Varese hatása más zeneszerzőkre - nem
feltétlenül a klasszikus világból
írta Pierre Boulez
(A United Mutations oldalról)
Erre a jelenségre legjobb példa talán Frank Zappa. Elég jól ismertem őt. Érdeklődésének homlokterében volt Varése zenéje. Nyilvánvalóan nagyon nagy hatással volt a gondolkodására és a munkáira. Nagyon érdekes volt látni, hogy egy ilyen embert mint Zappa mennyire hipnotizál Varése zenéje. Bár ő egy másfajta világban élt, Varése mégis szinte ozmotikus hatással volt rá. Első pillantásra ez nem feltétlenül szembeötlő, a kapcsolat ennek ellenére nagyon intenzív.
Persze mindenki meríthet tőle, ugyanakkor minden generációnak megvan a maga nézőpontja, ahogy például az én generációm - különösen a franciák - számára Varése gyakorlatilag ismeretlen volt francia volta ellenére, persze igaz, hogy régen az Egyesült Államokba emigrált. Egy Messiaen generációjához tartozó tanítványán keresztül azért jelen volt Franciaországban a háború után, de ezzel együtt továbbra is inkább mítosz, ismeretlen tényező maradt. Egyszerűen nem játszották a darabjait. A háború után tulajdonképen én adtam elő először Varése-t a Domaine Musicale-ban. Emlékszem, a Déserts előadása nagy botrány volt. Nem a hangszeres zene, hanem a magnetofon miatt. Szinte kibírhatatlan hangerővel szólt, a tiltakozás elkerülhetetlen volt. A zenét tehát valójában senki nem hallotta rendesen. Szegény Varése nagyon ideges volt, nagyon bántotta ez a fogadtatás. A francia zenei közélettel mindig is kínkeserves volt a viszonya. Volt néhány terve a harmincas években, amelyek miatt visszajött az Egyesült Államokból, de ezek soha nem valósultak meg, ezért csalódottan is tért vissza. Azon kevés franciák egyike voltam, akivel kapcsolatban volt.
*
FZ a "The Perfect Stranger"-ről:
(Az igazi Frank Zappa könyvből)
Az LSO album megjelenéséig legalább tizenöt különböző méretű olyan kamarazenekar felkérését utasítottam vissza a világ legkülönbözőbb részeiről, akik pénzt ajánlottak azért hogy írjak nekik zenét. Ha kezdő zeneszerző volnék, ezt a világ legnagyszerűbb dolgának tartanám - de ma már nincs időm ilyesmire és elborzadva gondolok rá, mi történhet a zenémmel ha nem vagyok jelen a próbákon. Ráadásul elvárnák hogy meg is jelenjek a bemutatón - s közben persze csináljak úgy mintha állatira tetszene az egész.
Ez történt velem a "Dupree's Paradise", a "The Perfect Stranger" és a "Naval Aviation In Art?" premierjén, ahol Boulez vezényelt. Keveset próbáltak. Gyűlöltem azt a bemutatót. Bouleznek gyakorlatilag úgy kellett kivonszolnia a színpadra hogy meghajoljak. A koncert alatt végig a színpad mellett ültem, és láttam a zenészek homlokán gyöngyöző izzadságot. Másnap aztán be kellett vonulniuk az Ircam stúdióba hogy felvegyék.
Boulezzel akkor találkoztam, amikor elküldtem neki néhány zenekari kottámat, hátha érdekesnek találja és elvezényli őket. Azt válaszolta hogy nem teheti mert bár van egy huszonnyolcfős kamarazenekara, Franciaországban teljes szimfonikus zenekar azonban nem áll rendelkezésére (és ha így volna is, valószínűleg akkor sem dolgozna vele, mert - mint később elmondta - nem érdekli a "francia zenekari hangzás", inkább a BBC Szimfonikusokét szereti)
Az első Boulez-lemezemet még középiskolás koromban vettem: "Le marteau sans maitre" (The Hammer Without A Master) a Columbia kiadásában, Robert Craft vezényletével, a B oldalán a Zeitmasse (Időtömeg) volt Stockhausentől. Körülbelül egy éven belül meg tudtam szerezni a partitúrát is, és ahogy azt olvasva hallgattam a lemezt, észrevettem hogy nem volt pontos az előadás. Később Turnabout-kiadásban is hozzájutottama "Le Marteau"-hoz, ezen Boulez vezényelt, és meglepetéssel tapasztaltam hogy az első tételt jóval lassabbra vette mint ahogy az a kottában szerepelt. Le is szúrtam ezért mikor találkoztunk.
Boulez - Thomas Nordegg kedvenc kifejezésével élve - "komoly mint a rák", de tud vicces is lenni. Arra a figurára emlékeztet, akit Herbert Lom játszott a Rózsaszín Párduc-ban. Nem pislog olyan idegesen, de van valami feszültség körülötte, mintha csak az alkalmat várná, hogy kitörjön belőle a nevetés.
A Vadidegen (The Perfect Stranger) felvétele előtt együtt ebédeltem vele Párizsban,. Valami 'brebis du akármit' rendelt - fogalmam sem volt mi az. Valami hússzerű izé volt egy fura salátán, áttetsző szósszal leöntve. Úgy tűnt, nagyon ízlik neki, mondta, hogy kóstoljam meg. Megkérdeztem, mi az. Azt mondta: "szeletelt tehénorr". Megköszöntem és maradtam a borsos marhaszeletemnél.
Láttam őt a New Yorki Filharmonikusokat vezényelni a Lincoln Centerben '86-ban vagy '87-ben, Phyllis Bryn-Julson volt a szólista. A közönség elképesztően faragatlan volt. A műsor első fele Sztravinszkij és Debussy volt, a második rész Boulez egyik műve. A szünet után mindenki visszajött és megvárta míg elkezdi a darabot - ami az előző kettőhöz képest meglehetősen csendes volt - ekkor a közönség fele felállt és zajosan elhagyta a termet. Ő tovább vezényelt.
Kedvem lett volna felkapni egy mikrofont és beleüvölteni: "Leülni, seggfejek! Ő a kevés 'igazi fickók' egyike!"
*
(...)
A sajtót megzavarta hogy Boulez milyen tartózkodóan nyilatkozott Zappáról. "A zenéjéről alkotott véleményemet egyelőre megtartom magamnak" - mondta a Liberation-nak (1987). A kérdésre, hogy szereti-e Zappa muzsikáját, egy sajtókonferenciáról kijőve azonban így válaszolt: "Természetesen. A munkáiban nagy vitalitással találkoztam, nagyon jót tett a zenészeinknek hogy részt vettek ebben: egyáltalán nem voltak ilyesmihez szokva, jó volt dolgozni rajta." (1990 november 18)