Már 30 éve vagyok az Ed Palermo Big Band vezetője, és úgy 13 évvel ezelőtt, gyerekkorom hőse, Frank Zappa halálakor döntöttem úgy, hogy a saját kompozícióimat félretéve az ő műveire koncentrálok. Az előtt az ember előtt szerettem volna fejet hajtani, aki zeneileg nagyobb hatással volt rám mint bárki más azelőtt vagy azóta.

Az együttesem ezelőtt a projekt előtt meglehetősen hozzá volt szokva ahhoz, hogy a közönség létszáma nem feltétlenül haladja meg a zenekarét.

Zappa és a dzsessz

Ed Palermo, 2007. december 23. - in: All About Jazz

A fenti döntésemnek egyaránt voltak jó, de voltak ijesztő oldalai is. A jó oldala Zappa hihetetlen termékenysége volt, az örökül hagyott dalok százai, ha nem ezrei közül válogathattunk. Számos különböző stílusban írt, a legnagyobb természetességgel tette a dolgát és autentikusan szólalt meg, bármilyen műfajban is komponált.

Az ijesztő oldal: ez a zene NAGYON nehéz. Némelyik darabot napokig tart kibogozni és lekottázni. Szerencsére miután évekig olyan géniuszok munkáit kellett leírnom és áthangszerelnem mint Duke Ellington, Oliver Nelson, Nelson Riddle és mások, egy ilyen feladathoz már elég jó füleim voltak.

De nézzük először azt a kérdést, hogy egy zeneszerző/hangszerelő miért is adja át magát ilyen mélységben egy másik zeneszerző munkáinak, különösen, ha egy olyan zeneszerző munkáiról van szó, aki soha sem dzsessz-zenészként volt ismert. Nem lett volna érdemesebb Duke Ellington munkáival foglalkoznom?

Tudjuk jól, hogy Duke Ellington korunk legfontosabb dzsessz-zeneszerzője és hangszerelője. El sem tudom mondani, mennyit tanultam az ő zenéjének a tanulmányozásából. Persze soha nem jutottam olyan mélységekig mint David Berger, aki az Ellington-hangszerelők királya. De eleget tanulmányoztam ahhoz, hogy 1.) rengeteget tanuljak a hangszerelésről és 2.) beleszeressek a zenéjébe.

Miért nem tisztelgek hát ilyen nagyságok előtt, mint Duke Ellington, ehelyett a hatvanas évekből ittmaradt hippiszerűség helyett? Egyszerű. Amilyen nagyszerű Duke, a valódi hatása az életemre olyan kicsi volt, ha volt egyáltalán. Persze esküdözhetnék, hogy mekkora hatással is volt rám, és hogy ahányszor csak meghallom az "In A Sentimental Mood"-ot, könnyekben török ki, de ha ezt tenném, hazudnék.

Matt Groening, a Simpsons megalkotója mondta egyszer, hogy Zappa volt ő volt az ő Elvise. Pontosan ezt érzem én is, de én úgy fogalmaznék, hogy Zappa az én Duke Ellingtonom, bár félek, még testi erőszak áldozata leszek ha legközelebb Village Vanguardba megyek. Találóbb párhuzam lenne ha azt mondanám: ami Edgard Varese (avantgárd klasszikus zeneszerző, Zappa példaképe) volt Zappának, az Frank Zappa nekem.

A felszínen Zappa csak egy újabb kaliforniai kábítószeres freaknek tűnhetett. A korai időkben valóban freaknek nevezte magát és a sleppjét, a drogokhoz viszont soha nem volt köze. Irtózott a hippiktől és a folytonos forradalomakarásuktól, miközben valójában fogalmuk sem volt arról, mi ellen is lázadnak. És közben szenvedélyesen drogellenes volt.

Egy megjegyzés, csak a hitelesség kedvéért: soha nem találkoztam Frank Zappával. Soha nem játszottam a zenekarában, soha nem ráztam vele kezet, soha nem voltam vele semmilyen személyes kapcsolatban. Nem is szeretnék Frank Zappa leghitelesebb tolmácsolójának szerepében tetszelegni, természetesen. Csak egy rajongója vagyok, aki eléggé szereti a zenéjét ahhoz, hogy az utóbbi másfél évtizedet az ő zenéjének szentelje. A politikai nézeteiről és egyebekről is csak az interjúiból tudok.

Ha az ember hozzám hasonlóan ennyi időt fektet EGYETLEN zeneszerző munkásságának tanulmányozásába, óhatatlanul tonnányi élménye lesz róla. A ritmikai világa egészen forradalmi. A harmóniai fantáziája elképesztően széles és eklektikus. De ami engem leginkább megfogott Zappa zenéjéban, az a dallamérzékenysége. A dallamai mintha a semmiből jönnének, de mégis végtelenül zeneiek. A "Toads Of The Short Forest" a Weasels Ripped My Flesh lemezről nagyon jó példa erre: egy dzsesszes keringő, aminek a dallamát az összetett akkordváltások felett egy wah-wah pedálon átvezetett akusztikus gitár (ki másnak jutott volna ilyesmi az eszébe?) repíti át könnyedén.

Frank Zappát nem nevezhetnénk "dzsessz zenésznek". Sőt, egész életében gúnyt űzött belőlük. De Zappa már csak ilyen. MINDENT és MINDENKIT kigúnyolt. A rengeteg zenéjéből viszont mégis kihallatszik a dzsessz szeretete. Mivel soha nem találkoztam vele, bármi, amit róla írok, puszta feltevés, de a "King Kong"-hoz hasonló remekművei azt bizonyítják (legalábbis nekem), hogy sokat és behatóan tanulmányozta Milest és Trane-t. Az "America Drinks and Goes Home" egy briliáns II-V-l harmóniamenetű gyakorlat. Vagy hallgassák meg Oliver Nelson "Stolen Moments" feldolgozását a Broadway the Hard Way CD-ről! Ebben van az egyik legszebb trombitaszóló, a remek Walt Fowler játssza.

Persze miután a Bird/Cannonball/Phil Woods iskolából származó altszaxofonos vagyok, eléggé megdöbbentett, mikor vagy 25 éve azt olvastam a Downbeat egy interjújában, hogy Zappa soha nem szerette Charlie Parkert. Még rosszabb, hogy ugyanazt az "f"-betűs szót használta rá, amit Ann Coulter mondott nemrég John Edwardsra. Megbocsáthatatlan? Egyesek szerint talán, de bennem nem tudta csökkenteni a zenéje iránti mély szeretetemet. Mindenkinek joga van a saját véleményéhez - kivéve talán Ann Coultert.

Annak, hogy valaki Zappa zenéjét játssza, nagy előnye, hogy nem kell "meghippisíteni". Elég ennek a zenének a maga összetettsége és kifinomultsága. Sok dzsesszzenész esik egy popdal előadásakor abba a hibába, hogy új akkordok hozzáadásával kegyeskedik újraharmonizálni a számot. Ezzel a gyakorlattal nincs is semmi baj, természetesen. Sokszor kiváló eredményekre vezet, de gyakrabban mint nem olyasmit is sugallhat, mintha a hangszerelő tenne szívességet a zeneszerzőnek. "Hé, még jó hogy megmentettem a 'Fool On The Hill'-t attól a bugyuta egyszerűségétől. Paul McCartney tehet egy szívességet! Nem is tudom, eddig miért nem hívott fel."

És ott van még Zappa számaiban a szólók kérdése. A legtöbb bepop a ll-V-l harmónián alapul. Ennek az alapos tanulmányozása nélkül senki nem lehet dzsessz-zenész. Ez nyilván egyszerűbb volt annak aki a huszas, harmincas években született, hiszen folyton ez ment a rádióban, de a hatvanas évek gyermekeinek, mint nekem, aki a Beatlesen nőttem fel, ez félelmetes kihívás volt. Altszaxofonsosként a mai napig szívesebben szólózok bebop alapra mint bármi másra. Még mindig nagyon érdekel hogy a dallamvonallal ezek között az akkorváltások között navigáljak. De ha rockot vagy R&B-t játszik az ember, jóval fontosabb lesz a modális megközelítés. Amivel semmi baj nincs, persze, de nagy kihívás lehet visszafogni magunkat attól, hogy bebop dalamokat nyomjunk le egy ártatlan popdal torkán. Így abban a fura helyzetben vagyok, hogy nem szívesen játszom szólót a nekem legkedvesebb zenében: Zappáéban. De nincs is ezzel semmi baj: a szólólehetőségeket átadom a csapatom más tagjainak.

Nem tartom a Zappa-projektemet semmiféle keresztes-hadjáratnak, de nem követek ezzel semmiféle trendet sem. Csupán szeretem ezt a zenét. Sokszor kérdezik tőlem, hogy dzsessz-körökben elfogadják-e majd valaha is Zappa muzsikáját. Fogalmam sincs. De nem is nagyon érdekel. Ez talán egy önző szempont, de az élet rövid. Minek idegesítsük magunkat ilyesmivel? Zappa maga mondta halála előtt, hogy nem érdekli, hogy fognak rá emlékezni, illetve hogy fognak-e egyáltalán. Egyszer majd én abbahagyom a zenekarommal ezt a Zappa projektet és visszatérek a saját anyagaimhoz, ismét boldogan elfogadva hogy a tagság létszáma meghaladja majd a közönségét.

Sleep Dirt: