Zeneszerző,

humorérzékkel

• A szöveg forrása a www.vh1.com azóta teljesen átírt életrajza, fordította és kiegészítésekkel ellátta Ungawwa, átdolgozta mB.

Frank Vincent Zappa 1940. december 21-én született Baltimore-ban (Maryland állam). Szülei másodgenerációs szicíliai, illetve görög, arab és francia származású amerikaiak voltak; apja spanyolgitáron játszott. Miután a család Kaliforniába költözött, a 12 éves Frank a dobolás iránt kezdett érdeklődni, és Montereyben, egy nyári iskolában zenekari ütősjátékot tanult. Zenei tanulmányai ezenkívül a középiskolában egyfajta fegyelmi büntetésből hallgatott, általa meglehetősen unalmasnak bélyegzett összhangzattan-órákból álltak, amivel párhuzamosan már zenekari darabokat kezdett írni zenészekre, zörejekre és magnetofonra. Ezek egyetlen előadást értek meg (1962-ben), de azt a helyi rádióadó is felvette és sugározta. Ezután dobolt egy Ramblers nevű helyi R&B bandában, majd Lancasterbe költözésük után megalakította a Black-Outs nevű együttest, ebben fehér és afro-amerikai zenészek egyaránt helyet kaptak. A kortárs avantgarde zeneszerző, Edgar Varèse Ionisation című műve már korán felkeltette érdeklődését a bonyoloult ritmikai kísérletek iránt, ez a vonzalom élete végéig elkísérte. Az elektromos gitár is lenyűgözte, R&B lemezeket kezdett gyűjteni, melyeken gitárszólók voltak hallhatók: "Howlin" Wolf, Hubert Sumlin, Muddy Waters, Johhny "Guitar" Watson és Clarence "Gatemouth" Brown voltak a kedvencei. Ilyen irányú érdeklődését Don Van Vliet nevű osztálytársa is osztotta, ő később Captain Beefheart, azaz Ökörszív Kapitány néven lett ismert.

1964-ben Zappa, aki akkoriban doo-wop slágerparódiákat és B-kategóriás filmek zenéit komponálta, csatlakozott egy helyi, Soul Giants nevű R&B-formációhoz, tagjai az énekes Ray Collins, a basszusgitáros Roy Estrada és a dobos Jimmy Carl Black voltak. A nevüket Mothersre változtatta, ehhez később lemeztársaságuk, a Verve követelésére az "Of Invention" jelzőt illesztették. A gitárosok jöttek-mentek, többek között Alice Stuart és Henry Vestine is játszott velük, végül Elliot Ingber csatlakozott hozzájuk. 1966-ban jelent meg a Mothers of Invention nagyszerű, dupla bemutatkozó albuma, a Freak Out!, a producere a többek között Cecil Tylor, John Coltrane és Bob Dylan lemezeit is jegyző, afro-amerikai Tom Wilson volt. A lemez vad ütőshangszer-szólamokat, vitriolos protest-dalt (Trouble Every Day) és számos olyan apró részletet (borítószövegek, paródiák, a csomagolás viccei) tartalmazott, ami egyből kultuszt teremtett körülöttük. A Mothers zeneileg is képzett együttes volt, Zappa eklektikus és ötletdús képzeletének kifinomult eszköze.

Turnék és albumok követték egymást a következő években, utóbbiak közül megemlítendő az Absolutely Free, a (szóló) Lumpy Gravy és a We're Only In It For The Money, a hippi-világ, és Amerikának a jelenségre adott reakcióinak maró szatírája (az album eredeti, megjelenés előtt letiltott borítója a Beatles Sgt. Pepper-lemezének brilliáns paródiája). Az együttes nevezetes Royal Albert Hall-beli fellépését néhány eszelős, rockzenében addig ritkán hallhatóan bonyolult hangszerelésű és dallamvezetésű zenékkel (Dog Breath, Pound For A Brown, King Kong) az Uncle Meat című lemez örökíti meg. A Cruising With Ruben & The Jets a fentiekkel szöges ellentétben egy remekbeszabott tisztelgés a doo-wop korszak előtt.

A brit rajongókat különösen a Hot Rats, Zappa szólólemeze hozta lázba, falrengető jazz-rockjával, sistergő gitárszólóival, az extravagáns, és talán máig Zappa legnagyobb "slágerének" számító Peaches En Regaliával és Captain Beefheart énekével a Willie The Pimpben. A korszak érdekes színfoltja Don "Sugarcane" Harris több lemezen is hallható, bluesos-dögös hegedűjátéka.

Collins 1968-ban elhagyta a zenekart, és a következő év augusztusában a Mothers Of Invention fel is oszlott, de még az ő nevük alatt jelent meg a remek Burnt Weeny Sandwich, ami tiszteletteljes Sztravinszkij-paródiát (Igor's Boogie), vicces feldolgozást (WPLJ), mulatságosan elhangolt zenekari darabokat és a fúziós korszakot megelőlegező, nagylélegzetű szólókat egyaránt tartalmazott. Az Uncle Meat és a Hot Rats lemezeket már Zappa saját, Bizarre Records elnevezésű lemeztársasága jelentette meg, mely párjával, a Straight Records-szal együtt további, nagyra értékelt, ám kereskedelmi bukással járó lemezekkel jelentkezett. Zappa segítségével jutottak lemezhez olyan alkotók, mint a GTO (azaz Girls Together Outrageously), Larry "Wild Man" Fischer, Alice Cooper és Tim Buckley, de Captain Beefheart alapműnek számító, Zappa produceri munkájával készült Trout Mask Replica lemeze is a Straight Recordsnál jelent meg. Ekkoriban csatlakozott Zappához a 200 Motels című film és három további lemez erejéig Mark Volman és Howard Kaylan (született Kaplan), más néven Flo & Eddie, akik fajsúlyosabb hírnévre vágytak, mint amit az őket híressé tevő korábbi együttesük, a Turtles biztosítani tudott. Az újra Mothersnek elnevezett együttes további tagjai: George Duke játszott billentyűs hangszereken (és néha harsonán), Ian Underwood zongorán és szaxofonon, Aynsley Dunbar dobolt, Jeff Simmons énekekelt és basszusgitározott. Az 1971-ben megjelent Fillmore East-album szándékosan botrányos dolgokat is tartalmazott, amik aztán egyből kiváltották a konzervatív hallgatók kritikáját.

1971 Zappa számára nem bizonyult szerencsés évnek: december 4-én a Montreux Kaszinóban adott koncertjük során leégett az együttes teljes felszerelése (ezt a Deep Purple örökítette meg a Smoke On The Water című dalában), hat nappal később pedig a londoni Rainbow színházban adott koncertjük során Zappát a színpadról a zenekari árokba lökte egy zavarodott hallgatója, aminek következtében megsérült a gégéje (s így hangja egy tercet mélyült) és a gerince is, ezért majd egy évre tolószékbe kényszerült. 1972. során fantasztikus nagyzenekari-fúziós zenét komponált: a Waka/Jawaka és a The Grand Wazoo lemezeken a legjobb nyugati parti stúdiózenészekkel dolgozott. Ezeket a remek zenészeket mindazonáltal unalmas útitársnak találta, így hát "jazztett"-jét később elektromosan erősített zenekarra cserélte.

Az Over-Nite Sensation fúziós darabokat, érzéki szöveget és sodró ritmusokat hozott, élőben pedig a jazzes szvingnek és a sokrétű, telt hangzású rocknak olyan keverékét adták elő, aminek megvalósítására (kortárszenei érdeklődésének is hála) talán csak Zappa lehetett képes. Ennek a korszaknak ragyogó zenésze volt a sokoldalú énekes-fuvolás-szaxofonos-gitáros és minden viccre kapható frontember, Napoleon Murphy Brock; a virtuóz ütőhangszeres, Ruth Underwood; a King Kong-projekt hegedűse, Jean-Luc Ponty; valamint a billentyűs George Duke, akinek jellegzetesen fátyolos énekhangját Zappa fedezte fel és használta ki először. Az Apostrophe(') című lemez Zappát (a Lord Buckley-féle hagyomány örököseként) mint mesemondót állította elénk, a címadó szerzeményben pedig Jack Bruce-szal jammelt: az album a Billboard listáján a 10. helyig jutott 1974-ben.

A Roxy & Elsewhere lemez élőben mutatta be ezt a felállást, mindent átható, nagyszerű humorral, valamint ördögien bonyolult szerzeményekkel - Echidna's Arf (Of You), Be-Bop Tango. A One Size Fits All-on, ezen a mestermunkán Zappa különleges, többszólamú textúrákat épített fel. Az Andy című dal a B-filmekben szereplő cowboyokról szól, a Florentine Pogen és az Inca Roads pedig igen összetett és nagyon "zappás" darabok.

1975-ben Captain Beefheart a korábbi nézeteltérések ellenére újra csatlakozott Zappához egy turné erejéig - egyesítette őket az USA-nak a saját kétszáz éves évfordulóján érzett önelégültségétől való undor. Az 1976-os Zoot Allures főleg az akkori dobosával, Terry Bozzióval való együttműködésére épült, a legtöbb szólamot maga Zappa játszotta fel. Azzal kísérletezett itt, amit ő maga "xenochronicitás"-nak nevezett, és melynek izgalmas eredménye például a Friendly Little Finger c. szám (a technika egymástól teljesen függetlenül rögzített zenedarabok kombinálását jelenti, ami nem-szinkronizált zenét eredményez).

Az 1976-os New Yorki-i koncertjei során az őrjöngő közönség az ördögi találkozásokról és az egyedülállók szórakozóhelyeiről szóló történeteknek és a Becker-fivérek ragyogó virtuozitásának tapsolt (ahogyan az a Zappa in New Yorkon hallható). A lemez Zappának a Warner Brothers Records-szal történő szakítása nyomán látott napvilágot, három további csodálatos, nagyrészt instrumentális albummal együtt, amelyek általa "nem engedélyezett" borítókkal jelentek meg (s amiket később érdekes módon a CD-újrakiadáskor Zappa mégis megtartott): a Studio Tanről, a Sleep Dirtről és az Orchestral Favouritesről van szó. A punkzenétől elszállt rockzenei sajtó nem tudott mit kezdeni a Rózsa Miklós-paródiának is felfogható zenével, a fúziós jazz és a képregények világának keresztezésével, a rock 'n' roll hisztéria kigúnyolásával vagy a huszonegyedik század zenéjének megsejtetésével. Nem zavartatva magát attól, hogy még mindig hippinek tartják (ami amúgy soha nem volt - már a We're Only In It For The Money-ban kimondta a végső szót a Szeretet Nyaráról, miközben az még javában tartott!), Zappa folytatta a turnézást.

Gitárjátéka új dimenziók felé nyílt meg: az 1979-es Sheik Yerboutin hallható Yo' Mama megsejtette az elkövetkező extravaganciákat. Ike Willis személyében Zappa megtalálta azt az énekest, aki megértette, hogy az intim érzelmi kötődésnek és az ironikus távolságtartásnak milyen keverékét kívánja, és ezt bőségesen meg is mutathatta a három részes Joe's Garage című lemezen. A 70-es évek közepén a filozófiai elméletek és a zenekari mókák iránti érdeklődését a zene fokozódó politikussága váltotta fel. A Tinseltown Rebellion és a You Are What You Is a fundamentalista jobboldal térnyeréséhez fűzött megjegyzéseket, s nem mellesleg olyan nagyszerű zenészek játékát élvezhetjük rajtuk, mint Ruth Underwood méltó utódja, az ütős Ed Mann, a "mindent lejátszó", és Zappa legbonyolultabb zenei elképzelésit is könnyedén kottába író Stevie Vai, valamint az énekesként Zappa őrültségeiben méltó társ billentyűsök, Tommy Mars és Robert Martin. 1982-es év slágere a (Grammy-díjra is jelölt) Valley Girl lett, ebben Zappa lánya, Moon Unit parodizálta a pénzes hollywoodi csemeték beszédmódját. Ugyanebben az évben szervezett egy koncertet New Yorkban Varèse zenéjének előadására. A Ship Arriving Too Late To Save A Drowning Witch címadó szerzeményének tanúsága szerint Zappa nem veszítette el érdeklődését az összetett zenék komponálása iránt, amit 1983-ban megerősített a London Symphony Orchestrával felvett komoly zenekari darabok kiadásának sorozata. 1984-ben különösen termékeny volt: a neves francia zeneszerző, Pierre Boulez Zappa szerzeményeit vezényelte a The Perfect Strangers-ön, kiadta a Them Or Us-t, egy olyan rocklemezt, mely tovább fokozta brutálisan inventív gitárjátékának hatását, de ebben az évben jelentette meg a Thing-Fish című, az AIDS-szel, a homofóbiával és a rasszizmussal foglalkozó "Broadway-musicalt", továbbá előásott egy Francesco Zappa nevű, tizennyolcadik századi zeneszerzőt, és szerzeményeit Synclavier-rel rögzítette.

Grammy jelölések

• "A legjobb férfi rockénekes", 1980: "Dancin' Fool" (Sheik Yerbouti)
• "A legjobb instrumentális rock előadás", 1980: "Rat Tomago" (Sheik Yerbouti);
• "A legjobb rock énekes duó", 1982: "Valley Girl"
• "A legjobb új klasszikuszenei kompozíció", 1985: a The Perfect Stranger album;
• "A legjobb instrumentális rock előadás", 1989: Guitar;
• "Best Musical Cast Show Album", 1990: Broadway the Hard Way;

Grammy-díjak

• "A legjobb instrumentális rock előadás", 1988: Jazz from Hell;
• "A legjobb albumborító - díszdoboz", 1995: Civilization Phaze III;
• "Grammy életműdíj" (posztumusz), 1997;

Hall of Fame

• Beiktatás a "Rock 'N Roll hírességek csarnokába", 1994;

Mások díjai Frank Zappa zenéjével

• "A legjobb instrumentális rock előadás", 1993: "Sofa" - Steve Vai ("Zappa's Universe");
• "A legjobb instrumentális rock előadás", 2009: "Peaches", Zappa Plays Zappa;

A következő évben megjelentetett Does Humor Belong In Music? és a Meets The Mothers Of Prevention az Amerikában erőre kapó cenzúrabizottságok ténykedésére adott hatásos választ. A Jazz From Hell synclavier-darabjai a kísérletező kedvű, amerikai származású Conlon Nancarrow gépzongorára írt műveiből merítettek ihletet - ezt Zappa hangminták alkalmazásával és szédítő, "ember által lejátszhatatlan" ritmikai orgiával fejelte meg. Művei '80-as évekbeli áradatából feltétlenül megemlítendő még a Shut Up And Play Your Guitar vakmerő, tripla (!) gitár-szólólemez formájában megjelent gyűjteménye, aminek folytatása is akadt a Guitar és a Trance-Fusion c. lemezek formájában.

1988-ban Zappa következő hatalmas terveként összeállt 12 tagú együttese többek között feldolgozásokat, instrumentális darabokat és új, politikus dalokat játszott (lásd: Broadway The Hard Way, a The Best Band You Never Heard In Your Life és a Make A Jazz Noise Here). Három hónapnyi próba után lélegzetelállító erővel és precizitással szóltak, a felállás ugyanakkos személyi problémák miatt idő előtt felbomlott.

Csehszlovákiában, ahol hosszú időn keresztül a kulturális underground hősének számított, az ország Kulturális Nagykövetének nevezték ki. 1991 júniusában Demszky Gábor meghívására fellépett a Budapesti Búcsún. Ugyanebben az évben bejelentette, hogy a 92-es amerikai elnökválasztás során független jelöltként indulni kíván (és ezért azonnal halálos fenyegetéseket kapott), de novemberben a lánya megerősítette, hogy prosztatarákban szenved.

Utolsó éveiben Zappa megtalálta azt a zenekart, amely végre maradéktalanul képes volt megvalósítani mindazon "komolyzenei" elképzeléseit, amiket az addigi partnerei csak állandó elégedetlensége mellett tudtak megoldani. A németországi székhelyű, soknemzetiségű Ensemble Modern játéka a Yellow Shark című, Zappa életében utoljára megjelent lemezen hallható - felszabadult, örömteli játék a halál árnyékában: a koncertsorozat utolsó állomásairól Zappa fokozódó fájdalmai miatt kénytelen volt hazautazni. 1993. májusában, szemmel láthatóan legyengülve az intenzív kemoterápiás kezeléstől, bejelentette, hogy gyógyíthatatlan, mivel a kór a csontjait is megtámadta. A Playboyban adott nagyszabású interjújában azért még megemlíti, "nem kezdtem el szomorú zenét írni csak azért, mert hamarosan meghalok". Hét hónappal később távozott el.

Halálával életműve ugyanakkor messze nem zárult le, elég talán csak a Civilization: Phaze III című dupla CD-t megemlíteni, mely a szó szoros értelmében 30 éven át készült; legkorábbi hangfelvételei még a 60-as évek végéről származnak, ezeket synclavier-re komponált zenedarabok egészítik ki: mind zeneileg, mind mondandóját tekintve egyfajta összegzésnek tekinthető, hozzátéve, hogy Zappától mi sem állt távolabb, mint a végleges formákba merevülés - nem kétséges, hogy ha élne, nap mint nap újabb meghökkentő gondolatokkal lepné meg a zenei világot. 1995-ben Gail Zappa hozzájárulásával a Rykodisc Records megindította művei újrakiadását - a Zappa család CD-k hangminőségével valamint a terjesztéssel kapcsolatos problémák miatt a teljes katalógust visszavásárolta és nagyrészt újrakeverve 2012-ben ismét megjelentette (a CD-formátum haldoklása miatt a lépés helyességét bár sokan megkérdőjelezték, de az új kiadások kiemelkedő, az eredeti vinil-megjelenésekhez méltó megszólalását egyöntetű elismerés fogadta világszerte). Kisebb-nagyobb kiadásokkal, de kiadatlan (többnyire koncert-) felvételeket is megjelentetnek a Vaulternative vagy a Road Tapes sorozatban.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Zappa munkássága során mindvégig perfekcionistának bizonyult, aki a zenészektől és a zenei rögzítéstechnikáktól egyaránt a legmagasabb minőséget követelte meg. Az újrakiadott CD-ken megmutatkozik az eredeti mesterszalagok kiemelkedő minősége mellett Zappa idealizmusa. Ma már az is természetes és magától értetődő, hogy korunk nagy gitárjátékosainak egyike volt. Noha életműve egy nagy részét komolytalannak is lehet akár nevezni, az utókor bizonyosan felismeri benne a sokoldalú, komoly zeneszerzőt, a zene mesterét. Ez a zenei lángész soha nem szűnt meg újabb és újabb meglepetéseket okozni, zenészként és zeneszerzőként egyaránt: gigantikus művet hozott létre, ami talán legközelebbi rokona a rock területén Duke Ellington örökségének.

Javára írandó továbbá, hogy mindezt ragyogó humorérzékkel tette.