Mit gondolsz, a képviselőházi emberek miért tekintenek olyan ferde szemmel a művészekre? Mi a gond a művészet mondanivalójával?
Rémisztő számukra a gondolat, hogy egy művész esetleg őszintén beszél, míg ők ezt soha nem teszik, s így aztán nyilvánvalóan irigykednek is.

Azt állítod, nem kell magunkat feltétlenül kitenni a legnyomasztóbb zenék élményének. Mit gondolsz, mennyire kell figyelembe venni a művésznek a közönséget komponálás vagy előadás közben?
Kell hogy legyen benned egy kép arról, hogy mit is csinálsz, és kiknek csinálod. Az én módszerem szerint elsősorban is magamnak kell örömet okoznia. Ha nekem teszik, akkor jó, és pont. Ha másvalakinek is tetszik, az is jó. Ha pedig nem, akkor nagyon sajnálom.

Úgy érzed, az évek során elértél egy olyan szintre, hogy ki tudod elégíteni a saját művészi igényeidet, és szerencsére még egy csomó embert is meg tudsz szólítani, akiknek, úgy tűnik, szintén örömet okozol?
A legnagyobb nehézséget számomra az okozza, hogy termékeim megjelenhessenek a piacon, mivel oly nagy erők sorakoztak fel ellenem mint független ellen.

A rádiók zsarnokságára gondolsz?
Nem csak a rádiókról van szó. Mindenféle rossz tapasztalataim voltak például nagy lemezbolt-hálózatokkal, amik keresztény tulajdonban vannak, és nem akarták a munkáimat terjeszteni. A legutóbbi eset alig egy-másfél éve történt, a Billboard kapcsán. A Washington állambeli hálózat megtagadta, hogy rendeljen a munkáimból. Sőt, semmilyen instrumentális zenével nem hajlandók foglalkozni.

A durva nyelvezeted miatt?
Elmondanám, hogy semmi olyasmi nem hangzik el a lemezeimen, amikből ne lenne tonnányi található az óriási üzleti sikerű rap-lemezek tömkelegén. Soha semelyik lemezemen, a szexualitással foglakozó számaimban sem mondtam semmi olyasmit, amit napjaink rap- vagy dance-lemezei sokszorosan ne szárnyaltak volna túl. Ami szerintem rémisztő lehet, az az a tény, hogy egyes emberek tudják, ha rámszállnak, nem fogom tartani a számat. Harcolni fogok. Nem vagyok hülye. úgy gondolom ugyanis, hogy korunkat többek között éppen az öntudatos gondolkodás elleni küzdelemmel lehet jellemezni. A kormányzati munka minden szintjén létezik egyfajta összeesküvés az oktatás eljelentéktelenítésére, valamint azon egyének vagy csoportok büntetésére, akik teljes mértékben élvezni akarják az Alkotmány Első Kiegészítésének áldásait. Az üzenet - korunk rejtett olvasata - a következő: fogd be a kibaszott szádat, és légy here. A kormányzati felállás napjainkban pedig úgy fest, hogy teljesen elhanyagolja az oktatás érdekeit, s ezzel állandósítja azt a fajta idiotizmust, ami lehetővé teszi, hogy egy egész nemzet nézze a betelefonálós hitelkártyáival készenlétben a késő esti infomercial-okat. Hogyan történhetne meg mindez, ha az oktatás nem lenne olyan katasztrofális állapotban, mint most nálunk?

Ez a hagyományosan így van, vagy egyre csak rosszabb lesz?
Ha egyszer már beindult ez a spirál, a helyzet egyre csak romlik, hiszen ha az amerikai oktatás gépezete már beőrölt néhány nemzedéket, az abból kikerülők már valószínűleg nem akarnak javítani a rendszeren, hiszen már akkor is gyűlölték, amikor benne voltak, elvégre kiszívta az agyukat, mára pedig gyermekeik vannak, és azoknak is át kell esni ugyanazon. De nem akarnak a feszített időbeosztásukból vagy a szórakoztatóipar számára félretett drágalátos pénzükből áldozni arra, hogy megfinanszírozzák az iskolák fejlesztésének költségeit.

Mi történt szerinted ezzel az országgal?
Nos, két fontos, egyaránt 3 betűs dolog: az egyik az LSD, az a vegyület, ami képes a hippit yuppie-vá változtatni; az emberiség által ismert vegyületek egyik legveszélyesebbike. A másik pedig az MBA. Mikor az emberek kezdték komolyan venni az MBA-t, akkor vette kezdetét az amerikai ipari társadalom romlása. Ha a döntéseket az MBA-koncepció jegyében fogant számszerűsíthető valóság alapján hozzák, akkor már sűrű szarban vagyunk, hiszen így valós dolog csak olyasmi lehet, amit számokkal lehet alátámasztani. és mikor az összes művészi döntés átkerül olyasfajta emberek kezébe, akik ilyen szempontokat alkalmaznak a vállalatok számára meghozott alapvető döntések során, tekintet nélkül az emberekre vagy termékeik mibenlétére, a profitmaximalizálás kizárólagos igényét érvényesítve, akkor baj van. Nem jöhet létre minőség, nem létezhet tökéletesség. A minőség drága. Szerintem a gazdasági iskolákból kikerülő emberek többsége úgy kívánja, hogy a dolgok zavarosak legyenk. Ez következik cselekedeteikből.

Szerinted ez minden társadalmi rend problémája?
Azt hiszem, ez tipikusan amerikai jelenség.

Gondolod, hogy sikerül világszerte elterjesztenünk?
Felháborít, ami Oroszországban és Kelet-Európában történik, a nyugati típusú gazdaságra történő áttérés kapcsán. ők a legérzékenyebbek az ilyesfajta fordulatokra, mivel mindazok az úgynevezett szakértők, akik segítenek nekik megteremteni az új gazdasági rendszerüket, mind MBA-típusú gondolkodásmódot képviselnek. Most, hogy jártam ezekben az országokban, és láttam, milyen gazdag a kultúrájuk, elszomorít, hogy az egész el fog halni. Az MBA-mentalitás öli meg. Csak egy dolog rosszabb az ún. pénzügyi szakértőink garázdálkodásánál. A hittérítő missziók. Ez a két, leginkább kultúraellenes tett, amit egy nemzet egy másik ellen elkövethet.

Gyerünk, javítsuk meg őket.
Na ja. Egyrészt ott van a közgazdászok arroganciája, akik, csak azért, mert tudnak helyesen összeadni, azt gondolják, hogy a módszereik alkalmazása egy teljesen más kultúrában haszonnal fog járni. Hát szerintem ez nagyon rosszul fog elsülni a Keleti Blokk országaiban.

Milyen gyorsan?
Öt éven belül. Nem tudom, végül nem üt-e vissza, és nem lesz-e az egész rendszer még szocialistább. Az egész egy rémálom a világ azon része számára. úgy tudom, a Szovjetúnióbeli statisztikák szerint minden harmadik ember a KGB-nek dolgozott. Kicseszett nagy fizetési listájuk lehetett. De ugyanakkor teljes foglalkoztatás volt. Úgy nőttek fel, hogy hozzászoktak ahhoz a világhoz, melyben a szociális jólétük minden egyes formájáról a megfelelő kormányzati szerv gondoskodott. Mára mindez eltűnt. Most képzeld magad a helyükbe. Tegyük fel, hogy máról holnapra megváltozik a társadalmi rend és minden amerikai kormány biztosította előny, akármilyen kicsi is, hirtelen megszűnik működni. Vége. Teljesen összezavarodnának az emberek. Megpróbálnának visszatérni a múltba, mikor biztonságérzetük volt, és jó okuk arra, hogy másnap munkába menjenek. Akikkel ott találkoztam, azokat nem csak a pénz érdekli. Persze, szeretnének mindenfélét birtokolni - jobb autót, jobb lakást, az összes ehhez hasonló normális dolgot. Ugyanakkor büszkék a kultúrájukra, és nem akarják, hogy eltűnjön, csak mert nincs rá pénzügyi fedezet. Mondok egy példát arra, hogy mi történt - ez a legnevetségesebb eset. Csehszlovákiában a forradalmat nagyrészt művészek és egyetemisták csinálták. Egyfajta művészi forradalom volt. A régi rendszerben aki művész, vagy valami ilyesmi volt, annak fizetése volt, dolgozhatott, csinálhatta, amihez értett. Aztán beindult az átalakítás. Az új rendszerben nincs pénz semmi ilyesmire. Mindenki, aki az anyanyelvétől függő tevékenységet végez, eláshatja magát. Más szóval, a festők dolgozhatnak külföldre. A táncosok is. Az írók, vagy a színészek, akik cseh, magyar vagy orosz nyelven fejezik ki magukat, nehezen tudnak külföldre eladni. Márpedig elsősorban éppen ezek az emberek robbantották ki a forradalmat, mostantól viszont senki nem fizeti meg őket! Gondolhatod, hogy csak néznek, és azt gondolják, "álljunk csak meg egy pillanatra, mi a pöcs is ez az egész?"

Ne is térjünk ki külön olyan részletekre, hogy tartósan megfigyelhető az a furcsa, új jelenség, miszerint a CNN "A Hét Futballmeccse" stílusában közvetíti a világ eseményeit. Úgy érezzük, minden király, ha megesik egy olyan Nagy Klimax, mint a berlini fal szétverése, vagy a Tienanmen téri események, csakhogy aztán beleszaladunk a következő világválságba, mint például az öböl-háború, melyről Bernard Shaw jelenti, hogy feje körül rakéták cirkálnak, aztán végül senki nem számol el semmivel és senkivel, nincs semmi komoly információ. Fogalmam sincs, napjaink "kommunikációja" miről is szól voltaképpen.
Szeretnéd, hogy elmagyarázzam?

Igen.
Oké. Hát, a demokráciának hála, éppen egy szabadon választott fasiszta kormánya van az Egyesült Államoknak, amit egyszerű emberek választottak meg - ugyanazok, akikkel együtt ballagtál a gimiben.

Mekkora az a mű, amit a Frankfurti Fesztiválra komponálsz? Több, rövidebb darabról van szó?
20 perc körüli zenét kértek amit 4-5 részben lehetne eljátszani, de nem csak ezt az egy darabot tervezem, mivel én egy egészestés fellépésre gondoltam, régi daraboknak a zenekar számára való újrahangszerelésével, valamint synclavier-átiratokkal. A hangversenyen színpadra lép egy kanadai táncegyüttes, a La La La Human Steps is. Hihetelenek. Az előadás másik érdekessége a hatcsatornás P. A. rendszer. Szerintem még soha senki nem hallott ilyesmit élő körülmények között. Abból áll, hogy elöl, középen és hátul egyaránt elhelyezünk egy-egy sztereó hangrendszert, amelyek mindegyikén eltéro mix hallható.

Az elképzelés lényege, hogy teljesen megváltoztassátok a jövő hangzásvilágát.
Hát nem fogjuk, mivel ahhoz, hogy hat csatornán hallgathass valamit, hat csatornás hangforrásra, azaz hat csatornás keverésre van szükség. Namost ki fog ilyet csinálni? Bármely zenész megtehetné, ha lenne ilyen eszköze otthon; mikor a lemzükön dolgoznak, és végeztek a sztereó keveréssel, akarhatnának hat csatornás keverést csinálni. Mindez kivitelezhető, de a zenészek többsége túl lusta. Egyáltalán, nem is érdekli őket.

Függetlenül attól, hogy elterjed-e a fogyasztók körében ez a rendszer, úgy tűnik, új világ nyílik meg a zeneszerzők számára, ami többet jelent dögös hangok vagy tiszta hangzások írásánál.
Igen. Ha meggondolom, mennyire igényes egy zenefogyasztó manapság, mikor már túljut azon a ponton, hogy megszereti a CD-hangzást, és elfajzásnak tartja a bakelitet, akkor szívesen továbblépne, mégpedig abba az irányba, hogy egy teljes hangzó környezetet szeretne otthon, nem csak zene-mínusz-susogást. Csakhogy ez soha nem lesz része az otthonoknak, mivel az emberek többsége olyan helyen él, ahol ennek megteremtése a szülőkkel vagy a szomszédokkal vívott polgárháború árán lenne csak lehetséges. Az emberek már akkor verik a falat, ha az egy pár hangszórón túl hangosan szól a zene. Mi a pöcsöt csinálnának akkor, ha egy ilyen rendszer lenne telepítve?

Én igazából azt szeretném tudni, mi történik akkor, ha egész hangversenytermek lennének úgy kialakítva, hogy be tudjanak fogadni hat csatornás előadásokat, legyen bár hat mikrofonnal kierősített zenekar, vagy hat csatornával előre felvett zenei anyag. Csak legyen egy olyan installáció, ahová az emberek el tudnak jönni meghallgatni. Lehetne ez akár olyan kávéház-jellegű dolog is, ahol beszélgetés közben zeneszámok vesznek körül. Klassz környezet lenne. és kivitelezhető. Tudom, hogy a kiotói világkiállításon volt egy többcsatornás lejátszórendszer. De fennáll annak is a lehetősége, hogy hotelekben speciális helyeket rendezzenek be, vagy, mondjuk, audio-gyógyfürdők épüljenek.
Ez a lehetőség eszembe juttat egy történelmi bécsi helyet, a Havelkát. Ez egy kávézó, ami, azt hiszem, már Schubert korában is létezett, a fő attrakciói pedig a keretre függesztett újság, némi klasszikus háttérzene, valamint az összes létező kávé- és bécsi cukrászsütemény-fajta - kis tésztafélék, cukorporral meghintve. Igen különös hely, mivel alig beszélgetnek az emberek, csak ücsörögnek, és olvassák a keretre rögzített újságot. A tulajdonosa az a bizonyos Havelkáné, egy idős hölgy, aki, azt hiszem, születése óta vezeti, a falakat pedig azoknak a híres zeneszerzőknek és íróknak a dolgai díszítik, akik a számlájukat "rajzolt valutával" egyenlítették ki. Furcsa hely ez a Bécs. Alighanem Wagner is megszállt a Hotel Imperialban, és fizetség gyanánt a Parsifal kéziratának néhány oldalát adta, ami még mindig ott függ a kávézó falán.

A fickót, aki a legelső bécsi Mothers of Invention-koncertnek volt a promótere, Joachim Liebennek hívták - amúgy Joey Loveként ismert, és állandóan lebarnult síelőnek látszik. Joey nemcsak, hogy az egyetlen rock and roll koncertszervező volt a városban, de a Universal kiadó igazgatótanácsának is tagja volt. Számomra a bécsi út azt jelentette, hogy elutazom (drámai hangsúllyal mondja) "12-fokú országba". Bécsben a zenebolt azt jelenti, hogy kották lógnak a kirakatban, s én teljesen magamon kívül voltam! Csak sétálgatsz az utcán, és egyszerre ott van előtted egy boltocska, Webern-kottákkal a kirakatban. Joey mutatta meg nekünk, ő ugyanis két világ között őrlődött. Rockegyütteseket szerződtetett, ugyanakkor klasszikus koncerteket szervezett, és a modern zene kiadójának tanácsában ült.

A szeptemberi koncertben is része van?
Nem, a szeptemberi koncert promótere - egy tíz éve létező csoport, Karsten Witt végezte a szervezés nagy részét, ő dolgozott a legtöbbet azért, hogy ismertté váljanak. ő egy igazi szervezőtehetség, az ő segítségével szereztek Frankfurt külvárosában egy régi ipari épületet, ami egyfajta laboratóriumukká vált. Fantasztikus, mit csináltak belőle: háromfalú próbatermeket, klímaszabályozott pincét a létező összes típusú ütőshangszer-rendszerrel, kitűnő professzionális berendezések hatalmas gyűjteményét, egyszemélyes próbaszobákat, a sajtótájékoztatók számára kis előadókat létesítettek, a földszinten pedig egy kisebb koncerthelyiséget. A harmadik emeleten található irodahelyiségek a legmodernebb irodatechnikával vannak felszerelve, a legtetején pedig ott a kocertterem, 20 láb magas plafonnal, és ablakokkal, amik Frankfurtra néznek, mindez egy olyan ipari épületben, ami egy cementtelep közepén található - hát ilyen a birodalmuk. Szóval Karsten segítségével sikerült mindezt öszeszedniük. Amikor a történetünk kezdődött, Karstennek át kellett adnia az irányítást Andreas Mölich-Zebhausernek, aki jelenleg is az igazgató, mivel Karsten a Vienna Festvolker igazgatója lett. úgyhogy mikor Bécsbe távozott, az 1992-es terveiben már szerepelt az Ensemble-lal közös fellépésem.

Iszonyú drága lehet egy ilyen épület. Biztos anyagi háttérrel kell rendelkezniük.
Közösen használják a házat egy Junge Deutsche Philharmonie nevű együttessel, ami valójában egy csupa amatőr fiatalból álló zenekar. A pénz egy részét Frankfurt városa adja, a többi pedig a koncertbevételeikből származik. Vannak lemezfelvételeik is, de csupa kicsi, obskúrus európai lemezcégnél.

Bizonyára keményen rászorítják őket, hogy a koncertbevételeikből éljenek meg.
Ha eljön egy este 2000 néző, az hatalmas eredmény. Szerintem, bármennyire is jobban támogatják a modern zenét Európában, mint nálunk, ha 500 nézőnél több jön be egy koncertre, az már különleges eredmény, hiszen olyan sok más esemény csábítja a koncertre járók pénzét. Idén a Frankfurti Fesztivál összköltségvetése - ez az a pénzügyi fedezet, aminek védőernyője alá az esemény is tartozik - azt hiszem olyan 6.7 millió dollár, egy hónapra. Ebből az összegből kell kihozniuk a Cage-kocertet, a Stockhausen-koncertet, az enyémet, és azt hiszem, Knaifelét. Minden zeneszerző külön hetet kap, és az egész egybeesik Cage születésének nyolcvanadik évfordulójával.

Nincs az az amerikai város, amelyik valaha hatmillió dollárt szánna egy ilyen célra.
Hát igen, ráadásul tudd meg, hogy eközben az öszes német városnak megvan a saját szaros fesztiválja, ugyanilyen költségvetéssel. Kölné nagyjából hasonló méretű és kivitelű. Berlinben is van valami ugyanekkor. Az egyik berlini együttes szintén az én zenémet játssza ezidőtájt. Még azon a héten a Junge Deutsche Philharmonie is eljátssza a Bogus Pomp-ot Frankfurtban, az Ensemble koncertjei után.

Ez a kocertsorozat örömteli megtiszteltetés. Várod már, vagy inkább megriaszt?
Nos, mindekettő igaz, mivel ez a legbonyolultabb zenei rendezvény, amiben valaha is részem volt. A logisztikai része döbbenetes. és hát vannak költségvetési korlátok. Arra gondolok, ha rock and rollról lenne szó, előre tudni lehetne, hogy egy csomó jegyet el lehet adni, amiből nagy bevétel származna, és azt visszaforgatva a produkcióba, egy csomó mindent meg lehetne valósítani. De ha egy 2500 férőhelyes teremről és ilyesfajta zenéről van szó, akkor a gazdasági feltételek egész mások.

Sokat kell költened rá?
Nem. Valójában, először a történelemben, hölgyeim és uraim, ők fizettek nekem. és eleget fizettek ahhoz, hogy körülbelül egy éven át dolgozhattam a munkán. De ezzel még csak a kották leszállítása történt meg. A problémák akkor kezdődnek, amikor elkezdek azon gondolkodni, hogyan lehet megvalósítani, hogy minden úgy hangozzék, ahogyan az kell, itt is, és a másik két helyen is, ahová átköltözik az előadás. Andreas Mölich-Zebhauser, az Ensemble igazgatója körbeutazta Európát, hogy megszerezze mindannak a költségnek a fedezetét, amivel ez jár. Ha nem jár sikerrel, akkor valami B-tervre lesz szükségünk. [A szerk. megj.: a Barking Pumpkin forrásai szerint az A-terv lépett érvénybe, hála az Alte Opernek és a Siemens Kulturális Programnak, más egyéb alapítványi források mellett.]

Mennyire befolyásolják a művészi munkádat a kisebb-nagyobb jelentőségű napi események?
A nagyvilág híreire gondolsz, vagy a magánéletemére?

A gyerekek születésére, az újsághírekre, bármire.
Hát, mindegyiknek megvan a maga hatása. Ha valami olyasmit látok, ami kiborít, nem létezik, hogy csak úgy le tudjam rázni magamról. Vagy hanyagolom miatta a munkát, vagy éppen valami vak dühvel vetem rá magam a synclavier-re. Némely dolgok annyira leverőek, hogy egyszerűen képtelen vagyok miattuk dolgozni. Inkább lefekszem aludni. Egyszerűen ki kell aludnom őket, mivel ilyenkor egyfajta elviselhetetlenül rosszindulatú vibrálás kerít hatalmába.

Egyes művészek állítják, hogy távol kell tartaniuk magukat az efféle dolgoktól, mintha csak elhatárolhatnák magukat a saját cselekedeteiktől.
Kik ezek a művészek? Roppant fontos lenne, hogy értesüljünk ezekről
a dolgokról, mielőtt kiválasztjuk, kinek az albumát vásároljuk meg!

Miféle társadalmi jelenséget látsz a "gitárhősök" tündöklésének hátterében?
Nem tudnék most kivágni egy szónoklatot a témában, de nekem úgy tűnik, hogy a jelenségnek, amit manapság a gitárjáték fogalmán értünk, több köze van a sporthoz, mint a zenéhez. Az olimpia támasztotta kihíváshoz hasonló, a versenyszámok a sebesség, a terjengősség, a kimódoltság és az érvényesülni tudás.

Emlékszem, egy történelemmel kapcsolatos elmélet azt állítja, hogy a századvégeket a művészetek, a politika, s egyáltalán, mindennek a hanyatlása jellemzi. Ahogy közeledünk a 2000. évhez, el tudod képzelni, hogy létezik valamiféle globális érvényű "ravasz", aminek meghúzása olyan furcsa jelenségek megszületését eredményezi, mint a gitár-szuperhősökét, akik egyszerűen csak olyan gyorsan játszanak, ahogy az lehetséges?
Nem gondolom, hogy a gitár-szuperhős mentalitás önmagában gonosz dolog lenne. Ha az igazi bűnöst keressük, akkor az MBA-gondolkodásmódot kell megneveznünk, hiszen ez a jelenség nem tudott volna úgy elburjánzani, ha nem ipari méretekben gyártanák, terjesztenék és támogatnák. Különben egyszerűen csak nevetséges volna. Nem lehet úgy viszonyulni valamihez, bármilyen nyilvánvalóan nevetséges is, hogy kineveted, amikor olyan sok ember, oly sok pénzzel megtámogatva hótt komolyan veszi. és ez az az üzenet, amit a gitárhősök következő nemzedéke örökül kap. Valahogy ez is olyasmi, mint azoknak a reklámoknak az üzenete, amit napközben láthatsz, ha megnézed, miben van részük azoknak a nőknek, akik a tévéreklámok célközönségét alkotják. A Sally Jessie Raphael show közepén egyszercsak megjelenik azoknak az ügyvédeknek a hirdetése, akik boldogan bevarrnák a főnöködet, ha stresszhelyzetbe kerülsz. Láttál már valaha ilyesmit? A reklámban megjelenik a boldog pár - azaz ti - , amint egy jacht fedélzetén pezsgővel koccintanak, ugyanis megvolt bennük a kurázsi, hogy felhívják a telefonszámot, és elmeszeltessék a főnöküket, mivel stresszhelyzetnek lettek kitéve.

A "Gitárklón" című írásodban, melyet a Guitar Player-nek készítettél, azt állítottad, hogy az egész népesség, beleértve a gitárosokat is, "jólnevelt, szagtalan, és csak a gyártók kiszolgálása céljából életben tartott fogyasztó-amőbává vált, s életük a következő mottó jegyében telik: legnagyobb, leggyorsabb, leghangosabb, leglegebb és legjobb." Micsoda jelszó! Szerinted milyen jelszóval kellene helyettesíteni?
Szerintem kerülnünk kéne a jelszavakat. A jelszavak akkor leszenek utolsó támaszaink, amikor az egész társadalom hullamerevvé válik. Ha mindent egyetlen mottóba tudsz foglalni, akkor kurva nagy gáz van. éppen ez a lényeg. Kurva nagy gáz van. Egyre nagyobb, és senki sem akarja vállalni érte a felelősséget.

Mi hát a kiút ebből a helyzetből, Frank úr?
Nem hiszem, hogy lenne kiút. Szerintem alkalmazkodnunk kell. Az emberi természet meglehetősen alkalmazkodóképes, s mivel az Egyesült államok egy roppant visszataszító hellyé vált, akik továbbra is itt akarnak - ráadásul amerikaiként - élni, azoknak meg kell találni az alkalmazkodás módját. Valahogy rá kell jönni, miként lehet poshadt vizet inni, szennyezett levegőt lélegezni, kissé mérgező, és/vagy fogyasztásra alkalmatlan ennivalót enni, továbbá megkeresni az ehhez hasonlóan izgató dolgokra a pénzt.

Izgalmasan hangzik.
Hát igen, ilyen a fejlődés. Idáig fejlődtünk. Nézd, minden felnőtt polgár, aki azt kérdi, "Mi történik az előjogaimmal?", igazán visszaemlékezhetne azokra az időkre, amikor azt mondta a kis Sonnynak, "ügyvéd leszel; az a jó szakma", ugyanis ezek azok az emberek, akik kitanulták a szakmát, és megtalálták a módját, hogyan tudjanak még több pénzre szert tenni azáltal, hogy újabb érthetetlen törvényeket alkotnak épp azért, hogy az átlagembernek szüksége legyen rájuk. úgyhogy amikor egy ügyvéd-, hitel- és hülyeség-függő társadalommal van dolgunk, és nincs hova menekülnünk és nincs kire rásózni az egészet, akkor miről is beszélünk? Akkorhát elérkezett az Apokalipszis, most, vagy mi?

Lorin Hollander szerint a zenéid egy része fájdalmasan szép. Nem tudom, te is így hallod-e. és még az instrumentális zenéid esetében is, amiknek nincs szövege, legalább a lemezborítóra vicces dolgokat írsz. Mindez a politikával kapcsolatos érzéseidből származik, vagy egyfajta szervezőerő, mellyel a megindító és a vicces részek közti kontrasztot akarod megteremteni, vagy az érzelmektől akarsz távolságot tartani - vagy csak túlmagyarázom a dolgokat?
Szerintem csak túlmagyarázod a dolgokat. Mindez leegyszerűsíthető a következőre - tegyük fel a kérdést: lehet-e dugás közben hahotázni? Szerintem lehet.

Mi a véleményed a hangmintakölcsönzés erkölcsi kérdéseiről? Hol van a határ?
Szerintem ami a dolog esztétikai részét illeti, mindkét félnek meg lehet adni a maga igazát. Ha létezik magasabbrendű művészi érv arra, hogy valaki nagy adagokat merítsen egy James Brown albumból, vagy legyen bármi is az, amit el kell lopni ahhoz, hogy az egydülállóan újszerű kollázst meg lehessen alkotni a James Brown-anyag nagybani felhasználásával a művészet céljaira, akkor szerintem James Brownt meg kell fizetni, és James Brown lemeztársaságát is ki kell fizetni - hiszen ő birtokolja a jogokat -, szóval mindenkinek fizetni kell. Ha pedig valakinek a művészetéhez feltétlenül James Brown dolgainak ellopására van szüksége, de nem akarja megfizetni, akkor az jobban teszi, ha más művészeti ágat kezd művelni.

Milyen régen nem fogtál a kezedbe gitárt?
Nagyon régóta.

Már egyáltalán nem szoktál pengetni?
Hát, amikor ücsörgök a stúdióban, és csak valami unalmas, gépies folyamat zajlik, akkor fel szoktam még kapni, és elprüntyögök rajta néhány hangot, de ezt nem nevezném játéknak. Nagy néha nyúlok csak hozzá.

Amikor még nagy gitárosnak tartottak, szerettél volna gitárhős lenni, vagy csak egy zeneszerszám volt számodra ez a hangszer?
A zenét szeretem, a gitár pedig egyszerűen csak az a hangszer lett, amin játszom, a zongora, a harmonika vagy a kürt helyett. Nem igazán voltam soha a gitár, valamint mindazon dolgok megszállottja, ami ezzel jár, s a gitárhős-mentalitás is idegen számomra.

Elveszetetted volna a tudásod, túl azon, hogy a bütykeid is már kényessé váltak?
Nem hinném, hogy tudnék még valaha játszani. Nincs semmi késztetésem rá. és nincs már meg a zenekari háttér sem, amit az én játékom igényel. Könyörögnek, hogy a németországi fellépésen csináljak valami ilyesmit, ez egyike azon dolgoknak, amiktől félek, mivel gondolom, hogy a közönség is valami ilyesmit vár. Márpedig nehéz felmenni a színpadra egy kis pálcával a kézben, gitár nélkül, azután, hogy 25-30 évig fordítva történt. Nehéz lesz. Attól is függ persze, mit akarsz gitározni. Arra gondolok, hogy ha egyszer megtanultad az akkordokat, akkor nem valószínű, hogy egyszerre csak elfelejtsd az összeset, de a szólók rögtönzése az agy vagy a test oly részéből származik, ami visszafejlődhetett. Márpedig nem érzem jól magam gitározás közben. Kényelmetlen érzés számomra.

Hogyan látod a helyedet a zene világában? Van valami elképzelésed arról, mi a te státuszod a komolyzenei szerzők között?
Hát persze, alapvetően az, hogy nem tartozom közéjük (nevet).

Nincs senki hozzád hasonló. Senki sem csinál semmi olyasmit, amit te.
Ez igaz, úgyhogy... akkor mi van? Tegyünk ide három pontot...

Miért alakult így?
Egyszerűen csak más az ízlésem.

Kora gyerekkorod óta.
Igen.

És jó érzékkel csak magadra figyeltél, nem pedig másokra. Igazán egyedülálló jellemvonás, és valahogy szükségszerű ahhoz, hogy sikeres művész légy.
Manapság a legsikeresebb művészek sohasem önmagukra figyelnek, hanem azoknak a társaságoknak a menedzsereire, akik sikeressé teszik őket. Ha valaki a mai világban megengedi magának azt a luxust, hogy a saját művészi hóbortjait űzze, azzal nem újítanak szerződést. Elveszíti a sportcipőgyártók szerződését, elveszíti az üdítőitalgyárosok szerződését. Bűnös lesz. Elfelejtik. Az elfekvő készeletek közé rakják a Flock Of Seagulls vagy bármi más mellé. A poklok kínjait éli át a többi hasonlóval együtt. így aztán manapság mindenki olyan jól nevelt.

El tudod képzelni, hogy vannak még emberek, akik éjszakai motelportásként dolgoznak, s közben szimfóniákat írnak, amiket persze soha senki nem fog előadni? Vagy az ilyen emberek már rég feladták?
Talán maradt még néhány hasonló. De ezt csak azért mondom, mivel bármilyen gonosz is a jelenlegi rendszer, maradt némi matematikai esélye annak, hogy nem tudott mindegyikünket megsemmisíteni. Talán létezik még pár kósza példány. Persze sohasem lehet hallani a műveiket. Ez a gond. Hacsak nem vagy képes arra, hogy kottaolvasás közben halljad a zenét.

Nem tudod elképzelni, hogy a jövőben is megtörténhet az, ami a múltban már megesett, amikor Felix Mendelssohn talált egy nagy rakás papírt, amik a megelőző száz évben elfelejtett Bach műveinek bizonyultak?
Nem, mivel ez közgazdasági kérdés. Gondolkodjunk csak egészen gépiesen. Talán megtörténhet egy olyan társadalomban, ahol a gazdaság félretesz bizonyos összegeket a kultúra finanszírozása céljára. De abban a társadalomban, mely kizárólag a bekerülés-megtérülés viszonyra épül, a matematikai esélye egy hasonló dolog megtörténtének elhanyagolhatóan kicsi. Hadd állítsak ezzel szembe egy adatot. Az amerikai élet egyik leginkább féltve őrzött titka, hogy az amerikai emberek évente mennyit járnak múzeumba. Többen járnak múzeumba, mint futball- és baseballmeccsekre összesen. Ez az ország legjobban őrzött titka: az átlagember igénye arra, hogy a szaron kívül valami mást is fogyaszthasson; csakhogy ezeknek az embereknek nincs semmi hatásuk a kézre, ami a szartengert az irányukba tereli. Semmilyen ellenőrzést nem képesek gyakorolni azokra az emberekre, akik eldöntik, mire van szüksége a népnek, mit is kapjanak. és egyre több ilyet kapnak, és az áradat vég nélküli. Ugyanakkor nem hiszem, hogy az amerikai emberfajta annyira elcsökevényesedett, hogy a kulturális élet minden reményéről lemondott volna. Egyszerűen csak nincs elképzelésük arról, hogyan lehet hozzájutni, és miért éri meg megőrizni. és ami igazán szomorú a múzeumlátogatással kepcsolatban, hogy a múzeum halott hely. A kulturális nekrofília helyszíne. Lennie kell persze, hogy látni lehessen a múltat, meg a kincseit, bármik legyenek is azok. De az emögött rejlő gondolkodásmód hasonló annak az embernek a mentalitásához, aki az 1900-as évek elején be akarta záratni a találmányi hivatalt, mivel a hivatalos kormányálláspont szerint már mindent feltaláltak.

Szeretném azt hinni, hogy a közöny és rosszakarat erőit előbb-utóbb elsöprik, és azok az emberek, akik valami olyasmi után vágyakoznak, ami nemesíti a lelket, gyönyörködteti a szemet és fület, megkapják, amit akarnak.
Nos, most az a helyzet, hogy ezt az igényt helyi, regionális, sőt, háztartási méretekben a saját maguk és barátaik szórakoztatsára saját kis házi stúdiójukban zenét fabrikáló emberek elégítik ki. ők a motelben szimfóniát írogató fickó megfelelői. ők azok, akik a kis Fostex-gépükön demókat csinának maguknak, bár sohasem fognak lemezszerződést kapni. Olyasmi ez is, mint a házi videózás terén végbement forradalmi változás. Az emberek azt veszik fel, amit látni akarnak - többnyire saját magukat, kúrás közben.

Továbbra is azon gondolkodom, amit a múzeumok látogatottságáról, meg arról mondtál, hogy valakik egyszerűen semmibe veszik az amerikaiakat, és azt, hogy mit, vagy mit nem szeretnének hallani, látni vagy tenni.
Több ez, mint egyszerű semmibevétel. Azok az emberek, akik az ilyen döntéseket hozzák, egyáltalán nem is törődnek a közönségigénnyel. Van egy speciális munkarendjük, a status quo fenntartására vonatkozóan, tehát a jelenlegi államigazgatási rendszer támogatására. Felvetnek bármi olyan ügyet, amit a Kongresszusban kezelni képesek, de a fő szándék a lakosság leigázása. Minden ötletet el kell taposni, a viselkedést szabályozni kell. A baj az, hogy ha a politika ügyes lenne, akkor meg is lehetne találni ügyesen a módját, hogy befolyásolni lehessen, és minden nagyjából rendben is lenne. Csakhogy ez a politika ostoba, amit ügyesen adnak elő. Sokkal találékonyabbak az elnyomás megvalósításában, mint egy olyasfajta politika megteremtésében, amit aztán érdemes lenne nyilvános eszközökkel befolyásolni.

A magam naiv módján azt nem értem, hogyan jöhetett létre ez a mechanizmus, és mi élteti azt a folyamatot, ami kitermeli a rendszert erősítő és végtelenítő politikusokat és bürökratákat.

Egyrészt itt volt a Ronald Reagan által létrehozott intézmény, a Department of Domestic Diplomacy. Ha utánanézel az Irán-Contra ügyben, megtalálhatod.
Ez nem tréfadolog.
Ez nem tréfadolog. Annak a fickónak, akinek az volt a feladata, hogy ezt az egészet működtesse, nem volt címe, nem volt telefonszáma. Nem lehetett felhívni Washingtont, és elkérni a Department of Domestic Diplomacy telefonszámát. Otto Reichnek hívták a pasast, aki az egészért felelős volt, azelőtt a CIA dezinformációval megbízott vezetője. Nézz csak utána az Irán-Contra ügy dossziéiban. Egyszer hallottam pletykálni róla. Nem hittem el, hogy igaz lehet. Felmentem a C-Span-re, és beszéltem róla. Aztán jöttek a telefonhívások mondenféle emberektől, és azt mondták, "Hát igen, ez az igazság". Valaki meg elfaxolta nekem az Irán-Contra könyv idevágó oldalait, amik tartalmazták a teljes történetet. Amennyire tudom, a szervezetet azóta sem oszlatták fel. Hacsak csoda nem történt, még ma is létezik. Olyan ez, mint a Cointelpro Nixon idején. A Watergate-üggyel voltaképp a Cointelpro-t akarták leplezni. Nem csak annyi történt, hogy betörtek a Demokrata Párt székhelyére. Azt akarták titokban tartani, hogy Nixon elhatározta, titkos rendőrséget hoz létre. Nem volt törvényes felhatalmazása arra, hogy amerikai állampolgárok után kémkedjen. úgy érezte azonban, hogy mindenfelől ellenségek veszik körül, így hát létrehozta a Cointelpro nevű programot. Ez volt a belső kémkedés politikai csoportok és ellenségesnek vélt egyének után. S mivel legális keretet nem lehetett adni neki, feketekasszából kellett pénzelni.

Ő hajtotta fel a finanszírozókat?
Számosan pénzelték. Például egy csomóan nem tudják, hogy Marcos 15 millió dollárt adott neki. A jobboldali fasiszta ideológiáknak mindig akad pénzügyi támogatása.

Nixon alá volt rendelve a működése, vagy a CIA-hoz, az FBI-hoz tartozott?
Azt hiszem, önálló szervezet volt, de az Igazságügyi Minisztérium hatáskörébe tartozott. Iszonyatosan korrupt volt, a demokrácia durva arculcsapása, és a legtöbb ember még azt sem tudja, hogy létezett. Reagan elnökségének korai szakaszában aztán hozott egy elnöki rendeletet, amely végül törvényesen is felhatalmazta a CIA-t az amerikai állampolgárok utáni kémkedésre.

Ez még mindig hatályban van?
Igen. A kábítószerellenes háború részeként.

Ijesztő. Hogy lehet, hogy ilyen tájékozott vagy az ügyben?
Az emberek mindenfélét küldenek nekem. A létező összes hírforrást tanulmányozom, olvasok a sorok között, a maradék időben pedig a C-Spant nézem, és minden új történet új kérdéseket vet fel. Az első kérdés, hogy miért éppen ezzel a sztorival foglalkoznak, miért nem valami mással?

Mesélj arról, amikor felhívtad Edgar Varese-t telefonon.
A tizenötödik születésnapomra kaptam 15 dollárt, s noha addig még sohasem telefonáltam interurbán, azt gondoltam, ennyi pénzért talán felhívhatom Edgar Varese-t azon a titokzatos Greenwich Village-i címen. Anyám beleegyezett. Varese azonban nem volt otthon. Brüsszelben tartózkodott, a Poeme Electronique-ot próbálta a Világkiállításra. A feleségével viszont sikerült beszélnem, és később is többször szót váltottunk.

Sikerült bármi fontosat megtudnod, vagy egyszerűen csak beszélgettetek?
Hát mit is tudhattam volna meg? A zeneszerző feleségétől? Kedves hölgy volt. Szívélyesen beszélt velem. A Sullivan Street-en laktak a Village-ben, egy szép kis helyen. Vörösre festett, polírozott ajtajuk volt. Mikor '67-ben New York-ba költöztünk, egy kicseszett szánalmas Thompson Street-i lakásban laktunk, de csak egy háztömbnyire Varese házától. ő akkor már nem élt, de én sokszor sétáltam arra, hogy megnézzem a vörösre lakkozott ajtót, és elképzeljem, milyen érzés lehetett 25 évig oda bezárva élni, anélkül, hogy egy hangot is leírt volna.

Egyszer említetted, hogy a kísérőzenészeid sokszor megihletnek. Milyen hatással vannak rád valójában az emberek?
Mikor kiderül, hogy valaki hogyan játszik egy hangszeren, és látszik, hogy teljesen egyedülálló dolgokat csinál, egyből jön a kísértés, hogy ennek az egyénnek valami testreszabottat kellene komponálni.

Mint Vinnie Collaiuta esetében is?
Vinnie tökéletes példa erre. ő egy kivételes személyiség.

A ritmusérzékére gondolsz, arra, hogy többet hall annál mint egy-két-há', egy-két-há'?
Így van. és hogy stílusosan és egyéni módon játszik. Manapság az egyéni játékmód már mindennapossá vált, de ő egyike volt azoknak, akik megteremtették.

Honnan jött a Barking Pumpkin (Ugató Tök) név?
Erre könnyű válaszolni. Gail régebben dohányzott. Később leszokott, de azelőtt Marlboro-t szívott és egyfolytában köhögött, úgyhogy mivel többnyire "kis tököcském"-nek hívtam, tehát egy ugató tök lett.