A Fowler-sorozatot folytatva következik egy másik testvér, Bruce Fowler harsonás interjúja. A beszélgetés 1996-ban zajlott, tehát a Banned From Utopia ezért jelenidő. Ajánlott irodalom a legendás 1973-as koncert, Sydney.
A fordítás részleges, nagyjából csak a Frank Zappára vonatkozó részeket tartalmazza. Hiányoznak a hatások, gyerekkor, a szólómunkák, Beefheart… Tessék olvasni az eredetit!
Mindenesetre érdekes olyasvalakinek a nézőpontja, aki két ilyen távoli időpontban volt a zenekar tagja, mint 1973 és 1988.
A szájhoz nőtt harsona
The Trombone's Connected To The Lip Bone - interjú Bruce Fowlerrel, 1996
A harmadik ex-FZ óriásinterjúnk egy kétórás monstre beszélgetés, amit Evil Prince vezényelt le míg Bruce Los Angelesbe vezetett egy fellépésre. Nem, én se hittem el, de ez van a kazettára írva. Na jó, nézzük. Ha neadjisten jó lesz, talán folytatása is lehet még, talán még TD57-ben is.
Mikor találkoztál először Frankkel?
Egy barátom, Sal Marquez játszott egy bandában, felhívtam, mikor a városba jöttem. Azt mondta: "Hé, Zappával játszom. Nem jössz le hozzá egy meghallgatásra?" Úgyhogy lementem és nem tudom hogy tartott-e épp meghallgatásokat vagy sem, mindenesetre embereket keresett ahhoz a Big Wazoo (sic!) zenekarhoz, a húszfőshöz. Nem tudom hogy ez volt-e az első darab, de előkapta az Approximate-et is, el is játszottuk.
A helyzet az, hogy az apánktól sokat tanultunk; megtanította a szokatlan ritmusokat, úgyhogy ezeket ismertük. A középiskola után már tudtam, milyen hét hangot játszani három negyedhangra, és így tovább. Történelemórán is gyakoroltam, ütögettem a ritmust. Meg tudtam csinálni, és mivel érdekelt a matek, ezek a ritmusok nagyon érdekeltek. Aztán egyszer csak itt volt Frank és ilyen zenéket írt. Soha nem játszottam ilyent korábban, de ugye megnéztem és ki tudtam silabizálni. Lassan érthetővé vált, szerencse, hogy az apánk ilyesmit is tanított. Ahogy Tomnak és Waltnak is.
Hippikoromban nagyon szerettem Zappát, így nem volt nehéz átmenet a zenekarában játszani. Játszottam nála néhány darabot, majd hazamentem. Jártam az egyetemre, aztán pár hét múlva felhívott, hogy nincs-e kedvem a csapatában játszani. "Lesz néhány koncertem" - én meg mondtam, hogy oké, remek. Le is utaztam, Salnál laktam, játszottunk ebben a nagy zenekarban és tényleg nagyon sokat gyakoroltam. Írt nekem egy külön szólamot. Más volt mint a többi harsonaszólam, nagyon nehéz volt. Egy része még megvan, de lényegében már elveszett. Talán a harsonára valaha írt legnehezebb darab volt. Csak a turnékon játszottuk, nem készült róla felvétel a koncerteket leszámítva.
Azt hiszem Frank szerette a harsona hangját, ahogy a basszusét is. Jól érzem?
Igen, tovább is megtartott mint kellett volna. Jópárszor hittem hogy ki fog rúgni, jóval korábban mint ahogy tényleg megtette. Jól megvoltunk együtt. Nemrég hallgattam a "Lost Episodes"-t, nagyon vidám. Keményen dolgoztunk. Tom és én nagyon keményen dolgoztunk, játékokat találtunk ki magunknak. Nem szívhattunk, amíg nem ment az adott rész tökéletesen… Újra és újra eljátszottuk végkimerülésig, de lenyomtuk. Aztán lementünk és Jean-Luc (Ponty) se tudta lejátszani, George és Jean-Luc csak csodálkozott: "hogy a fenébe tudjátok megcsinálni?", de hát gyakoroltunk, ugye. Nagyszerű és nagyon vidám banda volt az 1973-as, többnyire. A csúcson voltunk akkor, Ausztráliában, a legjobb formájában. Nagyon jók voltunk Ausztráliában.
Akkor miért hagytad ott később a bandát?
Nem igazán volt már szerepem. Lassan mindenki elment: George is elment, inkább vokálcentrikus lett a dolog. Csak üldögéltem ott, ami nekem nehéz volt, ülni egy hideg arénában, aztán hirtelen a legbonyolultabb dolgokat játszani. Hibáztam is, Frank meg persze ideges lett. Nem az én világom volt. Napoleon nem igazán egy instrumentalista, nem a legjobban hozta a témákat. Nekem szükségem volt Ruth-ra, mikor ott volt Ruth és George meg én, akkor sokkal inkább egy dzsesszes csapat volt, akkor volt értelme hogy ott legyek. De amikor inkább rockossá vált, hacsak nem lett volna még egy trombita és szaxofon, akkor nem volt sok értelme hogy ott legyek. Na meg ekkoriban jöttek elő jobban a szintetizátorok és persze Frank az egyik első volt, aki ilyesmit használt, mert mindig érdekelte az új technika. Ideje volt kiszállnom.
Néha azért visszanéztem. Majdnem csatlakoztam azt hiszem 1980-ban, de nem úgy alakult. Lementem és dzsemmeltünk egy kicsit, de nem volt kerek a dolog. Aztán jött 1988, akkor össze tudott rakni egy teljes fúvósszekciót, mert egy harsona önmagában elég fura, nem igaz? Legalább három fúvós kell, talán négy. 1988-ban aztán nem volt mese, öt fúvós lett, ami a lehető legjobb. Az öt igazán erős, meg tudnak szólalni azok a nagy akkordjai. Egy vagy két fúvóssal nevetséges a dolog.
1973-ban ott volt Ruth és George, akik gyorsabban játszottak mint én. Harsonán ez túl nehéz: lehetetlen olyan gyorsan játszani, mint marimbán vagy billentyűkön. Nagyon jól ment a "The Be-Bop Tango" és az "Echidna's Arf", de egy idő után olyan gyorsan játszották, hogy én már csak mímeltem a dolgot. De meghallgatható a "Lost Episodes"-féle Inca Roads verzióból is: sokkal lassabb, de nagyon pontos. De teljes sebességgel, harsonán: majdnem lehetetlen. A "Kung Fu" szörnyen nehéz volt. Nagyon sok gyakorlás van mögötte. Akkor tényleg csak annak az egy dolognak szenteli magát az ember, és a testnek meg kell tanulnia, pontosan mit is csináljon. Sokkal nehezebb, mint hegedűn vagy máson.
Jó ötlet volt akkor szerinted, hogy Frank arra kért, hogy ezeket a nehéz szólamokat uniszonóban játsszad a többi hangszerrel?
Azt hiszem hogy ennek kellett történnie. Vagy ezt csináljuk, vagy semmit. A harsona jól szól együtt a marimbával, basszussal és a szintetizátorral, nagyon jellegzetes megszólalás. A helyzet az, hogy azt kell írnia, amit írni akar, és a zenéje amilyen komplikált ritmikailag és dallamilag, olyan egyszerű harmóniailag. Nem csinál nagy harmóniai bűvészmutatványokat, bár némelyik mégis az, mint a "Peaches". A zenéje nagyrészt nyitott harmóniákra épül, aztán jönnek a bonyolult ritmusok és dallamok, nagy hangköz-ugrásokkal. És aki ezeket nem tudja eljátszani, az nem lesz bent a bandában. Ennyi. Nem fogja leegyszerűsíteni egy zenész kedvéért; egyszerűen felvesz más valakit.
Ezek szaxofonon és gitáron is nehezek. Csak marimbán és zongorán egyszerűek. Az olyan darabok, mint az "Echidna's Arf", mikor a végén jön az az ereszkedő dallam (énekli), azt nem igazán lehet harsonán játszani, bár nekem majdnem ment néha. De tényleg lehetetlen volt. Ugyanez a "Be-Bop Tango" végével (megint énekli); teljességgel lehetetlen harsonán. Addig hajtott minket, amíg lehetett, aztán azt mondta: "Ez már elég jó". De addig hajtott, ameddig tudott. Mindig.
És milyen volt a '75-ös turné Beefhearttal?
Az vidám volt. Találkoztam Donnal és jó barátok lettünk. Mentek a turnék és sokat lógtunk együtt. Jókat tudtunk beszélgetni, miközben George és Napoleon… mintha velük nem lettünk volna egy hullámhosszon. Mi kicsit elszálltabbak voltunk, absztraktabb gondolkodásúak. Sok humorral, folyton a viccek mentek. Sok üresjáratunk volt és közben mindketten csináltuk a kis dolgainkat. Donnak csak két vagy három száma volt esténként, a többit meg kihúzta valahogy. Ha egy gitárszóló jött, lecsaltam a színpadról, vagy ő engem. Kimentünk cigizni vagy sörözni, míg Frank szólózott. Odakúsztunk a a gitárerősítőjéhez és megrágcsáltuk, ilyesmi. Néha végigkúsztunk a színpadon és észre sem vette, mert csukva volt a szeme a szóló közben. De biztos megtudta aztán.
Aztán Don megkért hogy legyek a csapatában. (…)
Láttalak játszani Zappával 1973-ban Stockholmban. Frank elég sok szólólehetőséget adott neked.
Így van. Egy valamit nem szabad elfelejteni: Frank máshogy koncertezett a világ különböző részein. Skandináviában sokkal dzsesszesebb volt mint bárhol máshol. Tudta, hogy a skandinávok szeretik a dzsesszt és nem annyira értettáék a szövegeit. Sokkal szabadabban játszottunk Svédországban vagy bárhol arrafelé.
Azt mondtad, a banda Ausztráliában volt a csúcson.
Igen, de persze lehet hogy nincs igazam. De annyira együtt voltunk, a kisujjunkban volt a zene. Épp Európából jöttünk (ó nem! - Ed), így sok koncert volt már mögöttünk, és tényleg nagyon tudtuk az anyagot. Jó nagy zenekar volt.
Adott valaha is Frank instrukciókat a szólókhoz?
Nagyon szabad volt, jórész szabad. Megpróbálta összefogni a kíséretet. "Ilyen akkordokat szeretnél, vagy inkább ezeket?" - kérdezte. Kipróbáltunk dolgokat, de tényleg olyan volt, mint egy dzsesszzenekar. Az 1973-as anyagok nagyon dzsesszesek. Érdekes volt rájönni, hogy Franket érdekelte a dzsessz. Még a legkorábbi időkben is. (A "Take Your Clothes Off When You Dance" elejét énekli.) Nem is tudtam korábban, mennyire dzsesszes ez a dallam is.
Mit gondolsz dzsessz Frankre gyakorolt hatásairól? Mennyi köze van a modern dzsesszhez és a klasszikus zene hagyományaihoz?
Ez egyfajta kombináció volt. Játszottuk 1988-ban a "Stolen Moments"-et, Frank mesterműnek tartotta. Egyet is értek vele. Ebből is látszik, hogy olyan volt ebben, mint Duke Ellington: "Kétféle zene van: jó zene és rossz zene". Erről van szó. Frank is ilyen volt. Játszott akár countryt is. Tudom hogy a dzsessz zenészek szerinte egyre inkább öltönyös figurkká váltak, ami kikészítette. Ezzel én is így vagyok. Szerette persze Dolphy-t, az is része a dolgainak. Szerette Hendrixet és mindeféle másfajta zenét is. Nagyon sokoldalú és eklektikus figura volt, de ezt jól tudjuk már. Beefheart is nagy tehetség. Szerintem az ő hatása Frankre is nagy volt. Nem tudom, hogy az emberek ezt észrevették-e, de Don nyersessége mindenképpen hatással volt rá.
Csináltál átiratokat is Zappának, mint mindjuk a 'Revised Music for Guitar and LBO'?
Nem, az már megvolt mikor odakerültem. Amit szeretnék egyszer megcsinálni, az az eredeti 'Greggary Peccary' felvétele. Megvannak a kottái, sokat változott a lemezig. Amit a Grand Wazoo-val játszottunk, az egy fantasztikus verzió volt. Megkérdeztem egyszer hogy felveszi-e az instrumentális változatot is, és erre azt mondta: "Tudod mit? Odaadom a kottát és mondjuk csináld meg te valamikor!" (nevet).
Ez az egyik legnagyszerűbb darabja. Ahol Greggary felfedezi a naptárat, az a rész a lemezen teljesen eltűnt, nincs meg. És ahol gyors triolákba megy át, a 'The New Brown Clouds'-szal, szerintem az a rész instrumentálisan volt remek. Egy kicsi vokál volt benne. Még nem tudom hogy csinálnám meg, talán meg kéne hallgatni régi koncertfelvételeket és ki lehetne nyomozni, mit is csinált, mert nem emlékszem pontosan. 'Greggary Peccary' az egyik első darab volt, amit Frankkkel csináltam, és szerintem az egyik legjobb. Pontosan megtanultuk, nagyon kemény volt. (Kicsit énekel). Van egy huszonhármas ütem…
Mit gondolsz Frank gitárjátékáról?
Szenzációs volt a hetvenes évek elején, de 1988-ban nem tudtam hallgatni. Nem az erősítők miatt, hanem lelkileg. Emlékszem, odajött egyszer Thunes azzal, hogy "hihetetlen volt ez a szóló!", én meg már szinte nem is emlékeztem rá. Talán bennem van a hiba.
Azért általánosságban szeretted Frank játékát?
Ó igen, csodálatosan játszott. Volt olyan időszak, különösen az 1973-as amerikai turnén, amikor nagyon jó sorozatai voltak, minden este egyre jobban játszott. Nagyon kreatív volt, nem csak gyors, de nagyon friss. Ez improvizációnál nagyon nehéz, akárki is az ember. Könnyű beleszokni a sémákba és ugyanazt a szólót játszani egy adott számban.
Az a felállás nagyon sok érdekes dolgot csinált a színpadon, mert a forma nagyon szabad volt. Nem voltak azok a nagy egybefüggő részek, inkább az volt, hogy játszottunk egy számot, aztán egy kötetlen rész jött, aztán egy másik számot mondott be és azt játszottuk. Voltak "dalcsokraink" is, mint a "Yellow Snow". És voltak ott a helyszínen születő dolgok. Nagyon benne volt ebben a fajta kreatív zenélésben. Ez sokat változott mikor szintetizátorokat, több rock'n'rollt hozott be. Szerintem így próbált több pénzt csinálni.
Zappa úgy használta a szintetizátort mint egy fúvósszekciót.
Így van. Ott volt neki Tommy Mars aki olyan volt mint egy fúvósszekció. Nem pont úgy szólt, de ugyanaz volt a zenei szerepe.
Szeretsz játszani a Banned from Utopiával?
Igen, nagyon jó. Ez egy olyan zenekar, ahol több saját dolgot kell majd játszanunk. Volt egy jó turnénk ősszel, de több saját anyagot kell játszanunk. Az a jó még benne, hogy mi választjuk ki, Franktől melyik dalokat játsszuk, így olyanokat is játszhatunk, amiket régóta nem, például a 'The Be-Bop Tango'-t and 'Echidna's Arf'-ot. Ezeket huszonvalahány éve nem játszottuk. 1988-ban sem játszottuk, úgyhogy nagyon jól jött nekünk.
Jó volt találkozni a közönséggel, beszélgetni az emberekkel. Frank turnéi alatt sokszor nem is találkoztunk senkivel. Most találkuzunk, együtt lógunk. Ezt nagyon szeretem. Talán folytatni is fogjuk…
De biztos hogy Arthur Barrow dolgait is játszani fogjuk Frankéi mellett. Nem akarunk egy egyszerű feldolgozászenekar lenni. Már játszottunk Frankkel, miért kéne úgy játszani mint mondjuk a Muffin Men? Ez őrültség.
Klasszikus dolgokat is játszottam. Azt hiszem a lényeg, hogy vagy jól játszik az ember a harsonán, vagy rosszul. Nem számít milyen típusú zene; vagy jó, vagy rossz. A "jón" belül végtelen módon lehet "jó". Az ember testétől függ minden. A lényeg, hogy kényelmes legyen. Azt hiszem, ez minden hangszerre igaz. Azt hiszem, az improvizáció kulcsa, hogy figyeljük a hangszerből kijövő hangokat, figyeljük a többieket, tudatosan. Ha az eszünk a hangjegyeket követi, akkor játszunk a legjobban. Figyelmen kívül kell hagyni a hibákat és ha sikerül teljesen kiiktatni, akkor nincsenek is többé és lehetetlen is hibát véteni mert teljes erőnkkel a zenére koncentrálunk. Elmondhatatlan érzés. A végén nem is emlékszem ilyenkor semmire, csak azt tudom hogy nagyszerű volt. Egy benyomásom van róla, mert az agyamban történt, a testemben, de a testem az agyam része…
Hallom a fülembe áramló hangokat, és aztán kijön a hang a hangszerből. A kettő között ezt csinálja az ember a kezeivel meg a szájával, végig automatikusan és tökéletesen, mert az agyam nem hoz értékítéleteket. Ez Franknél nem történt meg túl gyakran. Megtanult daraboknál megtörtént, mert annyira jól tudtuk a szólamainkat hogy teljesen elengedhettük magunkat. De improvizáció közben sokszor nehéz volt vele játszani, mert a háttér annyira kötött volt, csak egy vampra játszottunk. Nem volt meg az az intimitás, ami egy kisebb zenekarnál megvan. De voltak nagyon jó időszakok, amikor nagyon jól játszottunk. Általánosságban: más koncepció volt. Ez az érzés amiről beszélek, elég ritka.
Beszéltél Frankkel erről a fajta improvizációról?
Azt hiszem mondtam neki amit erről gondolok. De az ő dolgai annyira mások voltak. A zenekarai olyan hangosak voltak. Ő volt a nagy felbujtó. Ha valami igazi improvizációt játszottunk, ott volt és vezényelte, tehát bizonyos értelemben nem valósulhatott meg a dolog. Ez a vezénylés olyasmi volt mint ha karmesterként improvizálna amit nagyon szerettünk mindannyian, de nem ugyanaz mint amiről beszéltem. Ilyet nem lehet megcsinálni egy rock koncerten, mert ott mindennek ott, azonnal kell megtörténnie.
Sokáig tartott a kézjelek megtanulása?
Némelyik nulla ideig tartott mert csak intuícióra épült, de a többi határozott kézjel volt. A legtöbbet egyszerű volt megtanulni. Volt pár mit soha nem tanultam meg (nevet), különösen az 1988-as turnén. Valamiért nem emlékeztem. Nagyon sok zenét memorizáltunk, több mint száz számot. A fúvósszekció két és fél hónapig próbált, napi nyolc órában, heti ötször.
balint, 2008, augusztus 13 - 23:42
(azért észre lehet venni, hogy van pár időrendi zavar a dologban - pl. biztos nem azért ment el a zenekarból, mert már "nem volt szerepe" és mert "Ruth és George Duke már nem volt ott", hiszen 73-ban voltak együtt, de 74-ben BF elment, aztán 75-ben visszajött, de Duke akkor is ott volt még, végül is együtt mentek el.)
