A "GEE I LIKE Your Pants”-ben van néhány szokatlan tempóváltás egyes ütemeken belül.
27 hatvannegyedes hang szerepel három negyed helyén.

Ha te kapnál valakitől egy ilyen hangcsoportokkal teli kottát, mit reagálnál rá?
Talán azt, hogy „hé, de jó!”

NON-FOODS - Coming To Grips With Polyrhythms - Guitar Player, 1983 April

Nem jelentene számodra nehézséget?

De biztosan. Ez csak egy titokzatos hemiola, de ami az igazán csodálatos benne az az, hogy pont az ütem végére fejeztük be. Egy, ké, há, négy, egy – és itt tér vissza, a második ütem hangsúlyára.

Mindenki meg tudja csinálni ha akarja. A kérdés csak az, hogy rászánja-e az időt hogy megtanulja hogy hogyan. Persze aztán ha megcsináltad, kinek lehet vele villogni? Lenyomod a barátnődnek, hogy „hé, 27 hang van három negyed helyén!” Ő meg majd visszaszól: „Nagy szám! De minek?” Mikor az emberek meghallják ezt, nem fogják megmondani hogy itt 27 van 3 felett, csak annyit tudnak hogy másképp hangzik.

Mivel magyarázod, hogy az emberek nem értik az ilyen jellegű zenei komplexitásokat?

Az emberek többsége csak egyfajta spektrumú zenével találkozik. Ez az egyetlen amit hallanak, ez az amit tanulnak. Az iskolai zenetanítás lényege a sima le-föl. Tudod: egy, két, há, négy, egy, két, há. Teljesen szögletes, teljesen unalmas. Egy párhuzam: a matematika birodalmában az összeadáson és kivonáson túl is van valami – egy teljes univerzum. Ugyanígy a zenében. Az iskolákban tanított zene - különösen ritmikai szempontból - soha nem megy túl a hozzáadásnál és sokszorozásnál. Nem hinném hogy ennél bármikor is túllép. Nincs semmi algebra. Biztos hogy nincs semmi fizika, és nincs kalkulus vagy trigonometria. Nincs semmi érdekes abban a zenei ritmusvilágban amit az iskolában tanítanak. Az akadémikus gondolkodás nagy része nem is vesz tudomást a másféle ritmikai megközelítésről – nem csak az enyémről, de bárkiéről aki poliritmiákban gondolkodik. Nem vesznek tudomást róla, mert egy klasszikus intézmény repertoárjának zöméhez nem kell semmi ilyesmit játszani, ezért arra koncentrálnak aminek majd hasznát veszik akkor, amikor zenekari állást kapnak hogy Beethoven Ötödikjét játszhassák majd egész életükben. A másfajta zene előadásai ezért nagyon specializáltak. Csak kevés ember képes ténylegesen így számolni és így csinálni.

De nem gondolod ez egy kicsit extrém?

Nem, egyáltalán nem extrém. Szerintem nagyon is természetes. Szerintem ami az akadémikus zenei közösségben történt, az a nagyon reakciós. Ez a fajta zene nekem természetes és mai. Nem erőltetetten kortárs, csak természetesen friss. A legtöbb egyéb dolog meg nagyon korlátolt szerintem.

Mondjuk ki nyíltan: a kortárs zene egyik problémája a harmóniák disszonanciája. Ez borítja ki a legtöbb hallgatót. A ritmus viszont soha nem igazán zavarta az embereket. Meghallgathatsz afrikai dobosokat mindenféle poliritmikus világgal és anélkül tudod élvezni, hogy értenéd a kultúrát vagy tudnád hogy miért ilyen. Sokfajta ritmikus felépítésű zenéket hallgathatsz, amíg a harmóniai és dallami tartalom valamennyire közeli ahhoz amit a fülünk megszokott. Amíg egyre disszonánsabb nem lesz – a negyedhangokat már nem túl nagy élvezet hallgatni a föléjük kerülő disszonáns akkordokkal; viszont ha van egy diatonikus vagy akár egy bitonális alap ami valami komplikált ritmikai cuccot kap, nincs ok rá hogy az emberek széles rétegeinek miért ne lehetne vonzó. Az emberek szeretik a ritmust. Na most hogy működik-e a ritmus: azon múlik hogy az emberek akik játsszák azok jól játsszák-e. Van a világon egy kvintuplet nevű dolog, amit ha rosszul játszanak akkor nem fogjuk hallani az ötöt az akárhány hangjegy helyén aminek a helyén szerepel. Nem fog lenyűgözni a kvintuplet mikor bénán játsszák. Egy igazán jó ötös egy igazán jó négyes felett viszont marha jól szól. Együtt pedig egy új ritmust hoznak létre – létrejön a ritmikai különbség hangszín.

Tudnád ezt valahogy illusztrálni?

Rajzoljunk 15 pontot egy papírra:

Rajzoljunk szárakat minden ötödikre fölül, és minden harmadikra alul, és látni fogjuk az ’öt a három alatt’ hatást:

Ha most megnézzük, milyen kombinációt adnak ki ezek a ritmikai közök, látszik hogy egy újabb ritmus keletkezik:

Ez már nem olyan mint a ’három a kettő felett’ – ha hármat játszunk az öt felett, akkor már egy újabb ritmus jelenik meg. Egy másik ritmus jelenik meg, amint bármit csinálsz bármi felett. Ha egy srác pontosan 4/4-ben játszik és másvalaki ezalatt kilencet üt, egy újabb ritmust fogunk kapni. Aztán ha az egyikük játssza a kilenc ütést de a kettes számú fickó már nem játssza alatta az ütem négy hangját, a másik ritmus attól még érződni fog. Ez pedig a különbség hangnem, a titokzatos hangnem. Tudod hogy ott van, a lábad dobog rá, és bár a zenész nem játssza a négy ütést, a lábad mégis dobogja a darab alaplüktetését. Van egy belső óránk ami megmondja: „4/4-ben vagyunk” – tehát ha valaki ezalatt kilencet játszik, belül a testedben pedig hallod a különbséget, ami komoly része az ilyen fajta ritmus izgalmának. Tudod, a különbség – aközött amit hallasz és aközött amire számít a füled – hozza létre az izgalmat. De vissza a földre: ha 4/4-ben dobogunk a lábunkkal, mi abban a pláne? Egy induló, egy polka. Akármi is, nem olyan érdekes mint azokat a másikakat hallani egy érzékelt ritmus felett.