Nagyon szerettem ezt az albumot a megjelenése idején. Akkor még persze bizonyos szempontból unikumnak számított. Egy hihetetlenül vokál centrikus banda teljes koncertje, viszonylag kevés igazán komplex nóta, jó szólók ellenben.
A hangzás viszont bántó. Érdekes, hogy sokáig nem realizálódott bennem, valahogy olyan szintetikusnak tűnt ez a hangzás, de nem zavart. aztán kezdett szemet szúri, hogy mennyire túl van polírozva. A gitár viszont erőlködik, a szólók szerintem amúgy sem túl érdekesek, de magamon észrevettem már, hogy, ha Zappa hangzása nem tetszik nem tudok annyira odafigyelni a szólókra. Helyette persze lehet figyelni a Barrow/Colaiuta ritmus szekcióra, szerintem Zappánál ők mentek a legmesszebbre. Colaiuta felfoghatatlan dolgokat művel, ilyen gazdagon és ötletesen ütni nem sok embert hallottam. Élet van a játékában. Arthur Barrow meg tökéletesen illik mellé.
Kicsit feljebb azt olvasom, hogy nyolc fős a zenekar, mind a nyolcan énekelnek, de heten biztosan. Ez viszont hallatszik. Ezek a szanaszét énekelt nóták tetszenek igazán, van belőlük szerencsére bőven. A Mudd Club az abszolút csúcs, Ray White-ot ezért lehet nagyon szeretni, és ha innen nézzük ezt a koncertet, bizony nagyon sok jó nóta van rajta. A vokálok a végletekig kidolgozottak, a dallamok meg ragadnak a fülbe. A másik oldalon viszont ott van, hogy a hangzást bizony meg kell szokni, ha ugyan meg lehet. A szólók nem rosszak, de nem is kiemelkedőek, a Torture Never Stops nagyon hosszú és unalomba hajló.
Viszont van Vinnie Colaiuta. Ítélet ellenben nincs, viszonylag gyakran hallgatom ezt az albumot, de erősen szelektálva, egyben nagyon sok.

Vinnie Colaiuta 'második szólólemeze' Zappánál – a Joe’s Garage után. Dr. Colaiuta akadémiai székfoglaló előadása.

A lemez (többek között) azt a gazdagságot, lazaságot és nagyvonalúságot mutatja be, amit dobon egyáltalán művelni lehet, és ahova Colaiuta a (számomra ilyen szempontból kevésbé érdekes) 78-as vagy 79-es turné után eljutott, és amilyen gazdagságot (ismereteim szerint) sehol máshol sem művel később sem. Minden kézlegyintése, mozdulata zenei tartalommal bír, a legegyszerűbb 4/4-es dalokat is olyan gazdagon díszíti, hogy egy pillanatra sem jut idő unatkozni – „szembeüt” a Chunga’s Revenge-dzsel, szemtelenül szétlazázza az iszonyat gyors Keep it Greasey-t, felesel-reagál Zappa szólóira… Persze az igazi truváj az amúgy is összetettebb ritmusú daloknál van (Andy), ahol van olyan szemtelen, hogy a ritmus tartását a többiekre (a basszusra) bízza, hogy ő szokása szerint szabadon tekeregjen-csavarogjon.

Dobszóló is van valahol, de az inkább a többi zenésznek pihenő – Colaiuta csinálja amit eddig, persze picit jobban az előtérben.

Mindemellett persze ott a másik improvizatív szólam is: Zappa gitárjátéka, ami felfedező, kíváncsi, bátor és szerencsére jó bőséges, részemről a kedvenc korszak. Bármelyik itteni szólója elférne a Shut Up lemezen, de mindenképpen jobbak (hosszabbak, tartalmasabbak is), mint a Tinseltown-on szereplők (a Torture két (!) gitárszólója egész meglepő szerkezeti ötlet). És ha már összehasonlítunk: itt szebben szól, tartalmasabb a 2 közös szám.

A hangzás… sok kritika éri, de nekem nem tud zavaró lenni – hogy őszinte legyek: észre sem veszem. Szépen elkülönülnek a hangszerek, de együtt is szépen érvényesül a csapat, az anyag lendületes, gazdag, erős; a szalagtoldásoknál itt-ott érezhető apró minőségi váltások inkább bájosak mint zavaróak.

Ha meggondoljuk, ettől a felállástól Zappa életében csak a Tinseltown Rebellion és a Pick Me I’m Clean (és pár szóló) jelent meg – a ZFT kiadványok jópár fiaskója mellett ez egy igazán méltó dokumentuma ennek a turnénak, ennek a felállásnak.

Na akkor Buffalo MÉG...

-------- pár régi vélemény, átemelve --------

MATHEOS, 2008, november 22 - 19:38

Nem tudom miért, talán a korszak miatt, vagy pedig azért, mert -viszonylag friss zappásként- nem nőttek 30 éve a szívemhez a régi, legendás Zappa-koncertek (Roxy, Helsinki koncert, stb.), de nekem ez a kedvenc élő felvételem FZ-től. Hossza ellenére szinte alig van üresjárat (nekem kicsit a Buffalo Drowning Witch töltelék-szagú), a játék brilliáns, és a tracklist... Egy bestof-ot sem tudnék szinte jobban összeállítani. Az album kezdése bombasztikus, a Chunga után az egyik kedvenc Zappa vokális lemezem, a You Are What You Is három legnagyobb slágere, sorrendben (mondjuk elviseltem volna még egy-kettőt). Jobbak, mint a lemezen. Aztán Cosmik Debris (szintén az általam hallott legjobb verzió), majd jobbnál jobb dalok tovább a végéig, FZ popdalaitól (Bobby Brown, Joe's Garage) kezdve a rágósabb darabokig (City of Tiny Lights, Torture Never Stops, stb.). Zseniális. Egyébként -ha már egy évben jelentek meg- a másik zseniális koncerttel, a Wazoo-val nagyon jól kiegészítik egymást tracklist szempontjából.

-------- buffalo --------

16ÉVES ZAPPISTA, 2009, február 14 - 11:41

Hát nem is tudom.... idők során mióta zappát hallgatok rájöttem ahogy idősödöm egyre több zappa mű rúg seggbe...
3-4éves koromban imádtam a Joe Garage albumot (mai napig is kedvenc). De mióta a dadaizmussal és az avangardal foglalkozom azóta elkezdtem zappának a korai lemezeit hallgatni mint például Freak out..stb.. ez a lemez szerintem zseniális főleg hogy a Joe Garage t is játsszák, ritkán találok ilyen felvételeket...

Music is the best..

-------- Buffalo --------

PÉTER, 2009, április 23 - 16:55

Marosi Kolléga volt szíves eljuttatni hozzám a sokak által legendásnak minősített albumot - és tényleg!
Én kb. harminc éve hallgatom Zappát - azt hiszem minden sorlemeze megvan - de ez az album még engem is meg tudott lepni. Talán azért, mert ezen minden van, amiért Frenkie Boyt szerethetjük, és mégsem eklektikus az anyag. Elképesztően jó hangulatú, nagyon jól felépített lemez, szenzációs pillanatokkal.
Hozzá kell tennem, hogy az én FZ kedvenceim jóval régebbi időből származnak: számomra a One size fits all, és a Hot rats a két csúcs , de el kell ismernem a Buffalo kapcsán, hogy az újabb felállások is szültek remekműveket.....