Egy 2001 környéki interjú Patrick O'Hearn basszusgitárossal; aki Zappával 1976 októberétől 1978 őszéig játszott.
Érdekesség, hogy az interjú után, 2003-ban megjelent Beautiful World című lemezét az Echoes című rádióműsor az azévi legjobb lemeznek választotta.
Zappa In New York | Sleep Dirt | Sheik Yerbouti | Joe's Garage | Baby Snakes
Läther | Halloween | Philly '76 | Hammersmith Odeon
Ambient látomások
- részlet - az eredeti szöveg: Ambient Visions
Mikor vált a zene elsőrendűvé az életedben?
Művészcsaládban születtem, minkét szülőm zenész volt, de a nagybácsik, nagynénik és nagyszülők is színészek, művészek vagy zenészek. Mindig szólt otthon a zene, élőben vagy felvételről, minden ünnepség vagy összejövetel közös zenélést jelentett, a zene tehát kora gyerekkoromtól nagy hatást jelentett. Mindig bátorítottak arra hogy kapjak fel bármilyen hangszert és szálljak be én is. Ha olyan hangszer kezdett érdekelni ami nem volt épp otthon vagy nem volt kikölcsönözhető az iskolai bandától, a szüleim mindent megtettek hogy megszerezzék nekem.
Mik voltak akkoriban a legfontosabb zenei élményeid?
Édesanyám – bár kiváló dzsesszzongorista volt – a klasszikus zenét szerette. Apám viszont a dzsessz és az R&B felé húzott, kettejük között olyanok lemezeit hallgattam, mint Copeland, Ravel, Stravinsky, Debussy, Bartók, Satie, Barber - vagy Miles Davis, John Coltrane, Charlie Parker, Coleman Hawkins, Ben Webster, Duke Ellington, "Big" Joe Turner és mások.
Mesélj az első nagyobb sikereidről.
Ez első siker: mikor basszusgitáron játszottam anyám bárzenekarában. Jó fülem volt, sok sztenderdet megtanultam, sok banda felvett kisegítőzenésznek. Be is fejeztem minden korábbi alkalmi munkát, almaszedést, újságkihordást, és 15 évesen nagy boldogan beléptem a zenész-szakszervezetbe.
Mesélj arról az időszakról amikor dzsessz-zenészként dolgoztál. Milyen módon alakította ez a mostani zenei világképedet?
Dzsessz iskolában tanultam zenélni. Nagyon figyelni arra hogy mi történik körülöttem az együttesben, együtt menni az árral, vagy átvenni az irányítást és másfelé irányítani, teljes együttműködésben. Egy jó dzsessz-zenész tudja, milyen eszközök hajtják előre a többieket, egy kiváló dzsessz-zenész pedig azt is előre tudja, milyen hangot játszik majd a szólista akit kísér. Intuíció!
A dzsessz-hátterem nem igazán befolyásolta a mostani szóló munkáimat. Azok inkább megírt és meghangszerelt darabok, nem a dzsessz improvizációjára épülnek.
Talán sokan nem tudják, hogy a nyolcvanas évek popzenekarának, a Missing Personsnek is tagja voltál. Tekinthető ez valamilyen csúcspontnak, elégedett voltál az ottani szerepeddel?
Élveztem a Missing Persons-t, de nem tartom valamiféle csúcspontnak. A frontemberünket, Dale-t leszámítva azt hiszem a többiek sem. Inkább arra volt lehetőség, hogy zenéljünk és bejárjuk a világot jó barátok társaságában. A Missing Persons előtt olyan zenészekkel játszottam mint Tony Williams, Charles Lloyd, Joe Henderson, Dexter Gordon és két és fél évig voltam Frank Zappa zenekarának basszusgitárosa, de Mark Isham és Peter Maunu társaságában társalapítója voltam a a Group 87-nek is. A Missing Persons kiváló banda volt, de az előbb felsoroltakat fontosabbnak tartom, művészi szempontból mindenképpen.
Nagyon érdekel milyen volt Frank Zappa csapatában játszani. Milyen tapasztalatokat jelentett egy ilyen banda neked?
Két és fél évig játszottam nála, és rengeteget tanultam. Bár nagyon kemény vezető volt, de eközben a legnyitottabb ember is. Talán az utolsó tagja annak a zenészfajtának, és itt Duke Ellingtont említhetem még meg, akik a kiváló zenészekből álló nagy zenekarukat hangszerként tudták használni. Ez ma persze MIDIvel megoldható, de ha valakinek megadatik az a luxus hogy élő zenészekkel, folyamatos visszajelzések mellett dolgozhasson – nem beszélve arról, hogy gyorsabban, akkor az eredmények messze túlmutathatnak egy gép lehetőségein. Frank géniusz volt, efelől semmi kétségem, nagyon hálás vagyok azért a hihetetlenül gazdag tapasztalatanyagért, amit akkor szereztem. Nagyon hiányzik, ahogy a csodálatos humora is.
Hogy kerül valaki a 80-as évek popzenéjétől az ambient zenéig? Hogy fogadták a pop-munkáidat ismerő zenészek vagy barátok az új irányt?
A Missing Personsben játszott zene nagyon közvetlen hatással volt az akkoriban komponált első zenéimre, amivel a szólókarierrem elkezdődött. 1984-ben már sok belső feszültség volt a csapatban, főleg a férj-feleség kettős, Dale és Terry Bozzio között. A rendszerint éjszakai próbák nagyon stresszessé váltak, amik után hazatérve a saját kis stúdiómban improvizálgattam, felvételeket készítettem, ezek pedig elég távol voltak attól amiket korábban csináltunk a zenekarral. A zenészek nagyon jól fogadták az új anyagot, persze a közönség először meglepődhetett a korábbiakhoz képest teljesen más hangzáson.
függelék: Patrick O'Hearn...
- Youtube-csatornája;
- a Facebook-on (aktív!);
- a Wikipédián;
