A zappa-évek
A zenész honlapjáról- és engedélyével (Wolf levelezéséből, ~2006):
Helló Péter – Természetesen nagyon örülnék, ha lefordítanátok az oldalamat magyarra - csak tessék! Sok szerencsét a projekthez - jó dolognak hangzik.
Mellesleg nagy Bartók-rajongó vagyok, ahogy Zappa is az volt! Köszönöm leveled, és remélem, minden rendben az országotokban. Ez az első alkalom, hogy valamit, amit én írtam, magyarra fordítanak - marha jó!
További jó munkát!
Viszlát, Arthur Barrow (forrás)
- Joe's Garage | Tinsel Town Rebellion | Shut Up 'N Play Yer Guitar | You Are What You Is | Ship Arriving Too Late To Save A Drowning Witch | The Man From Utopia | We're Only In It For The Money (1985 remix) | Cruising With Ruben & The Jets (1985 remix) | Guitar (1988) bass | Halloween | Trance-Fusion | Buffalo | One Shot Deal | The Lumpy Money Project/Object
Bevezető
Még tinédzserként, a hatvanas években váltam mániákus Zappa-hallgatóvá. Eleinte főleg a szövegei vonzottak, de lassan figyeltem fel rá, hogy - bár a számok gyakran viccesek vagy szatirikusak voltak - sokszor maga a zene is nagyon érdekes volt. Az első album ami igazán magával ragadott, az a "We're Only In It For The Money" volt. Sok számot megtanultam róla hallás után. És persze imádtam a "Hot Rats"-et is és azt gondoltam, a "Peaches En Regalia" a legklasszabb dolog, amit valaha is hallottam. Amikor 1970-ben San Antonióban láttam a Mothers-t a Flo és Eddie kettőssel, teljesen lenyűgöztek és igazi rajongóvá váltam. Ettől kezdve minden kezem ügyébe eső Zappa albumot megvettem vagy kölcsönkértem. Sohasem volt elég. Naponta hívogattam a lemezboltokat egy-egy új lemez megjelenésekor.
Zappán keresztül jutottam el olyan zeneszerzők műveiig, mint Sztravinszkij vagy Bartók, akik most is a kedvenceim közt vannak. Zappa miatt kezdtem el basszusgitározni. Eldöntöttem, hogy játszani akarok az együttesében, de úgy gondoltam, hogy gitárosnak biztos nem venne fel, mert a bandában akkoriban ő volt az egyetlen gitáros, azt pedig tudtam, hogy billentyűn sosem leszek egy szinten George Duke-kal. Ezért aztán a bekerüléshez a basszus tűnt a legjobb választásnak. Régebben is élveztem a basszusgitáron való játékot, ha a kezembe került, úgyhogy vettem egy Fender Precisiont, és munkához láttam. 1975-ben az NTSU-n lediplomáztam, és irány Los Angeles, mert ott élt Zappa.
A meghallgatás
1975 júniusában érkeztem Los Angelesbe, és valami zenészi állás után néztem. Mindenképpen profiként akartam elhelyezkedni, hogy formában legyek, ha eljön a nagy pillanat, amikor meghallgatásra mehetek a maestróhoz. Ez persze slágerzenekarokat jelentett, de legalább zene volt. Egy nap, egy zenész hirdetésére válaszolva a vonal túloldalán lévő énekestől (a General Hospital színésze, Bruce Powers volt az) meglepődve hallottam, hogy a billentyűs Don Preston lesz a Mothers-ből. Teljesen izgalomba jöttem, és biztos akartam lenni, hogy átmegyek a meghallgatáson és felvesznek a csapatba, bár nem nagyon értettem, hogy ennyire (számomra legalábbis) híres zenészek miért pont ilyen szerencsétlen zöldfülűekkel kezdenek, mint én. Sok tanulnivalóm volt még a zenész-szakmáról. Don-on keresztül ismertem meg a Fowler testvéreket és Robbie Kriegert. Bruce Fowler, Don és én Loose Connection néven csináltunk egy jazz-együttest a 70-es évek végén.
Innentől megvolt Frank otthoni száma, amit elraktam, és nem hívtam addig, amíg el nem érkezett a megfelelő idő. Ez pedig akkor jött el, amikor egy barátom felhívott, hogy Zappa elküldte Bozziót és O'Hearnt és most dobost meg basszusgitárost keres. Összeszedtem a bátorságomat, felhívtam Franket és mondtam neki, hogy hallás után megtanultam az Inca Roads dallamát basszus-gyakorlatként. Azt hiszem, ezt először nem hitte el. Kérdezte, ismerem-e a Saint Alphonso közepén lévő instrumentális részt. Miután igennel válaszoltam, azt mondta, tanuljam meg a lemezről, és játszam el neki két nap múlva egy meghallgatáson. Amint leraktam a kagylót, átjátszottam az Apostrophe megfelelő részét szalagra, felére lassítottam, hogy az összes gyors, fura kis hangot hallani lehessen, leírtam, és elkezdtem gyakorolni. Nem kis feladat basszusgitáron!
A meghallgatásom 1978. június 15-én, szerdán volt, délután négykor. Elég korán kiértem Culver Citybe a megadott címre, és megismerkedtem az ottani techinkus srácokkal. Összedugtak az ottani a basszgitár-erősítővel, én meg elkezdtem melegíteni. Amikor Frank bejött, bemutatkoztam, és azt mondtam: "Itt van a dallam a Saint Alphonsóból, amit kértél", aztán lenyomtam ("whipped it out"). Mire Zappa: "Hát, volt benne néhány félrefogás, de ígéretes." Azt mondta, maradjak még egy darabig, és jöjjek vissza másnap. Ott volt Denny Walley, szintén meghallgatáson. Nagyon biztatott, azt mondta, Franknek tetszett a játékom, és biztos megkapom a melót. Frank mindenesetre megkért, hogy jöjjek vissza másnap, majd, miután még játszottunk egy kicsit, azt mondta, felvesz próbaidőre: egy hétig jövök a próbákra, aztán eldönti, megütöm-e a szintet. Egyből kezdtünk is. Másnap, pénteken behozott néhány oldalt egy kis kottaolvasási gyakorlatként. Úgy tűnik, jól csináltam, mert pár óra múlva magához hívott, széles mosollyal megrázta a kezem, és azt mondta: "Nem kell kivárnod a hetet, fel vagy véve. Az egyik legjobb basszusgitáros vagy, akivel valaha játszottam." Emlékszem, annyira boldog voltam, madarat lehetett volna velem fogatni!
A próbák
A próbák kimerítőek és csodálatosak voltak. Naponta legalább 8 órát próbáltunk, heti 5 napon át a turné előtt körülbelül 6 hétig. A próbák rendszerint a délután közepén kezdődtek, az első felében a klónmester vezetésével, aztán megérkezett Frank és vitte tovább nap hátralevő részét. Ahogy bekerültem a zenekarba, Frank kérésére egy magnót és üres kazettákat kellett vennem a próbák fölvételére - így is tettem. Ennek eredményeképpen a Zappa-próbákról sok-sok órányi érdekes felvétel van a birtokomban.
Rendszerint nagy Hollywood-i "sound stage"-ekben próbáltunk - ezek olyan, tornaterem méretű csarnokok, amelyeknek elég nagy a belmagassága a PA rendszer és a világítás felállításához. 1980-ban ugyanakkor egy ideig próbáltunk Zappa (most Joe's Garage nevű) raktárában is. Bár szellemileg és fizikailag is nagyon igénybevett, ezek voltak a zenekarban töltött idő leghasznosabb részei.
A próbákon volt Zappa a legkreatívabb, az új anyagok gyakran a helyszínen születtek. Láthatólag szeretett azzal kísérletezni, hogy meddig tudja kitolni a banda technikai teljesítőképességének határait. Ilyen körülmények között zeneileg jóval többet fejlődtem, mint bármilyen más módon fejlődtem volna, akármennyit gyakorlok is. Mikor Frankkel és a többi remek zenésszel együtt voltunk, nem akartam hogy én legyek az, aki elszúrja, úgyhogy nagyon keményen dolgoztam. Mivel Frank a zenét gyakran a "bandán" írta, ez azt jelentette, hogy gyakran változtatta meg az elképzeléseit, és ez tényleg megzavarta a fejünket, amikor ennyi információt kellett feldolgoznunk. Gyakran úgy mentem haza a próbákról, hogy az agyam már vibált a koponyámban. De bőven megérte hogy részesei lehettünk a folyamatnak és belülről láthattuk ahogy a zenei szelleme működött. Néha természetesen már kész, megírt anyaggal érkezett, azt játszatta el velünk, ami szintén egy fantasztikus élmény volt - látni, hogy éled fel a zenéje. Néha rövidebb, de összetett megírt részeket tanultunk meg, amik aztán későbbi dalokba kerültek bele - ezekre példa lehet a "Wet T-shirt Nite" és a "Jumbo Go Away".
Turné
A turné megőrjíthet - és gyakran meg is őrjít, ezt tanúsíthatom. Fizikailag nagyon igénybe vesz - nincs normális kaja, éjszakáról-éjszakára hotelszobákban való alvás, szinte minden nap repülni, nap nap után órákat tölteni a buszban ugyanazokkal figurákkal, és így tovább. Másrészről viszont nincs borzongatóbb érzés több ezer ember előtt a színpadra lépni és kiváló zenészekkel fantasztikus zenét játszani.
Egy tipikus turné-nap a következőképp nézett ki: ébresztő reggel 8-kor, felkelés, valami reggeli a hotel büféjében, vissza a szobába, egy gyors zuhany, csomagolás és rohanás a hallba, aztán félóra várakozás a banda folyton elkéső tagjaira. Itt hallgatjuk meg a turnémenedzser üvöltözését a lemaradozókkal: "... és legközelebb mehettek taxival!". Aztán bezsúfolódunk a buszba és megint várunk, közben szívjuk 5 másik ember cigarettafüstjét. Végül tépés ki a reptérre, megint késésben, aztán megérkezés a reptérre, ahol 45 percet várunk az indulásra. Benyomulunk a repülőbe, kicsit megint várunk, aztán repülünk a turné következő állomására. Megérkezünk - késve, még a hotelba való becsekkoláshoz sincs elég idő, bepréselődünk a buszba és megyünk egyenesen a helyszínre, ami gyakran egy lepattant, tűzveszélyes mozi. Beállunk a hangszerekkel, aztán keresünk valami kaját a színpad mögött, egy keveset eszünk, a többit eltesszük későbbre. Arra nincs elég idő, hogy visszamenjünk a hotelba és aztán onnan jöjjünk vissza a koncertre, így két órát el kell ütni valahogy a buli előtt. A műsor előtt 15 perccel találkozunk Frank öltözőjében az esetleges utolső változtatásait megbeszélni. Egy nagy darab papírra nagy fekete betűkkel leírjuk a dalok listáját, hogy a sötét színpadi körülmények között is el tudjuk majd olvasni. Eddigre az adrenalinszintünk már a szokásos koncert-előtti szintre ugrik. Még megnézzük van-e elegendő mennyiségű víz, kóla és törölköző, behangoljuk a hangszereket és végszóra fel a színpadra, kezdődhet a koncert.
Ami persze már a dolog örömteli része. Milyen fantasztikus látni az első sorok arcain a boldogságot, hogy a fülükig ér a szájuk, annyira jól érzik magukat. Komolyan mondom, mindig meg tudtam volna mondani, a közönség tagjai közül kik a zenészek, mert ők néznek teljes elképedéssel amikor egy-egy bonyolultabb zenei részhez érünk. A padlón van az álluk.
Két óra múlva mindenki csupa víz, az ujjaink lüktetnek, a koncertnek vége, de az adrenalin még kavarog bennünk. Kizárt, hogy egyszerűen visszamenjünk a hotelba és aludjunk. Buli van! Végül becsekkolunk a hotelba, az ott lézengő helyiek is valakinek a szobájában landolnak. Úgy reggel 3 körül végre ágyba kerülünk, és alszunk amennyire jól a reggeli ébresztőig lehet, és kezdődik minden elölről, hetente ötször, úgy hat hónapon át. Fantasztikus, de kimerítő, tényleg bele lehet őrülni.
Két és fél év turnézás után lett elegem és kiszálltam a bandából. Klónmesterként még tovább dolgoztam Frankkel néhány turné erejéig illetve készítettünk egy csomó felvételt az otthoni stúdiójában. Frank a kiszállásom után minden újabb turnén hívott, hogy csatlakozzam, de addigra már más dolgokba kezdtem. Ha akkor tudom, hogy ilyen fiatalom hal meg, sokkal tovább maradtam volna. De senki nem lát a jövőbe.
Klónmester
(Clonemeister)
Ez Zappa kifejezése a próba-vezetőre. Azt hiszem a "klón" a munkának arra a részére utal, amikor a lemezekről a Zappa által előadásra kiválasztott dalokat le kellett írni és tökéletesen megtanítani a bandának. A próbák 8-10 órásak voltak naponta, az első részben a klónmester vezetésével, amit a második részben Frank vett át mikor megérkezett. Elég gond volt nekem a saját basszus és énekrészem, de mint klónmesternek ugyanúgy tudnom kellett a többiek szólamait is. Meglehetősen bonyolult munka volt, különösen első alkalommal. Volt egy hordozható magnóm amivel a próbának azokat a részeit vettem föl, amin Frank ott volt, éjjel, próba után aztán meghallgattam a felvételeket és jegyzeteket meg átiratokat csináltam az aznapi ötleteiből. Másnap begyakoroltuk az előző napi változásokat és hozzátoldásokat. Frank sokszor változtatta meg az elképzeléseit, ezért nehéz volt fejben tartani a folyamatosan módosuló információkat.
Az utolsó turném első próbanapján Frank hozott egy listát úgy 200 megtanulandó dallal. Rögtön tudtam, hogy ezt a dalmennyiséget a nekünk rendelkezésre álló idő alatt képtelenség begyakorolni. Korábbi tapasztalataimból azt is tudtam, hogy mikor a Frank listájáról eljátszott dal rosszul hangzott, akkor azt gyakran ki is húzta. Ha a kérdéses dalt a banda szerette és még szeretett volna dolgozni rajta, hosszasan kellett könyörögni további próbaidőért és hogy tovább dolgozhassunk rajta. Szerintem ezt mint fenyegetést is használta, hogy motiválja a zenekart. Ezt mind észben tartva határoztam el, hogy csak a saját személyes kedvenceimet fogjuk a próbákon gyakorolni, és nem foglalkozunk a kevésbé kedvencekkel. Így jutottunk el egy olyan programhoz, ami kizárólag a kedvenceimből állt! Nem tudom, rájött-e valaha is...
Saturday Night Live
A zenekar tagja voltam az 1978-as Saturday Night Live közvetítéskor, amelyben Frank Zappa házigazda volt és egyben vendég. A "Dancin' Fool"-t, a "Meek"-et és a "Rollo"-t játszottuk és egy jam-et a szamuráj rock'n'roll gitáros John Belushival. Az egésznek a legjobb része a Paul Schafer vezette Saturday Night Live Band-del közös próba volt. Frank odaadta nekik a "Rollo" fúvós szólamait, amik elég bonyolultak. A fúvósokkal egyszer vagy kétszer végigszaladtunk rajta, de nem jött össze nekik. Frank valami olyasmit mondott, hogy "most álljatok meg és csak figyeljetek". Aztán ránk mutatott: "Mutassátok meg, hogy kell csinálni". Lenyomtuk, aztán megpróbáltuk velük újra. Még mindig szar volt. Erre Frank: "Azt hiszem ez nem fog menni. Akkor hagyjuk is a fúvósokat ennél a dalnál". ők meg zavartan azt mondták: "Hazavisszük és megtanuljuk" - és gondolom így is történt, mert az adásban már jól ment.
A közvetítés közben aztán érdekes dolog történt. A show előtt megkaptuk a programok listáját - mi a jelenetek sorrendje és mikor játszunk mi. Ahogy közeledett a műsor a vége, ránéztem a listára és láttam, hogy még egy jelenet van előttünk és aztán jövünk mi a "Rollo"-val. Körülnéztem, hogy az a jelenet melyik színpadon lesz, Vinnie épp egy cigarettára gyújtott, amikor megláttam, hogy Frank a színpad felé rohan pálcával a kezében! A lámpák felgyulladtak, Frank a színpadra lépett, a pálcája a magasban, és ahogy a pálca leereszkedett,a lába elérte a színpad deszkáit, belecsaptunk a "Rollo"-ba. Adásban voltunk! Túl hosszúra nyúlt ugyanis a műsor, így a producerek az előző jelenetet kihagyták - csak nekünk felejtettek el szólni.
Ez az első FZ album amin játszottam és azóta is az egyik kedvencem. Mikor Frank halálhírét meghallottam, ezt a lemezt tettem fel: "Azt hiszem az élet csak egy sanszot ad hogy azt játszhasd hogy..." ("Guess you only get one chance in life to play a song that goes like..") Emlékszem, hogy 1979 telének egyik utolsó koncertjén Frankkel és a többi zenekari taggal ültünk a színpad mögött és a garázs-zenekari élményeinket idézgettük fel. Emlékszem, ahogy a garázsomban álló öreg Dodge-ról meséltem, és persze mindenkinek volt valami jó kis garázs-sztorija. A címadó dal, a "Joe's Garage" ötlete ekkor fogalmazódott meg Frankben.
Frank körülbelül ebben az időben írta a "Catholic Girls"-öt is. A "Packard Goose" megvolt már mióta a bandában voltam, azaz legalább 1978 óta. A "Why Does It Hurt" és a "Wet T-shirt Night" az 1978-as turné elején készült. A "Keep It Greasy" egy régebbi dal, ami újrahangszerelve került a lemezre. A "Greasy" és a "Catholic" bonyolult középrészét valójában a felvétel előtti napon raktuk össze. A "Catholic" középrészénél Frank azt mondta Vinnie-nek és nekem, hogy dolgozzuk ki a szokatlan ütemváltásokat magunk, amit meg is tettünk. A "Central Scrutinizer" úgy indult, mint a "My Guitar Wants To Kill Your Mama" új verziója. A "My Guitar" szövegét el is lehet énekelni a "Central"-ra, az akkordváltások is pont jó helyen vannak.
Az összes részemet Fender Jazz basszusgitáron játszottam, kivéve a "Joe's Garage"-ban, amire később játszottam rá a Fender Precision-ommal - mindkét basszus gyári és direktben voltak a keverőpultra kötve. Szintén az én privilégiumom volt a "Joe's"-ban Warren-nel a fő "ri-tu-ri-tu-ri-tu-riturííí..." témát játszani a Stratocaster-emen a nyújtó-karral ("a Stratocaster with a whammy bar" - sajnos az én gitárjátékom a füzetben nincs feltüntetve). A felvételek Los Angeles nyugati részén készültek a Village Recorders egyik olyan helyiségében, ami az átépítések miatt ma már nincs meg.
Úgy emlékszem, a dalok gerincét Vinnie, Warren, Peter, (és néhány dalban) Denny részvételével és Frank vagy Ike énekével vettük fel. Az egymásba folyó dalokat így, egyben is játszottuk fel. Frank a dalok jó részét egy menetben vette fel, ami egy igazi stúdió-felvételi ritkaság. Ennek egy példája a T-shirt/Toad/Why Does It hármas, amit szintén így vettünk fel, vágás nélkül (újabb sávok persze kerültek rá később). A "Toad" hosszú szamba-részénél már rendesen ki voltam dögölve, komolyan mondom! Ennek az alapjainál még nem volt meg Frank és Mary beszélgetése, ahogy az a végső változaton hallható, sőt még Frank sem tudta, hogy azon a részen pontosan mi fog történni, de azt mondta, játszunk addig amíg jelet nem ad a "Why Does It" kezdésére. Fogalmunk sem volt hogy ez a rész a végén is majdnem ilyen hosszú marad!
Frank elégedettségét meglepő módon a "Crew Slut"-tal sikerült legnehezebben elérni. Újra és újra felvettük míg végül Frank szerint megtaláltuk a megfelelő "érzést". Sosem felejtem el ahogy álltam Vinnie mellett és számoltunk és imádkoztunk hogy összejöjjön a "Goose" közepének hihetetlen dob-része. Teljesen kicsavarta az agyamat amit csinált - el sem akartam hinni hogy össze tudjuk hozni. Emlékszem még, hogy a stúdióban egyik éjszaka összefutottam Captain Beefhearttal és pár szót beszélgettünk Hendrixről.
Ezen az albumon vannak véleményem szerint Zappa ottlétem alatt írt legjobb dalai. Ezek nagy része 1980 elején készült, azelőtt, hogy Vinnie elhagyta volna a csapatot. Franknek ez egy nagyon termékeny időszaka volt, fantasztikus zenékkel jött elő nap mint nap. Emlékszem mikor az 1979-es turné végén a "Dumb All Over" szövegét írta egy Európából visszatérő gépen. Épp fölálltam kinyújtóztatni a lábaimat, és előrementem odaköszönni Franknek. "Nézd mit írtam" - mondta, és megmutatta a teljes szónoklat szövegét. Borzasztóan tetszett.
A "Teenage Wind" a "Ride Like The Wind" utánérzése, amit egy régi iskolatársam írt, bizonyos Chris Geppard, alias Christopher Cross. Az egyik Zappa-próbára menet a rádióban hallottam ezt a dalt először. Ahogy odaértem, meséltem erről Franknek és eljátszottam és -énekeltem belőle egy részt amire hallás után emlékeztem. "Öt perc alatt írok egy ilyet" - mondta Frank, "adj egy darab papírt". És kilökte magából a "Teenage" szövegét, körülbelül öt perc alatt. Amikor a Zappa-féle szöveg visszakerült Chris-hez, állítólag ezt mondta: "Remélem nem jelenteti meg, amíg a csúcson vagyok". Frank erre így reagált, mikor elmeséltem neki: "Ó-ó, 15 perce a színen és már a csúcson vagyok!" - és természetesen az "I'm peaking" szöveg innen jön.
Ez volt az első album, amit az UMRK-ban, Zappa házi stúdiójában vettünk fel Laurel Canyon-ban. A "Joe's Garage"-hoz hasonlóan az egymásbafolyó dalokat egy menetben vettük fel, úgy, ahogy élőben is játszottuk volna őket a színpadon. Úgy emlékszem néhány dalt egy EML 101 szintetizátor-generálta metronómszerű tik-takkal vettünk fel. Az alapokat David Logeman, Mars, Ike és én játszottuk fel. Én basszusozom és a Doors-utánzatú orgonaszólót játszom az "If Only She Woulda"-ban (sajnos a füzetben nincs feltüntetve). A felvételek idején Steve Vai még nem volt a banda tagja, az ő szólamai később kerültek a lemezre.
Ez egy jórészt élő album, természetesen, és nagyon jól reprezentálja az akkori zenekart. Az előadást tekintve ez a kedvenc Zappa-albumom azok közül, amelyiken játszottam. Bár viszonylag kevés új dal szerepel rajta, szívesen mutogatom ezt a lemezt olyanoknak, akik nem igazán ismerik Zappát. A kedvenc részem a "Blue Light/Tinsel Town/Pick Me" csokor. Szintén nagy élmény volt az FZ klasszikus, a "Brown Shoes" megtanulása.
Frank láthatólag mérhetetlenül élvezte ennek az albumnak az elkészítését. Valósággal fürdött a modern többsávos technika felkínálta lehetőségekben. Mint egy gyerek a játékboltban. Marha jól szórakoztam az alatt a jópár nap alatt, míg ezen dolgoztunk. És persze hízelgőnek találtam, hogy egy FZ-kompozíció rólam kapta a nevét! A "Tink Walks Amok" két másik darab, az "Atomic Paganini" és a "Thirteen" (a próba verzió, nem a Guitar*-lemezen megjelent változat) összerakásával jött létre. Frank gyakorlatilag a felvétel közben szerezte a darabot! Éppen valami tingli-tanglit játszottam fel, a szalag forgott, Frank pedig bele-beleszólt: "Oké, most feljebb két bunddal... most az A-húron..." Fantasztikus volt! Szintén szeretem még a "The Radio Is Broken"-t - basszuson, zongorán és gitáron játszom rajta. Az ötletem az volt, hogy a Doors "Love Street"-jének akkordbontását fogom felhasználni. Egy másik nagy kedvencem a "We Are Not Alone".
(*szerintem itt valójában a YCDTOSA vol. 6-ra gondolhat- MB.)
Mikor Franktől az első gitár-sorozatból kaptam egy példányt, meglepve és boldogan tapasztaltam, hogy a basszust is tartalmazó 17 darabból 14-en én játszom. Nagyon örültem, hogy Frank ilyen nagyra értékelte az improvizációs képességeimet és ebben a gyűjteményben ilyen kiemelkedő arányban szerepeltetett. Az egyes jam-ek közül néhány valóban csoportos improvizációvá alakult, ritkák voltak a statikus kíséret felett játszott puszta szólók. Basszusgitárosként nem volt könnyű kísérni Frank játékát, közben figyelni mindenre amit egy Vinnie-kaliberű dobos csinál, és mindeközben a harmóniai átmenetekkel biztosítani a zene folyamatosságát (maintaining a musical flow through the harmonic environment). Frankhoz hasonlóan én is különösen szerettem az Inca Roads szóló-részét, ami aztán nem véletlenül lett a kiadvány címadója.
You Can't Do That on Stage Anymore
A "Volume 1" CD-n a "Don't You Eat The Yellow Snow" vége felé van egy rész, ahol a "Saint Alphonso" közép-részének bonyolult dallamát játszom, a "Rollo" egy nagyszerű változatával. Ez az az este volt, amikor olyan rosszul voltam, hogy egy vödröt kellett magam mellé tennem a színpadra... Fúúúj! A "Volume 6"-on az 1978-as Halloween koncertről szerepel a "Take Your Clothes Off" egy változata, amiben a dallamot én játszom akusztikus gitáron (a kísérőfüzet újabb hiányossága). Úgy alakult, hogy a dal legutolsó hangjánál elszakadt egy húrom! A CD-n Frank nagyon okosan ott vágta meg és folyatta valami másba, hogy a hibát elrejtse.
Idézetek
Néhány Frank Zappa idézet az emlékeimből, amit talán kevesen ismernek:
"Örülök hogy legalább te elvégezted."
(FZ nekem, mikor mondtam neki, hogy sosem szimpatizáltam azzal, hogy a "Freak Out" borítóján arra buzdította a kölyköket hogy hagyják ott az iskolát, hiszen ha én is otthagytam volna és nem végeztem volna zenei tanulmányokat, akkor az ő meglehetősen komplex szerzeményeit sem lettem volna képes soha eljátszani.)"Rosszabb hatás is érhetett volna"
(FZ nekem, vigyorogva, mikor közöltem, hogy a neki épp megmutatandó darabomban Zappa-hatások érezhetők.)"Az egyik legjobb basszusgitáros vagy, akivel valaha is játszottam."
(FZ nekem, mikor közölte, hogy átmentem a meghallgatáson és felvesz a zenekarába)"Vagyok bátor kijelenteni, hogy a banda minden egyes tagja tartozik nekem egy sajtburgerrel."
(FZ a bandának próbán, mikor naivul fogadtunk, hogy el fogjuk tudni játszani valamelyik gyalázatos zenei kotyvalékát.)"Komolyan kíváncsi vagyok, melyik lemezeket hallotta. A 'Weasels Ripped My Flesh'-t vagy a 'Lumpy Gravy'-t, vagy mit?"
(FZ, mikor szóba került, hogy a PMRC szenátusi meghallgatáson Al Gore megjegyezte, hogy hallotta már egy-két lemezét.)"Jó sokszor kell eljátszani a "Dinah Moe Hum"-ot, hogy az ember egy ilyet vehessen"
(FZ nekem, az akkor vadonatúj, milliókat érő stúdiójáról)"Jó - mire? Konzerválja a testet?"
(FZ nekem, mikor mondtam neki hogy az új katonai dzsekim "mínusz 40 fokig jó")
balint, 2006, április 29 - 21:36
