Mikor 2002 körül az FZ:OZ lemez hírét azzal szellőztették meg, hogy "egy ausztrál koncert" vár kiadásra, el nem tudtam mást képzelni, mint hogy a fantasztikus 73-as turnéből lát (végre) napvilágot egy hivatalos kiadvány. Nem így lett - a Kill Ugly Radio most viszont egy "mindössze" 26 számból álló összeállítással tiszteleg a felállás előtt. Hallgasd!
A tökéletes koncert
Sydney, 1973. június 24.
- a teljes koncert letölthető itt! (214 mb, 256 kbps) - itt online hallgatható
- itt meg a teljes ausztrál turné letölthető! -
Setlist:
[00:00] Band Introduction & soundcheck [24.06.73]
[08:50] Montana [24.06.73]
[16:09] Dupree's Paradise [25.06.73]
[41:37] Dog Meat [25.06.73]
[48:43] Fifty-Fifty [25.06.73]
[54:57] Cosmik Debris [24.06.73]
[1:00:36] Inca Roads [24.06.73]
[1:12:19] Yellow Snow Suite [24.06.73]
[1:32:22] Farther Oblivion (incl.Join The March) [25.06.73]
[1:54:45] encore audience & tune-up [25.06.73]
[1:56:49] Mr.Green Genes Medley [25.06.73]
FZ - gitár, ének; Tom Fowler - basszus; Bruce Fowler - harsona; Jean-Luc Ponty - hegedű; Ian Underwood - fafúvósok, szintetizátor; Sal Marquez - trombita; George Duke - billentyűk; Ruth Underwood - ütősök; Ralph Humphrey - dob.
Zappa 1972-ben, sajnálatos balesete után rakta össze a Grand Wazoo big band-et, aminek aztán kisebb, Petit Wazoo elnevezésű változatával zárta az évet. Mindkettő alkalmi zenekar volt, amelyek az adott turnéra álltak össze. A remek zenéken kívül ugyanakkor arra is jó volt, hogy Zappa ennek tanulságaiból is táplálkozva építse fel már "véglegesnek" szánt turnézenekarát. És micsoda zenekart! A csapatban csupa kiváló szólista, hangszerük virtuózai, ugyanakkor zenésztársként, kísérőként, partnerként is ideálisak. Zappa boldogan élhette ki csapatával úgy az előre megkomponált, mint a szabad, improvizatív játék, vagy akár a színpadi bohóckodás iránti vágyát.
A harsonás - a fenti folytonossági vonalat követve - Bruce Fowler lesz. Egészen "puha", néhol idétlen szólói, "tánca" nem csak ezt az időszakot, de a 88-as big band turné hangzását is alapvetően alakította. Bruce magával hozta testvérét, a remek, ízesen, elevenen játszó basszusgitáros Tom Fowlert. A hetvenes turné átmeneti időszaka után végre teljes értékű tag George Duke: kísérete, jellegzetes játéka - nem mellékes: Zappa ösztökélésére bevetett énekhangja! - és hosszú-hosszú szólói nélkül ez a korszak elképzelhetetlen. Fentiek egészen 75 tavaszáig erősitik Zappa köreit. És itt van a felejthetetlen ütős, Ruth Underwood! A 68 körüli vendégeskedés (Uncle Meat - még Ruth Komanoff néven) és a 200 Motels-béli vendégjáték után végre állandó tagja a csapatnak. Itt a férj is, Ian Underwood, a klasszikus Mothers felállás multi-intrumentalistája - itt fafúvósokon és billentyűs hangszereken játszik majd.
Zappa az 1970-es King Kong lemez kapcsán ismerkedett meg Jean Luc Pontyval (akinek a kiadója hozta össze őket) - a francia hegedűs most már teljes jogú tag. Beszélik, hogy később adódott köztük nézeteltérés, de ebben az időszakban Ponty játéka nagyon szépen illeszkedik a kamarazenekarba. Ahogy Ralph Humprey is: a kissé mackós dobos játéka hallható az Apostrophe-on IS. Sal Marquez trombitás-énekes szintén a Grand Wazoo felállásból érkezett, talán személyi problémák miatt júliusban már ki is szállt a csapatból.
A fenti kombó indult tehát turnéra 73 februárjában. A korai felvételeken még érződik valamiféle megilletődöttség, még nincs összeérve a csapat: szépen játszanak, de mindent jóval lassabban, ráérősebben, valamivel kisebb invencióval. Ez persze nem jelent valamiféle minőségi tragédiát, a nyárral beköszöntő zenei csillagugrásokhoz és csodapetárdákhoz mérve a különbség azért érezhető. A repertoár magját a mostani koncertünkön hallható dalok adják, de műsoron volt még az RDNZL, az Inca Roads egy korai (a Lost Episodes-on hallhatóhoz hasonló) változata is. Rengeteg ősbemutató (50-50, Camarillo Brillo, Dupree's Paradise, Don't Eat the Yellow Snow, Eat That Question, Exercise 4, Father O'Blivion, I'm the Slime, Inca Roads, Mar-juh-rene, Nanook Rubs It, Pygmy Twylyte, RDNZL, St. Alphonso's Pancake Breakfast, Uncle Remus, Zomby Woof), de persze meg-megszólalt pár régi klasszikus is.
A turné legérettebb pillanatában vagyunk tehát - az ezelőttiek még nem, az ez utániak (talán) már nem hozták azt a csillagugrást, amit itt hallhatunk. Persze jelentős szerepet játszhat ebben a felvétel kiváló minősége (keverőpultról, sztereó felvétel), de a lényeg mégsem az, hanem a zenekar erős, fölényes, finoman összeérett játéka. Van aki szerint ennek a korszaknak a rákfenéje, hogy a repertoár nem sokat változott. Lehetséges - ami ezen az estén elhangzott, akár ezért is érdemel külön figyelmet, tekinthetjük a turné esszenciájának is.
A koncert:
Nagyon élvezem egyes koncerteknek - így ennek is - a bevezetését, a bemutatást. Ahogy Zappa elmondja, még nem sikerült teljesen beállniuk (hang alig, fény szinte egyáltalán nincs - "ezek között az első világháborús körülmények között"), a bemutatkozás így hangszerbemutató is egyben. A legélvezetesebb Duke és Ruth Underwood hangszerarzenálját végighallgatni - mindkettő fantasztikus kollekció! Utóbbinál elfér egy kis csípkelődés is: "És végül, de természetesen nem utolsósorban hátul, nagy cicikkel (bár legjobb részeket zöld izé takarja): Ruth Underwood!"
A beállásra, a hangolásra hivatkozva rendhagyó módon a Dupree's Paradise-zal kezdenek - ez George Duke egy hosszabb improvizációjával kezdődik. Ez valóban lehetőséget ad a potméterek további állítgatására, a zenészeknek (és a közönségnek) a bemelegedésre, hogy aztán belecsaphassanak valami "igazán bonyolultba - a sötétben." Duke bele is csap - és milyen jó, hogy ilyen jó minőségű ez a felvétel, nagyon jól szól, nagyon erős a játéka! Hamarsan a ritmusszekció is bekapcsolódik, egy szólóval aztán Marquez indul tovább trombitán, nagyon izgalmas, eleven alatta a kíséret, amit egy közjáték szakít meg: Zappa kézjelére különböző zenei "modulokat" vonultat fel a csapat: irányított improvizáció, egyfajta izgalmas hangszőnyeg lesz belőle. A lelassult témából egy "kunkorral" jövünk ki, és ez után a hosszú bevezető után Duke egy finom zongorafutama kanyarít minket a végül megszólaló főtémához:
A Dupree's Paradise szép és egyben izgalmas dallama állandó darab a repertoáron egészen 74-ig (azért később, 88-ban is előjön majd). A főtémát a fúvósok hozzák, amiből hamarosan Ponty szólója bontakozik ki: a vonója húz, ugrál, gazdagon, izgalmasan, egész hosszan játszik. És emögött muszáj újra és újra felfedezni Tom Fowler és a Humprey ritmusszekciójának remek játékát a kíséretben, csak a kíséretre figyelve is nagyon telt, élvezetes zene. Aztán ugyanebben az arisztokratikus hangulatban folydogál le a színpadról az ezt követő harsonaszóló - puhán, lágyan, finoman, nyugodtan, amit Zappa gitárszólója követ, az előzőek világát szépen folytatva. Olyan egységes hangzású, hangulatú ez a szólófolyam, mintha nem is három különböző zenész játszotta volna. A zongora finom futamai hozzák vissza a fődallamot ismét, ez zárja a (bevezetővel együtt) 24 perces kis blokkot.
Apropó blokkok: Zappa szeretett nagyobb egységekben játszani, ennek egyetlen korlátja volt: a hangszerek hangolásának folyamatos igénye. Idővel aztán sikerült felépítenie egy olyan hangszerparkot és technikai háttérvilágot, aminek segítségével lehetővé vált egészen hosszú zenei blokkok, vagy akár egész koncertek szünet nélküli eljátszására is.
De vissza a zenéhez, annál is inkább, mert az egyik legszebb dalcsokor következik - az Ensemble Modernhez méltó, mondanám, de nem mondom: bizony, ilyen szépen ők sem játszanak. A képzeletbeli szvit nyitódarabja az Exercise 4, egy nagyon finoman hangszerelt, intim nyitás klarinéton, vibrafonon, amit a jóval energikusabb Dog Breath követ. Ez, a 73-74-es a darab talán legszebb hangszerelése (ezt láthatjuk-hallhatjuk a Dub Room Special DVD-n), és a zenekar annyira benne van már, olyan önfeledten játssza, hogy a turné elején betanulthoz képest finom ritmikai variációkkal gazdagodott a hangszerelés. A dallam hangszerről hangszerre szökken, az épp nem dallamot játszó hangszerek finom hangszőnyeget tesznek a főmotívum alá - meseszép. Nagy a valószínűsége, hogy ezen a ponton Zappa is ütőt ragad, és az ütős szólamot az ő játéka is gazdagítja (pergőn, vélhetőleg). Innen csúszunk át észrevétlenül az Uncle Meat dallamába, aminek a zárása egy huszárvágással a 50-50 funky bevezetésébe torkollik. A dal itt még szöveg nélküli, ki tudja miért, nem is tudok róla, hogy valaha szöveggel játszották volna. És a viszonylag rövid szólók a funky kíséret alatt: trombita, fuvola (gondolom Ian Underwood), majd billentyűk.
És hopp, se szó se beszéd, belevágunk a Montanába. A darab remek, ez a felállás (meg a 74-es) játszotta legszebben, legdögösebben. A különbség annyi, hogy (Napoleon Murphy Brock híján) a záró szekció énekszólam nélkül megy - talán nem is volt meg akkor még az ominózus pár versszak; a szóbanforgó gyönyörű dallamot így az ütők és Ponty szállítják. Ja igen: és jön egy igen dögös gitárszóló a'la Zappa.
A csapat elemében: a következő Yellow Snow szvitet hipergyors változatban prezentálják. Ahogy átrohantunk Nanuk bemutatkozásán, a következő rész egy lassú blues-zá oldódik. A történet lassan kibomlik, Nanuk ugrál a prémvadász hasán, Zappa meg hülyéskedik a zenekarral, jól szórakoznak. "Nem látok" - mondja a prémvadász. "Pedig jó műsor van a tévében" - mondja Zappa. Következik a Saint Alphonso's Pancake Breakfast normális, szokásos sebességben (ennek később lesz jelentősége), teljes a színházi (vagy inkább rajzfilmes?) hangulat. Egy meglepő rész: a Father O'Blivion őrületét a trombitás Sal Marquez énekli - nagyon lendületes, dögös, ahogy köll. És meglepetés: jön ismét a Saint Alphonso's Pancake Breakfast - ezúttal dupla tempón! Különös, hogy kétszer játszották ezt el, de mivel a másnapi koncertről is készült felvétel, még az is lehet, hogy ez onnan származik - ki tudja. A Father O'Blivion repetája viszont egész más lett: lehetőséged ad Zappának arra, hogy hülyéskedjen kicsit a szavakkal: a margarin (zappául: mar-juh-rene) szó betűivel bolondozik egyet (részletesen lásd itt!)
M - my
A - andromeda
R - ridiculous
' - used for erotik gratification
J - '"J" is for Jesus, and we all know he loves you'
U - for the rest of yoU
H - homonculus
' - could be used… on you if you've been tried over
R - rebus
E - "e" to the n-th degree
N - the n of the "e" on the "n-th degree
E - tiny dwindling "E" on the end
..ééés bingó: egy elképesztő bugiba csapunk, Zappa itt még a margarinnal szórakozik, és jön a Father O'Blivion rap-verziója. Nem rossz - de hogy pont ezt az egy kis darabot kellett CSAK megjelentetni erről a fantasztikus koncertről???…
"Join The March" - lélegzetvételnyi szünet sincs, és a következő blokkban vagyunk. Farther O'Blivion (További elfelejtendők), az azóta az Imaginary Diseases-en a 72-es változatban szerencsésen megjelent opusz. A kis kamaraegyüttes ismétcsak remek formában, a nyitódallam majd később a Greggary Peccariban landol. Dallamos, gazdag, változatos, játékos - igazi Zappa-mű. Ponty szólója után érünk a később Be-Bop Tango-ként ismertté vált részhez. Csak ki kell mondanom ismét: ez is jobb, mint az Ensemble Modern változat, és nagy kár, hogy ez, a Pontyval teljes változat hivatalosan nem elérhető. A szólók itt inkább dallamfoszlányok felmutatásai, egyfajta zenei ping-pong alakul ki az egyes hangszerek között, Ruth Underwood is már-már szólózik (pedig nem szokott), felbukkan valami különös bárzene hangulat, majd a gitár mintha az Octandre dallamát idézné fel, Ponty pedig az iciri-piciri pónilovat, és jön az ilyenkor kötelező dobszóló.
Méghozzá nagyon izgalmas dobszóló. Ralph Humprey nem egy ideges típus, nem veri szét a felszerelést, inkább finoman építkezik. Játékos, gazdag, kíváncsi, a szóló már-már megkomponáltnak tűnik, és egy ponton mintha még egy (még kettő? Tán Zappa is?) ütős is becsatlakozna, és a két dob fáziseltolódásos játékát hallva Steve Reich idéződhet fel bennünk. A dalcsokrot a (későbbi) Cucamonga zárja,a dallam szép unisonoban - igen, igen: bizony kár, hogy ez sem jelent így meg hivatalosan.
"We'd like to thank you very much for coming to our concert tonight... hope you enjoyed it" - mondja Zappa - vége.
És a ráadás: jön a Son Of Green Genes fürge, butácska, triviálisan fel-le hullámzó dallama afféle presszó-hangulatban (wah-wah szólóval), amibe gond nélkül kapcsolódik bele a klasszikus, az amúgy 3/4-es King Kong dalgigász (hatalmas szólókkal), ebbe pedig az erős, kemény, ellentmondást nem tűrő Chunga's Revenge gitárja harap egy nagyot és halálosat (hatalmas szólóval). A gitár mindent visz, alatta erős, testes basszus (finoman játszanak a dobbal), és - hogy a ráadás is keretes legyen - a butuska Son Of Green Genes vigyorog vissza, ezúttal egy kicsit lassúbban, hogy az elképedt, levegőt alig kapó, szájtátó közönség kicsit megnyugodjon - és visszatérjen a normális kerékvágásba.
2008, január 17 - 13:19
A teljes koncert, júni 24. (nem a leírásban szereplő, az a 25-ei lehet):
- Montana [7:21]
- Dupree's Paradise pt.1 (Improvisation) (q: Concierto De Aranjuez) [7:53]
- Dupree's Paradise pt.2 (Theme & Solos) [14:28] °°° tf cut at 5:35, cuts off at end
- Dog Meat preamble [0:44] °°° cuts in
- Dog Meat [7:53]
- Fifty-Fifty [7:32] °°° tf cut at 0:01
- Cosmik Debris [5:04] °°° cuts at 0:58 and at end
- Inca Roads preamble [0:45] °°° cuts in
- Inca Roads [10:57]
- Yellow Snow preamble [1:00]
- Yellow Snow Suite [19:06] °°° robsam SBD copy ends here
- Join The March And Eat My Starch [0:28] °°° switch to fzmoi69 SBD copy
- Farther Oblivion [2:28] °°° cut at 1:23 °°° SBD source cuts off during JLP solo, remainder of show missing (only available from AUD source)
A 25-ei koncert:
00:00:00 .. Introduction / Tune Up.
00:08:50 .. Dupree's Paradise.
00:33:25 .. Dog Meat Medley (Exercise 4 - Dog Breath - Uncle Meat)
00:41:24 .. Fifty-Fifty.
00:47:50 .. Soundcheck Blues [SBD cuts out for 43 seconds]
00:49:14 .. Cosmik Debris.
00:54:44 .. Inca Roads [SBD cuts out for 8 minutes]
01:09:14 .. Montana.
01:15:20 .. Don't Eat The Yellow Snow.
01:39:47 .. Farther Oblivion.
02:03:08 .. Mr Green Genes Medley.
