TurtleKat, 2005, október 2 - 18:01

A Them Or Us c. lemez nagyon változatos lemez, nagyjából a század kifigurázásából áll. A The Closer You Are egy ötvenes évekbeli ILOVEYOU paródia, aki akarja vegye komolyan, de ne csodálja, ha agglegény marad. Az In France egy muzikális hadjárat Franciaország ellen. Leginkább a blues elemeit használja fel Zappa, de inkább a szöveg a lényeg, mint nagyjából az egész lemezen.

OOOPS > Muszáj vagyok megcáfolni magam, mivel a Ya Hozna-ban a szöveg nem túl információdús (látszólag). Ha megfordítjuk a szöveget, értelemes szöveget kapunk, még így sem elégíti ki az információdússág fogalmát. A Sharleena egy ön-feldolgozás, ugye a híreshírhedt Chunga's Revenge albumon jelent meg az első változat, aztán a Lost Episodes-on is, és az 1992-es pszájhotik pléjgrándzon is van egy. Ez a változat egy kicsit dub-osabb, raggae-sebb a dob, jobb a hangminőség, más zenei fordulatok vannak benne és az ének kb. egy oktávval lejjebb van. A Sinister Footwear II egy komponálósabb, igen bonyolult felépítésű szám egy fejetvesztően jó gitárszólóval. (Sinister Footwear I (ismereteim szerint) nincs!!!) A Truck Driver Divorce transzkontinentális hülyeség, aszám szövegének nulla értelme van, viszont egy újabb nagyszerű szólót melenget. A Stevie's Spanking kimozgatja az ember fantáziáját. Igen húzós rock nóta. A Baby Take Your Teeth Out egy aranyos popgyanús elmebetegség, mint az már a címéből is látszik. A Marque-Son's Chicken egy nagyon precízen összerakott dal, sok hirtelen váltással, nagyon Zappás (mily meglepő). A Planet Of My Dreams egy jazz-standard-paródia, nagyon ízléses, nagyon jó.

A Be In My Video Zappa egyik leghíresebb szám, végülis pop, mivel mást nem lehet rá mondani. Zappop... A lemezcímadó Them Or Us egy újabb szólózós szám, tömény gitár, kömény. A Frogs With Little Dirty Lips-ről egy dzsungel talajszintje jut eszembe, főleg a hülye effektek miatt. Ez a szám is egy hülyeség, bár Zappa minden hülye szövegében van társadalomkritika. A Whippin' Post egy Allman Brothers feldolgozás (én is csak Bálint írásából tudom, bár gyanús volt, mert Zappa nem nagyon ír ilyen szöveget). Bobby Martin itt csillogtatja meg énektudását a lemezen, és nekem a Whippin' Post gitárszólója (és az azt kövfető dub-os dob) a kedvencem.

A Them Or Us végeredményben egy hegyes-völgyes lemez, a rock és a hülyeség váltakozik benne.

-------------

balint, 2005, szeptember 30 - 19:19

Milyen hálás lehet az ember az ilyen ötleteknek, mint ez a lemezkritikai rész: muszáj volt elővenni a sublótnól ezt a lemezt, és nagyon megörültem neki! Egy újrafelfedezés! Köszönet az ötletgazdáknak!

Ez az album bennem valamiért beleszürkült a lemezáradatba, illetve nem igazán látszott kiemelkedni onnan, olyan igazán markáns emlékem nem volt róla. Annál jobb volt most újra (és újra és újra) meghallgatni. Bennem sokáig "84-es lemez"-ként élt, holott ez az album (is - csakúgy, mint a Drowning Wich, a Man From Utopia, az FZ Meets The Mothers of Prevention vagy a YCDTOSE vol 5.) a 81-82-es felállás felvételeiből áll össze, persze pár későbbi stúdióbohóckodással megspékelve. A koncertfelvételekhez utólag a stúdióban kicsit korrigálták, néhol a hangszerelést is igazítva kicsit, máshol csak a közönségzajt szedték le a szalagról. Ezt néha sajnáltam is: a lemez messze ne olyan élő, mint a Sheik Yerbouti, olyan finoman csipkézett hangszereléseket kapunk ugyanakkor, olyan intim hangzásokat, ami bőven kárpótol. És az anyag a későbbi stúdiófelvételekkel így képezhet egységet, folyamatosságot. És ugye mivel 81-82-ben vagyunk a felvételek idején, ezért emlékezzünk meg a zenészekről is. Steve Vai még mindig itt varázsol; Ed Mann ütősszólamainak a keverés nagyon jót tesz, a finomság, az intimitás kapcsán őt hoznám példának; Chad Wackerman nagyon szépen, gazdagon dobol: pontossága elképesztő, itt még nincs a dobjainak a későbbi időszakra jellemző digitális, gépszerű hangja, és ahogy róla, úgy Scott Thunes-ról is elmondható, hogy nagyon szépen kíséri a szólókat, a köztes időben pedig pontosan, szépen alakítja zenévé a saját szólamait. Vendégként itt van Johnny Guitar Watson és már "csak" stúdiózenészként pár számban Arthur Barrow is.

A dalok:
A The Closer You Are egy idétlen sláger 1956-ból - az a duvapp világ, amit Zappa annyira szeret. Meg mi is, mikor ilyen professzionális vokál énekli, mint itt! Hülye kis dal, de szépen szól, és szerencsére nem túl hosszú. Az In France egy jó kis blues(paródia), nagyon jól nyomja Guitar Watson - szabadon, idétlenül, ahogy kell. Az album nagy őrülete a Ya Hozna - nem emlékszem pontosan, de talán ekkoriban támadtak meg egy csomó rockzenekart, mondván, hogy a lemezeiket hátrafelé lejátszva (!!!) sátánista szövegek hallatszanak. Zappa kapva kap az ötleten: a felvételen a Sofa (3/4-ben) és a Lonely Little Girl (4/4) szól hátrafelé, és hogy nagyobb legyen a kavalkád, alatta egy kemény gitárriff megy 6/4-ben, természetesen 5/4-es dobkisérettel. Teljes a dili, erre Vai szólózik még egyet - nem rossz, de azért a hat perc talán kicsit sok belőle... És jön (újra, 1970 után) a Sharleena: gyönyörű felvétel! Finom, hangszerelés (egy ilyen hülye kis dal talán meg sem érdemelne ilyen mívességet), finom ütősök, és gyönyörű, erős vokál!

Most hogy kritikát "kell" írni ide a lemezismertetőbe, és elővettem a lemezt, azt teljesen véletlenül a Sinister Footwear-nél kezdtem. Gyönyörű!!! - bonyolult, összetett, gazdag, finom, játékos - elképesztő darab! Vai finom gitárjátéka nyit, egy túlburjánzó kamarazenekari rész következik: ez olyasmi, amit Zappában talán a legtöbbre értékelek: a zenei együttlét, a közös játék, egymás tisztelete - és persze a zenéé! A jutalom pedig a mit sem sejtő hallgatóé: áll a padlón, és lebegés 10 cm-rel a föld felett. A legszebb rész talán a gitárszóló: most figyeltem fel igazán a kíséretre: a nagyon erős, markáns riffet csak egy gitár játssza, míg mellette finoman - magát szinte alig ismételve - díszít végig a szóló alatt a vibrafon. Gyönyörű! Egy 81-es koncert (Champaign) egy ilyen szólóval, egy ilyen kísérettel indult - felülmúlhatatlan! (Érdekes, hogy ezt a szólamot a 88-as változatban nem játszották...) Egy "ha az összes Zappa-szerzemény elpusztulna, mi legyen az az egy, ami megmarad?" játékban nagy valószínűséggel ez a darab is nagy hangsúllyal merülne fel.

A Truck Driver Divorce egy orbitális sületlenség, Zappa "kretén szövegek" sorozatának egyik zászlóshajója. Az után a jövő szóló viszont remek! - hogy is lehetne másképp, hiszen 80-81 körül volt Zappa szólózatilag a csúcson - talán.
A Stevie's Spanking jó kemény kis dal - érdekes, hogy a gitár messze nem olyan hangos, erőszakos, mint 88-ban, mégis jól működik a dolog. Fiatalítás, utánpótlásnevelés, vidámság és folyamatosság: a szólókat Dweezil és persze Vai játssza.

A Baby Take Your Teeth Out dilije után egy ritkán játszott, kevésbé reflektorfényben levő instrumentális darab a Marqueson's Chicken - érdemes pedig figyelni rá, nagyon szép hangszerelés. A szóló alatt meg valami egészen fura, már-már primitív, nyugdíjas kíséret megy, nagyon vicces. (Marqueson mellesleg FZ egyik hangmérnöke volt). Három újabb butuska diliske dalocska közé bújt el a hatalmas Them Or Us brutálszóló - az oké, hogy Zappa jó, de nagyon bírom Thunes basszusszólamát is! Érdemes figyelni!

A záródarab pedig a Whipping Post, az Allman Brothers feldolgozás. Mostanában ismertem meg az eredetit, és ez a változat zeneileg (számomra meglepően) végül is nem is nagyon tér el az eredetitől, felfogásában annál inkább: úgy él bennem ez a dal, hogy egy professzionális elektromos kamarazenekar meghangszerelt és eljátszott egy rock-számot. Hogy kevésbé blues-ízű? Lehet, viszont remek zene, remek együttzenélés, és így, a stíluson kicsit túlnőve talán időtállóbb is. Amellett hogy az egész nem más, mint egy óriási vicc, egy tréfa.

Profizmus, felhőtlenség, dili és játék - és hetven perc zene. Az az érzésen, hogy a 81-körüli felállás anyagaiból összeállított lemezek közül (a meg-nem-jelent Chalk Pie mellett) talán ez a legszebb, legegységesebb, és persze van rajta néhány igazán bombasztikus dalóriás. Talán ezért is sikerült ez a véleményezés néhény helyen olyan túláradóra.

Tessék meghallgatni, megszeretni!

--------

ungawa, 2005, október 4 - 20:39

A Them Or Us úgy maradt meg emlékeimben, mint Zappa magasan legjobb rocklemeze a 81-88 közötti időszakból (igaz, Zappával kapcsolatos ismereteim éppen ebből a korszakból a leginkább hiányosak). Így utólag sem kell nagyon módosítanom a véleményemet, de azért ért néhány meglepetés az újrahallgatás alkalmával.

Amin leginkább meglepődtem: soha nem észleltem még, hogy ennyire gitárcentrikus ez a lemez. Még az eredetileg nagyzenekarra, balettzenének írt Sinister Footwear (II.) is egy nagyszabású gitárszólót rejt magában, mint ahogy alapjában véve a gitárra épít a Truck Driver, a Stevie’s Spanking, a Them Or Us és a Marque-Son’s is, továbbá az a bizonyos „S” betűs szám, amit annyira nem szeretek, hogy inkább le sem írom a címét. A másik uralkodó vonal a parodisztikus-popos számok sora, kezdve mindjárt a lemeznyitó The Closer You Are-ral, ami annyira esztrád, hogy sokkal inkább hallatszik egy zseniális Zappa-másolatnak, mint egy korabeli szerzeménynek (pedig). Nekem a legfőbb hátborzongást benne Zappa énekének mélyebb regiszterei okozzák, melyek, mint tőle tudjuk, nem jöhettek volna létre egy hajdani szerencsétlen színpadi balesete nélkül, mikoris egy fél oktávval mélyült a hangja.

Az In France a lemez három csúcsa és tartópillére közül az egyik – Johnny Guitar Watson éneke, kiegészülve a klasszikus blues-riffel, valami egészen kéjes, orgazmikus állapotba képes hajszolni, és emellett még nagyon vicces is. Mindjárt utána a Ya Hozna újabb gyönyörűség, rendkívül bizarr hangzásával és furcsa ritmuseltolásával, az erre a lemezre jutó igazán-zappás-furcsaság főszerepében. A következő 4 perc 33 másodpercet nyugodtan átugorhatjuk, hacsak nem akarjuk meghallgatni, hogy Dweezil 14 éves korában milyen jól utánozta Stevie Vai olcsóbb trükkjeit.

A Sinister Footwear második tételének rockváltozata jól indul, de a gitárszóló elég unalmas alapokon szól, ami nekem elég is, hogy kicsit kiszeressek a darabból. Ettől függetlenül érdemes figyelmesen hallgatni, mert igazán jó zene. A Truck Driver Divorce ismét telitalálat, a szöveg zseniális, és végre a gitárszóló alatt is egy mozgalmas, érdekes, ízletes kíséret szól. Utóbbi félmondatot nem merném elmondani a Stevie’s Spanking-ről, inkább mindenkit a dalnak a legendás duplaszólós koncertváltozatához irányítanék, mikor Zappa és Vai kozmikus gitárorgiában olvad eggyé a hüledező nézővel egyetemben. A Baby Take Your Teeth Out-ról azt jegyeztem meg, hogy Zappa öt perc alatt írta, valami szálloda levélpapírjára (vagy szalvétájára?), de nem győzte hangsúlyozni, hogy semmivel sem tartja kevésbé fontos szerzeményének, mint mondjuk a mindent egybevéve vagy 30 évig készült, 20 perces N-Lite-ot (Civilisation Phase III).

A Marqueson’s Chicken egy érdemeihez képest kevésbé ismert klasszikus, bár a (nyilván szándékoltan) primitívvé váló basszusszólam igazán unalmas a gitárszóló alatt. Egy rövidebb, tömörebb lemezen sokkal jobban érvényesülne, gondolom.

Egy normális lemez ekkortájt már bónuszokkal együtt is véget érhetne, Zappa még rátesz pár lapáttal. Két debilség következik, mindkettő kiváló a maga nemében: Bob Harris már remekül megoldott egy Love Of My Life-ot a Tinseltownon, nem csoda, hogy a Planet of My Dreams-ben is nagyot alakít; a Be In My Video-val pedig, hat évvel a Bobby Brown után, a nosztalgiadiszkók közönsége újabb talpalávalót kap (...a talpa alá). A Them Or Us gitárszólója a kísérete miatt legalább olyan emlékezetes, mint a szóló miatt: amikor Zappa azt mondta, hogy az ő szólói speciális kíséretet kívánnak, alighanem az ehhez hasonló dolgokra gondolt leginkább. Mestermunka, antológiadarab.

Nem valószínű, hogy Zappa valaha látta volna a Pampalini kalandjait megörökítő csehszlovák (lengyel?) rajzfilmsorozatot, mindenesetre így is megalkotta hozzá a tökéletes kísérőzenét a Frogs With Dirty Little Lips-szel. Az utolsó 7 és fél percben pedig elszabadul Robert Martin tenorja, és megalkotja a Tökéletes Lemez- És Koncertzáró Számot az Allman Brothers Whipping Post-jából, bár Zappa lefolytat még egy zavarórepülést egy igazán jól sikerült gitárszóló formájában.
Piszok jó ez a lemez, de azért bírni kell erővel a hallgatását.

-------

Anonymous, 2005, október 7 - 22:00

Sziasztok! Ez volt az első lemez amit hallottam zappától , a magyar jazz zenén keresztül találtam rá , kíváncsi voltam hogy ki az akinek Kőszegi dobolt... Mindegy...Kölcsönkaptam a them or us-t. Nyitott voltam a zenére és végig is hallgattam . Nem értettem mi ez , nem tudtam mire számítsak , ezért nem gondoltam elhamarkodottan semmit , azután azt vettem észre hogy 2 hét alatt már vagy 4edszerre van van kedvenc számom, mindig más az albumról , és hogy muszáj más albumokat is meghallgatni , így megfertőződtem...

Ritka egységes ez a lemez, ebben pedig nagy szerepe van a hangképnek. Ember alig van, aki meg tudná számolni, hány helyről származnak a felvételek, viszont mindegyiket alaposan megbabrálták a stúdióban, így ez fel sem tűnik. Ugye a Sheik Yerbouti-hoz való hasonlítgatás folyton előjön, szerintem ez a lemez azért elmarad hozzá képest. Hegyekben állnak a klasszikusok, mégsem érzem azt, hogy olyan sok irányba elfolydogálna ez a lemez. Pont a hangzás roppant egységessége az, ami megakadályoz abban, hogy egy ezer szálra bomló utalásrendszer képzeletbeli középpontjába helyezzem ezt az albumot. A Sheik Yerbouti ellenben pontosan egy ilyen kardinális pontja az életműnek.
Lehet, hogy kicsit zavar ez a hangzás. Van egy nagyon enyhén szintetikus bukéja, azzal együtt is, hogy Wackermann dobjai tényleg természetesebben szólnak, mint a legtöbb felvételen. Szerintem jórészt a stúdióban játszotta fel őket. Chad persze zseniális. Nemcsak halálpontos, de nagyon finoman azért ki-ki lép a kíséretből, a címadót meg egyszerűen viszi a hátán.
Scott Thunes is meg lett már dicsérve, de nem elégszer! Nagyon nagy alázat van a srácban. Amikor a minimumot kell csak odatenni, akkor azt olyan mániákus intenzitással hozzá, hogy a fejem szakad le tőle.
A nyitó Closer you are tekeredő, nyújtózkodó zseniálisan ostoba vokáljai a '84es bandát juttatnák az eszembe, ha nem hallanám, hogy Roy Estrada is benne van a képben. Az In France bocsánatos bűn - Franciaország gyönyörű, a franciák elegánsak, nem káromkodnak az utcán, nem esznek csigát stb.
A Ya Hozna szerintem zseniális. Scott Thunes nagyon szépen és hangsúlyosan szólal meg, Steve Vai szintén. A Sharleena mindig csúcs, viszont ezek a vokálok minden határon túlmennek. Ez a legjobb verzió.
Három nótát nem bírok hová tenni: a Planet of my dreams, Be in my video, Frogs with dirty little lips elég feleslegesek, talán meg se kellett volna írni őket. Illetve a Planet of my dreams némi kibővítésre szorulhatott volna, a végén nagyon szép vokálokba torkollik a nóta. A Stevie's spanking jelen verziója egy óriási dinamikai mellényúlás, a helyzeten csak ront, hogy a hallgató tisztában van vele, hogy Dweezil szólózik a nótában - nincs mire várni. Vai szólórésze pedig a római koncert felvételéből lett kiollózva, abban a kontextusban a csoda kategória. Itt csak nagyon jó.
Sinister Footwear - minden szintjén tökéletes, ördögien bonyolult. A Berkeley koncert mutatta meg nekem igazán, hogy mennyire zseniális cucc, azóta ezt is máshogy hallom.
Marque-Sons Chicken (a cd borítón kötőjellel van írva, talán valami nyomtatási hiba lehet) - a szóló alatt futó kíséretet sok kritika érte. Nem is értem, iszonyatosan sunyi, nagyon dinamikus. Imádom.
Truck Driver Divorce - a gitárszólónál megint előkerül a xenokronitás, a kíséret szerintem érdekesebb, a szóló leül a végére, improvizált gerjedés lesz belőle.

Baby Take Your Teeth Out - nekem ez a nóta a kedvencem, komolyan mondom. Ekkora sületlenséget senkinek (!) nem jutott volna eszébe leírni, Thana Harris meg akkora aerobic slágert fabrikál ezzel a nuller énektémával, hogy az hihetetlen. A nóta hihetetlen érzékletességgel ír le egy roppant kellemetlen szituációt. Tökéletes!

Valamiért nem akarja ez az album, hogy megfejtsem. Inkább meghallgatom még egyszer.