (from Steve Vai to Mike Keneally through film scores, etc.) - when did you first made an arrangement for a Zappa-piece?

Wow. I can't really remember. A long time ago. I think I was 14 or so. I've been listening to Zappa for a very long time.

Can you tell me your first (or most important) experience with FZ's music? What does his music mean to you?

My first experience was with a piece called "What's The Ugliest Part Of Your Body?" A friend of mine played it for me, and I remember thinking that it was funny, but not an exceptional piece of music. Then, I listened to the rest of the album (We're Only In It For The Money) and found VERY interesting things. Then it was what I call the "Zappa Addiction." It's impossible to know that Zappa has written something that you haven't heard, so you have to listen to everything! That's a lot of listening.

I saw in your biography you'd played in Bogus Pomp as a drummer. Being a drummer did it have a special effect on your transcriptons, or understanding of the music of FZ, its percussive quality?

Not really. The rhythms speak for themselves, and with most Zappa stuff, the rhythm is all over the place, in all the instruments. In terms of orchestration, yes, the percussion is a big part of Zappa's stuff, but in terms of understanding the music, even the pieces without percussion sound so rhythmic, it's impossible not to hear. As a drummer, though - that did give me an appreciation for the GROOVE. That's the thing for me that separates Zappa (in the 70s and 80s) with things that get called "progressive rock." Zappa knew how to use odd meters and make them groove HARD. That's something you don't hear every day. Mostly, it's a band barely managing to play in 13/8 and they have no groove, they're all counting all the time.

Do you happen to know the latest Zappa-release, ZAPPA WAZOO? It made me remember in lots of ways to your transscriptions/conducting I've heard/seen here in Budapest. Do you have the same feeling, or am I wrong? What do you think of this album?

I have heard it, yes. To be honest with you, I thought some of the compositions were lacking form. I missed that. With Frank, what you always get is an understanding of form and how things in the piece relate to other things in the piece (or what you don't even realize relates, but really does!)... That album sounded to me like an interesting band, but the pieces sounded underdeveloped. It's ok if there are highly improvised sections, but if it's "compositions," then there has to be something solid for me. Let me say this: the arrangements are nice, the sounds are nice, but I prefer "Waka/Jawaka" and "The Grand Wazoo" to that album, and I think Frank did, too - that's why HE didn't release it.

What you said about my arrangements and conducting is right, though. I heard a lot of suggestions while I was writing, or during the rehearsals like "Frank used to do this," or "Frank would have done this" and that's not interesting for me. I don't want to be Frank, there's only one Frank. What I was trying to do was make something truly interesting, and more importantly - FUN. I think the band had fun with it, and Mike and Ed did too. I certainly did. It's important to me to honor the music, not to try to BE the composer.

Being present on one of the MAO rehearsals I saw that at first they "only" played the written notes. After a few days, on the concert they just blew me away: you've lead them to tons of impros, jokes, collective improvisations - LIVE music! What had happened on rehearsals? How do you remember working with the MAO? How did they like the music - was your conducting style new to them? How did they react?

Ha. This is a good question. I know what you mean. It's practical, though - the music is very difficult to read, but once you have it in your head, you've got it - that THEN you can start expanding. You probably saw one of those moments at rehearsal - it's not ALL fun! You do have to spend the time rehearsing the notes, so you can "learn what to forget!" Here's the thing with the MAO though - they aren't stiff. They understand that music doesn't ONLY exist on the page... there's a lot of other stuff to it. I remember trying to get something in "Holiday in Berlin" played "corny," and because of the language barrier, no one knew what "corny" meant, so Keneally jumps out and starts playing corny, or singing corny, or something. As soon as they heard that, they responded. Like "oh, that's what you mean!" Then the next take - PERFECT and corny! That's amazing, because musicians spend years training, so they don't play corny. Then they get a smartass conductor telling them to play just like that!

In terms of improv, jokes, and things like that, we rehearsed a little bit of that, but not a lot. I told them, "Here, we'll do some improv, just watch." The whole point for me is to IMPROV so if you make it too rehearsed, then it doesn't sound fresh. I liked the fact that they didn't know what was coming. However, I only discovered that in the rehearsals. It won't work with every orchestra, so you have to SEE, feel - if that will work with them. By the second rehearsal, I knew though - yes, they will be responsive to this. Then I knew that we could go on stage, be crazy, play well, have fun, and it will look like we are having fun. Everyone has fun when they see people having FUN, so that was important for me at the concert - I wanted people to have fun, not just watch a bunch of people playing difficult music!

Being an arranger - and drummer for the Bogus Pomp - did you also made their (BP) arrangements? Are there any recording of your FZ arrangements anywhere (official or other)?

Yes, I did arrange for Bogus Pomp. We actually combined Bogus Pomp and the Florida Orchestra, 2 years in a row - 2004 and 2005 I think it was. I conducted, and I wrote all the arrangements, and I think it was a great result. I also have done a few other arrangements for them, because even if they play as a rock band, and not with orchestra - they have a horn section.

There are no official recordings of my Zappa arrangements. Of course there are house recordings of the shows, but those will most likely not be heard.

Aside from getting paid to do the job, I don't make money on Zappa arrangements. I don't really want to. It's because I like it, and I like to talk to people in the audience at the concerts. Every person at a Zappa show is there because they want to be there (or because they got dragged by their husband/wife).

You've probably heard of the troubles the FZ-cover bands have nowadays: being sued or attacked by the Zappa Family Trust. How do you see all this - do you also have the same problem as those tribute-bands, or maybe you have a better relationship with GZ?

I have heard of other bands getting involved in lawsuits, but I have never been in one myself. I hopefully won't. I do know most people in the Zappa community, though - and I will say that they are "good hearts." Andre from Project/Object, Jerry from Bogus Pomp, and Ed Palermo are truly nice people. I don't know how they conduct themselves toward Gail, or what kind of relationship they have with her, I really don't care. I'm only me. I don't believe in being rude to people unnecessarily, and I think sometimes a lot of rumors get started from people who like to talk too much (especially about Gail), and I try to ignore that, and only go on the personal contact that I get from people.

I have no idea how my own "relationship" with Gail is at this moment. I think it's pretty good, though. I don't talk to her, she doesn't talk to me - I get asked to arrange something and I do it. I'm definitely 100% in this because I like the music, and I can only hope I'm talented enough to give a good result with my arrangements and conducting. I want to honor the music, that's it. I don't have to impress anyone politically.

You might have heard that organising this 100% Zappa project was not an easy task. Was it that difficult for you too, or your way/participation, etc. was more simple and smooth? Would you be gladly involved in such a project again?

It wasn't difficult for me, no. I talked with Janina from the festival, I got on the phone with Mike and Ed, and we developed a plan for what songs we were going to do. The difficult thing for me was a time-constraint, because I was in Los Angeles doing a film score, then San Francisco, and I was working on these charts pretty music the whole time, while all my friends were sleeping. I had about 3 weeks to do all the charts from scratch. That's not a lot of time with Zappa music! Anyhow, I don't know anything about the planning side, all I know is that in the end, Gail approved the concert, the concert got played, and it was great (in my opinion!)...

My job is very personal, it's just me, a pencil, and paper (old-school, I don't use a computer). I don't have a lot of contact with other people during the process, and I don't know how difficult it was to organize. For me, it was simple, just a lot of work.

But, to answer your final question - I would definitely do this again. I thought the whole thing was creative, and a real honor to Frank. Mike and Ed's solo set, the orchestra, and the MAO - I thought it was a great day. Can't wait 'till next year.

*

Ismét egy megtalált szöveg - Zappa vendégszereplése a Csúcsfejekben. Lent a történet háttere (forrás: arf.ru), itt pedig Zappa véleménye minderről.

Na persze nem hagyható szó nélkül Zappa Conehead című száma sem, a nyilván e történethez köthető szövegével.

Már 30 éve vagyok az Ed Palermo Big Band vezetője, és úgy 13 évvel ezelőtt, gyerekkorom hőse, Frank Zappa halálakor döntöttem úgy, hogy a saját kompozícióimat félretéve az ő műveire koncentrálok. Az előtt az ember előtt szerettem volna fejet hajtani, aki zeneileg nagyobb hatással volt rám mint bárki más azelőtt vagy azóta.

Az együttesem ezelőtt a projekt előtt meglehetősen hozzá volt szokva ahhoz, hogy a közönség létszáma nem feltétlenül haladja meg a zenekarét.

Zappa és a dzsessz

Ed Palermo, 2007. december 23. - in: All About Jazz

A fenti döntésemnek egyaránt voltak jó, de voltak ijesztő oldalai is. A jó oldala Zappa hihetetlen termékenysége volt, az örökül hagyott dalok százai, ha nem ezrei közül válogathattunk. Számos különböző stílusban írt, a legnagyobb természetességgel tette a dolgát és autentikusan szólalt meg, bármilyen műfajban is komponált.

Az ijesztő oldal: ez a zene NAGYON nehéz. Némelyik darabot napokig tart kibogozni és lekottázni. Szerencsére miután évekig olyan géniuszok munkáit kellett leírnom és áthangszerelnem mint Duke Ellington, Oliver Nelson, Nelson Riddle és mások, egy ilyen feladathoz már elég jó füleim voltak.

De nézzük először azt a kérdést, hogy egy zeneszerző/hangszerelő miért is adja át magát ilyen mélységben egy másik zeneszerző munkáinak, különösen, ha egy olyan zeneszerző munkáiról van szó, aki soha sem dzsessz-zenészként volt ismert. Nem lett volna érdemesebb Duke Ellington munkáival foglalkoznom?

Tudjuk jól, hogy Duke Ellington korunk legfontosabb dzsessz-zeneszerzője és hangszerelője. El sem tudom mondani, mennyit tanultam az ő zenéjének a tanulmányozásából. Persze soha nem jutottam olyan mélységekig mint David Berger, aki az Ellington-hangszerelők királya. De eleget tanulmányoztam ahhoz, hogy 1.) rengeteget tanuljak a hangszerelésről és 2.) beleszeressek a zenéjébe.

Miért nem tisztelgek hát ilyen nagyságok előtt, mint Duke Ellington, ehelyett a hatvanas évekből ittmaradt hippiszerűség helyett? Egyszerű. Amilyen nagyszerű Duke, a valódi hatása az életemre olyan kicsi volt, ha volt egyáltalán. Persze esküdözhetnék, hogy mekkora hatással is volt rám, és hogy ahányszor csak meghallom az "In A Sentimental Mood"-ot, könnyekben török ki, de ha ezt tenném, hazudnék.

Matt Groening, a Simpsons megalkotója mondta egyszer, hogy Zappa volt ő volt az ő Elvise. Pontosan ezt érzem én is, de én úgy fogalmaznék, hogy Zappa az én Duke Ellingtonom, bár félek, még testi erőszak áldozata leszek ha legközelebb Village Vanguardba megyek. Találóbb párhuzam lenne ha azt mondanám: ami Edgard Varese (avantgárd klasszikus zeneszerző, Zappa példaképe) volt Zappának, az Frank Zappa nekem.

A felszínen Zappa csak egy újabb kaliforniai kábítószeres freaknek tűnhetett. A korai időkben valóban freaknek nevezte magát és a sleppjét, a drogokhoz viszont soha nem volt köze. Irtózott a hippiktől és a folytonos forradalomakarásuktól, miközben valójában fogalmuk sem volt arról, mi ellen is lázadnak. És közben szenvedélyesen drogellenes volt.

Egy megjegyzés, csak a hitelesség kedvéért: soha nem találkoztam Frank Zappával. Soha nem játszottam a zenekarában, soha nem ráztam vele kezet, soha nem voltam vele semmilyen személyes kapcsolatban. Nem is szeretnék Frank Zappa leghitelesebb tolmácsolójának szerepében tetszelegni, természetesen. Csak egy rajongója vagyok, aki eléggé szereti a zenéjét ahhoz, hogy az utóbbi másfél évtizedet az ő zenéjének szentelje. A politikai nézeteiről és egyebekről is csak az interjúiból tudok.

Ha az ember hozzám hasonlóan ennyi időt fektet EGYETLEN zeneszerző munkásságának tanulmányozásába, óhatatlanul tonnányi élménye lesz róla. A ritmikai világa egészen forradalmi. A harmóniai fantáziája elképesztően széles és eklektikus. De ami engem leginkább megfogott Zappa zenéjéban, az a dallamérzékenysége. A dallamai mintha a semmiből jönnének, de mégis végtelenül zeneiek. A "Toads Of The Short Forest" a Weasels Ripped My Flesh lemezről nagyon jó példa erre: egy dzsesszes keringő, aminek a dallamát az összetett akkordváltások felett egy wah-wah pedálon átvezetett akusztikus gitár (ki másnak jutott volna ilyesmi az eszébe?) repíti át könnyedén.

Frank Zappát nem nevezhetnénk "dzsessz zenésznek". Sőt, egész életében gúnyt űzött belőlük. De Zappa már csak ilyen. MINDENT és MINDENKIT kigúnyolt. A rengeteg zenéjéből viszont mégis kihallatszik a dzsessz szeretete. Mivel soha nem találkoztam vele, bármi, amit róla írok, puszta feltevés, de a "King Kong"-hoz hasonló remekművei azt bizonyítják (legalábbis nekem), hogy sokat és behatóan tanulmányozta Milest és Trane-t. Az "America Drinks and Goes Home" egy briliáns II-V-l harmóniamenetű gyakorlat. Vagy hallgassák meg Oliver Nelson "Stolen Moments" feldolgozását a Broadway the Hard Way CD-ről! Ebben van az egyik legszebb trombitaszóló, a remek Walt Fowler játssza.

Persze miután a Bird/Cannonball/Phil Woods iskolából származó altszaxofonos vagyok, eléggé megdöbbentett, mikor vagy 25 éve azt olvastam a Downbeat egy interjújában, hogy Zappa soha nem szerette Charlie Parkert. Még rosszabb, hogy ugyanazt az "f"-betűs szót használta rá, amit Ann Coulter mondott nemrég John Edwardsra. Megbocsáthatatlan? Egyesek szerint talán, de bennem nem tudta csökkenteni a zenéje iránti mély szeretetemet. Mindenkinek joga van a saját véleményéhez - kivéve talán Ann Coultert.

Annak, hogy valaki Zappa zenéjét játssza, nagy előnye, hogy nem kell "meghippisíteni". Elég ennek a zenének a maga összetettsége és kifinomultsága. Sok dzsesszzenész esik egy popdal előadásakor abba a hibába, hogy új akkordok hozzáadásával kegyeskedik újraharmonizálni a számot. Ezzel a gyakorlattal nincs is semmi baj, természetesen. Sokszor kiváló eredményekre vezet, de gyakrabban mint nem olyasmit is sugallhat, mintha a hangszerelő tenne szívességet a zeneszerzőnek. "Hé, még jó hogy megmentettem a 'Fool On The Hill'-t attól a bugyuta egyszerűségétől. Paul McCartney tehet egy szívességet! Nem is tudom, eddig miért nem hívott fel."

És ott van még Zappa számaiban a szólók kérdése. A legtöbb bepop a ll-V-l harmónián alapul. Ennek az alapos tanulmányozása nélkül senki nem lehet dzsessz-zenész. Ez nyilván egyszerűbb volt annak aki a huszas, harmincas években született, hiszen folyton ez ment a rádióban, de a hatvanas évek gyermekeinek, mint nekem, aki a Beatlesen nőttem fel, ez félelmetes kihívás volt. Altszaxofonsosként a mai napig szívesebben szólózok bebop alapra mint bármi másra. Még mindig nagyon érdekel hogy a dallamvonallal ezek között az akkorváltások között navigáljak. De ha rockot vagy R&B-t játszik az ember, jóval fontosabb lesz a modális megközelítés. Amivel semmi baj nincs, persze, de nagy kihívás lehet visszafogni magunkat attól, hogy bebop dalamokat nyomjunk le egy ártatlan popdal torkán. Így abban a fura helyzetben vagyok, hogy nem szívesen játszom szólót a nekem legkedvesebb zenében: Zappáéban. De nincs is ezzel semmi baj: a szólólehetőségeket átadom a csapatom más tagjainak.

Nem tartom a Zappa-projektemet semmiféle keresztes-hadjáratnak, de nem követek ezzel semmiféle trendet sem. Csupán szeretem ezt a zenét. Sokszor kérdezik tőlem, hogy dzsessz-körökben elfogadják-e majd valaha is Zappa muzsikáját. Fogalmam sincs. De nem is nagyon érdekel. Ez talán egy önző szempont, de az élet rövid. Minek idegesítsük magunkat ilyesmivel? Zappa maga mondta halála előtt, hogy nem érdekli, hogy fognak rá emlékezni, illetve hogy fognak-e egyáltalán. Egyszer majd én abbahagyom a zenekarommal ezt a Zappa projektet és visszatérek a saját anyagaimhoz, ismét boldogan elfogadva hogy a tagság létszáma meghaladja majd a közönségét.

Sleep Dirt:

Nemrég léptem kapcsolatba David Ockerrel, akinek a neve több Zappa-lemezről is ismerős lehet, és igen, ő a hangszerelő - és klarinétos - az LSO albumon (további részletek itt!).
Beszélgetés (=levelezés) közben volt olyan kedves és hosszasan mesélt a 100% Zappa koncertről, amit itt most (persze az ő engedélyével) teszek közzé.

I've just contacted David Ocker, whom you might know from several Frank Zappa works, and yes, he was the one who helped prepare the orchestra music - and play clarinet on one piece - of the LSO album, among others (see more details here!). While talking (through e-mails) he was kind enough to share some of his thoughts on the event, so I thought it would be nice to put it here (with his kind permission, of course). It's always interesting to meet viewpoints of someone who has a deeper knowledge of a certain thing, who was there where this pieces were born. Here you are!
(Thank you, David!)

In my perfect world

Most of the seven years (1977-1984) I worked for Frank Zappa I spent preparing music for full symphony orchestra. I was a music copyist, using pens, ink and drafting tools to draw Frank's music on paper, line by line, dot by dot. This process is called "Autography" by those who did it. Most other people called it tedious.

Obviously Frank wanted his music performed by orchestras, that wonderful, antiquated, exhilarating, infuriating massive ensemble of diverse talents and elevated egos.You can tell just how much he wanted these performances by the huge amount of money he paid us to prepare the music.When you pay copyists to make scores and parts and then they sit on a shelf for years, there's no return on your investment.(Yeah, of course Frank knew this, check out The Real Frank Zappa Book.) Besides myself, some of the other copy-workers were Richard Emmet and Art Jarvinen.

(Richard Emmet, John Steinmetz playing the bassoon, FZ, David Ocker - picture by John Livzey, 1981)

All of the scores except one received at least one performance before Frank died. That one is an arrangement of Penis Dimension and I'm Stealing the Room scored for narrators, chorus and orchestra. Still gathering dust after all these years.

But most of these pieces have gotten precious few additional performances. Yes, much of the music is challenging for the performers and for the audience. But I've always believed that they deserve wider exposure and could someday become widely programmed. A few ought to be easy to integrate into the standard repertoire for the regular orchestra audiences to enjoy. This music doesn't have to be just for Frank's fans.

When I learned (via the fine blog K.U.R.) of a concert called 100% Zappa to be performed by the MR Symphony under the direction of Adam Fischer, my first reaction was of great hope. Not knowing anything of the ensemble or particulars of the concert, I had no idea what to expect. I recognized the conductors name from classical-period recordings. That's pretty far from Frank Zappa.

The program consisted of the "reasonably difficult" Zappa orchestra pieces (as opposed to the "unreasonably difficult" ones, like Mo 'n Herb or Sinister Footwear.) But these are the ones that a regular audience should accept. I was tremendously curious what this event would be like. Would they play well? Would the music be well received? Sad to say, my resources don't allow me to up and fly to Budapest for just one concert, even of this music.

Later, K.U.R. (that's the fine blog, remember?) alerted me to the Internet radio broadcast of this concert. I was all over it. What I heard was very encouraging. I still don't know anything about the orchestra or how much rehearsal time they had, but the results were as good or better than the studio LSO recordings which Frank edited repeatedly. But these live unedited recordings were light years beyond what the LSO produced at the Barbican in 1984. Very encouraging.

The four pieces work well together. It's the same sequence of works as the second disc of the Zappa LSO CD. It seems that Envelopes is destined to always be an opening piece and Strictly Genteel will always be the finale. It could even be a sing-along. (Yeah, right.)

Pedro's Dowry is the most difficult of the four - both to play and to understand. I was very impressed with the way Adam Fischer brought out the connections between themes and enhanced the lyrical qualities. These things often get lost when the notes are so hard.

But it is Bogus Pomp that I think has the most potential for regular orchestra programs. I remember being at Frank's UMRK studio when Bob Stone was mixing the LSO recording of Bogus Pomp - he referred to it as an "epic". He was absolutely correct.

If you know the music to 200 Motels, as most Zappa fans do, Bogus Pomp is sort of a travelogue - a series of scenes all set off by fanfares. Frank chose which music to include and I orchestrated it, under his supervision, into one continuous performable piece. Hearing the MR Orchestra performance, I began to think of Bogus Pomp as a symphony in four movements. These are played without pause like many modern symphonies. Speaking of it in these terms might help non-Zappa fans appreciate it as more abstract music.

The first movement (centered around Centerville with sprechstimme trombones) is followed by the "slow" movement (the Tuna Sandwich music mostly). Or maybe it's just one long first movement. Then, about half way through Bogus Pomp, we get the "Scherzo"; I mean the word "scherzo" in the sense of a "joke". Maybe even a "parody". This is where the pomp really gets bogus, and, for me, it's the heart of the entire piece. Frank follows this with a frantic presto finale. After the climax he tosses in just a touch of deja vu - a wistful memory of the "slow movement" reminds us just how much territory we've covered. When performed well, it's a wild ride. Who is not going to like this?

Okay, to the best of my knowledge, Frank never thought of Bogus Pomp as a symphony. That's me talking. I have no clue how Frank would have reacted to my idea. If there was one thing I was ever certain about when I worked for Frank, it was the impossibility of predicting in advance how he might react to any suggestion.

Of course he would agree that Bogus Pomp ought to get more performances. I think Bogus Pomp would make a bang-up second half of an orchestra subscription concert rather than part of an all-Zappa concert. I even fantasized some pieces for the first half based on music I like. Feel free to suggest your own alternatives.

program one:
Charles Ives: Variations on America
John Adams: Violin Concerto
Frank Zappa: Bogus Pomp

program two:
Emmanuel Chabrier: Espańa Rhapsody
Maurice Ravel: Piano Concerto in G
Frank Zappa: Bogus Pomp

program three:
Wittold Lutoslawski: Variations on a Theme of Paganini
Igor Stravinsky: Pulchinella
Frank Zappa: Bogus Pomp

program four: (see / hear below!)
Leonard Bernstein: Overture to Candide
Darius Milhaud: La Creation du Monde
Frank Zappa: Bogus Pomp

In my perfect world this is the sort of programming that would put the composer Frank Zappa in the league where he belongs. And it's my fervent hope that concerts like 100% Zappa are stepping stones to that perfect world.

David Ocker

*

See also:
The David Ocker Internet Interview - by Bill Lantz;
David Ocker's blog - Mixed Meters;
The True Story of the LSO - by David Ocker;
John Steinmetz's homepage

Two amateur videos of the event: Evelopes, Bogus Pomp (part)
Autumn Festival, Budapest, 2007

balint on 2007, December 20 - 00:54.

Az alábbi részletek a Kraft Tamásról szóló könyvből származnak - ő egy road, technikus, pakolóember - igazi hangtechnikai jolly-joker a rock hőskorából, egyúttal egy korai Zappa-freak, amikor (rajta kívül) Zappát az országban még kevesen ismerhették.

Dolgozott az LGT-vel, Koncz Zsuzsával, az Apostollal, a Karthagoval; a külföldiek közül az Iron Maiden, a Jethro Tull hangosításán dolgozott (többek között). Boros Lajos írt róla egy interjúkötet-szerűséget (1986), igazán szórakoztató. Zappához való viszonya kiderül az idézetekből - felhívnám a figyelmet, hogy a Karthago mit szólt Zappához, különös tekintettel ugye Takáts Tamásra… :-)

Most kicsit gondolatilag lefoglal a Családi Tröszt rádióellenes rohama - mindenféle honlapoktól kapok pánikleveleket -, de most feloldásként jöjjön valami más (érdemes amúgy megnézni a Nagy Központi Fórumot, ahol szintén felbukkant a téma, illetve a Rádiót, ahol már 123 hozzászólás született röpke egy nap alatt).

Frank Zappa kétségtelenül a 20. század egyik legeredetibb, legsokoldalúbb figurája. Zenészpartnerei között ott találjuk Pierre Boulezt, Eötvös Pétert és Kent Naganót is. A Budapesti Őszi Fesztivál egésznapos Zappa-parádéja a színes életmű legjavából válogat. Fischer Ádám vezényletével Zappa hazai koncerttermekben még soha nem hallható zenekari darabjai szólaltak meg. A zeneszerző ez alkalommal sem tagadta meg önmagát: a darabok tele vannak ötletekkel, meglepetésekkel.

Amikor megjelent ennek az albumnak a CD-változata (videókkal bővítve, satöbbi), akkor a kísérőfüzet is feldúsítva készült: egy rakás fotóval, sztorival. Ezek között a képek között található egy, amelyiken Dave Murray gitáros és Steve Harris főbasszista és zenekarvezető kettős a következő feliratot viseli a pólóin:

Ezt is csak utólag jutott eszembe megnézni: a zappa.com archívumában szerepel a 100% Zappa programja - meg is örökítem az örökkévalóságnak.
Az MR szimfonikusokból WR lett, meg mintha a Fesztiválközpont is fellépő lenne, de így jár az, akinek az anyanyelve túlságosan eszkimó a világ számára. A MAO fellépéséről a híresztelés nem tud. Pedig tudott.

Azért annyira sok könyvismertető nem jelent meg a világban az életrajz megjelenése óta (a Quartra is hiába vártam), de azért lassan csepegnek.

Az alanti írás az Egyetemi Élet lapjain lapjain jelent meg; a neten csak pdf formátumban érhető el, jól le kell tekerni az aljáig, ezért átrántottam ide, le:

"Az egész a budapesti zenés Zappa-projekttel kezdődött, ami úgy egy hónapja lehetett, de most úgy érzem, mintha vagy másfél éve lett volna (ma este megpróbáltam felidézni, hogy is nézett ki a hotelom Budapesten, de egyszerűen nem emlékszem, pedig ott laktam egy hétig), ami egy derekas munka volt vagy tizenöt különböző okból.

Egy remek videó egy kiváló felállástól - a svéd tévé sugározta a hetvenes években. Lentebb a teljes koncert, nagyon jó hangminőségben, a kép... sem vészes - aki tudja, szerezze meg VHS-en vagy DVD-n vagy aviban vagy akárhogy. A hanganyag meg itt letölthető.

Magam sem tudom hogy történhetett, de a 2006-os Árgus-különszám anyaga nincs fönt a honlapunkon! Elnézést minden érintettől, most hirtelen pótoljuk - különös tekintettel a legérdekesebb részre, az Eötvös Péterrel készült exkluzív interjúra.

A Youtube-nak hála egyre több videó érhető el a Zappai életműből. Most csokorba gyűjtve prezentálom itt (szándékom szerint) a jobbakat, fontosabbakat.
Az online hallgatható anyagok a koncertletöltéseknél - itt is folyamatos bővülés lesz.

• 1968, Beat Club, Bremen - a brémai muzsikusok.
• 1968. október 24., London - Royal Festival Hall; Ahead of Their Time
   
• 1970 december, Gaumont Palace, Paris - Jean-Luc Pontyval;
• 1971: 200 Motels film - még ha nem is koncert (de majdnem)
• 1973 Stockholm - pazar felállás, remek hangminőség;
• 1973 Roxy - 30 perc a majdani DVD-ből;
• 1974, A Token of His Extreme - ebből lett a Dub Room Special.
• 1978 szeptember - We Don't Mess Around; a német tévéből;
• 1978 október 13., Passaic - egy sosemlátott videófelvétel; <<<
   
• 1980 június, Párizs - kis felállás, nagy szólók;
• 1981 Halloween - a koncert a Palladiumban
• 1984 New York, Pier - Does Humor Belong In Music? A teljes DVD.
• 1984 december 10. - San Antonio, amatőr felvétel, jó hang.
• 1988 Stockholm - Dweezillel, kiváló hang alátéve!
• 1988 május 8., Bécs - amatőr videó;
• 1988 május 17., Barcelona - a teljes koncert tévéfelvétele;
   
• 1992, Yellow Shark - a tévéközvetítés Frankfurtból;

Zappa művészete, zenéje mindig is a műfaji határokat, hamis beidegződéseinket, elcsépelt közhelyeinket feszegette. Soha nem értettem egyet a komolyzene és klasszikus zene közötti különbségtétellel – mesélte kérdésünkre Fischer Ádám karmester, aki Frank Zappa négy önálló szimfonikus művét vezényli az Őszi Fesztivál programján.

Megvolt a koncertsorozat, lezajlott az Őszi Fesztivál keretén belül megvalósult Zappa-nap, még emésztgetjük az élményt, de a kitörő tapsviharból, az emberek arcáról leolvasható érzelmekből ítélve talán más is úgy gondolja hogy remek esténk (és délutánunk) volt.

Lelkileg készülődve a szombati koncerthez, most visszatekintőleg írok pár mondatot (és csatolok pár képet) a múlt hétvégi ZPZ koncertről, ha sikerül összeszednem magam. Ezzel együtt McWazoo korábbi beszámolójában is autenticizáltam a képeket - elnézést a késedelemért, s mégegyszer köszönjük a beszámolót, nagyon jó hogy a nemzetközi visszhangok között már magyar (és nemsokára két magyar) is van.

Dweezil Megint Plays Apja

Antwerpen, 2007. október 6.

Különös élmény - és velem most történt meg először - hogy az ember ennyit utazzon egy koncertért, de azt kell mondanom (persze beleértve a hétvége egyéb eseményeit is), hogy megérte. Dweezil egy friss írásban azt mondja, jönnek jövőre is Európába, hát remélem Magyarország nem marad ki, mert jó dolog utazni, de még jobb, ha itt is van koncert.

Az Antwerpeni sétákról, a szállásról, a városról szerintem egy külön képriport születik majd, most csak a koncertről. Azért nem tűnt úgy, hogy túl lenne reklámozva a dolog, a kétnapos mászkálás során egyetlen egy plakátot láttunk, azt is a helyszín kirakatában. Viszonylag korán érkeztünk meg hogy tudjunk DVD-t meg CD-t venni (a hostelben láttuk a neten, hogy az előző nap kezdték árulni, azért ez mázli), s a tömeg még nem tolongott igazán. Minden jó drága volt, így pl nem is vásárlódott, csak még egy DVD badblocknak, hogy örüljön.

Lassan beszivárogtunk - Barryéknek hála az első sorba szólt a jegyünk, sajna pont a hangszórók közvetlen közelébe, de végül is ez nem bizonyult gondnak. A terem is lassan megtelt - mondják, az európai állomásokon nem mindenhol volt telt ház, itt ha lassan is, de mintha minden hely elkelt volna.

A banda egyszer csak minden teketória nélkül kijött, és elkezdtek beállogatni, illetve Dweezil ebből egy nem túl hosszú irányított improvizációt produkált. És hogy ne legyek túl hosszú, nem is megyek végig a programon, csak egy általános benyomás: jó volt a csapat, jó volt a koncert, de végig volt (és maradt) bennem némi keserű szájíz. Tavaly úgy mentem haza a Petőfi Csarnokból, hogy életem egyik legjobb koncertjét tudtam magam mögött, itt most ez "csak" egy jó koncert volt. A repertoár sem volt feltétlenül a legmesszebbmenőkig kedvemre való: sok hatvanas évekbeli, rockosabb, vokális dal (Suzy Creamcheese, I'm Not Satisfied, stb.), na ezek nekem annyira nem hiányoztak, a korábbi állomásokon játszott óriások (Baltimore, Zoot Alures, Dog /Meat, stb.) viszont kimaradtak (, istenem, a Dog/Meat!...).

A zenészek nagyon remekül teljesítettek, ahogy azt már sokan megénekelték - Scheila Gonzalez persze zseniális és megőrül a színpadon, Pete Griffin basszer nemkülönben, Ray White pedig maga a nagy őskövület, ahogy kell. Penderít is a Dupree's Paradise-ban egy vokál-improvizációt "I'd Be Happy to Fuck You Up" témakörben, s remekül szállítja az Enema Banditet. Aaron Antz pedig az egyik szólója alatt egyszer csak előre jön és a közönségtől követeli a gumicsirkét (valaki ugyanis azzal hadonászott). Ezzel a gumicsirkével csapkodott aztán végig egy billentyűszólót, ami nagyon vicces volt, csak a gumicsirke túl puhának bizonyult, így igazán nagy gyilkolást nem lehetett vele művelni.

És ott volt még Dweezil. ő már Budapesten is zavarba ejtett, de azt a helyére tettem és megszoktam, itt viszont nagyon sütött róla a fáradtság. Zsinórban ez volt a nyolcadik koncertjük, pihenőnap nélkül (előző este Párizs), s ha a bandán nem is, de rajta nagyon látszott. A zenével nem volt gond, jók voltak (bár kicsit álmosak) a szólók, jó volt az összjáték, de a számok között mintha minden elaludt volna. Fáradt konferálások (egyszer egy konf közben be is kiabált valaki: "inkább játssz!"), hosszú szünetek - miközben a közönség tapsa is elhal. Néma csönd két szám között, egy majdnemhogy-rock-koncerten?... Nagyon különös, zavarbaejtő volt, a koncert negatívuma.

Bocsánat, még egy fontos szereplő (ki ne felejtsem): Frank Zappa. A dalösszeállítás miatt (nem volt Dumb Al Over, pl.) Zappa csak két számban volt jelen, videóról: a Cosmik Debris-t énekelte (és kísérte benne Dweezil szólójt) s a Muffin Manben szólózott. Elmesélések alapján az ember nem is gondolná, milyen valóságos, "real-time" élmény az élő zenekar kíséretében egy Zappa-szólót hallani (pedig az!), ráadásul tényleg szervesen illett az egészbe, illetve azért is elismerésre méltó a dolognak már pusztán a technikai megoldása is, mert a Muffin Mannél FZ valahol a szám közepén "kapcsolódott be", nagyon hatásos volt. A Cosmik Debris pedig azért volt érdekes, mert nem a jól ismert videóváltozatot vetítették a Dub Room-ról, hanem (gondolom) egy előző napi felvételt, azaz kis eltérések voltak az ismert előadáshoz képest.

A gát végképp aztán az utolsó ráadásnál, a frenetikus G-Spot Tornado-nál szakadt át: a közönség (ülőhelyes koncert volt) a darab végén egy emberként ugrott fel, s rohant le a színpadhoz, extázisban (ld. a fenti képet). Tényleg gyönyörűen játszott a csapat, nekem különösen a középső, unisono "szólórész" volt frenetikus élmény.

A mámort aztán tovább fokozta, hogy a meghajlás után Dweezil egyszerűen a színpad szélén maradt, s elkezdett autogramokat osztani (én is szereztem egyet a DVD-mre). Itt is látszott rajta, milyen fáradt, de tartotta magát, kedvesen válaszolt mindenkinek, az utolsó emberig. Volt aki a gitárját íratta alá.

Én is (rajongó vagyok, na!) próbáltam valami kommunikációfélét kezdeményezni ("Ájm from hángörí!!!"), de udvarias ál-válaszoknál nem kaptam többet - pedig szerettem volna megtudni, hogy van-e remény Ahmet valamikori részvételére ("Ő most mással van elfoglalva, más dolga van").

*

A koncert után beültünk egy közeli sörözőbe - meglepődve tapasztaltuk, hogy a pincérnőnek Zappa feliratú a pólója. Kiderült, hogy munkaruha, és csak a Zappa energiaitalhoz van köze, nem a ma esti koncerthez. Azért lefotóztuk. A következő meglepetés: a szomszéd asztaltól átszólt egy figura, meghallván a beszélgetésünket - naná hogy ő is a közönség tagja volt, Németországból. Át is ült hozzánk, és el is mesélte hogy milyen volt az a négy koncert (!!!), amit ebből az idei turnéból látott, meg elmesélte, hogy 76 óta minden FZ-koncertet látott Németországban; illetve mondta, hogy ha minden jól megy, jön Budapestre most szombaton.

Jött a záróra, kitettek minket, mi meg észrevettük a helyszín bejáratánál a két turnébuszt (fene a rajongó fejünket), és gondoltuk, arrafelé kanyarodunk haza. Az egyik busz nyitva volt, de csak a technikai kíséreté. Azért jót beszélgettünk az ottani csajjal, aki állati boldog volt hogy itt dolgozhat, majd egyszer csak elkerekedett a szeme (ahogy a hátunk mögé nézett), s valami olyasmit motyogott hogy "na most lebuktam" vagy valami ilyesmi - megjelent ugyanis a zenekar!

Na jó, nem mindenki, Dweezil nem volt. Ő külön utazik, azt mondták. Ray White és Joe Travers elviharzott, mi meg beszélgetni kezdtünk Billy Hultinggal, Aaron Antzzal és (igen!) Sheila Gonzalezzel (élőben még jobb csaj mint a színpadon). Elég hirtelen bukkantak fel, és Barry lelkesen csevegett Aaron Antzzal, észre sem véve, hogy mi kivel trécselünk. Aztán szinte véletlenül felénk fordult, és majd elolvadt: "SHEILA GONZALEZ! EZ NEM LEHET IGAZ!" Úgyhogy gyorsan csinálni kellett egy közös fényképet (én kattintottam, azért nem vagyok rajta - de itt látszom én is).

Oh boy, what a night. És a hostelről, a városról meg a DVD-ről még nem is írtam.

*

Barryék fotói erről az estéről;
Az anwerpeni koncert a kritikái a zappa.com fórumáról;

Stresszoldásnak csináltam egy kis fordítást: a múltkori Vai-szöveg mellett itt van John Frusciante írása, a vadonatúj Dub Room Special CD-ből.
Nagyon kedves szöveg, engem mindig megindít, meglep az a melegség, szeretet, amivel a kedvelői, zenésztársai Frank Zappa muzsikája, személye kapcsán nyilatkoznak.

• Adalék korábbról: Frusciante arról mesél, hogy miért NEM ment meghallgatásra Zappához.

Sokan próbálták már meghatározni hogy alkotó egyéniségként ki is volt Frank, de bármit is írt, játszott énekelt vagy mondott, az határozottan meghatározhatatlan. Az Imaginary Diseases egy újabb olyan Zappa-gyöngyszem, ami az életművet minden kategorizálásnak ellenállóvá teszi. És pontosan ez az, amit szeretünk benne.

Egy nap, amely egyetlen emberről, mégis zenei és művészeti világok sokaságáról szól. Mert Frank Zappa [1940-1993] nem pusztán zenész volt és kivételes gitáros, hanem zeneszerző, zenekarvezető, producer, grafikus, filmrendező. Írt zenét rock-, s jazz-együttesre, szimfonikus zenekarra valamint elektronikára, rendezett kisfilmeket és videoklipeket, maga tervezte néhány kultikussá vált lemezborítóját és saját utánozhatatlan arcszőrzetét.

Az Őszi Fesztivál rangos magyar és külföldi előadkkal [köztük Zappa egykori zenésztársaival] idézi meg a zenetörténet egyik legsokoldalúbb alakját, a 20. századi zene legendás fenegyerekét. A műsort a "mindent eljátszó" Ed Mann, Zappa legendás ütőse és Mike Keneally közös műsora nyitja.