Mikor és miért kezdett el érdekelni a zenélés?

- Már másfél éves koromtól kezdve játszottam, énekelgettem, táncolgattam... és mindig azt mondogattam, zenész leszek, ha nagy leszek. Még mindig ezt mondom. Soha semmi másra nem gondoltam komolyan, noha nem biztos, hogy ez jó így... bár az én esetemben jó, mivel úgy gondolom, előadónak születtem.

Hány ütőd van?

- Rengeteg ütőm, mindenféle méretben. A nagy, műanyag darabok a kedvenceim.

Mesélj a World Consortról, a Tommy Mars-szal alakított hajdani együttesről.

- Ó - nos, abban az együttesben Tommy Hammond orgonán játszott, Dave, Tommy bátyja basszusozott, Harvey fagotton játszott, Keith mindenféle fúvóson, én pedig dobokon és ütős hangszereken. Régi és új dzsesszt, elektromos zenét, valamint Hindemith-, Bartók- és Zappa-feldolgozásokat játszottunk. Igazán progresszív és kaotikusan felszabadító zene volt, éppen a 73-as évnek megfelelő.

Hogyan történt első találkozásod Frankkel?

- Frankkel egy Sunset Boulevard mögötti sétányon találkoztam, 75-ban arrafelé volt a stúdiója. Tanárom és barátom, Joe Bergamo egy kamaradarabot (Zappáét) próbált ott - és egyszer csak Frank sétált be, a hóna alatt egy nagy halom kottával, szia, mondta, egy hatalmas mosoly kíséretében. Azt hiszem, Frank imádott ismeretlen emberekkel találkozni, főleg zenészekkel. "Tyű, találkoztam Frank Zappával...", gondoltam, de mivel korábban Keith Moonnal is álltam már együtt egy Record Plant-i piszoárnál, addigra már hozzászoktam, milyen érzés sztárok közelében lenni. De Frankre természetesen mint zenei lángelmére és ihletforrásra tekintettem. Legközelebb 1977. áprilisában találkoztam vele, mikor Johnnal és Ruth-szal együtt vettük fel a Black Page-et.

Mit gondolsz, milyen tanulmányok és tapasztalatok segítettek leginkább abban, hogy felléphettél a koncerten, és játszhattad Zappa zenéjét?

- Azt hiszem, először is a Dél-Indiai dobolás tanulmányozása, a karnatikus zene. Évekig tanultam mridangamon és kandzsirán játszani, 18 éves koromtól kezdve. Az ezekben használt ritmikai szerkezetek mind poliritmikus-polimetrikus képletek. 3:4, 5:3, 5:4, satöbbi, a játékosnak meg kell tanulnia voltaképpen 2-3 különböző ütemet és mellékszólamot egyszerre hozni. Az ezen a téren végzett tanulmányaim egybeestek ez eredeti Mahavishnu Orchestra korával, akiknek a zenéje szintén az indiai ritmikus és modális struktúrákból származott - úgyhogy az a korszak egy nagyon intenzív időszak volt, meg kellett tanulni elgondolni, érezni, lejátszani mindent - kivéve a 4/4-et! Másodsorban Lou Harrison és John Cage zenéjét említeném, melyben változatos hangszerösszeállítás és (megintcsak) különös ütemek és ritmusok fordulnak elő - 7/9, ilyesmi. Mindezekre az élményekre barátom és mentorom, John Bergamo ösztönzésével és irányításával tettem szert - ő volt az is, aki bemutatott Franknek. John mesteri zenész és tanár, szó szerint zenészek százait segítette abban, hogy megtalálják a nekik való zenét. Végül a nagy ütősjátékos elődöket említeném - Milt Jacksont, Bobby Hutchersont, Dave Samulest, Emil Richardsot, Gary Burtont, na és persze Ruth Underwoodot.

Voltaképp Ruth Underwoodtól örökölted a posztodat, nem?

- Ruth nevében nem tudok ugyan nyilatkozni, de végülis így volt. Valóban Ruth hívott fel egy éjszaka azzal, hogy nem ismerek-e egy jó billentyűs játékost - Frank éppen keresett, de nem talált valami érdekes embert. Tommy (Mars) éppen akkoriban költözött Kaliforniába, úgyhogy mondtam is, abszolút tudom ajánlani a srácot a koncertre - Ruth azt mondta, AZONNAL hívjam fel Franket (éppen éjfél volt) - úgyhogy fel is hívtam - három órával később pedig fel voltam véve a bandába. Mikor másnap felhívtam Rutht, hogy ezt elmondjam, kissé ijedten válaszolta, "tudtam, hogy így lesz"... de igazán sagítőkész és nagylelkű volt. Már évekkel azelőtt kilépett az együttesből, de ha nem tett volna így, biztosan ő játszott volna a koncerten. De azt hiszem, ennek ellenére érthető, ha ragaszkodott hozzájuk. Rengeteget számított nekem az ő beleegyezése. Később, 77. nyarán, az volt az érzésem, hogy egyszerűen nem tudok ráérezni valami kritikus részletre azzal kapcsolatban, hogyan kell Frank zenéjét marimbán lejátszani - Frank valami olyasmit írt, hogy a kezemnek éppen a természetessel ellentétesen kellett volna mozognia. Úgyhogy felhívtam Rutht, átugrottam hozzá, és megnéztem, hogyan játssza a meneteket. Játszott egy kicsit az Inca Roads-ból, egy kicsit a Black Page-ből, és jó sok Bachot is. Nagyon kedves volt Ruthtól, hogy befogadott - tudtam, hogy legalább annyira Frank kedvéért teszi, mint az enyémért - és tényleg sokat segített. Imádom Rutht - egyszerűen imádnivaló! Frank Örökös Lelki Társa, ez látszik rajta.

Hogyan zajlott Franknél az említett meghallgatásod?

- Mikor Ruth felhívott éjfélkor, és aztán én is felhívtam Franket éjfélkor, langyosan érdeklődött csak a billentyűs játékos iránt. Viszont azt mondta: "emlékszem rád - ugorj már át ide, most rögtön." Így is tettem - nagyjából hajnali fél kettőre értem oda. Patrick O'Hearn és Adrian (Belew) is ott volt. Frank pincéje: bársonyvörös falak, tompa, sárga fények, sötét. A gyengén megvilágított helyiség közepén egy marimba állt, zenészállvánnyal. Először is Frank elém rakta a Montana kottáit, és megkért, hogy blattolva játsszam le - meg is tettem, de nem igazán jól. Mindenesetre elég jól ahhoz, gondolom, hogy megmutassam, feltalálom magam. Aztán további részletek és darabok következtek, olyasmi, ami később a Wild Love-ban bukkant fel, aztán Frank felkapta a gitárját, és azt mondta, "na jól van, akkor most riffeket játszom, és te visszajátszod őket a marimbán". Ez egész jól ment. Egész idő alatt azt gondoltam, "Frank számára ez csak szórakozás", mivel mikor hónapokkal korábban a stúdióban a Black Page-et vették fel, egyszer csak váratlanul azt mondta, soha többet nem fog ütősjátékossal turnézni. Na mindegy, Frank megkért, hogy rögtönözzek - szólózgassak, ilyesmi. Pár percig csináltam, aztán Frank azt mondta - "király - akarsz a banda tagja lenni?". "MICSODA?!?", gondoltam - de eldadogtam, hogy "hááát, ja". Zappa már nyújtotta is kezét A Kézfogásra, aztán elsorolta a kötelezettségeket, a fizetést, a munkaidő beosztását, meg az elvárást, miszerint én veszem meg a saját szerkómat - mert amúgy a billentyűsöknek és a gitárosoknak ő vett hangszert -, de hozzátette, neki is van használható cucca... aztán előkapott egy hatos csomag Budweisert a hűtőből, és elüldögéltünk még egy fél órát. Aztán azt mondta, jöjjek kilencre másnap este a továbbiak eltervezése végett, satöbbi. Négy körül értem haza, és arra gondoltam, "anyám, micsoda nap".

Élvezted a Sy Borgot játszani Warrennel?

- Frank megkért, tanítsam meg Warrennek a Sy Borg-hangot (ez 4 másodpercet vett igénybe), aztán felmondtuk közösen a Sy Borg Kiáltványt - ez persze nagyon vicces volt. Akkorra már Frank minden műve nagyon vicces volt and Frank was making shit up left and right as icing for his sonic comedy-cake.

Milyen volt az LSO-kaland 83-ban?

- Nagyszerű! Az üstdobos egy órán keresztül magyarázta az üstdob működésének mechanizmusát és a hangolását, ami a legszakszerűbb magyarázat volt, amit valaha hallottam. Különösen jól jöttem ki ebből a tanulásból, ha meggondolom, hogy igazából nem is vagyok üstdobjátékos. A rézfúvósok szkeptikusak voltak, nem igazán voltak elragadtatva az egész dolog ötletétől. Frank és Mark Pinske egy egészen durva és újszerű mikrofonozási eljárást fejlesztettek (és kísérleteztek) ki, megalkották azokat a különös mikrofonozott üvegpaneleket, amik az emberek feje fölött lebegtek. Viszont nagyon jól szóltak, főleg, ha meggondoljuk, hogy a felvételeket egy korai digitális berendezéssel rögzítették. A zenekar nem volt hozzászokva az ilyen bonyolult, és otthoni gyakorlást is igénylő zenéhez - morogtak is, ami persze bosszantotta Franket, hiszen végső soron ő fizette a cehhet. Igazán furcsa volt kezdetben az együttes dolgait (például a Strictly Genteelt) játszani az LSO-val - hozzászoktunk, milyen NAGY. De a zenekar igazán nagyszerű volt, és azt hiszem, végül Frank is boldog volt.

Mit gondolsz, minek köszönhető, hogy ilyen sokáig dolgoztál vele - csak Ike Willis közelít meg, ami az együtt töltött idő hosszúságát illeti!

- Zappa és én mély, ki nem mondott vonzódást éreztünk egymás iránt. Ez az igazság, kezdettől fogva egészen a végéig így volt.

De hová tűntél 84-ben?

- A Shadowfax-szel koncerteztem egy keveset - zenét írtam, tanítottam a Cal Artson, és Los Angelesben is felléptem néha. Elmentem a banda Palace-beli hollywoodi koncertjére. Jók voltak, de persze úgy éreztem, marimbával jobban szólnának.

Én is így gondolom! Mondj egy pár szót a Flo és Eddie (Mark Volman és Howard Kaylan) részvételével tartott 87-es próbákról.

- Ó jaj... hát erről nincs sok mondandóm. Nem sokáig voltak velünk. Szerintem nehéz lehetett nekik beilleszkedni - a sima tagsághoz túl nagyok voltak, sztárnak meg ott volt Frank, és senki más, ráadásul ő fizetett. Alighanem az első napon szórakoztak a legjobban - ahogy előjöttek a régi, a capella énekelt dalok, Frankkel a mikrofon előtt állva. Klassz volt látni... "Alacsony és bibsi" (na mondhatom) stb. - ugratták egymást, pukkadásig - annyira jó volt Franket így nevetni látni. Aztán, gondolom, beugrott nekik, hogy "az idő kerekét nem lehet visszaforgatni" - aztán leléptek.

Azokat a hangmintákat, amiket a 88-as koncertkörúton használtál (ugatás, bugyogás), te magad készítetted?

- Igen. Én voltam a hangdizájner. Walt Fowler felénekelte az "Aaaaauuuu"-kat, aztán én moduláltam. Bruce adta elő az "Ooooooooeeeeuuuuggg"-okat, amit nem szabad összekeverni Walt "Aaaaaaaahhhh"-jával, vagy "Bep-Bep-Bep"-jével. Ezek a fickók amúgy is ilyen hangokat adnak ki - de mikor meghallottam, összetereltem őket, azzal, hogy "most a mikrofonba kérném". Ike bocsátotta ki a Sam Kinnison Halálsikolyt. Ezek a hangminták annak a turnénak egyfajta azonosítóhangjai lettek. Agónia és Extázis: nevettünk, sírtunk - minden benne van azokban a hangokban. Franknek többnyire tetszettek. Ha nem is mindig.

Emlékszel Dr. Dotra, és a böfögéseire?

- Ő az a marylandi hölgy?

Connecticuti, óriási Zappa-rajongó, és (masseuses to the stars') is. Azt állítja, ő böfög az A Few Moments With Brother A. West-en. A Long Island Dance Ensemble-nak is tagja volt, és Frank legutolsó amerikai koncertjén sárga kötényben jelent meg.

- Hát, nem nagyon emlékszem rá. A böfögések Frank Synclavierjéből származtak, amit csak ritkán használtunk - tudomásom szerint azokat a hangokat Eric Bogosian és Frank North-Carolina-i unokaöccse bocsátották ki, utóbbi kérésre is képes volt szabályozott megaböfögéseket hallatni.

Nem nagyon akarnék időzni a 88-as turné eseményeinél, de képes voltál már azóta visszahallgatni az arról származó felvételeket?

- Nyugodtan időzhetünk 88-nál, engem nem zavar. Nincs semmi köze annak, hogy hallgatok-e Zappa-felvételeket, a 88-as túrához. A Sheik Yerboutit egyszer hallgattam meg. A Joe's Garage-nak csak a feléig jutottam - és aztán soha többet nem hallgattam Zappát, egészen tavalyig, amikoris újra be kellett tanulnom pár dolgot a "Repercussion Unit Zappát Játszik" előadásra. Ennek pedig az az oka, hogy a koncertekről a fejemben élő hangzással egy hangfelvétel soha nem ér fel; továbbá olyan sokat próbáltuk és adtuk elő ezeket a darabokat, hogy egyszerűen csak leülni és meghallgatni őket furcsa és felesleges érzés. Ismerem, hogyan szól a zene, és az bennem mindig ugyanúgy szól.

Vannak terveid egy "Repercussion Unit Zappát Játszik"-CD megjelentetését illetően?

- Jó ötlet!

Tudom, hogy Scott Thunes "sajátos egyéniség", de neked évekig sikerült gond nélkül együtt dolgoznod vele még a Broadway-turné előtt, úgyhogy el tudnád képzelni a vele való munkát a jövőben is?

- Persze! Jó a kapcsolatom Scottal, időnként írogatunk egymásnak. Sokra tartom különleges humorérzékét. Emlékszem a bandában töltött második napjára - Frank általános utasításokat adott, Scott pedig félbeszakította, és hangosan rászólt Tommyra meg rám: "Figyeljetek oda, ez nektek szól!" Akkor még nem ismertem, és azt gondoltam, mi a pöcs? - végülis MI vagyunk az öregek, ő meg csak az újonc. Persze ez roppant arrogáns gondolat volt részemről - aztán ahogy múlt az idő, kezdtem érteni Scott "biztosítótű-az-arcban"-humorát - ha egyszer leesik a tantusz, nagyon vicces: kábé mint a performansz-művészet. Persze, hogy nagyon szívesen játszanék bármikor Scottal. A 88-as turné végeztével sem volt semmilyen rossz érzésem Scottal kapcsolatban. Valahogy tudtam, már akkoriban is, hogy a gondok mélyebben gyökereznek, és súlyosabbak, ártalmasabbak, mint egy szimpla személyes konfliktus. Frank zenekaraiban hagyományosan sok személyes konfliktus volt, Frank paternális-főnöki-hatalmi aurájának kellett közbelépnie, hogy elsimítsa az ellentéteket, és a zenekar továbbléphessen és játszhasson. 88-ban a helyzet úgy festett, mintha maga a bandán ütközött volna ki az a betegség, ami Frank testében lappangott. Ez így elég absztraktul hangzik, és nem is akarnám, hogy valamiféle tiszteletlenséget fejezzen ki - dehát Frank energikus ember volt, 200 %-ot kellett nyújtani ahhoz, hogy a koncertjei sikerüljenek, és teljesüljön az elképzelése. A szó szoros értelmében mindenünket bele kellett adni mindabba, ami Franket jelentette, és abból éltünk, amit ennek fejében Frank visszasugárzott nekünk. Általában így minden jóra fordult. Ám 87-88-ban valami alapvetően elromlott. Senki nem tudta, mi van, nem jött rá, mi folyik, Frank meg szófukar lett. De Scott jó srác, és '88. eredményeképpen mindannyian megváltoztunk.

Nos, mindenesetre mindezen gondok ellenére a banda csodálatosan játszott. Mikor beszéltél utoljára Frankkel?

- Az az érzésem, hogy állandóan hallom Franket. Élénk álmaim vannak minden héten, néha naponta. Jó álmok ezek, zenés álmok - iszonyú jó zenékkel, és azzal a földöntúlian jó érzéssel, hogy Élünk. Nem hülyéskedek, már évek óta tart. Szó szerint azt érzem, hogy beszél hozzám - márpedig az éter igazán jó hely, hogy Frankkel együtt legyek. Fizikai értelemben 88. júniusában, Olaszországban beszéltünk utoljára. '88. után úgy éreztem, hogy ismerjük már egymást, és a minden nehézségen felüli igazságot, és erre, meg a sorsra bíztam, hogy a körülmények alakulása során újra összetalálkozzunk. Folyamatosan rendelkezésére állok, ha a zene, vagy bármi más megkívánja, ez volt a jelszó, mióta Frankkel dolgozni kezdtem - '88. után is sokszor megírtam ezt neki, hogy tudja. Nem vártam választ, nem volt rá szükség. Az elkövetkező, haláláig tartó években felbomlott az első házasságom, minek eredményeképpen teljes letargiába estem a fiam helyzete miatt; még lakásom sem volt egy darabig; négy éven át teljesen szétestem, és képtelen voltam kommunikálni. Éppen, mikor újra megállapodtam, Frank meghalt. Mindez szomorú, de bele kellett törődnöm, hogy így van, és bele is törődtem. Elszomorít, hogy ilyen pusztító betegség kínozta.

Melyik a kedvenc Frank Zappa felvételed?

- Úgy gondolom, minden idők kedvenc száma számomra azok közül, amiken játszom, a Persona Non Grata. Steve Vai átírta Frank poliritmikus szólóinak egyikét (ami szinte lehetetlen mutatvány - de Steve lazán megcsinálta), és én megtanultam eljátszani marimbán. Imádom azt a "védőháló nélkül a kötélen"-hatást, amit a felvétel felidéz. A második talán a Drowning Witch lenne - emlékszem, amint a kontrollszobában hallgattam, igazán jól szólt.

Mi volt a legnehezebb dolog, amit Frank kért tőled - zenei, vagy más ügyben?

- "Más ügyben", időrendi sorrendben:

1. megmondani Franknek, hogy NEM fogok műmelleket és göndör parókát viselni a Baby Snakes-hez. (Azt válaszolta, "na jó, akkor vegyél fel valami furcsát". Mire én: "Már most is olyan cuccokat hordok, amit minden rendes ember furcsának tart." Mire Frank: "Oké, akkor viseld ezt.")
2. kinevezett (kérésem nélkül) Clonemeisternek a '78-79-es együtteshez. Jó munkát végeztem, de nem élveztem, hogy az én felelősségem legyen a fegyelem fenntartása.
3. megmondani Franknek, hogy a '78-as nyári próbák befejeztével nem akarok tovább Clonemeister lenni. (Clonemesiter - a próbák vezetője Zappa távollétében - ford. megj.)

Zenei ügyekben semmi nem tűnt ennyire nehéznek, mert Frank roppant segítőkész volt; "tudom, hogy meg tudod csinálni - úgyhogy gyerünk, csináld meg", ez volt a hozzáállása a dolgokhoz. Ha mégsem tudtam megcsinálni, Frank azt mondta, "most menj gyakorolni, aztán jövő héten gyere vissza, és csináld meg".

Úgy tudom, játszottál Ricky Lee Jones-szal és Mick Karnnal. Kivel még?

- Don Ellis, Repercussion Unit, Mark Isham, Andy Summers, Kenny Loggins, Shadowfax, Bill Bruford, Ambrosia; meg még néhány klassz Los Angeles-i filmzene-szerzővel is.

Kiadtál pár szólólemezt is, vannak még ilyen terveid?

- Igen, de az elmúlt 10 évben időm nagy részét annak szenteltem, hogy apa legyek - ráadásul a lányom születése nagyjából egybeesett a független lemezkiadás összeomlásával. Úgyhogy nem sok értelme lett volna a lemezfelvételnek, jóllehet őrült módjára írtam a különböző zenéket és hangokat mindenféle szerződéses munkához - interaktív médiának és független filmeknek, szintetizátorokhoz, satöbbi. De valóban több cédére való zeném van, gyakorlatilag kiadásra készen... úgyhogy meglátjuk.

Van híred a Banned from Utopia-ról?

- Semmi.

Kérdezzem Bruce-t, mi?

- Igen, ez kétségkívül Bruce (Fowler - ford. megj.) bandája. Noha a nevet Arthur adta, talán éppen az én szójátékom (Band - Banned) nyomán, bár ez kétséges.

És mi a helyzet a Repercussion Unit-tel?

- 1973. óta játszunk együtt. Mostanában léptünk fel egy Zappa-esten a Frankfurti Jazz Fesztiválon, Günter Hottmannak hála. Állati vicces volt - Zappa afrikai, indiai és indonéziai beütéssel: törzsi zene!

Milyen zenét játszol a Zappanalén?

- Válogatott, szokatlan műveket, talán néhány eredetit is. Esteleg Monkot, Ellingtont - acid-afro-jazz változatban. Ez lesz az én hálaadásom.

A Grandmothers is jelen lesz. Láttunk már (a hosszú, göndör hajú!) Royjal a Baby Snakes filmen, és játszottál Donnal egy be-bop kvartettben '91-ben. De Napoleonnal játszottál már valaha?

- Volt egy együttesünk Napoleonnal 1979-80-ban Peter Wolffal, a gitáros Jeff Richmannel, különböző basszgitárosokkal, valamint Mike Barsimantoval és Chester Thompsonnal dobon. Ezen kívül együtt énekeltük fel az összes háttérvokált a Sheik Yerboutira - nagyjából egy heti stúdiómunkával 1978-ban. A Project/Object-re is beültünk néha - időnként találkozunk. Jó barátom.

Mik a terveid a jövőben?

- Imádom a videójátékokat és a zenéjüket. Ebbe a világba tervezek betörni, mint zeneszerző és hangdizájner. Eddig jó visszajelzéseket kaptam - ez az elsőszámú tervem, meg a csengőhangok, stb. Mivel rámütötték a furcsaság bélyegét, így furcsa otthonra van szükségem, és pénzt is kell keresnem. Továbbra is minél több zenét akarok szerezni, és európai turnéra indulni jazzt és kísérleti-rögtönzött zenét játszani. Jó jazzt! Elég idős már a lányom ahhoz, hogy koncertezni kezdhessek. Mikor született, teljesen leálltam ezzel, hogy ő és a feleségem számíthasson rám.

Jó szerencsét mindehhez: vicces srác vagy. "I like you. I want to kiss you always.".

- Tudod, ismertem azt a lányt! Peter Wolfnak, és nem nekem tette végül az ajánlatot. Kevés értelmes pillanatom egyikében az amúgy nyughatatlan ifjúságom során udvariasan ajtót mutattam neki, és minden jót kívántam. Oly fiatal volt még.

ungawa, 2006, április 29 - 21:36