Mikor 1992. elején először léptünk kapcsolatba a Zappa családdal, abban reménykedtünk, hogy Frank hajlandó lesz egy egészen friss interjút adni nekünk, amit aztán az évek során róla írt történetekkel kombinálva összerakjuk a Zappa-különszámot. Azonban Frank és felesége, Gail olyan segítőkészek voltak, hogy az egész teljesen másképp alakult: a különszámot teljes egészében új Zappa-anyag töltötte meg. A "Zappa!"-szám középpontjába pedig egy átfogó mélyinterjú került, magával az Emberrel. - A szerk.

Minden interjúk szülőanyja

- Végső tiszteletadás Frank Zappának -

The Mother of All Interviews - Don Menn,
in: A Definitive Tribute to Frank Zappa (Best of Guitar Player, 1994)
szkennelt változat: FZ Books;

Múlt áprilisban (1992.) úgy indult a dolog, hogy csak annyit mondott a telefonba: "két órát kaptok" - ebből aztán egy négyórás, személyes találkozás lett néhány héttel később, majd egy pár nap májusban, júniusban pedig egy teljes hétnél is több. Így ment ez egész nyáron át, telefonon és személyesen egyaránt, forgott a magnószalag, alkalmanként pedig, késő éjszakába nyúlóan, a videókamerák is dolgoztak, amikor a The Simpsons alkotója, Matt Groening megkért, hogy eljöhessen velünk, és feltehessen néhány kérdést annak az embernek, akit csakúgy emlegetett: "az én Elvisem". Mindenki, aki dolgozott vele, arról beszél, hogy Frank szereti túlfeszíteni a húrt. Mi is megtapasztalhattuk, mit is jelent ez. Itt következik hát életem leglenyűgözőbb interjúsorozatának sűrített (!) változata, a legbrilliánsabb emberi lénnyel, akivel valaha találkoztam, a legnyitottabb otthonban, ahová valaha betettem a lábam.

* * * * * * * * *
1. A kezdetek és a munkamódszer
2. Munkananap. Sonic Solutions
3. Első szerzemények, művészet vs. szórakoztatás

Mi indított arra, hogy zenét kezdj írni?
Tetszett a látványa.

Hol láttál ilyesmit?
Hát, mindenki látott már életében kottát.

De te tanultad az általános iskolában, vagy akkor ragadt rád, amikor doboltál?...
Nem. Már egészen korán rajzolgattam, firkáltam,festegettem, mindenféle ilyesmit csináltam. Meg aztán érdekelt a képzőművészet is, és mindig is nagyon tetszett a zene lejegyzett képe. Zenét hallgatni is szerettem, de mikor elkezdtem leírni, alapjában véve csak azért csináltam, mert tetszett, ahogyan kinézett.

Mikor kezdtél hangjegyeket papírra írni?
14 éves korom körül, azt hiszem.

Tollal, papírra?
Igen. C5 Speedball-lal.

Még azelőtt, hogy gitárt fogtál volna kézbe?
Igen. Akkoriban még csak a pergődobot ütöttem egy zenekarban.

Képes voltál arra, hogy halljad is, amit lejegyeztél?
Egyáltalán nem. A leghalványabb fingom nem volt róla, hogyan szólhat. Úgy képzeld el, annyira tudatlan voltam, hogy azt gondoltam, elég, ha elképzelem, hogyan festhet a zenedarab, azt lerajzolom,aztán keresek egy zenészt, aki el tudja olvasni és ennyi az egész. Szó szerint ennyire naiv voltam. Szerencsémre senki a környezetemben nem tudott kottát olvasni, ellenkező esetben elég hamar félbeszakadhatott volna a zenei pályafutásom.

Maradt valami nyoma annak, hogy pontosan hány művet alkottál?
Nem. De olyan százas nagyságrendű szám lehet.

Charles Ives nagy rakásokba halmozta a műveit, aztán egy idő után összekötözte és berakta őket a kamrába. Neked is megvan ez az érzésed a zenéiddel kapcsolatban, hogy csak gyűlnek, és senki nem hallja őket soha?
Ja. Már mikor elkezdtem írni őket, tudtam, hogy többségük soha nem lesz hallható. De mikor írom, hallom őket legalábbis amikor már túljutottam a tisztán grafikus perióduson, amikor már tudom, hogy az egyes jelek mit jelentenek, abban az értelemben, hogy hogyan fognak hangozni, ha megkérek valakit, hogy csináljon bizonyos dolgokat az egyes rajzi jelek nyomán. Ha megértem, hogy a hallható eredmény abból a pöttyből származik, amit az imént írtam le, akkor már hallom is.

Mégis sok modern zeneszerző feladta, mivel nem tudta elérni, hogy zenéjét a többi ember is hallhassa. Charles Ives azt mondta egyszer, hogy azért vezet egy biztosítótársaságot, mert rosszat tenne a családjának, ha kommersz zenével kezdene foglalkozni, ugyanis állandó konfliktust okozna, hogy el tudja-e adni a zenéjét. Úgy gondolta, ez neki is rosszat tenne, mert állandóan emiatt aggódna, és ennek következtében a végeredmény mindenképpen rossz zene lenne. Neked hogyan sikerült elkerülnöd, hogy biztosítási ügynök légy?
Hát, ez alighanem a zenetörténet nagy rejtélyeinek egyike: hogyan engedhettem meg magamnak, hogy azt tegyem, amit szeretek, és meg is éljek belőle. A megoldás egyik kulcsa, hogy korán kezdtem, amikor még, ha valaki valamit különöset csinált, be tudott törni, és egyből szerződést kapott – nem éppen jól jövedelmező szerződést, de legalább olyat, amivel aztán valamiféle felvételt készíthetett. és erre aztán megtalálta a maga hallgatóságát, függetlenül attól, hogy mennyire volt elfogadott az a furcsaság, amit csinált. Ma elképzelhetetlen lenne, hogy bárkivel szerződjenek, aki olyasmit csinál, mint én. Aztán mikor lejárt az első szerződésem, elkezdtem különböző lehetőségek után nézni, hogyan maradhassak meg az üzletben anélkül, hogy a kiadók áldozata legyek. Végül ez vezetett arra, hogy a saját kiadóm legyek, ami azért mégsem teljesen ugyanaz, mint biztosítási ügynöknek lenni. Arról azért beszélhetnénk, hogy gazdasági téren mekkora a különbség; mennyi fizetést vinnék haza, ha nagy kiadóvállalathoz kötne a szerződésem, és mennyit így, hogy magam vagyok a lemeztársaság: ez egész egyszerűen összehasonlíthatatlan. Ugyanis még ha nem is adok el iszonyú mennyiségű lemezt, a különbség az összegek közt, amit akkor kapok, ha szerződött zenészként szerények a lemezeladásaim, illetve akkor, ha saját lemeztársaságom van, a világ minden pénzével felér.

Mi a benyomásod, ma is ugyanazokból áll a közönséged, mint eredetileg?
Úgy érted, ugyanazok veszik-e a lemezeimet, akik a kezdetekkor, 1964-65-ben?

Igen, a Mothers of invention-rajongók.
Nem. Határozottan tudom, hogy ez nem így van, elég csak a nekünk küldött levelekre gondolni: mindenféle korosztálytól származnak. Alig egynéhány (ha egyáltalán) jön olyanoktól, akik beleférnének a korai MOI-rajongók skatulyájába. Néhányan talán még vannak, de ők alapjában véve csak a korai dolgokat szeretik. Mást nem is vesznek. Számukra annyi volt a dolog.

Milyen szervezőelvet vagy ötleteket használsz, amikor alkotsz? Egyszerűen csak leülsz, és azt gondolod, "ez most egy tizenkétfokú rész lesz", vagy "ezt a részt majd rögtönözzük", illetve úgymond ihletből dolgozol, és minden intellektuális energiádat arra fordítod, hogy a művet létrehozd?
Ez a munka jellegétől függ. Mikor a komponálást kezdtem, csak firkáltam. A grafika volt a lényeg. Aztán hallottam a tizenkétfokú zenéről, és azt gondoltam "Nagyszerű. Csak annyi a dolgom, hogy a tizenkét hangot a szabályok szerint alkalmazzam, és még csak amiatt sem kell aggódnom, hogyan fog hangozni, hiszen a mű sajátos értékét az a matematikai törvényszerűség határozza meg, hogy milyen szépen rendezem el a 12 hangot, és hogyan biztosítom, hogy az egyes hangok ne hangozzanak el újra, amíg meg nem szólalt mind a tizenkettőt." Ilyesmiket csináltam 17-18 éves koromban. Végül abban a szerencsében volt részem, hogy néhányat előadathattam, de egyáltalán nem tetszett a hangzásuk, úgyhogy leálltam az egésszel.

A saját dodekafón szerzeményekkel?
Aha. Hallottam általam kedvelt zeneszerzők 12 fokú szerzeményeit, ezért is próbálkoztam hasonlóval, de magát a rendszert túlságosan korlátozónak éreztem. Feltettem magamnak az alapvető kérdést: ha a mű sajátos értéke a matematikai sorozatoktól függ, akkor ki a halál mondja meg, hogy jó-e ez az egész, vagy sem? Legfeljebb azok a figurák, akik kottával és nagyítóval a kézben hallgatják, és megítélik, milyen ügyesen cserélgetem a hangokat. Márpedig ez meglehetősen unalmas. így aztán váltani kezdtem egy olyan irányban, amit talán esetlegesebb stílusnak lehetne nevezni. Azon dolgok használatából áll, amik bármi okból jól hangoznak számomra, legyen az egy fájdalmas disszonancia, vagy egy szép dallam akkordváltásokkal és állandó ritmuskísérettel a háttérben.

Akkor hát voltaképpen interaktív a munkamódszered, és a komponálási elvek azokból a zenei tapasztalatokból születnek, amiket az évek során szereztél?
Olyan ez, mint szakácsnak lenni. Az igazán jó szakács, ha rengeteg pénze van, és a legjobb nyersanyagok és felszerelések állnak rendelkezésére, akkor végülis bármit el tud készíteni. Csak arra lenne szüksége, hogy pontosan körülhatárolják a kívánt csemege tulajdonságait. De ha nincs meg sem a felszerelés, sem a legjobb összetevők, sőt, még szakácskönyv sincs, de enni azért szeretnék, viszont senki nem főz rám, akkor nincs más hátra, rögtönöznöm kell az ételt. Akkor bizony ez a módja, hogy összedobjam a cuccot.

Próbálkoztál valaha is régebbi korok műformáival, mondjuk egy - tágabb értelemben vett concerto komponálásával?
Nem. Tanulmányaim során tanítottak ilyesmire, de nekem úgy tűnt, ezek a formák csak azért létezhettek, hogy a korlátozott képzelőerejű embereknek legyen valami elképzelésük arról, mit akar a zeneszerző. Jónéhányat közülük a király erőszakolt a zeneszerzőkre, ő ragaszkodott ahhoz, hogy a dolgokat ilyen-olyan-amolyan adagokban tálalják. Ha nem ezt csinálták, akkor az nem felelt meg a királyi fogyasztás céljaira.

Zenetörténetet és összhangzattant én olyasvalakinél tanultam, akinek az volt a szilárd elképzelése, hogy a zenének az adott kor hangzását kell felidéznie, s így a Bach-, vagy Mozart-korabeli elmélet nem érvényes korunkban, illetve korunk zenéjében. Ha a modern időkről és annak hangzásáról beszélünk, mit gondolsz, milyen messze mehet el a szerző a hangmintavételben, mondjuk a dolgozó asszonyok vagy a légkalapács zajának alkalmazásával? Neked hatalmas gyűjteményed van. Használsz ilyen elemeket?
Éppen a tegnap befejezett lemezemen [Phaze III. a szerk. megj.: valójában a Phaze III. befejezésére csak 1993. őszén került sor] van egy remek légkalapácsfelvétel. Eredeti légkalapácsokat tettem bele. Csodálatos felvételeket készítettünk a konyhánk átépítése alatt. Azt hiszem, az érdeklődésem ezen dolgok iránt a Varese-féle "szervezett hangzás"-koncepcióból ered. Számomra azonban az a zenei kérdés, hogy miben áll a szervezőerő? Más szóval, ha az embernek van egy igazán kitűnő légkalapács-felvétele, és elhatározza, hogy összevágja a dolgozó nők zajának szintúgy remek felvételével, akkor alkotott vagy sem? Meddig tart a gyűjtés, és hol kezdődik a komponálás?

Érdekes hallani, mit hoz ki Stockhausen vagy Boulez a tizenkétfokú zenéből, amikor valami szép születik egy lehetőségeit tekintve roppant merev és dogmatikus alkotási módszer alkalmazásával. Itt érhető tetten a művészet.
Namost azért a szépség meglehetősen szubjektív fogalom. Csodálhatják az emberek a művek felépítését, miközben hallgatják őket, de a végeredmény mégiscsak hangszerek játéka. Mármost ha tetszenek a hangszerek, továbbá az a mód, ahogyan megszólaltatják őket, azért a hallható hang mégiscsak a mozgásra kényszerített levegőmolekulákból származik, amik úgy mozognak, ahogy a papírra lejegyzett előírásokat a zenészek végrehajtják; ők toszogatják a részecskéket, amik a mikrofont birizgálják, végül hallhatóvá válik az eredményt, és megfogalmazódik az ítélet. Ha ugyanez a darab más hangszercsoporton szólal meg, vagy éppen a dolgozó asszonyok, esetleg a légkalapács hangján, nem biztos, hogy ugyanilyen élvezetet okozna a hallgatása, mégha a hangok sorrendje ugyanaz maradna is.

Tanulásképpen az ellenpontról szóló könyveket olvastad, és –
Nem, soha nem tanultam ellenpontot. Képtelen voltam felfogni. Minden szabályt utáltam, kivéve a tizenkétfokúságot, mivel az olyan együgyű dolog. éppoly együgyű, mint a gondolat, hogy kerítsek egy tollat, némi papírt, egy kis Higgins-tintát, és egyszerűen csak zenét kezdjek rajzolni. De ami az ellenpont szabályait, a helyes ellenpontozás elsajátítását illeti, egész egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, legkevésbé pedig az összhangzattan könyv segítségével, hiszen az összes, abban leírt recept olyan banálisan hangzik. Minden egyes gyakorlatot olvasva már hallani is, hogyan kell feloldani az egyes harmóniákat. Számomra csak annyi hallatszott, ahogyan a szokvány erőt vesz a képzeletemen. Egyre azon gondolkodtam, miért is mérgezem magam ezzel a szarral, hiszen ha végre elsajátítom, azzal biztosan taccsra teszem magam.

Mikor Charles Ives összhangzattant tanult a Harvardon, ugyanez volt, ami az agyára ment; azt írta apjának, "a fickó azt akarja, hogy jobban oldjam fel az akkordjaimat", mire apja azt válaszolta, "mondd meg a tanárodnak, hogy vannak olyan akkordok, amik nem akarnak feloldódni".
Igen, lehet ezt mondani a tanárnak, ha létezik az a bizonyos tanár-diák kapcsolat. Nekem ugyanis valójában nem volt tanárom. Azért jártam összhangzattanra, mert középiskolában a felső tagozatban kezelhetetlennek számítottam, így engedélyt adtak arra, hogy összhangzattan-órákat vegyek az alsósoknál. Azt találták ki, azért vagyok olyan hanyag, mert nincs mivel elfoglaljam magam. Így aztán megengedték, hogy felsős létemre az alsósokhoz járjak. Egy Mr. Russel nevű jazztrombitás volt a tanár, szerintem ő sem nagyon élvezte az összhangzattant, de hát ez volt a tantárgya. Mondhattam volna neki, "nézze, egyes akkordok nem akarják a feloldást", ő viszont azt mondta volna, "persze, de kettest kapsz, ha nem oldod fel őket".

Milyen könyvet használt? Walter Piston Összhangzattanát?
Igen, a Pistont.

Állati nehéz ébren kibírni, mikor olvassa az ember.
Neked is úgy rémlik? Én is utáltam olvasni. Számomra egyébként az információ befogadásának ez a módja amúgy is baromi nehéz. A hírmagazinok még hagyján. De hiába van egy halom digitális berendezésem, szinte soha nem rágtam még át magamat egyiknek a kézikönyvén sem. Tulajdonképpen mindegyiket úgy tanultam meg kezelni, hogy valaki megmutatta nekem. Aztán mikor az alapfogásokat már tudom, elkezdem kikísérletezni, mi mindent lehet még kihozni a cuccból, olyasmiket, amik többnyire nem a használati utasítás legelején szerepelnek.

Ez sokkal jobb módja a tanulásnak.
Ráadásul a digitális berendezésekhez, még a legjobbakhoz is, meglehetősen hervasztó kézikönyveket adnak. Nem csak unalmasak, de hiányosak is. Sok olyan dolgot megcsinálok velük, amiről a gyártók még csak nem is álmodtak. Úgyhogy még ha csutkára kiolvasom is a használati utasítást, mindig fel kell hívnom a céget, és rákérdeznem: "Meg lehet csinálni ezt-és-ezt? Nem? Akkor összedugnák ott azt a két drótot, hogy még ezt is meg tudja csinálni?"

Naponta hány órát dolgozol? Van pontos időbeosztásod?
Annyit dolgozom egy nap, amennyit csak bírok. Mostanában úgy átlag 15 órát.

Heti hét nap?
Igen, bár, ha sikerül beszorítanom, akkor nyolcat.

Nem engedélyezel magadnak néha egy kis pihenést?
Ha elfáradok, lefekszem aludni.

Hogyan osztod be a munkaidődet? Mondjuk egy órányi zenehallgatás, egy óra gyakorlás, egy óra korrektúra, egy óra írás?

Hogy mit csinálok, az attól függ, min dolgozom éppen. Az elmúlt két hónapban például nyakig ültem a lemezfelvételben, márpedig a lemezfelvétel munkarendje teljesen eltér a Synclavieren végzett munkáétól. általában felkelek, keresek valami ennivalót, lemegyek, és egyből nekiesek a Sonic Solutionsnek [a CD-mastereléshez használt keverőberendezés]. Szalagokat másolok a vinyóra, aztán keverem, equalize-olom, összerakom a dolgokat. Utána pedig, amint kész az album, leszedem, újraindítom a vinyót, és így tovább elölről. Ezt a melót többnyire éjszakai műszakban végzem. Hangmérnökünk [Spencer Chrislu] délelőtt 9-től este 7-ig dolgozik, négy nap hetente. Az én munkarendem részben fedi át az övét. Elmagyarázom neki, mit kell keverni, hogyan akarom keverni, ő pedig sínre rakja a cuccot. Közben alszom 4-5 órát, s mikor délután felkelek, addigra ő már kész is a keveréssel, vagy éppen akkor veszi szalagra az anyagot. úgyhogy én mondjuk 4-től 7-ig mellette ücsörgök, és leellenőrzöm a keverést. Majd tartok egy egyórás kajaszünetet. 8-ra pedig már vissza is jövök a Sonic Solutionshöz. Aztán többnyire reggel 4-ig, 5-ig dolgozom.

Veszett már el munkád a számítógép elszállásakor, vagy a szalag megrongálódása miatt?
Igen.

Hogyan biztosítod vagy raktározod a dolgaidat?
Hát, a Sonic Solutions működtetése kicsit olyan, mintha izotópokkal játszogatnék, mert sohasem lehet tudni, mikor történik valami különös dolog. Fantasztikus berendezés, de hihetetlen hibák vannak a szoftverben, ami szörnyű dolgokat képes művelni. Az egyik ilyen dolog, amivel kénytelen voltam megtanulni együtt élni, egy kis jelecske, ami időnként előugrik a képernyőn, és így szól: "A szabad memória 250 Mb alá csökkent. Zárjon be néhány nem használt fájlt, vagy indítsa újra a gépet, hogy megtisztítsa a rendszermemóriát."; és ha ez nem történik meg abban a pillanatban, ha nem zárom be azt, amin éppen dolgozom, és nem indítom újra a rendszert, ami kb. öt percet vesz igénybe, akkor teljesen kiszámíthatatlanul fájlokat kezd letörölni a vincseszterről. Fogalmam sincs, miért. Mintha lenne egy saját, beépített vírusa, ami időnként aktivizálódik.

Említetted ezt a gyártónak?
Persze. Nincs ugyan béta tesztelői megbízásunk, de biztosíthatlak, hogy ha nem gondolnak arra, hogy megjavítsanak jónéhányat azok közül a hibák közül, amiket a szoftverük és hardverük fejlesztése során tapasztaltunk, akkor nagyot hibáznak. Az egyik oka annak, amiért ezt a cuccot használom, az, hogy többcsatornás szerkesztést tesz lehetővé, nem csak sztereó berendezés számára. A németországi munkámra készülőben hatcsatornás keverést csináltunk Synclavieres és más dolgokból, és szükségem volt egy olyan szerkezetre, ami összeragasztja ezeket a dolgokat. úgyhogy beszereztem a többcsatornás, továbbfejlesztett berendezésüket, ami aztán a legelső naptól fogva nem működött. Leküldték a mérnökeiket, hogy itt cseszegessék a cuccot. Hihetetlen. A csekket persze még mindig nem állítottam ki a számukra. Azt mondtam, amint a cucc működni fog, megkapjátok a pénzeteket. [A szerk. megj.: A céget azóta kifizették. Az egység működik.]

Hány Sonic Solutions létezik?
Nem tudom. Remélem, több ezer, szeretném, ha a cég bírná az üzleti versenyt, mert a gép jó. Annyi mindenre képes! Például el tudsz képzelni egy Mac alapú rendszert, aminek olyan szoftvere van, hogy automatikusan ki lehet szedegetni a klikkeket, meg a sercegést, meg a zajt a szalagról? Ilyen zajtalanító szoftvere van; én ugyan nem vettem meg, annyira drága volt -, de bárcsak nekem is lett volna valami hasonlóm, amikor a régi felvételeim felújításán kezdtem dolgozni. Csak egy kis mintára van szükség a susogásról, vagy a háttérzajról, vagy bármiről, amit ki akarok szedni, a gép már készíti is a felvételt az ominózus zajról. Felépít egy filtert, amin átfuttatom a zenémet, a zene megmarad, a zaj meg eltűnik.

Kent Nagano szerint csodálatos élmény veled dolgozni, mivel a zenekar minden egyes tagját figyelemmel kíséred, meghallgatod az elképzeléseiket, gondosan megfontolod őket, aztán szemezgetsz belőlük, sőt, akár a saját, eredeti elképzeléseidet is megváltoztatod. Hasonló sikered volt Zubin Mehta vagy Pierre Boulez együtteseivel is?
Hát, a Zubinnal közös munka meglehetősen kurta-furcsára sikeredett. A Los Angeles-i Filharmonikusok vezetése egy sikerkoncertettel számolt. Bizonyára nem a zenei tartalom miatt. Tulajdonképpen meg kellet vásárolnom a kiváltságot, hogy a LAF előadja a zenémet. A zenekari partitúra elkészítése érdekében meg kellett fizetnem a másolási díjat, ami 1971-ben olyan 7-10 000 dollár között volt. Biztosíthatlak, hogy a koncertből megközelítően ennyi bevételem sem származott. Ráadásul még azt sem engedték, hogy szalagra vegyem. Azt mondták, ha benyomom a "Felvétel"-gombot, fizethetem az egész zenekar szakszervezetileg biztosított fizetését. Végül össz-visz két próbaalkalmat engedélyeztek, aztán érted ez olyan fesztiválesemény lett, rockegyüttes és nagyzenekar együtt a kosárlabdastadion színpadán. Hát így történt. Ami a Boulezzel való munkát illeti, a zenészek némileg mások voltak. Először is, kevesebben voltak, úgyhogy emlékezetes beszélgetéseket folytathattam velük. Néhányuk megkért, írjak szólókat nekik. A rézfúvósok egyike a Boulez Ensemble Intercontemporain-jével dolgozó fúvósötös vezetője is volt, és megkért, hogy komponáljak rézfúvós darabokat. Az ütősök is zenét kértek. Végül egyik kérésnek sem tudtam eleget tenni, hiszen mindez időbe kerül.

Imádom a Perfect Strangert.
Akkor biztosan imádni fogod az új kiadását is, mert nemsokára jön CD-n. Az első kiadásakor az Angel 5 000 példányt nyomott. Akkoriban a digitális rögzítési eljárás gyerekcipőben járt, úgyhogy enyhén szólva sohasem hozott extázisba az eredeti CD hangzása. úgy gondoltam, a közelébe sem ér annak, ahogyan a zenészek valójában szóltak a felvételkor. Úgy tavaly július táján beszereztünk egy új Neve konzolt a stúdióba, ami sokkal tisztább és jobb hangzásra képes, mint a 10-12 évvel ezelőtti Harrison. Ezzel aztán újrakevertem. Ez a változat lesz az újrakiadott CD-n.

Jó sok lemezedet kiadtad újra CD-n, ezzel mintegy rendet raksz a múltban?
Amennyiben megéri, igen. Ért néhány elmarasztaló vélemény azzal kapcsolatban, ahogy a korai lemezeket feljavítottam. De most, hogy van egy Sonic Solutionöm, lehetővé vált, hogy elővegyem a korai Mothers of Invention-lemezek eredeti szalagjait, átfuttassam ezen a berendezésen, hogy aztán egy későbbi időpontban az eredeti felvételek professzionálisan újrakevert változatát odarakhassam purista barátaink elé.

Az emberek ragaszkodnak a múlthoz. Egyesek esküsznek rá, hogy a bakelit jobb, a CD beszennyezi az igazi zenét.
Szerintem a fő visszalépés a CD-t illetően a grafika parányi mérete. Azt hiszem, az egyik dolog, amit a bakelitlemezek gyűjtői annyira kedvelnek, az a jól megvalósított csomagolás kézbevételének tapintható élménye. Lehet benne bármi kis izé, ha kézbeveszed, elolvashatod, a képek is jobban néznek ki. A CD ebből a szempontból bizony visszalépés, hiszen nem más, mint egy kis szögletes műanyag cucc.

Az öregedő szemeimmel már nehéz kibetűzni a feliratokat, nem úgy, mint amikor még a régi lemezek füzeteit olvastam.
Hát, én már nem is olvasok. A látásomnak reszeltek, úgyhogy nemigen fárasztom magam azzal, hogy kisilabizáljam a mikroszkopikus feliratokat. Csak ha abszolút életbevágó információt keresek, akkor nyúlok a szemüvegért, és meresztem a szemem a borítóra. Szeretem viszont a CD-t azért, mert praktikus, és az én fülemnek jobban is szól, mint a bakelit, ugyanis világ életemben utáltam az utóbbi összepréselt dinamikus tartományát és a beszűrődő apró ropogást.

Mikor adták elő először "komolyzenei" szerzeményedet?
Az első előadás még a Mount St. Mary gimiben volt, 1962-ben.

Milyen alkalomból?
300 dollárért összehoztam egy középiskolai zenekart, és megcsináltuk ezt a kis koncertet. Talán még száz ember sem jött össze, de a KPFK felvette, és sugározta is az anyagot. Tavaly egy angol srác, aki valahogy szerzett róla egy felvételt, elküldte nekem kazettán, de nem fárasztottam magam a meghallgatásával.

Félsz meghallgatni?
Nem. Nade figyelj: az időigényes dolgokat be kell tudni osztani. A zenehallgatás időigényes foglalatosság. A számítógépre anyagokat másolni is időigényes, márpedig én nagyon ügyelek arra, mire mennyi időt szánjak, úgyhogy a szabadidős zenehallgatást igyekszem korlátozni, a munkára és új anyagok előállítására pedig annyi időt fordítok, amennyit csak tudok.

Amikor a pályafutásod indult, akkor sokkal inkább az ún. "komolyzenére" koncentráltál, mint arra, hogy rock and roll-sztár legyél.
Noha végzős évemben volt egy rock and roll zenekarom, az érettségi évével, '58-cal bezárólag még egyetlen rockszámot sem írtam. Huszonéves koromig nem írtam semmiféle rock and roll-dolgot. Minden addig írt szerzeményem kamarazenei vagy nagyzenekari mű volt, és a Mount St. Mary-beli koncertig az összes előadatlan maradt.

Ezek a művek úgy szóltak, ahogyan azt az ilyesmitől elvárják?
Á, dehogy. Csupa különcség, strukturált furcsaság volt.

Eleve így kezdted, s ahogy múltak az évek, mindez csak fokozódott.
Igen. A koncerten például szalagra rögzített hangokat is használtunk. Elektronikus zenét vágtam össze, s minden darabban felhangzott a monó hangszórókból kiszűrődő, nyávogó kis Wollensak magnó hangja, aminek elvileg el kellett volna vegyülnie az akusztikus hangszerek hangjával. Aztán voltak rögtönzött részek is, meg egy csomó más kísérleti eljárás.

Varese nem csinált ilyesmit. Akkoriban ki volt rád hatással?
Addigra már hallottam Stockhausent. Már Boulezt is hallottam. A zenei horizontom már jóval az első Varese-albumon túl terjedt, és ez óriási szó, hiszen Lancaster-ben (Kalifornia) éltem, és onnan próbáltam hozzájutni ezekhez a dolgokhoz. Na ezt képzeld el. A Varese-lemezt ugyanis még akkor szereztem, amikor San Diegóban jártam a középiskolába. Ahogy azonban Lancasterbe költöztünk, teljesen elszigetelődtem. Mi szegények voltunk, az albumok meg drágák, úgyhogy ha az ember egy csomó pénzt befektetett az ilyesfajta hangzóanyagba, hát apám, akkor minimum ronggyá hallgatta. Meg kellett térülnie a belé ölt kicseszett sok pénznek. Úgyhogy a zenei műveltségem a nagy, 12 inches bakelitlemezek borítóinak hátoldalán olvasottakból származik. A legtöbb lemeznek igen hasznos borítószövegei voltak.

A saját pénzedből vetted őket?
Volt egy kis zsebpénzem, félreraktam, és így meg tudtam venni a lemezeket. Túl nagyok voltak ahhoz, hogy ellophassam őket. Bárcsak Stockhausent kiadták volna kislemezen is!

Akkor jóval korábban kiművelődtél volna.
Naná. Ha tartottak volna kislemezen is ilyesmit, merthogy az pont gatyába vagy dzsekibe dugható méretű volt. A rythm and blues kislemezgyűjteményem talán 3%-a származott illegális forrásból, a nagylemezek közül viszont egy sem.

Én Kansasban nőttem fel, emlékszem, gyerekkoromban hallottam Sosztakovicsot, és nagyon tetszett, de Varese vagy Stockhausen egyáltalán nem volt a lemezboltban. Mintahogy fekete zene sem a rádió műsorán.
Mindezen dolgok ártalmasak lehetnek a kiskorúak tudata számára. A Kansashoz hasonló államokban alighanem halálbüntetés jár az ilyen lemezek terjesztéséért.

A középkorban betiltották a terc hangközt, mert túlságosan gyönyörűnek tartották, s így azt gondolták, hogy az ördögtől származik. Később a bővített negyed lett verboten, mivel az az ördög hírnöke volt. A Délen pedig, mikor Robert Johnson nyúzta a gitárját, a blues lett az "ördöggel cimborálás" szinonímája. Mi lehet az, amit ilyen ijesztőnek találnak az emberek a zenében?
Emlékezz csak, kik írnak ilyet. Az itt a kérdés, hogy ha valaki zenéről ír, miért kell mindjárt belerángatnia az ördögöt?

Ezt kérdezem én is.
Ez nem annyira a zenehallgatókra, mint inkább a zenei szakírókra jellemző, mivel az ő céljuk önmaguk előtérbe helyezése. Egyetlen oka van annak, hogy írnak: írónak gondolják magukat, és azt akarják, hogy mások is figyeljenek arra, amit írnak. Létük alapjait sújtó csapás, hogy olyanokról kell írniuk, akik azt csinálják, amire ők nem képesek. úgy összegezném a véleményemet a zene világában ténykedő kritikusok legnagyobb részéről írjanak bár rockról, vagy bármi másról -, hogy csak az a fontos számukra, milyen okos a cikkük. Egy csomó ember kényszerből választja a rock and roll kritikát; legalább ezen a téren lehetőség nyílik számukra, hogy megéljenek, mivel halál biztosan képtelenek bármi mást csinálni. úgyhogy nem lep meg, ha a zenei kritikákban gyakran lehet az ördögre történő utalásokat találni. A másik, amit a régi korok zenei íróiról meg kell jegyezni: az írástudók roppant szűk közönség számára dolgoztak, hiszen akkoriban nem mindenki tudott olvasni. Aki tudott, az az egyházhoz vagy a nemességhez tartozott, márpedig nekik igazán volt elszámolnivalójuk az ördöggel, hiszen ők maguk találták ki a kurafit, hogy a krumplizabálók nyugton maradjanak!

Kent Nagano azt mondta, hogy állandóan vitáztok a művészet és szórakoztatás témájáról. Azt mondja, te abban hiszel, hogy a művészetnek szórakoztatónak kell lennie, míg ő úgy érzi, a művészet valami több is lehet, mint puszta szórakoztatás.
Nos, valóban nem értem, miként gondolhatnak egyesek a múvészetre úgy, mint a szórakoztatás ellenszerére, aminek nem szabadna élvezhető élményt okoznia. Mi baj van a szórakoztatással? Úgy értem, a művészetre mint egyfajta büntetésre gondolni ez úgy hangzik, mintha az East Village-ből származna...

Talán a sznobizmus megnyilvánulása?
Nem tudom, van-e értelme ezt a kategóriát használnom, mivel éppenséggel az a véleményem, hogy a sznobéria mindenütt jelen van. Minden egyes társadalmi csoportnak megvan a maga sznobizmusa. Nem a cilinder és a csokornyakkendő teszi a sznobot. Egy kamionsofőr is lehet sznob. Mindig lehet találni valakit, aki nem illik a képbe. Mindig lehet találni valakit, akit lenézhetünk, vagy aki kívül áll a saját kis királyságunkon. Úgyhogy nem hiszem, hogy leszólni valamit, vagy idegenkedésünk kifejezésére sznobnak titulálni kiváló módja lenne az érvelésnek. Számomra furcsa a gondolat, hogy minél fárasztóbb valami, annál művészibb is egyben hogy a legrondább kép lenne a legművészibb. Mit jelentsen ez? Kinek kell ez a szar? Legyen bármilyen nagyszerűen kivitelezve, egy végeérhetetlen, nyomasztó kompozíció... üljem végig csak azért, mert valaki művészinek nyilvánította, vagy inkább azért hallgassak valamit, mert tetszik?

Akkor te azzal sem értesz egyet, hogy a művész úgymond nagyobb ember, mint mások?
Nem, nem gondolom, hogy nagyobb. De minden bizonnyal más.

Mit értesz ezen?
Csak annyit, hogy más dolog zenedarabot írni, mint fedezetlen csekket kiadni, jóllehet mindkettő lehet többé-kevésbé kreatív foglalatosság. Kreatív emberekkel időről-időre talán megesik, hogy fedezetlen csekket állítanak ki, de a képviselőházi emberek meglehetősen ritkán írnak szonátákat.