Arra kértek, hogy írjak Edgard Varèse-ről. Ehhez viszont nincs semmilyen előképzettségem. Még a nevét sem tudom helyesen kiejteni. Az egyetlen dolog, amiért a felkérést elfogadtam, hogy nagyon szeretem a zenéjét, és ha ennek az írásnak a hatására csak egy kicsivel is többen hallgatják majd a munkáit, már megérte.

Edgard Varèse: ifjúkori példaképem

Írta: Frank Zappa (az eredeti írás - például - itt).

Úgy tizenhárom éves lehettem, amikor a Look magazinban olvastam egy cikket Sam Goody lemezboltjáról. A részletek már elég halványak, de arra tisztán emlékszem, hogy a cikk nagyon magasztalta a bolt kereskedői képességeit. A kiváló üzleti érzék egyik példájaként említették meg, hogy valamiféle titokzatos trükkel sikerült eladniuk az "Ionisation" című lemez egy példányát is (az album valódi címe "Edgard Varèse összes művei, első rész" volt). A cikk a lemezt mint fura dobolások és egyéb kellemetlen zajok zagyvalékát írta le.

Elrohantam a helyi lemezboltba, és kértem ezt a lemezt. Még csak nem is hallottak róla. Elmondtam az eladó figurának, hogy néz ki. Elég visszautasítóan fordult el, és flegmán dörmögte oda: "különben se tartanánk... Itt San Diegoban senki sem venne ilyesmit."

Nem adtam fel. Annyira kellett az a lemez, egyszerűen nem akartam elhinni. Abban az időben nagy rhythm-and-blues fanatikus voltam. Annyi pénzt spóroltam meg, amennyit csak tudtam (néha akár két dollárt is hetente), és minden pénteken és szombaton a Maryland hotel zenegépéből kiselejtezett régi lemezek halmai közt kotorásztam, vagy kisebb lemezboltok sarkaiban, ahol azokat az összekarcolt lemezeket tartották, amiket már senki sem akart megvenni.

Egy napon egy hi-fi üzlet előtt mentem el La Mesában. A kirakaton levő kis cédula kislemez-leárazást hirdetett. Miután végigtúrtam a kislemez-polcot és találtam pár Joe Houston lemezt, elindultam a pénztár felé. Útközben bepillantottam a nagylemezek közé. Rögtön legfelül, kicsit gyűrött sarkokkal egy különös, fekete-fehér borító volt, rajta egy ősz, göndör hajú fickóval. Úgy nézett ki, mint egy őrült tudós. Azt gondoltam, igazán klassz, hogy végre valaki csinált egy lemezt egy őrült tudóssal. A kezembe vettem. És akkor (és ez a színtiszta igazság, hölgyeim és uraim) majdnem a gatyámba vizeltem... EZ VOLT AZ! EMS 401, Edgard Varèse összes művei, első rész... Integrales, Density 21.5, Ionization, Octandre... Rene Le Roy, a New Yorki Fúvósegyüttes, a Juilliard Ütősegyüttes, Frederic Waidman vezényletével... a kísérőszöveget írta Sidney Finkelstein! HÚÚ!

Visszarohantam a kislemezes polchoz és visszagyömöszöltem a Joe Houstonokat. Végigkotortam a zsebeimet, hogy lássam, mennyi pénzem is van (úgy 3 dollár 80 cent volt). Tudtam, hogy egy album nagyon sokba kerül. Csak a felnőtteknek volt annyi pénze, amiből egy nagylemezt lehetett venni. Én még soha nem vettem nagylemezt korábban. Odasompolyogtam a pénztáros sráchoz, és megkérdeztem, mennyibe kerül az EMS 401. "Az a szürke? 5 dollár 95."

Egy éve keresem ezt a lemezt, és tessék... katasztrófa. Mondtam a fickónak, hogy csak 3.80-am van. Megvakarta a nyakát: "Ezt a lemezt a hifik bemutatására használjuk, de így használtan úgyse veszi meg senki... Ha annyira kell, elviheted 3.80-ért."

Fogalmam sem volt, mit ért a "hifik bemutatása" alatt. Nem is hallottam akkor még hifit. Csak azt tudtam, hogy ilyenjük a felnőtteknek van. Nekünk egy valódi lo-fink volt... Egy kis, tízcenti mély doboz, minden sarkán egy-egy kovácsoltvas-utánzatú lábbal, amik elemelték kicsit az asztaltól, mert a hangszóró az alján volt. Az anyám a vasalódeszka mellett tartotta. A Kis cipészinast szokta rajta hallgatni 78-as fordulaton. Levettem a Kis cipészinast, és a fordulatszámot óvatosan 33 1/3-ra tettem (soha nem volt még itt azelőtt), a hangerőt maximumra tekertem és a mindent lejátszó ozmium tűt az Ionization bevezető barázdáira tettem. Nagyon kedves, katolikus anyám van, a műkorcsolya-közvetítéseket szereti. Edgard Varèse nem nyerte meg a tetszését, a mai napig sem. Meg is tiltotta, hogy azt a lemezt a nappaliban mégegyszer feltegyem.

A Nagylemezt csak a szobámban hallgathattam meg. Ott ültem minden éjjel és kétszer vagy háromszor is lejátszottam, miközben újra és újra elolvastam a kísérőszöveget. Egy szót sem értettem belőle. Azt se tudtam, mi az a hangszín. A többszólamúságról még csak nem is hallottam. Egyszerűen tetszett a zene, jó volt hallgatni. Mindenkinek, aki arra járt, kötelező volt meghallgatnia. (Valahol hallottam, hogy a rádiós figurák krétával jelölték meg a jobb helyeket, én is ezt tettem az EMS 401-gyel... Megjelöltem a legjobb helyeket, hogy a barátaimnak ne kelljen végigunatkozniuk a csendes részeket.)

Elmentem a könyvtárba és megpróbáltam valami könyvet keresni Mr. Varèse-ről. Egy sem volt. A könyvtáros azt mondta, hogy talán nem is Jelentős Zeneszerző. Azt javasolta, hogy nézzek utána az új vagy kevésbé népszerű zeneszerzőkről szóló könyvekben. Találtam is egyet, amiben volt egy kis bekezdés róla (Mr. Varèse fiatalkori fényképével, amin nagyon komolyan nézett a kamerába), ebben az állt, hogy a szőlőtermesztés ugyanolyan boldoggá tenné mint a zeneszerzés.

A 15. születésnapomon anyám azt mondta, ad nekem 5 dollárt. Mondtam neki, hogy inkább telefonálnék, interurbán. Biztos voltam benne, hogy Mr. Varése New Yorkban lakik, mivel a lemez New Yorki kiadású volt (és amilyen furán nézett ki, biztos, hogy Greenwich Village-ben élt). Kértem a New Yorki tudakozót, és tényleg: benne volt a telefonkönyvben.

A felesége vette fel. Nagyon kedves volt, mondta, hogy a férje Európában van, és hogy hívjam újra néhány hét múlva. Így is tettem. Már nem emlékszem, hogy pontosan mit is mondhattam neki, de valami olyasmit, hogy "bolondulok a zenéjéért". Azt mondta, hogy egy új, Deserts című darabon dolgozik. Ez eléggé szíven ütött, mivel akkor Lancesterben, Kaliforniában éltünk. Ha az ember tizenöt éves és a Mojave sivatagban lakik és azt hallja, hogy a világ legnagyobb zeneszerzője valahol a Greenwich Village-i titkos laboratóriumának mélyén az ő "szülőföldjéről" ír darabot, akkor meglehetős izgalomba jön. Igazi tragédia, hogy ez Palmdale-ben vagy Rosamondban vélhetőleg senki mást nem érdekelt volna. Még ma is azt gondolom, hogy a Deserts Lancesterről szól, még ha a Columbia lemez fülszövege szerint itt valami sokkal filozofikusabbról van is szó.

Középiskolában folyamatosan Varése-zel és a zenéjével kapcsolatos információk után kutattam. Az egyik legizgalmasabb felfedezést a Lancesteri iskolai könyvtárban tettem. Találtam egy a hangszerelésről szóló könyvet, aminek a végén szereplő hangszerelési példák között ott volt az Offrandes egy részlete is egy csomó hárfa-kottával (és ugye nem kell mondanom, milyen klasszul is néz ki egy hárfa-kotta...). Emlékszem, hetekig ennek a könyvnek a bűvöletében éltem.

Tizennyolc éves koromban eljutottam a keleti partra, ahol Mary nagynénémet látogattam meg Baltimore-ban. Akkor már négy éve írtam zenét, de még egy árva hangot sem hallottam belőle. Mary nagynéném be akart mutatni az egyik barátjának (egy olasz úriembernek), aki kapcsolatban volt a helyi szimfonikus zenekarral. Közben a titokzatos Greenwich Village-be is terveztem egy kis kitérőt. A születésnapi telefonbeszélgetésünkkor Mr. Varèse megpendítette egy esetleges találkozó lehetőségét, amennyiben a környéken járnék. Írtam is neki egy levelet ahogy Baltimore-ba értem, csak hogy tudassam, hogy a környéken járok.

Vártam. Közben a nagynéném bemutatott a szimfonikus figurának: "Ő Frankie. Zenekari zenét ír." A fickó megkérdezte: "Tényleg? Mondd csak, fiacskám, tudod mi a fagotton a legmélyebb hang?" Én azt válaszoltam: "A bé... felfelé meg a könyv szerint el lehet menni egészen C-ig vagy meddig a G-kulcsban." "Tényleg? Ismered a violinkulcsot?" kérdezte. "Az mi?" kérdeztem vissza. Ő meg: "Gyere vissza pár év múlva."

Tovább vártam. Megérkezett a levél. Nem akartam hinni a szememnek. Egy igazi, kézírásos levél Edgard Varèse-től! Még ma is megvan egy kis keretben. Nagyon apró, tudományosnak ható kézírással a következő áll rajta:

1957. VII. 12

Kedves Mr. Zappa,

Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem tudok eleget tenni a kérésének. Egy hét múlva Európába utazom, ahol jövő tavaszig maradok. Remélem ugyanakkor, hogy visszatérésem után találkozhatunk.

A legjobbakat kívánva, üdvözlettel:

Edgard Varèse

Sosem találkoztam Mr. Varèse-zel. Folyamatosan kerestem viszont a lemezeit. A nyolcvanadik születésnapján néhány cég végül beadta a derekát és lemezre vettek tőle pár dolgot. Egyfajta gesztusként, gondolom. Mindig érdekelt, vajon rajtam kívül ki veszi meg. Talán hét év is eltelt azóta, hogy először hallottam a zenéjét, mikorra még egy embert találtam aki egyáltalán tudott a létezéséről. Egy filmszakos hallgató volt az USC-ről. Megvolt neki a Columbia kiadású lemez, a Poéme Electrique-kel. Azt mondta, hogy hangeffektnek kiváló. 

Nem tudok semmilyen elméleti ismertetést vagy akadémiai kinyilatkoztatást produkálni a zenéjének felépítéséről, vagy arról, miért is tetszik annyira. Egészen különleges. Ha még nem hallottad volna, hallgasd meg. Ha hallottad, és azt gondolod, hogy hangeffektnek kiváló, hallgasd meg újra. Ajánlom az Arcanát a Chichagói Szimfonikusok RCA-nál megjelent felvételével (teljes hangerőn), vagy az Ameriques Vangard-féle felvételét a Utahi Szimfonikusokkal. Fernard Oulette az életrajzát is megírta, és miniatűr kották is elérhetőek a legtöbb munkájáról, G. Ricoli kiadásában.

*

A cikk a Stereo Review 1971. júniusi számában jelent meg, p. 61-62.

fordítás: Marosi Bálint - a munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.