Holy Day in Berlin, 78

 (Ave Maria)

1977-tel indul egy érdekes, szép, gazdag korszak Zappa karrierjében. 76 még a kisebb rock-felállás éve, az állandóságot (75 óta) Terry Bozzio dobos képviseli, aki mellé ősszel érkezik Patrick O'Hearn, hogy az elkövetkezendő időszak meghatározó ritmusszekciójává váljanak. 77 őszén alakul ki aztán a mostani csapat: Ed Mann, a remek ütős kerül a szintúgy remek Ruth Underwood pozíciójába, hozza magával Tommy Mars billentyűst, valahonnan Adrian Belew is felbukkan (később King Crimson), és már csak az osztrák billenytűs hiányzik a felsorolásból: Peter Wolf.

A kislétszámú rockcsapat tehát (ismét) felbővül egy gazdagabb hangszerelést lehetővé tevő kis elektronikus kamarazenekarrá - és a zenészek képességei a legmesszebbmenőkig rá is szolgálnak erre a kissé fellengzős elnevezésre. Bozzio tudásában, képességeiben eddig is biztosak lehettünk, Patrick O'Hearn bundnélküli hangszeren játszó basszistával nagyon jól megértik egymást, remek kettőst képviselnek, az idétlenségben, bohóckodásban is egymás társai (hogy a zenében is, az persze természetes). Zappa Belew esetében is a személyiséget emeli ki egy interjúban, a két billentyűs szerepe pedig a teltebb hangzás kialakítása, a fúvósok szólamainak pótlása/megszólaltatása volt. Ed Mann pedig ebben az időszakban nemcsak Klónmester (azaz a próbák irányítója-felügyelője, felelőse) volt, de méltó ütős-utód is: az első hetekben (1976) Ruth Underwooddal együtt dolgozott a stúdióban, tőle kérve-kapva tanácsokat, illetve hallgatólagos "jóváhagyást" a poszt betöltésére.

Hogy a főnök, Zappa menyire volt megelégedve ezzel a felállással, az a (néhol egész meleg hangú) 77-es sajtóközleményből is világosan látszik: ugyanúgy támaszkodhatott rájuk zenészként, azaz ugyanúgy rájuk bízhatta a bonyolultabb darabjainak előadását, ahogy partner volt ez a társaság az improvizációkban is - akár hangszeres, akár "színpadi történés" jellegű közös rögtönzésekről volt szó. Az új felállásra épített új repertoár kialakításának tehát technikai akadályai nem igazán voltak, így kerülhetett újra műsorba néhány korábbi klasszikus, mint a Pound For a Brown vagy a King Kong, és pár friss darab is (Envelopes), köztük jópár vokális, hiszen ebben a csapatban (is) szinte mindenki énekelt: Belew, Tommy Mars, de még a dobos Bozzio is (Ja: és a főnök). Nem szabad elfeledkezni Zappa szólóiról sem: erőteljesek, húzósak, kemények, nagyon izgalmas ilyen szempontból is a turné - vagy akár ez a koncert. Persze mindehhez megintcsak a zenésztársak hathatós közreműködésére, kíséretére, párbeszédére volt szükség...

Érdekes apróság hogy (ismeretlen okokból, a Zappánál szokásos móditól eltérően) az egyes koncerteken elhangzó dalok összeállítása, azok sorrendje nem nagyon változott. Ennek ellenére az ebből az időszakból származó felvételek cseppet sem unalmasak, cseppet sem tűnnek fáradtnak - sőt! Az életet , a változást, a mindig-újat a szólók, a közös játék, az improvizáció (is) jelenti - és persze a remek darabok új és új életre keltése, nap nap után.

Ez a felállás hallható egyébként a Baby Snakes CD-n és DVD-n, illetve az örökbecsű Sheik Yerbouti albumon. Ez a koncert is tele van tehát nagy "slágerekkel", de olyan szempontból is érdemes hallgatni, hogy melyek voltak azok a dalok, amelyeket Zappa beválogatott, amelyeket valamiért fontosnak érzett. A válasz persze nagyjából egyszerű: nyilván az újakat. Ami elég természetes, a nemhivatalos zugfelvételeket hallgatva az ember szíve ugyanakkor meg-megsajdul, ha belegondol, hogy egy-egy felállás áthangszerelései, átdolgozásai esetleg nem érhetőek el, nem kerültek lemezre. A mostani koncertről ilyen számomra a Peaches, a Pound for a Brown vagy a King Kong. Nagy sírás-rívásra azért persze nincs ok - sőt; és persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy konkrétan erről a koncertről viszonylag sok minden (azaz két szóló) is felkerült a Sheik lemezre: a Torture Never Stops-é és a Sheik Yerbouti Tango, mint a Little House...-ban elhangzó szóló.

*

A koncert a méltatlanul kevéssé ismert, csak áthangszerelt változatban kiadott Purple Lagoon című ritmusorgiával indít (az In New York lemezen hallható az Approximate-tel ütköztetve). 76 októbere óta ez volt a koncertek nyitószáma (illetve a Purple Lagoon - Dancin' Fool - Peaches - Torture sorozat), és sokáig (inkább '76-ban) a zárás is, ez foglalta a műsort keretbe. Itt (talán) Bozzio beszámolására indul, és a közönségmorajból hallatszik, ahogy Zappa is a színpadra lép, bemutatja a zenekart, és következik a Dancin' Fool. Energikus, ahogy kell, ez a sok turnét megért bolondság nekem ebben a felállásban üt igazán. A Peaches remek ebben a felállásban, ezt tekintem az igazi koncertkezdetnek - hihetetlen élmény lehetett ezt élőben látni-hallani, ettől a csapattól, élőben...

A Torture Never Stops-ról szerencsére van, a YCDTOSA vol. 1-en, nagyon szép, erős változat, de az érdekessége a szóló: mint említettem, ebből lett később a Rat Tomago. Itt még hallatszik a női pornónyögdécselés a kíséret mögött, ez a kiadott anyagon szerencsére már nem szerepel, annyira nem kár érte. Mindenesetre nagyon érdekes egy kimunkált, elmélyült szólóval eredeti környezetben találkozni - részint az idétlen dalkörnyezet miatt, részint, mert kiderül, melyek azok a részek, amelyeket Zappa inkább, és melyek, amelyeket kevéssé tartott értékesnek, és ezért kivágta. Valóban érezni egykét helyen kisebb megtorpanást, üresjáratot - ezek talán a keresgélés habitusának szükségszerű velejárói -, de így eredetiben is nagyon feszes, nagyon koncentrált anyag. Nem véletlen, hogy a szám így 14 és fél percesre nyúlik.

Újabb bolondozás a Trying to Grow a Chin-ben, a csapat nagyon feszesen együtt van, majd következik a City Of Tiny Lites. Talán Bozzionak köszönhető a nyitásban felbukkanó és végig megmaradó feszültség. A dal még 76-ból származik, akkor Ray White énekelte, de most, ennél a felállásnál bontakozhat ki teljes valójában. Ének: Belew - ahogy a Baby Snakes filmben láthattuk is.

És a hason című dalocska (mármint a Baby Snakes - a vokál a lemezen azért szebben szól) után a Pound For a Brown... Nagyon szép, kápráztató a páratlan ütemű alap ilyen pontos, gyors, eleven interpretálása - fölényes a csapat. Bozzio ezt már 75-ben játszotta, olyan társakkal, mint Bruce és Tom Fowler, valamint George Duke. Itt a hangsúly az indításnál átkerül O'Hearn basszusára, a dallamot a gitár hozza, nagyon szép kezdés. Tommy Mars őrült "éneke" zárja a motívumot, ami az ismétlés (Ed Mann gongütései) után egy billentyűs-szólóba torkollik - az akusztikus után (Wolf?...) elektronikus (Wolf-Mars?) - amik alatt gyönyörűen, gömbölyűen görög-folyik-hömpölyög a basszus, lépdel-szökell-ugrál a dob...

Ezen a turnén van az I Have Been In You premierje, Zappa ezt azzal "ünnepli", hogy egy hosszas szövegelés keretében szól be a német butik-lányoknak - valamint Winston Churchillnek ("Igen, ő is perverz volt").

A Flakes érdekessége, hogy a dal végi pár verszak ("I'm a moron...") itt hiányzik, holott a felvétel a néhány nappal későbbi (korábbi?) Londoni koncertről való, és szerepel az ezutáni felállások kalózfelvételein is. A Broken Heart Are For Assholes egy újabb bolondozás, ami után ez a féktelen, önfeledt, csodákra képes zenekar fejest ugrik a '67-es, ős-klasszikus King Kong-ba. Fantasztikus tempó, izgága dallamvezetés, szépen megoldott kiállás, aztán az első szóló Ed Mann-é. Nem sokkal később egy "irányított vokális örömködés", azaz közös improvizáció Zappa vezényletével. Nagyon vidám kis szakasz, Patrick O'Hearn basszusszólólja lép aztán ebből tovább. Ami után kis csilingelések vezetnek át a második részbe...

...illetve a Wild Love című kis opuszba. Sajnos ezt a dalművet csak ez az egy felállás játszotta - bár érdekes kapcsolat a későbbi időkhöz (illetve a 81-es csapathoz), hogy a középrész hangról hangra bekerült a Sinister Footwear II. tételébe. Micsoda különös dallamvándorlás! A szóló-rész kicsit különbözik a lemezen megjelenttől, már csak azért is, mert Adrian Belew játssza: egy dallam körül kering egy darabig. A következő szám: Yo Mama. Mit is mondhatnék? Gyönyörű, finom, intim megszólalás, érzékeny hagnszerelés. Megkapó élmény, ahogy Zappa nagyobb létszámú, gazdag, időnként hangos, harsány zenekarai milyen csendes, intim pillanatokkal is meg tudnak ajándékozni. Ehhez Mars billentyűjátéka és Bozzio dobolása tökéletes eszköz. Az albumhoz hasonlóan aztán itt is egy hosszú-hosszú szóló... nagyon szép.

Eztán következik a Titties and Beer őrülete, nagyjából ez a változat hallható a Baby Snakes lemezen; ami után következik egy instrumentális (mára már klasszikus) darab, a Black Page - a 81-es, 88-as hangszereléstől eltérően itt nincs szóló. Kis butaság a Jones Crusher, majd a The Little House I Used To Live In. Ez elvileg a 69-ben, 71-ben játszott darab változata lenne, illetve elvileg az is, de én túl sok hasonlóságot nem fedeztem fel a korábbi és e késői darab között. Billentyű-hangok mutatják be a fő motívumot, finom hangszeres kísérettel (ismét csendesebb hangütés, szép az orgona-dob összjáték, majd a zongora-rész), és az darab kisvártatva hatalmas szóló-orgiába csap át. Tommy Mars ének-zongora kettőse indít (önmagával), majd jön a teljes zenekar - szóló szóló hátán.

És innen érkezünk meg a következő szekcióba: ritmust, tempót témát és hangulatot váltunk: The Sheik Yerbouti Tango, mint ennek a darabnak rendszeres eleme. Olyas szóló ez, mint a Ship Ahoy volt 75-76-ban: egy dal része ugyan, de már önálló életet él. Zappa ebben mindig csúcsformában - jelen, berlini alkalommal is: a darab egészen "dalszerűen" indul, decens tangókísérettel, aztán a szóló elszabadul, és finom légkreatúrává szoborja önmagát.

És egy soha ki nem adott kis gyöngyszem: Dong Work For Yuda. Ezt már 77 óta játssza a csapat, érdekes, hogy akkor még zenei kíséret nélkül, akapella adták elő, itt meg ízléses, felhőtlen diszkó-kísérettel. Elképesztő kis darab, a szöveg minden kis részletében megegyezik a Joe's Garage lemezen megjelent verzióval, ugyanakkor jóval élettelibb, idétlenebb. Érdekes apróság egyébként, amit ez a dal is illusztrál: miközben a Thing Fish él úgy a tudatunkban, mint egy régebbi felhozatalból, hozott anyagból összerakott "rockoperaszerűség", addig, jobban belefötörve a dolgokba, kiderül, hogy lám, a Joe's Garage anyagának a 60-70 %-a is már korábbi, kész dal. Más kérdés persze, hogy ezek a dalok korábban nem jelentek meg sehol. Persze ez a dal sem. Milyen kár! Remek vokálok!

A Bobby Brown is új dal, de azóta unjuk is már, de sebaj, mert jön az Envelopes! Igen: ezúttal szöveggel! És milyen idétlen szöveggel! ("I'm screwing you! I'm screwing you!") Ezt 81-ben már instrumentálisan játszották, nem véletlenül, ugyanis remek kis kamaradarab (ugye a Drowning Witch lemezről ismerhetjük). Bozzio dobjait megint kiemelem. És meglepetés: ezt már 71-ben (!) is játszották! De az itteni turnéhoz vissza: a szokás az volt, hogy a darabot Bozzio dobszólója követi - milyen jó, hogy sztereó a felvétel! Szépek, klasszak Bozzio dobjai, izgalmas, feszültséggel teli a játéka.

Ez dob-orgia vezet át a Disco Boy-ba, ami azért jobban süt, mint a Zoot Allures lemezen, ha nem is pörköl. A koncert befejezőszáma egyébként, a gazdag felhozatal, a ma esti koktél után egy lökött, idétlen levezetés. A búcsúzás előtt Zappa bemutatja a nagyszerű csapatot, és együtt még egy kis audió kavart prezentálnak, a majsztó irányításával: egy kis kollektív improvizáció, minden hangszerből egy kicsit.

* * *

Azért egyszer még visszajönnek, és lenyomják az (ilyenkor) szokásos ráadásblokkot: Dinah Moe Humm; Camarillo Brillo. Zappa nagy jókedvében megénekelteti a közönséget - legalábbis megpróbálja: "Énekeljük együtt az Ave Mariát! Hé, gyerünk... Sosem volt erre alkalmam, nem járok templomba... Itt most hátha sikerül, és 6-7000 ember énekli az Ave Mariát!" Ez persze nem igazán jön össze, de a zenészek jól szórakoznak (mi is), aztán visszatérnek a dalhoz - és a jön a klasszikus koncertfinis: Muffin Man. Egy záró, nagy szóló után ismét bemutatkoznak a zenészek, Zappa csomót köt a hangszőnyegre: zuppp! - és vége.

Köszönjük. Remek volt.

Kapcsolódó érdekességek:

• Képek erről a koncertről - J. Schaeffer képei.
• Froggy részletes turnéismertetője.
• SG részletes koncertismertetése (angolul)

2005, november 12 - 12:07