Az Adrian Belew-val készült beszélgetésünk teljes anyaga, a Narancs-béli megjelenés után. A koncert után az előcsarnokban 15 percet kértünk, ebből lett másnap délután a hotel előcsarnokában 55 perc.
Egy nagyon kedves, nyílt emberrel beszélgethettünk egy nagyon erős, karakteres koncert másnapján, nagy élmény volt - köszönet minden résztvevőnek, erről további részletek a cikk végén!

autogram és 2 koncertkritika itt! | Kocsis Frici profi fotói itt!

A tökéletes hármas

A legfontosabb élményem a tegnapi koncerttel kapcsolatban az a nagyon erős színpadi jelenlét, az az erő, lelkesedés, amivel a két fiatal zenésztársaddal játszottál.

Igen, jobban élvezem ezt mint bármikor korábban. Azt hiszem, végre megtaláltam a megfelelő embereket, a megfelelő légkört, a megfelelő boldogságot a saját munkámhoz. Nem mintha a korábbi munkáim nem tettek volna boldoggá, de most pont tökéletes az idő hogy egy fiatal, okos csapattal játsszak, turnézzak, zenéljek. Nagyon örülök neki.

Ez most velük a második turnéd? Az volt talán az első, amelyiken felvettétek a Side Four lemezt?

Nem, volt már több turnénk is: az Egyesült Államokban nagy fesztiválokon voltunk, játszottunk Kanadában, Oroszországban, Németországban, Olaszországban, voltunk Mexikóvárosban és volt 12 koncertünk Japánban. Nagy utazók vagyunk, lassan nemzetközileg is ismert zenekarrá válunk. Mindez nagyon gyorsan történt, teszem hozzá.

Visszatérve a zenekarhoz: a trió felállás, különösen egy "Power Trio" három nagyon erős talapzatot, erős zenészt kíván. Meglepő és szokatlan, hogy a te zenei múltaddal két alig huszonéves zenészt választottál társadul.

Először is Eric és Julie nagyon sok olyasmit tanulmányoztak és játszottak, amiben így vagy úgy részt vettem: nagyon sokat játszottak Frank Zappa életművéből, sok King Crimsont, a hozzám kötődő David Bowie és Talking Heads számokat, ezzel együtt nagyon képzettek, és nagyon jól ismerik azt a zenét. A korkülönbség meg zenei értelemben nem nagyon jelent semmit. Ami viszont jelent valamit, az a hihetetlen profizmusuk, energiájuk. Olyan fiatalok és elkötelezettek: nem foglalkoznak hülyeségekkel, nem érdekli őket a drog, vagy a pénz hajszolása meg ami ezzel jár. A zenélés, a zene öröme érdekli őket. Nekem meg pont erre van szükségem: zenészekre, engem ez tesz boldoggá.

A trió-dologról még annyit, hogy nagyon-nagyon szeretem. Ők ketten annyira jó ritmusszekciót jelentenek, nagyon intuitívak: csak egymásra nézünk, és már tudjuk, mit játsszunk, nagyon együtt vagyunk. Ez nagyon felszabadító, új utakra, felfedezésre csábít, teljesen megőrülhetek a gitárommal, elszállhatok, improvizálhatok, jól érezhetem magam.

Ez nekem nem mindig adatott meg, hiszen ha más gitárosokkal játszom együtt, az már bizonyos korlátokat jelent: ha két gitáros van, meg kell osztani a felelősséget, a trióban viszont nagyon könnyen improvizálok, és azt vettem észre, hogy jóval többet is gitározom, mint bármikor korábban. Nagyon jó.

Játszottatok régebbi és egészen új számokat is. Az új dalok írásánál merítesz a közös munkából, az együttdolgozásból, vagy ez kizárólag a te dolgod?

Persze, az én dolgaim, de nagyon erősen befolyásol, hogy ki fogja előadni. A mostani anyagokat pont erre a triófelállásra szabtam, tudom, hogy mit szeretnék hallani, hogy merre szeretnék haladni a jövőben, és ez az első lépés afelé, hogy valami olyasmit csináljak, ami a miénk. Persze én vagyok az a személy, aki ezeket megírja, mert hát ennek most így kell lennie, de amit Eric és Julie hozzáad, az is nagyon értékes, természetesen.

Nagyon erős az az energia, ami lejön tőlük és tőletek a színpadról, és ami hármótok között is vibrál, nagy élmény a közönség soraiból.

Azt hiszem ez is olyasmi, amiben a trió több mint a legtöbb banda. Sok olyan zenekart látni, ahol a zenészek nem adják igazán át magukat, ahol csak téblábolnak a színpadon; a Power Trióban mindenki mindent belead.

Alig egy méterre voltam a dobostól…

A közönség nagyon lelkes! Alig akartam elhinni, a triónk milyen hamar népszerű lett. Egy éve még alig játszottunk bárhol is, összesen volt 30-40 koncertünk az USÁban, és kész, de az ismertségünk egyre nőtt, nagyon gyorsan, és ma már egy nemzetközileg ismert csapat vagyunk, gondolom a Youtube-nak és a szájhagyománynak köszönhetően. Emellett persze a Side Four-nak köszönhetően is, ami nagyon jól mutatja, hogy mire képes ez a csapat, hogy olyan kicsit az egész, mint egy overnite sensation.

Ezért is lett a Side Four élő album?

Azért lett élő album, mert már szerettem volna, ha a Side 1-2-3 után jön egy élő lemez, és amikor meglett a trióm, akkor adta is magát a dolog. Ugyanakkor ez egy nagyon gyors módja is volt a banda bemutatkozásának. Meg azt gondoltam, hogy ez egy energikus felállás, egy energikus anyaggal.

Említetted, hogy zenészként talán most érzed magad a legjobban. Annyi zenésszel és annyiféle felállásban játszottál már, miközben a szólómunkáidat is folytattad. Élvezed és talán keresed is ezt a folyamatos változást, vagy ez inkább csak megtörténik, amiben aztán történetesen jól érzed magad?

Nagyon élvezem, eddig minden ilyen változást szerettem. Nagyon sokat jelent nekem hogy fantasztikus zenészekkel dolgozhattam együtt. Szívesen váltogatom a szerepeimet: szeretek néha producerkedni, stúdiózenészként dolgozni, színpadon állni, a King Crimsonban vagy a Bearsben lenni, de azért a mostani életszakaszomban szeretnék egy kicsit megállapodni, és egy ideig, néhány évig folyamatosan egyvalamire koncentrálni. Ez most nyilvánvalóan a Power Triót jelenti; a King Crimson is megvan, de úgy tűnik, most nem sokmindent akar, Robert nem akarja, tehát ezen a fronton mostanában nem sokminden fog történni.

Az ilyen munka úgy kezdődik, hogy Robert Fripp egyszer csak felhív, és…

Igen, igen, sokat beszélünk. Játszottunk is idén mint King Crimson, 10 koncertet az Egyesült Államokban, Robert azt mondta hogy jövőre is szeretne valami ilyesmit, újabb 10 koncertet, de új anyagokról még nincs szó, tehát ezen a fronton nem aktiváltam még az írói vénámat, a Crimson körül tehát most lelassultak a dolgok. Így viszont sok időm marad a Power Trióra, az új lemezre, amit szeretnék jövő év elején felvenni. Már próbáljuk az anyagot, az egyik dalt tegnap hallhattad is, a címe "E", ez tehát a jövő.

Nagyjából ezt lehet elmondani az együttműködésekről, de az emberek ezt nem mindig értik jól. Hiszen együtt játszottam Trent Reznorral a Nine Inch Nails lemezen, de az csak négy napig tartott. Nagyon gyors folyamat, és ahogy kész van, akkor újra a Power Trióval játszunk úgy tíz hónapot egy évben. És ez a munkám súlypontja.

Nagyon erősen érződik a kapcsolat, a trió tagjai közti kohézió a játékotokon.

És egyre jobb és jobb lesz. És még mindig fejlődnek mint zenészek, Eric dzsessz-zenészektől dob-leckéket vesz, soha nem dőlünk hátra elégedetten, ölbe tett kézzel, hanem nagy örömmel feljődünk tovább, hogy lássuk, milyen jók lehetünk még.

Visszatérve a gitárra: volt egy kísérleti projekted The Guitar as Orchestra: Experimental Guitar Series, Vol. 1 címmel (1995).

De nem volt "volume 2." igaz? (nevet) Ezzel is az a helyzet, ami sok mással: annyi irányba megyek egyszerre, hogy nem jutok hozzá hogy megcsináljam a sorozat következő darabját - de szeretném. Tényleg tervbe van véve. Lehet hogy ez egy tizenötévenként feljődő sorozat lesz: a második rész 15 év múlva, a harmadik újabb 15 év múlva… Persze ha kialakul hozzá az anyag, akkor szakítok rá időt.

Vannak már terveim a Volume 2-re, inkább valamiféle dzsungel-hangulatú lesz, nem filmzene-szerű, mint amilyen a Guitar As Orchestra, hanem valami más, olyasmi, mintha Afrika közepén lennék, egy szál gitárral (nevet).

Próbáltam megfogalmazni magamnak, milyen is az a mód, ahogy gitározol, és arra jutottam, hogy nagyon erősen ritmus-orientált a játékod. Hirtelen nem is jut eszembe más gitáros, aki hasonlóan játszana. Kik az előképeid ebből a szempontból, kikkel érzel kapcsolatot?

Nem nagyon tudok ilyent mondani, és igazad van, nem sok olyan gitáros van, aki aki így nyúlna a hangszerhez, ezzel a ritmikus megközelítéssel. Dobosként kezdtem…

Láttalak már színpadon dobolni, de nem tudtam hogy dobosként indultál.

Igen, tízévesen kezdtem, ma is játszom, az erős ritmikus háttér ennek is köszönhető. A kedvenc gitárosaim amúgy egyáltalán nem is használták a hangszert ritmusgitárként. Robert Fripp soha nem játszott semmilyen ritmikus dolgot, Jeff Beck például szintén csak különálló hangokat játszott, ugyanígy a nagyszerű Alan Holdsworth, sokkal több szólót játszott, mint bármi mást. Én mindkét dolgot szeretem. Szeretek persze szólózni is, kihasználni a hangszer lehetőségeit, de azt hiszem hogy ami a fejemben megszületik, az a ritmussal kezdődik, egy bizonyos mintával, aminek mindenképp benne kell lennie, úgyhogy muszáj eljátszanom.

Eszembe jutott erről egy másik zenész, aki hasonlóan kezdte: Frank Zappa, ő is dobosként indult.

Igen, így van, kettőnkben ez közös. Dobosként kezdte, beszélgettünk is erről, hogy nagyon szeretett volna dobos lenni, de nem tudta technikailag megvalósítani, úgyhogy váltott, hiszen voltak más irányú tervei is. Mikor még dobos voltam, folyton ott zakatolt a fejemben a zene, de nem volt mód hogy ezt megosszam más zenészekkel, nem tudtam eljátszani, úgyhogy arra jutottam, hogy meg kell tanulnom gitározni, mert erre a hangszerre átfordíthatóak a gondolataim, szóval megtettem ezt a lépést, és nagyon megszerettem a gitározást, és nagyon komolyan is foglalkoztam vele. Az olyanok mint Jimi Hendrix a gitárt egy egészen új hangszerré alakították, nagyjából ekkor kezdett érdekelni a dolog.

A technikai háttered, a gitárszintetizátorok is segítenek ebben a ritmusorientált, néha repetitív megközelítésben.

Így igaz, mindig nagyon érdekelt a technika, inspirálnak a technikai lehetőségek. Szeretem a természetes, az akusztikus hangszereket, szeretem a zene minden formáját, de ha hozzájutok egy új szerkentyűhöz, és olyasmit tudok csinálni vele, amit azelőtt sosem, az beindítja az agytekervényeimet, és ilyenkor érzem, hogy muszáj rá valamit írnom. Az évek során az érdeklődésem előterébe került a technológia, egyszerűen azért, mert élvezem a használatát, élvezem, hogy meg tudok vele valósítani dolgokat. Nem vagyok egy technika-mániákus, egy geek vagy akármi, nem is vagyok túl jó az ilyesmiben, egyszerűen élvezem a hangok létrehozását, úgyhogy kipróbálok mindent, amivel hangot lehet létrehozni.

A gyártók kikérik esetleg a véleményedet egyes esetekben?

Igen, sok ilyennel fordultak már hozzám. Nagyon jó a kapcsolatom a legjobb gyártók némelyikével, elküldenek nekem egyes termékeiket, kikérik a véleményemet, vagy még korábban, egy termék kifejlesztésekor kérdeznek meg… A pályámnak ez a része nagyon-nagyon hasznos volt számomra. A gyártók mindig nagyon segítőkészek, nagyvonalúak voltak, valamiféle véleményformálónak tekintenek. Ha a King Crimson használja a hangszereiket, akkor az mások érdeklődését is felkelti - és ez így is történik.

A gitárod alakja is nagyon egyéni, szinte már a védjegyed. Teljesen egyedi tervezés, ami tényleg csak hozzád köthető?

Akár egy órán keresztül tudnék mesélni a gitáromról… természetesen nem én terveztem, hanem egy bizonyos Ken Parker. Ken Parker húsz év munkájával fejlesztette ki ezt a gitárt: mindent átalakított, ami rossznak tűnt, hiszen az ötvenes évek óta nem volt jelentős változás az elektromos gitárok terén. Úgy tűnik, mintha az azóta született gitárok tulajdonképpen a Fender Stratocaster variációi lennének, és azóta csönd. Ken pedig - aki mellesleg egy zseni - megfogalmazta a dologgal kapcsolatos összes problémát, és szépen megoldotta őket: megcsinálta a tökéletes gitárt. Tökéletesen behangolva marad, tökéletesen rezonál, nincs "dead spot" a nyakon, tökéletes a nyújtókar - ezt mind megvalósította, húsz évébe került.

Közben beszélgettünk arról, hogy jóval személyesebb lehetne a dolog, ha beletennénk mindazt az elektronikát, amit én szeretnék használni. Ettől nem változott meg a gitár, nem is akartam megváltoztatni, mert tökéletes volt, csak szerettem volna hozzáadni néhány hangszínt, egyedi kombinációt, beállításokat, a sajátjaimra egyedi autófényezést tettem (car-finish?). Ebből lett az Adrian Belew Signature Model, az egyetlen "signature" gitár, amit Parker valaha is csinált. Azt gondolom, hogy ez a gitár a gitárok csúcsa, ezzel nincs lehetetlen, a modern gitártechnika Ampex-je. Ha tényleg érdekel, nézd meg a http://www.parkerguitars.com honlapot, nézd meg a Parker gitárokat, és van ott egy oldal, ami a Parker-gitárok fejlődéséről szól. Elképesztő anyag. Milyen bemarások kerülnek bele, hogy lesz a legkisebb a súlya, a legjobb a rezonanciája…

Az egyik probléma, hogy egy ilyen vékony fadarab eltörne, amint húrokat feszítünk rá. A nyak most olyan csodálatosan vékony, nagyon könnyű rajta játszani, de normál esetben ez eltörne. A karbon kompozit amit rásütnek a gitár hátoldalára, ráég, beleég az anyagba, amitől a nyak tízezerszer erősebb lesz. A nyak így tökéletesen egyenes, és a gitár csak 2 kiló. Aztán kitalált mást is, például acél bundokat szerelt föl. Mindenki más nikkel bundokat használ, ami idővel deformálódik és intonációs gondokat okozhat. Ken rozsdamentes acélt használ, ami soha nem változik meg. Nagyon sok ilyesmit talált ki, így ez a gitár tényleg tökéletes. Ha új húrokat teszek rá, két percig játszom rajta, egy csomót rángathatom a nyújtókart, és tökéletesen tiszta marad (nem hangolódik el), végig a nyakon felfelé és lefelé. Szenzációs. Alapjaiban változtatta meg a gitárjátékomat, felújította a gitár iránit érdeklődésemet, és jobban játszom tőle - mit is mondhatnék még egy hangszerről, aminek köszönhetően jobban játszom?

Te találtad meg a gitárt, vagy az talált meg téged?

Mikor először utaztam Japánba, úgy tizenkét éve, akkor kaptam egyet, ajándékba. Akkor jelent meg, vadonat új volt. És tíz évig, vagy olyan nyolc-kilenc évig a kedvenc gitáromként tartottam számon. Nagyon szerettem, de nem volt benne gitárszintetizátor, sustain, nem voltak benne azok, amiket a gitárjátékom részeként tartok számon. Ezért aztán beszéltem Ken Parkerrel és kitaláltuk hogy ezeket mind beépítjük a gitárba. Azóta semmi máson nem játszom, csak a Parker gitáron. Azóta ha visszamegyek bármelyik gitáromhoz, amiket egytől egyig szeretek, csak vágódeszkáknak érzem őket… felhúrozva.

Dweezil a ZPZ csapattal az apja, Frank Zappa zenéjét játszva turnézik világszerte. Megkeresett-e valamikor, hogy együtt játsszatok?

Igen, játszottam vele, pont most nyáron, a Power Trióval volt pár koncertünk Kanadában, ebből kettő nagy fesztivál volt, ezeken játszott Dweezil és a Zappa Band is, és megkeresett hogy ugorjak be. Az első koncerten nem tudtam volna ott lenni időben, úgyhogy Dweezillel a második koncertre akartunk lebeszélni valamit emailen, és én mondtam neki, hogy a legegyszerűbb ami eszembe jut, ami a legjobban összehozható, az az, hogy kijövök harmonikával, és megcsinálom a Flakes-ben azt a Bob Dylan imitációt. Ehhez nem kell beállás, nem kell próbálni, szerintem Franknek is tetszene.

Csodálatos volt. A közönség megőrült. De ahogy ott álltam a színpadon, miközben Dweezil oldalt állt, úgy éreztem minthja visszaröpülnék időben, mintha megint a csapatában lennék, annyira hasonló volt, a hangok… varázslat volt. Minden visszajött, a Frankkel együtt töltött idő, mint egy időutazás.

De amúgy is sokszor eszembe jut Frank. Mert az egyik olyan szerencsés vagyok, hogy megvan a saját filmem, a külön bejáratú házivideóm Frank Zappáról. Így ültünk együtt ahogy most ülünk mi. Minden arcrezdülésére, a mozdulatra, ahogy a cigarettát tartotta… úgy emlékszem mintha tegnap történt volna. Világos hogy nagy megtiszteltetés, ajándék hogy ismerhettem.. az én szememben egy igazi géniusz volt, géniusz volt mindenben, bármihez is nyúlt. Csak vele lenni, csak naponta találkozni vele már annyi tanulást jelentett, és nem hangjegyekről beszélek, hanem az életről, életmódról, zenei profizmusról, felvételek készítéséről, egy-egy lemez masztereléséről, filmkészítésről, színpadi jelenlétről, dolgok - az élet, az üzlet - megszervezéséről… és szó volt zenéről is persze, a zenei része nagyon fontos volt nekem, mintha főiskolára jártam volna. Autodidakta zenészként egészen eddig a pontig én mindent magam kellett hogy kitaláljak, és most volt valaki aki megmutatott egy csomó olyasmit, amire magamtól nem jöttem rá. Ez is nagyon fontos volt, de mégis leginkább a személyes, a szemtől-szembe kapcsolat volt a legfontosabb, amit a legjobban szerettem. Nagyon jó volt vele együtt lenni, briliáns ember volt, olyasmiket mondott, amikre egész életemben emlékezni fogok.

Arra volt alkalom, hogy zenéről, a zene megszületésének folyamatáról beszélgessetek?

Igen, persze! Jól ismert, hogy én voltam az egyetlen a csapatban, aki nem tud kottát olvasni. A három hónapos próbaidőszak alatt hétfőtől péntekig zenéltünk, aztán pénteken mindenki szépen hazament, én meg beszálltam Frank kocsijába és mentem vele, hozzájuk. A hétvégén pedig megmutatta a következő heti anyagot, amit a többiek hétfő reggel leírva, lekottázva kaptak meg, de addigra én már elkezdtem megtanulni. Úgyhogy nagyon sok időt töltöttem nála otthon. Nagyon sokszor beszélgettünk zenéről, nagyon sok készülő munkáját mutatta meg, mutatott egyszer Varèse-t is, erre nagyon tisztán emlékszem, és közben a kutyák kint ugatni kezdtek az udvaron, én meg mondtam neki, hogy az ugatás pont passzol a zenéhez, ő meg azt mondta. "Ez gyönyörű, Adrian!" (You're beautiful, Adrian"). Azt hiszem látta hogy megértettem miről is szólt a zene, a musique concrete, azok hangok, a ritmusok, a hangszerelés…

Korábban beszélgettünk a te gitárjátékod erősen ritmikus felépítéséről, amit én ugyan nagyon különbözőnek érzek Frank Zappa játékánál, de az ő játékában, az ő dallamai mögött is egy nagyon izgalmas, gazdag ritmikai világ, textúra van.

Ilyen szempontból különbözik a gitárjátékunk. Nem jutna eszembe (a szólóival) mint ritmusgitáros, vagy ritmikus gitáros, olyan értelemben, ahogy én kísérletezem a ritmusokkal. Amit szeretett csinálni, és ezt mondta is nekem, hangcsoportokban szeretett gondolkodni, és megfogni ezeknek a hangcsoportoknak az ütemét: ez egy ötös csoport, az egy hetes, egy tizenhármas, miközben a banda mondjuk 17-et játszik… nagyon intellektuális volt a megközelítése, illetve mindez keverve a blues, a rhythm and blues érzésvilágával, vagy azzal, hogy dobosként indult. Azt hiszem az én gitározásom különbözik ettől. Az én megközelítésem sokkal vadabb, szeretek érdekes hangzásokat találni, soha nem gondolok szóló közben az épp játszott hangok ritmusára, ahogy Frank csinálta. Sokkal inkább az érzésre, a hangzásra.

Tegnap játszottatok néhány Crimson dalt is, az egyikben Eric Slick Frank Zappa "Andy"-jének jellegzetes kíséretéből játszott pár taktust. Soha nem merült fel hogy Frank Zappától is játsszatok egy-egy teljes számot?

De igen, a City Of Tiny Lites merült fel a legutóbbi turnénkon, el is kezdtük próbálni, de egyszerűen nem volt rá elég idő, illetve rájöttünk, hogy egy triónak az eredeti billentyűszólamok és egyebek miatt idő kéne kitalálni, mivel is tömjük be ezeket a lyukakat, úgyhogy ez még nem megy.

Sok Zappa-szám van ami jó lenne, én olyant szeretnék, amiben nekem is részem volt. Hogy említetted Ericet, velünk dolgozik gitártechnikusként Andre Cholmondeley, neki van egy Project/Object nevű zenekara, ami már 14 éve játszik nagyon tiszteletreméltó Frank Zappa feldolgozásokat. Az utóbbi pár évben Eric annak a zenekarnak a dobosa, úgyhogy ő sokkal több Frank Zappa számot ismer, mint én, ez holtbiztos, és nagyon tudja is, hogy kell játszani. Ő és Julie nagyon gyakorlottak a Frank Zappa életművet illetőleg, ez is segített nekik abban, hogy olyan gyorsan tanulnak és olyan jók, mert az ilyen bonyolult kihívásokat keresik mint a King Crimson vagy Frank Zappa zenéje.

Egyébként úgy érzem, hogy ez a két dolog bizonyos szempontból hasonlít egymásra; bár viszonylag rövid ideig voltam Franknél, Zappa és a Crimson munkáinak vannak hasonló vonásai zenei szempontból. Nem arra gondolok hogy hasonló lenne a megszólalásuk, mert nem az, de a különböző ütemjelzések, a különös skálák használata jellemző a King Crimsonra, az ilyesmivel nem találkozik túl gyakran az ember a rockzenében, és Frank az egyetlen ember aki ilyen szempontból eszembe jut. Ők ketten a karrierem csúcspontjai, ha most nem számítjuk a saját munkáimat, mert azokra nagyon büszke vagyok, de persze Frank egy csúcspont volt, ő indította el a pályámon, nagyon fontos nekem, és 27 éve vagyok a King Crimson frontembere és szerzője, ami ugyanolyan fontos. Ezek a karrierem kiemelkedő pontjai.

Beszélgettünk zenekari tagságokról és szóló munkákról - ezek élesen elhatárolódnak benned?

Három részre tudnám ezt osztani: vannak a King Crimsonnal készült munkák, a szólómunkák, és azok, amiket valaki másnak csináltam, mint mikor Trent Reznorral vagy Paul Simonnal játszottam. Ez utóbbiak hangsúlyosabban az ő zenéik, ezeken én csak mint előadó szerepelek, szóval azt hiszem ez a hármas felosztás ad teljes képet a zenei életemről, és most visszanézve azt mondanám hogy a legbüszkébb azokra vagyok, amelyeknek a megszületéséhez közöm volt: azaz a King Crimson dalok egy részére és a szólómunkáimra. Ezek a legfontosabbak, ezek a saját gondolataim, és mostanra már ezek azok, amiket a legrégebb óta csinálok. Sokan említik a mindeféle együttműködéseket, de ahogy korábban mondtam, az ilyesmi nem vesz igénybe túl sok időt, zenét írni, az anyaggal turnézni viszont annál időigényesebb.

Hogy történik ez az egyes daloknál? Ha megszületik valami, már tudod, hogy ez a magad számára lesz, vagy valamelyik más csapat játssza majd el?

Igen, van hogy kell ilyen döntéseket hoznom. A King Crimsonnal a dalszerzés kérdése egyszerűbb, mert még korán, a nyolcvanas években rájöttem, hogy a legjobb hozzáállás az együttes zenéjéhez, ha a folyamatot már az elejétől Roberttel kezdem el; ha egyedül fogok neki, az kevésbé lesz sikeres. Sokkal jobb ha ketten állunk neki és együtt dolgozunk rajta. Addig nem is csinálok King Crimson részére zenét, amíg Roberttel pont ezzel a céllal nem ülünk össze. A szóló ügyekkel kapcsolatban már kell döntéseket hoznom, van úgy hogy egy szám megszületésekor tudom, hogy ebben mindent meg tudok csinálni, és azt egyedül akarom megcsinálni. Van olyan dal, amivel nem bírok egyedül, amihez valakinek a segítsége kell, de ilyenkor hamar kiderül, hogy tökéletes lesz mondjuk a Bears-nek, pont olyasmi, amit a Bears tudna jól megcsinálni. A saját dolgaim zömében ki tudom találni, hogy hogy oldjam meg egyedül, ezt is csináltam jórészt eddig, de most hogy találkoztam Eric-kel és Julie-val, azt hiszem velük kell dolgoznom. Sokkal jobban játszanak a hangszereiken, mint én tudnék, és szívesebben dolgozom így hármasban, mintsem egyedül.

Még egy - vagy talán több - pillanatra visszatérve Frank Zappához: ő volt az aki megkeresett, miután hallott játszani. Te mennyire ismerted az ő dolgait korábban?

Ismertem nagy részét, igen, a Freak Out!-tal kezdve, megvolt az a lemez, és megvolt közben is néhány, de annyira termékeny volt, hogy egyszerűen nem is volt pénzem arra, hogy minden lemeze meglegyen. Szóval elég sokat ismertem a munkáiból, de nem mondanám, hogy olyan mélyen benne lettem volna, mint mondjuk néhány ismerősöm. Soha nem próbáltam kibogarászni ezeket, nem játszottam a számokat, inkább csak hallgattam a zenét, meg gondolkoztam rajta: "Ki ez az ember? Hogy csinálja ezt vagy azt?". De azt már korán éreztem, hogy Frank egészen egyedülálló volt, egy zseni, ahogy ezt már sokan megfogalmazták, és persze nagyon tiszteltem, és nagyon kíváncsi voltam, hogy egy ilyen ember hogy él, hogy "működik".

Mikor elmentem a meghallgatásra, adott tíz vagy tizenkét dalt megtanulni, nyilván tíz vagy tizenkét különböző lemezről, én meg szegény voltam, nem is voltak meg ezek a lemezek, kölcsön kellett kérnem a barátaimtól, mert egyelőre nem volt elég pénzem hogy megvegyem, és aztán mi lesz ha megbukom a meghallgatáson? (nevet)

Ha arra a korszakra gondolunk, amikor Zappa zenekarában játszottál, akkor arról az időszakról nagyon sok (akár nemhivatalos) felvétel érhető el, tudható, milyen hosszú és gazdag koncertek voltak ezek. Ami hivatalosan megjelent, az ugyanakkor "csak" a Sheik Yerbouti lemez és a "Baby Snakes" DVD. Volt rálátásod arra, hogy milyen alapon válogatott számokat megjelenésre, nem sajnálod esetleg, hogy ez vagy az nem került lemezre?

Nem biztos hogy értem a kérdésedet, de mikor Frank összerakta a Sheik Yerbouti csapatot, akkor az anyagot jórészt erre a felállásra írta, erre a csapatra tervezte. Így csinálta a dolgait. Bármelyik darabját vagy hat különböző változatban meg tudta csinálni, és sok esetben elő is fordult, hogy megtanultunk valamit, és több változatban játszottuk. Kipróbáltuk ezt a változatot, aztán amúgy hangszereltük, aztán ide több vokál került, oda több billentyű, tehát azt csinálta, mit mindenki másnak is kéne, hogy magukra a zenészekre tervezte a zenét.

Az ezutáni időszakban, a nyolcvanas-kilencvenes években is követted a munkáit?

Igen, figyeltem ezután is, és ekkor már meg is tudtam venni a lemezeket (nevet). Követtem a dolgait és meg is látogattam néhányszor ha Los Angelesben jártam, szakítottam egy kis időt és elmentem hozzá, megkérdezni, hogy van. Mindig nagyon kedves volt, megmutatott, lejátszott nekem ezt-azt. Elvittem egyszer hozzá Bill Brufordot, érdekes volt látni őket beszélgetni, mert nem ismerték egymást korábban. Szóval tartottam vele a kapcsolatot amennyire lehetett, de a betegségéről nem tudtam, csak amikor már megvolt a baj. Meglátogattam a halála előtt, három hónappal előtte voltam nála. Akkorra már teljesen más ember volt, minden korábbi energia híján, nagyon szomorú volt látni, de jó volt aztán arra gondolni, hogy volt idő mikor együtt dolgoztunk. Bár több közös dolgunk lett volna!

Az akkori tagokkal tartod a kapcsolatot?

Igen, persze! Ed Mann nemrég jött el egyik amerikai koncertünkre, de találkoztam az akkori technikusgárda egyik tagjával is, hiszen Thomas Nordegg most a ZPZ technikusa. Patrick O'Hearn Nashville-ben lakik és néha együtt ebédelünk; aztán összefutottunk néha Terry Bozzióval. Úgy három hónapja beszélgettem Peter Wolffal, egy új kiadót indított el és erről akart velem beszélgetni. Tommy Mars, a billentyűs… ő az egyetlen akit rég nem láttam, de talán vele szeretnék legjobban találkozni, ő mindig érdekelt, nagyon bírom, zseniális zenész, egy dzsessz játékos, szívesen megnézném, mit csinál épp most.

Érdekes hogy a kívülálló egy adott korszak felállását mennyire összetartozónak érzi, de ezek szerint ez a valóságban is így van.

A Zappa-világegyetem. Nagyon örülök hogy része lehettem, nagyszerű dolog így elkezdeni a pályát. Mintha valami egyetemen töltöttem volna egy évet, vagy valami iskolában... egy gyorstalpaló kurzus a Zappa-iskolában.

Érdekel a véleményed a zeneipar jövőjéről, mert úgy látom elég nyitottan és sokféleképpen viszonyulsz a zenekiadáshoz: a honlapodról egyes dalok letölthetők, a King Crimson is csinált az interneten keresztül egy előfizetéses rendszerben működő Collectors Club-ot, miközben hagyományos CD-ket is jelentettek meg. Hogy látod, merre tart ebből a szempontból a világ?

Először is bármi, ami a King Crimsonnal kapcsolatosan látsz, a válogatások, vagy az "Essestial Guide": ezek mind Robert cégének dolgai. Ezeket mind ő csinálja, ezekről nekem nincs is semmilyen információm vagy nem is tudok mit mondani róluk, úgyhogy ezekért nem is tudok felelősséget vállalni (nevet). A saját cégen, a saját zenéim kiadására alapított Adrian Belew Presents 1992-ben indult, akkor, amikor már látszott hogy úgy nem lehet megélni ha az ember egy lemezcéghez tartozik akkor, ha olyan zenét csinál, mint én, hiszen ez nem mainstream, nem populáris, úgyhogy elhatároztuk, megcsináljuk a saját stúdiónkat (ahogy azt Franktől tanultam), létrehoztuk a saját kiadónkat (amit szintén Franktől tanultam), és mi intézzük a saját dolgainkat, a céget meg olyan kicsire zsugorítjuk, amennyire csak lehetséges ahhoz, hogy még pénz tudjon termelni, és azóta így intézem a dolgaimat.

Ami nagyon sokat lendített a dolgon előre, az az internet megjelenése. Mindent megváltoztatott a zeneiparban. Legalább annyira, ahogy az MTV változtatta meg a világot a nyolcvanas években - csak akkor a rossz irányba, a zeneipar szempontjából. Aki tudott csinálni egy videót, az már sztár lehetett, akár volt tehetsége, akár nem. Ma már más, az internetnek köszönhetően elválik az izgalmas a tehetségtelentől, mert bárki felteheti a munkáját, az emberek megítélhetik, megnézhetik, sőt néha olyasmi is felkerül a Youtube-ra, amire nem is emlékszem hogy én csináltam valamikor, de ott van, az egész történetünk ott van, és egyfajta elégtétel, hogy nem is feltétlenül kell reklámra, hirdetésre költeni, vagy nem szükséges a lemezkiadók vagy a rádiók vagy akár az MTV szerkesztőinek kegyeiért küzdeni, hanem ismét a zenéről van szó. Az emberek eldöntik, hogy szeretik-e vagy sem. Ha szeretik, adnak neki egy esélyt, meghallgathatják, támogathatják, megvehetik a lemezt.

Úgy tűnik ebből (és a tegnapi koncertélmény is ezt súgja), hogy igazán hiszel az élő zenében.

Hiszek az élő zenében, mert a zeneiparnak ebben az új közegében az emberek könnyedén ellophatják a zenét, nagyon sok helyről letölthetik, a zenésznek meg ebből nem igazán jön be pénz, hiszen ez lopás. Ahogy a letöltött anyagok CD-re is kiírhatók, de ebből se lesz bevétel, ez is lopás. De aztán úgy is dönthetnek, hogy megveszik a lemezt, hogy eljönnek a koncertre, megnézik a honlapot és vesznek az ott található egyéb anyagokból.

A legjobb dolog, és ezt senki nem tudja ellopni, az élő előadás. Mert ha valaki látni akarja a Power Triót, annak el kell jönnie, meg kell vennie a jegyet. Fel lehet persze tenni anyagokat a Youtube-ra, de az nem ugyanaz az élmény. Persze ingyen van, de aki valóban át akarja élni, aki tudni akarja, ki is ez a banda, mi is az amit csinálnak, annak el kell jönnie. És aki eljön, az láthatja, és úgy dönthet, hogy "talán meg is veszem Adriannek azt a CD-jét, tetszik nekem a fickó, szeretném támogatni, amúgy se túl gazdag, azt láttam is, nem egy Paul McCartney (nevet), kell neki a pénz".

Aki szeretné, hogy a kedvenc zenésze továbbra is tegye a dolgát, akkor támogathatja. Az internet ezt elég világossá tette az emberek számára, mindenkinek biztosított platformot, nagyon sok zenésznek van blogja, akik esetleg különlegességeket tesznek fel a közönségüknek. Nekem is egy éve megy egy programom, amikor hetente letölthetővé teszek "reszliket" (dust), olyan zenét amit amúgy nem tennék fel a lemezeimre, így azok az emberek akik ellátogatnak az oldalra, azok mindig új zenékkel találkozhatnak, új oldalról ismerhetik meg azokat, és tényleg olcsón, 99 centért.

Szóval a zeneipar radikálisan megváltozott, és ez nekem nagyon tetszik. Ez minden felelősséget a zenész vállára tesz, így mindent magamnak kell csinálnom, amit én szeretek is. Nagyon sok csalódást okozott korábban a sok elmaradt ígéret, a lemezcégek, rádiók hitegetése, míg persze rájöttem, hogy az egészet csak a pénz mozgatja: akinek a legerősebb menedzsere volt, aki mögött több volt a pénz, az csinálta a sikerlemezeket. Mi, a többiek meg csináltuk az érdekes zenéket.

Ettől a dolog sokkal személyesebbé válik, ezt szeretem a blogodban is: a személyes hangot, a jelenlétet, különösen a számozott anekdotákat…

Igen, ez az internet másik vonzata. De nekem persze ez a tökéletes idő hogy élő zenét játsszak és turnézzak, mert a mostani a szólókarrierem legjobb élő zenekara, megvan bennük az energia, a lelkesedés, mind nagyon boldogok vagyunk hogy ezt csinálhatjuk, és most ez még finanszírozható is, mert mindössze egy ember utazik velünk, az Államokban néha kettő, a lehető legkisebb felszereléssel utazunk, és így még valami pénzt is ki tudunk venni belőle. Voltak olyan turnéim korábban, hogy teljesen leégve értem haza, tartozásaim voltak, és azt kérdeztem magamtól, hogy minek is mentem turnézni, ha most tartozásaim vannak? (nevet) Tiszta őrület, normális üzletmenetben az ember ilyent nem csinál, nem megy úgy turnéra az USÁban, hogy a végén 15.000 dollárral tartozik a menedzsmentnek. Hát én ezt csináltam, de most már egyáltalán nincs menedzserem. Magamat menedzselem, a feleségem segít, és nem kell másnak fizetnem a saját munkám után.

Mindent megpróbálok személyesen csinálni. Egy ideje magam készítem a lemezborítókat is, megpróbálom hogy az egész dolog tényleg személyes legyen, hogy aki kézbe veszi, az elegendő információt kapjon Adrian Belewról és a zenészekről. Ez az amit egy zenésznek meg kell tennie, kell hogy legyen saját hangja; akinek még nincs meg, az nem kész arra, hogy előadó legyen. Az ember az élete nagy részét tanulással tölti, miközben követ vagy másol másokat: ez a tanulás lényege. De egy ponton , ha szerencsés, megtalálhatja a saját hangját, és attól kezdve a maga útját járhatja.

Írtál a blogodban arról, ahogy először találkoztatok az akkor még kisgyerek Dweezillel, aki a találkozás örömére el is küldött melegebb éghajlatra.

Igaz történet, nagyon beszédes és vicces (nevet). Azt hiszem öt éves lehetett, Gaillel beszélgettünk egyszer erről, azt hiszem öt volt. Talán Dweezil is emlékszik, de nem beszélgettünk még erről. Nemrég együtt zenéltünk, de nem volt idő még arra sem hogy igazán üdvözöljük egymást, mindenki sietett, pakolt, készültünk a következő koncertre. Szóval személyesen nem meséltem még neki ezt, de biztosan tud róla. Jut eszembe: nem kell bocsánatot kérnie (nevet).

Egy kérdés a nevedről, ha nem probléma: miért változtattad meg, és miért Adrienre?

Az eredeti nevem Steve Belew, amit sose szerettem, bár az anyám választotta, és neki tetszett, de én úgy éreztem, hogy valahogy nem passzol hozzám - ez is egy ilyen őrült dolog. Aztán 1975-ben, két évvel azelőtt hogy Frank felfedezett volna, Nashville-be költöztem, és csatlakoztam a Sweetheart nevű együtteshez. Nashville-ben senki nem ismert engem, és én se ismertem senkit. Gyakorlatilag teljesen egyedül költöztem oda, teljesen ismeretlenek közé, nem számítva az új zenekar tagjait. A basszusgitárost Steve Placey-nek hívták. Két Steve lett a csapatban, én meg azt gondoltam, hogy úgysem ismer senki, hát megváltoztatom a nevem, úgyis ezt akartam. A kedvenc nevem az Adrian, hát attól kezdve Adrian Belew-nak kezdtem hívni magam. Most már évek óta hivatalosan is ez a nevem. Hogy miért Adrian? Nem tudom, szeretem ezt a nevet.

Köthető valami regényhez esetleg, vagy bármi ilyesmihez?

Láttam egyszer egy angol filmet, "The list of Adrian Messenger" címmel, talán nem ismeritek, a legtöbben nem is hallottak róla. Én azt gondoltam, hogy milyen szép név ez az Adrian, tetszik.

Emlékezetes, ahogy írtad az egyik anekdotában, hogy John Smothers nem tudott megbírkózni a neveddel.

Az egyik kedvenc történetem. Sose tudta rendesen kiejteni (nevet).

Jó lenne még sok ilyen anekdotát olvasni.

Lesz még több is. Le vagyok ezzel kicsit maradva, mert annyi időt vett igénybe az új anyagok írása, most turnézunk, és nem is vagyok internetközelben most hogy utazunk, nincs időm, a zenére koncentrálok. Talán januárban, februárban, márciusban, mikor otthon leszek, több időm lesz a blogra. Ez az év elég zsúfolt, még 26 nap az európai turnénk, aztán 2-3 hétig otthon leszek, aztán Ausztráliába megyünk, szóval eléggé tele van ez az év.

* * *

Az egészet összeszervezgette, letelefonálta,
és majdnem hiába könyörgött: badblock;
tiszteletjegyet adott: Őszi Fesztivál, Szomolányi Janina;
kérdésötleteket adott: Imre Zoli, Anzixxx;
leírta, fordította és pofozgatta: M. Bálint;

balint, 2008, november 12 - 22:06

A munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.