A korábbi hírt most gazdagítva 4 valahonnan előkerült számmal - egy rádióadás részeként a Mama Zappa oldalról. Ezek a számok az alábbi listában meghallgathatóak - itt egyben, a Grooveshark oldalon számonként, kis balesettel. Az akármilyen lemezmegjelenésig hallgassuk (és nézzük) ezt, ingyen.
Penguin in Bondage (5:05),T'Mershi Duween (1:52), Dog Breath (1:46), Uncle Meat (2:32)
Külön élmény a két dobos (plusz ütős plusz Zappa) jelenléte ezekben a darabokban. Hejj!
The Roxy,
12 December 1973
(c) 1998 by Lewis Saul
(Az eredeti írás itt)
Los Angelesbe utaztam, hogy meglátogassam a bátyámat, aki a Cal Tech-re járt azon a nyáron. Végül is, miután megkaptam egy melót, kivettünk együtt egy házat Altadenaban és elhatároztam, hogy egy darabig maradok. Abban az évben rengeteg klubba és koncertre eljártunk. Egyre nagyon erősen emlékszem, egy marha elegáns lebujra a tengerparton, ahol Mingus nyomta vagy három órán át. Don Pullen dolgaitól meg egyszerűen nem hittem a szememnek meg a fülemnek!
00:00 Intro - 03:50 Montana - 10:50 The Hook - The Booger Man - 15:38 Dupree's Paradise
FZ: A nyitószámunk a fogselyem kérdését járja körül… a címe Montana - a dalból egy mese elevenedik meg előttünk, amelyben egy ember egy EKKORA lovat és egy fogselyem-bokrot keres a végtelen prérin, abban a reményben... hogy a háttérvokál nem lesz hamis…
Nagyjából ekkor volt, hogy jegyet szereztünk FZ-re a Roxy-ba - '73 december 12-ére... A Roxy akkor emlékeim szerint nagyon új volt (persze lehet, hogy régi, csak pont felújították)... nagyon kellemes környezet volt, nagyon hosszú asztalokhoz ültettek minket - semmi tülekedés -, nagyon barátságos volt... Meg kell hogy mondjam őszintén, így 25 év múlva már sok részletre nem emlékszem - sajnálom, a francba is - de abban biztosak lehettek, hogy amire emlékszem, az tényleg komoly élmény volt!
Először mindenképpen meg kell említenem a koncert intimitását. A helyen nem volt több néhány száz embernél, maximum... Mi 6-8 méterre lehettünk a színpadtól - emlékszem, nagyon jól láttuk a zenekart, különösen Napoleont. Úgy gondoltam, Jon Naurin (hiányos) dal-listája talán felfrissíti a memóriámat, de csak megerősödött bennem az, amire a legjobban emlékeztem: hogy ez egy NAGYON HOSSZÚ koncert volt... A koncertet felvevő srác szalagja a Sun Village egyveleg és a ráadás (Dickie) előtt elfogyott - hát, amint mondtam, ez egy HOSSZÚ este volt!
Második megjegyzés: bár nem voltam annyira Zappa-mániás, mint most, azért elég jól ismertem az addig megjelent dolgokat - és arra nagyon jól emlékszem, hogy - a fenébe is! - szinte CSAK új számokat játszottak! Jól emlékszem a Cheepnis-re. Alig értettem belőle valamit - de FZ nagyon odavolt! Emlékszem, gyakran felnevetett - általában valami apróságon, vagy Napoleon belső vicceire reagálva. Emlékszem a dal bevezetőjére, és hogy nagyon meglepődtem, hogy a tévénézési szokásait megosztja velünk ...
Ezután - már kezd kihagyni a memóriám. De ott volt még a...
A Sun Village egyveleg
Ez az, amire egyáltalán nem voltam felkészülve! Ahogy a Village Of The Sun elkezdődött, bár nem tudtam, mi jön, valami miatt mégis éreztem, hogy valami különleges van készülőben! A Cheepnistől eltérően minden szó jól érthető volt és a dal attitűdjén NAGYON egyértelműen átjött Frank nosztalgiája (legalábbbis nekem). Az életmű 90%-ától eltérően úgy tűnt, itt nincs semmilyen cinikus utalás, semmi cikiző megjegyzés a saját hülyeségünkre - csak egy dal a RÉGI SZÉP IDŐKRŐL... Aztán az ezután következőkre azt hiszem egyikünk sem volt felkészülve.
Ebben a részben (Echidna/Don't You Ever) még a légyzümmögést is meg lehetett volna hallani (erre maga a felvétel a bizonyíték - az üres ütemekben hallatszik, micsoda csend volt!) Emlékszem, teljesen elvarázsolt. Sosem hallottam korábban ilyen gyors pentolákat és szeptolákat - nemcsak hogy ilyen pontossággal, de ilyen könnyedséggel és örömmel - (úgy rémlik, Tom Fowler is teljesen kész volt- átszellemülve mosolygott, ugrándozott, ahogy az ujjai röpködtek föl-le) - és persze Ruth is ...
Zeneszerzőként megpróbáltam a darab részleteire koncentrálni - teljesen elképesztett a pentolák és szeptolák közti váltogatás - és persze a finomság és a hihetetlenül gyors tempók keltette "általános benyomás" - de aztán jobb belátásra tértem: hátradőltem, és hagytam, hogy átáramoljon rajtam a zene. A bátyám szemben ült velem, ugyanígy elvarázsolva, és a végén egymásra néztünk - teljesen ledöbbenve, tapsolni is elfelejtettünk - talán ismeritek ezt az érzést, ami azért mégsem fordul elő túl gyakran koncerteken vagy klubokban.
A Bebop alatt aztán felgyulladtak a fények, és mindannyiunknak fel kellett állni. Erőltetett Örömködés, itt, Hollywoodban. Azt hiszem én és a bátyám voltunk az utolsók, akik felálltak. Mi voltunk, gondolom, akik majd 'nem érezzük olyan jól magukat, mint azok, akik felálltak'. Ismét hihetetlen zene hasította szét a sűrű atmoszférát, de (és tudom, hogy ez hülyén fog hangzani) ez MÁR NEM UGYANAZ VOLT - a teljes világítás valahogy elrontotta ennek a fekete pólós, mágikus Isteni csapatnak "a szart is kijátsszuk ebből a zenéből" attitűdjét...
Mindenki tapsolt és zajongott, és minden pont az ellenkezője volt a Sun Village résznek... persze, mire az album kijött, már akkor hallgattam meg sötétben, amikor csak akartam!
Ezután cserben hagy az emlékezetem. De itt a Dickie's Such An Asshole sztorija: Mikor ez a dal megjelent 1988-ban a YCDTOSA Sampler-en, halványan rémlik, hogy azt gondoltam: "Igen, erre emlékszem!" A tizedik vagy tizenegyedik hallgatás után belémhasított a felismerés! Frank nekem válaszolt, mikor azt kiáltottam, hogy: "játszd el a Dwarf Nebula Processional March and Dwarf Nebula-t!" - erről teljesen megfeledkeztem! A bátyám úgy nézett rám akkor, mint valami idiótára (utálta, ha valaki ráadás-kívánságokat üvöltözik a színpadra)...
Én meg ugye nem azt kiáltottam, hogy "játszd el a Dwarf Nebulát" - hanem az egész röhejes, hosszú címet (hogy Frank tudja, hogy tisztában vagyok a darab "helyes" címével...) Mikor fülhallgatóval, nagy hangerőn hallgatom, mintha hallanám is a kiáltásomat, pont a válasza előtt. Arról mai napig fogalmam sincs, mia fenét értett azon, hogy "Ott voltál te is?" Talán aznap este mind a "Dwarf Nebulában" voltunk? Ki tudja? Hiszen úgyis mindennhol minden egyszere történik, tulajdonképpen. A fasz tudja.
Meg szerettem volna ezt kérdezni tőle, mikor '89-ben találkoztunk - de annyira hülyén hangzott volna egy állásinterjú közepén, így aztán nem jöttem elő vele...
Összegzés:
Bruce pozan játéka fogva tartott egész este. Csak Bill Watrous volt képes a hangszer ilyen magas regisztereit bemutatni - alig kaptam levegőt az ámulattól, ahogy bemutatott pár nagyon trükkös váltást - miközben folyamatosan friss, eredeti tudott maradni az improvizációiban.
A testvére is elképesztett 1.) a gyönyörű hangképzésével - emlékszem az erősítők akkori állapotára, a basszust rendszerint olyan mélyre csavarták, hogy inkább érezni, mint hallani lehetett, és 2.) a kotta egyértelmű nagymestereként. Ez a zene annyira különleges (azt hiszem ebben egyhangúlag egyetérthetünk), és pont azért, mert a zenészek érzékenyek a "szemöldökfelvonásokra". Tom tökéletesen hömpölygő basszusa, a játékán átszűrődő önbizalom egy szilárd, egyenletes megtámasztást jelentett George, Ruth és a többiek pompás összjátékához.
Ruth játékához minden kommentár felesleges - mindenki tudja, mit tud! De tényleg: rengeteg öröm van ebben a csapatban! Még mindig magam előtt van a mosolya!
Chester és Ralph. Mikor megláttam a felállást, nem akartam elhinni. Két dobos ezen a kis helyen? Azt hittem, majd elnyomják a banda többi részét, és/vagy egymással fognak versenyezni, stb. Ehelyett pontosan az valósult meg, amit Frank szeretett volna - egy SZTEREÓ, nagyon erőteljes dob-hangzás - tökéletesen egészítették ki egymást, az egyik szólózhatott, míg a másik tartotta a ritmust - hihetetlenül szokatlan élmény!
FZ-t ezután még négyszer láttam. Mindegyik alkalommal a hetvenes évek közepén, háromszor New Yorkban és egyszer Pittsburgben. De egyik sem volt olyan emlékezetes, mint a '73 december 12 - a Pittsburgi koncerten pedig a Broken Hearts Are For Assholes alatt nagyon felhúztam magam. A "seggfej vagy!" résznél Zappa körbe járkált a színpadon és éneklés közben a közönségre mutogatott - nem voltam elég laza, hogy ne vegyem személyes sértésnek. Azt hiszem mindannyian úgy néztünk egymásra, hogy "akinek nem inge..."
1979 karácsony
Tulajdonképpen nem egy valódi Frank Zappa koncert volt - New Yorkban éltem akkor, és elmentem a Victoria Theater-be a Baby Snakes első vetítésére (aztán megnéztem még ötször a következő hónapban)...
De akár egy igazi Frank Zappa koncert is lehetett volna - a hangszórók magasra tornyozva a képernyő két oldalán - a hang ELKÉPESZTŐ volt! Sokan kiborulnak, mikor elmondom, hogy számomra ez minden idők legjobb filmje - még az Aranypolgárt is veri! De egy biztos: mindenképpen életem legnagyobb MOZILÁTOGATÁSI ÉLMÉNYE!
Lewis Saul
TFZMRI
(A Frank Zappa Zenei Kutatóközpont - The Frank Zappa Musical Resource Institute)
lsaul@mindspring.com fordítás: 2005, május 2 - 13:27 | 2011-09-29 13:00
fordítás: Marosi Bálint - a munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.
