Az Over-Nite Sensation volt az egyik legelső Zappa album, amit megismertem. Onnantól fogva Zappát egy darabig pusztán ezzel az instant idiotizmussal azonosítottam, persze ez rövid idő (nagyjából néhány nap) alatt elmúlt. Elég hamar feltűnt - többek között -, hogy a Zomby Woof teljesen eszement ritmikai akrobatikája messze túl mutat a szimpla ökörségeken, a humor pedig több szinten is értelmezhető. Ez pedig igazán vonzóvá tette ezt a zenét számomra. Ennyire tisztán azért nem emlékszem erre a dologra, de nagyjából így történt. Gondolom.
Így közel száz album után is azt kell mondanom, hogy az egyik legkülönlegesebb, legegységesebb Zappa lemezzel van dolgunk, ha nem is feltétlenül a legjobbal.
Az album pedig egy teljesen beteg sztori fűzér, a nóták jórészt a szexuális furcsaságok különböző dimenzióit tárják fel, tele túlzásokkal. A humor Zappánál egyike annak a mondjuk három (vagy öt, nem számoltam) dolognak, ami totálisan elválasztja őt mindenki mástól. Ilyen messzire nem ment senki, mégsem húzza az ember a száját, mert olyan zenei köntösbe van az egész öltöztetve, amit hallva én személy szerint elkezdem keresni a jelentést, emögött a humor mögött. Ezek az ironikus túlzások egyszerűen a társadalom műanyag/agyvérszegény/nekemtökmindegymilyen rétegének valóságát állítják pellengérre és természetesen azokét, akik előidézik ezt a valóságot. Meg azokét, akik annyira különbnek hiszik magukat, hogy azt gondolják, hogy ez mindenkiről szól, csak épp róluk nem. A bohóc mindig a mi köntösünkbe bújik, mikor rajta nevetünk, valójában saját magunkat nevetjük ki, viszont ebben semmi újdonság nincs. Zappát az eszközök emelik ki a szimpla bohóc bandából. Zeneileg végtelenül kiművelt, összetett, mégis spontánnak ható kompozíciókkal támad ezen az albumon (is). Ami már elsőre feltűnt, az Tom Fowler basszusa. A Fifty-Fifty-t egy az egyben elviszi, mániákus módon szaggatja a húrokat. A nótában egyébként is marha jó szólók vannak, előbb Duke, majd Ponty, végül Zappa. Utóbbi szólói itt még messze nem olyan ötletesek, viszont stúdiólemez lévén, nem is öt perces hangkereséseket kapunk, hanem kidolgozott szólókat, amik hozzájárulnak a dalok dinamikájához.
A nyitó Camarillo Brillo valami kellemes, melankolikus hangulattal bír, a végén a fúvósok meg annyira szépen rétegzettek, csak ráerősítenek erre a hangulatra. Egy képzeletbeli 10es skálán, minden szám 11 pontot kapna, a Dirty Love meg 12őt, mert az volt az első nagy kedvencem, azzal együtt, hogy talán a legegyszerűbb nóta. Egy szimpla sláger, az idiotizmusa viszont pusztító. A másik kardinális pontja a lemeznek, a záró Montana. Zappa szólója alatt Fowler kísérete egyszerűen verhetetlen Tina Turnernek meg majd kifolyt az "arany szeme" mire a lányokkal fel bírták énekelni azt a bő fél perces középrészt. A Zomby Woof ritmikailag komplex, sűrű, a hangszerelés rendkívül összetett. Kifinomult. Az ennél is semmitmondóbb kifejezéseket most inkább magamban tartom. Egy nagyon jól körülhatárolható, fogós, iszonyat gyilkos lemezről van itt szó, én most csak kevergettem a forró kását.
Hogy Bálintot idézzem: "Vegyél kettőt!"

Rájöttem hogy ezt a lemezt fordítva kell hallgatni:

Montana
Dinah-Moe Humm
Zomby Woof
Fifty-Fifty
Dirty Love
I'm the Slime
Camarillo Brillo

Kiváló indítás a Montana, a többi is remekül épül mindig az előzőre, a Camarillo Brillo meg a laza, könnyed ráadás (ahogy koncerteken). Szépen átszámoztam, most így hallgatom.

A hangzás valamiért nem a barátom továbbra sem: a 2012-es keverést hallgatom, de nincs az az élmény mint a One Size... lemeznél: a hengszerek nekem nagyon elbújni látszanak egymás mögé, a dob és basszus szenzációértéke nemigen érződik, ahogy az egyes hangszerek önálló élete sem. Tesztelgetem még ezzel a fordított sorrenddel, hátha közelebb visz - mert azért jó lemez ez.