Magam sem tudom hogy történhetett, de a 2006-os Árgus-különszám anyaga nincs fönt a honlapunkon! Elnézést minden érintettől, most hirtelen pótoljuk - különös tekintettel a legérdekesebb részre, az Eötvös Péterrel készült exkluzív interjúra.

"A gyökereink közösek"

Eötvös Péter emlékezik Frank Zappára

"We share the same background" - az interjú angol fordítása!

Úgy tudom, önök 1984-ben találkoztak először, mikor az Ensemble Intercontemporain Pierre Boulez vezényletével rögzítette Zappa The Perfect Stranger címen kiadott szerzeményeit.

Nem egészen, mert 1984-ben én ugyan jelen voltam Párizsban, de nem vettem részt a munkában. Követtem a dolgot egy ideig, de nem dolgoztam Zappával, csak Boulez dirigálta az Ensemble Intercontemporaint.

Tehát akkor személyesen csak 1992-ben, a halála előtti évben találkoztak?

Igen, a Varèse-felvételek során.

Ismerte már a zenéjét is akkoriban?

Hogyne. Úgy emlékszem, hogy még jóval a párizsi produkció előtt, a '80-as évek elején vettem az első kazettát tőle. Két olyan Zappa-kazettám is volt, amit aztán később napi rendszerességgel hallgattam. Nagyon fontosnak találtam, és attól kezdve pontosan tudtam is, hogy mit csinál.

Melyik Zappa-lemezek voltak ezek?

Az egyik a The Man From Utopia volt, a másik címét pedig már nem tudom megmondani. Két kazettája volt abban a firenzei boltban, ahova éppen bementem, és mindkettőt megvettem. Különösen a Dangerous Kitchen maradt emlékezetes, a Man From Utopia-ról, és egyfajta alap-darabbá is vált számomra, különösen később, amikor operákon kezdtem dolgozni - a technika, amit ebben használ, engem is nagyon érdekel: az a félig énekelt, félig beszélt előadásmód, ami tulajdonképpen nem sprächgesang, de annyiban nagyon érdekes, hogy ráadásul egy szólóhangszerrel is végig leköveti. Nagyon meglepett, amikor később hallottam, hogy a gitárszólamot utólag játszották az ének alá; én azt hittem, mivel teljesen egyidejűleg szólt, hogy Zappa maga énekelt és gitározott egyszerre. De ettől függetlenül maga a technika, az "énekelt hangszer" ötlete a Dangerous Kitchenből származik.

Honnan jött az ötlet, hogy Zappa-zenét vegyen?

Alighanem egy újságban olvastam róla, és mivel éppen rátaláltam, megvettem. Minden különösebb instrukció nélkül, tehát senki nem ajánlotta. Személyesen pedig végül 1992-ben találkoztak először.

Milyen volt ez a találkozás, különösen az emberi része?

Fantasztikus. A zenekar, az Ensemble Modern már korábban kapcsolatban állt Zappával, én pedig a Varèse-felvételek során csatlakoztam hozzájuk karmesternek. A viszony a zenekar és Zappa között nagyon barátságos volt, én pedig már korábbi munkáink során is szinte családtagként dolgoztam velük. A felvételek kint, Hollywoodban, a Warner Brothers stúdiókban folytak, a stúdió egy hétre ki volt bérelve számunkra.

Zappa akkor már nagyon beteg volt. Egy fotelt állítottak fel számára közvetlenül az én dirigensi pódiumom mellett, s mikor próbáltunk és a felvételeket készítettük, ő bent ült mellettem, ugyanabból a pontból hallott mindent, mint én. Becsukta a szemét, és csak néha szólt: "Peter, valamit nem értek". Hogy mit nem ért, azt nem mondta meg, csak azt, hogy valamit nem ért. Márpedig ez a legjobb instrukció, amit el tudok képzelni, mert egy hallgatótól jön, aki később a lemezen is csak annyit tud, hogy ő ott valamit nem ért. Tehát amíg ő értette a dolgot, addig minden rendben volt, és csak akkor szólt, ha valami gond volt. Persze az ember rögtön tudta, hol van a probléma; én is tudtam, a zenekar is tudta rögtön. Javítottunk, és mentünk tovább.

Ilyen módon csináltuk a felvételt, fantasztikusan harmonikus viszonyban, reggeltől estig. Nagyon jó volt az atmoszféra. A stúdióba hozták az ebédet, különböző vendégek jöttek hallgatni, hátul volt egy kanapé, ahova leülhettek. Bejött például az a Nicolas Slonimsky, aki az Ionisation legelső karmestere volt 30-as években. Azt hiszem, akkor volt 99 éves, és bejött meghallgatni. Ez volt az egyik alapdarab, ami miatt Zappa az egész felvételt egyáltalán eltervezte, úgyhogy igazán gyönyörű volt a szituáció, hiszen ott volt az első karmester, ott volt Zappa, ott volt a zenekar, ott voltam én... Egy teljes tévéstáb az egész idő alatt Zappa minden lépését vette, az utolsó éveinek szinte minden mozdulatát 24 órán keresztül.

Mi lett a sorsa a felvételeknek?

Elkészültek, annak idején le is hallgattuk, és Zappa még le is keverte őket, ha jól tudom, egyedül. A felvételek meg is vannak, például nekem is van belőle egy példány, meg is lehet hallgatni. Talán egyedül az Ionisation keverése nem készült el teljesen, a többinek a minősége viszont egyszerűen fantasztikus. Egy olyan fajta hangstílusban szól, amit ő tudott egyedül csinálni; egészen fantasztikus kvalitás. A lemez tehát kihozható lenne, de Gail, Zappa felesége és jogainak örököse nem engedi, hogy megjelenjen. Senki nem tudja, hogy miért, hiszen nincsen semmilyen normális indok, és ez már csak azért is nagy kár, mert közben meg két másik Varèse-lemez is kijött a piacra, amik a maguk módján jók is, de Zappa keverése egy külön minőséget ad a mi munkánknak.

Ön Zappa halála után is vezényelt Zappa-műveket, például a Greggary Peccary című darabot.

Igen, ezt az Ensemble Modernnel csináltuk. Én külön kértem, nagyon vártam, és rettenetesen szerettem csinálni. Turnéztunk is vele; a később elkészült lemezt csak azért nem a közreműködésemmel készült, mert a felvételek idején éppen nem értem rá. Ezt némileg sajnálom, de az akkori asszisztensem, Jonathan Stockhammer vezetésével felvett lemez szellemiségében és minőségében is hasonló lett, mint amit a turnékon játszottunk. Nagyon szerettem csinálni, és éppen jövő májusban fogom újra előadni, a Francia Rádió zenekarával.

A darabot Ali Askin hangszerelte, aki nagyon szoros kapcsolatban volt Zappával; ott élt nála, hónapokon át együtt dolgoztak. Nagyon jónak találom Askin hangszerelését, és teljes teljes mértékben autentikusnak tekintem. A Zappa által hangszerelt darabok önmagukban is elég támpontot nyújtanak ahhoz, hogy ő hogyan képzelte a hangszerelést. Egészen fantasztikus hangszerelései voltak, még számomra is egészen példaszerűek. A párizsi produkció idején, még a 80-as években elég sok Zappa-partitúrát olvastam. Ami nagyon feltűnő volt, az az ő saját csapatának, a ritmusszekciónak, a gitárszekciónak az anyaga, ami olyan komplexitással van hangszerelve és lejegyezve, ami tényleg egyedülálló. Amit a fúvósok vagy a vonósok számára írt, az egy általánosabb, ismertebb leírási technika, de amit a gitárnak és az ütősszekciónak írt, az nagyon ritkán jelenik meg így. Technikailag, ritmikailag ez egy olyan komplexitás, amit mi, európai zenészek nem nagyon ismerünk. Mint ahogy a munkatársaitól, a zenészeitől is el voltam bűvölve. Annak idején beszélgettek, játszottak velünk, hallottam, mit tudnak: egy egészen fantasztikus csapat volt.

A Yellow Shark című lemezén együtt hallhatóak Zappa saját hangszerelései és az Ali Askin-féle átdolgozások, és feltűnő, hogy Zappa a saját hangszereléseiben meglehetősen eltávolodott a rockzenétől.

Itt van egy érdekes jelenség, amit én gyakran látok, és ez az, hogy a könnyűzenészek részéről létezik az a vágy, és ezt ki is jelentik, hogy szeretnék, ha a komolyzenészek elismernék oket. Ez Zappánál is érezhető volt. Jó másfél órát töltöttem vele a felvételek után kettesben, és ekkor eljátszotta nekem a synclavierre írt darabjait. Ebből a másfél órából azt éreztem, hogy ezt kimondottan azért csinálja, hogy én, aki egy másik körből jövök, értsem meg, hogy ő milyen világban van otthon - illetve hogy milyen világban szeretné ő magát láttatni. Ezek a darabjai is nagyon érdekesek, egy részüket Askin meg is hangszerelte az Ensemble Modern számára - ugyanakkor ez a fajta vágy, hogy egy rockzenészt a másik zenei világ is elismerjen, ez számomra különös dolog. Nekem sose jutna eszembe, hiszen, amit ők tudnak, az számomra tökéletesen kielégítő a maga nemében.

Miles Davis például egy interjúban Bartók és Stockhausen nevét említi, mint olyan zeneszerzőket, akik érdeklik őt. Tehát Davis szintén informálva volt az úgynevezett másik oldalról, de ő maga például sosem próbált meg mondjuk egy London Symphony Orchestrával együtt dolgozni. Zappa megpróbálta, neki fontos volt, hogy a 200 Motelst londoni nagyzenekarral (a Royal Philharmonic Orchestrával) vegye fel, de olyan feladatokat adott nekik, amiket azok nem szerettek. Volt is ott egy nagy konfliktus a két világ között, mert az egyik nem felelt meg a másiknak.

De Zappának sem felelt meg a párizsi zenészek pontossága, pedig európai mércével mérve az Intercontemporain pontossága már egy szuper minőség. De összehasonlítva a Zappa-combó zenészeivel, ütőseivel, gitárosaival - hohohó, hát azt nem is lehet összehasonlítani... Ott aztán egy egészen másfajta precízió van. Egyik sem jobb, mint a másik: tökéletesen másfajta a hozzáállás a ritmikai gondolkodáshoz.

Zappa kezdettől fogva a két világ között helyezkedett el, és ezt én nagyon pozitívnak látom, mert engem zavar, hogy különböző világok határokat húznak egymás közé. Ugyanakkor a gyakorlatban látom, hogy ezek a határok léteznek.

Zappa emlékére egy zenedarabot is komponált, a Psalm 151 címűt.

Részemről ez egy nagyon személyes mű, és azt hiszem, hogy ebben a darabban technikailag is sikerült egy olyan fajta hangzáskört és játszási feladatot adni az ütősöknek, ami nagyon érdekes, és örülök is, hogy nagyon sokan játsszák. Most már tananyag lett a darab, annyi újdonság van benne, annyi még soha ki nem próbált játékmód, a nagydobon és a többi hangszeren. Ez a darab a részemről a legközvetlenebb kapcsolat Zappával, és már eleve azzal a szándékkal készült, hogy őrá emlékezzek vele. Nem egy komor mű, inkább főhajtás Zappa előtt. Maga a jelenség, ahogy ezt játsszák, erőt kell, hogy sugározzon. Bizonyos értelemben bibliai erőkkel dolgozik; én azt szoktam példának hozni, ahogy rögtön az elején betűket formálnak, belekarmolják őket a bőrbe, hogy az végig benne maradjon, mintha tetoválás lenne... Szóval egyfajta eruptív játékmódot igényel, és ez előadónként más és más lehet. Az eruptivitása fontos számomra, a robbanások...

*

Van egy aranyos film Zappáról, amiben még nagyon fiatal, és a biciklivel, a biciklin játszik - ez tökéletesen megfelel a hatvanas évek zenélési módjának. Akkor ennek még nem is volt kategóriája, de mi is ezt csináltuk, én ugyanebben a körben nevelkedtem, ugyanezt csináltam, ugyanígy biciklikkel játszottunk, húrokat feszítettünk - minden mód, amivel hangot lehetett produkálni, az zene volt. Tehát a gyökerünk a hatvanas években még azonos volt, aztán később mindenki a maga útján másfele ment. Nálam is van egy állandó átjárási probléma, mert én meg állandóan a jazz felé tendálok, de állandóan pofont kapok érte, mondván, hogy nem szabad, nem szabad, nem szabad... Aztán az ember csodálkozik, hogy miért nem szabad, és újra megpróbálja.

Ágfalvi Attila