Nos, hát nehéz erről a lemezről beszélnem, azért is halogattam a beígért beszámolót. A jazzt szeretem (bár azt is módjával, inkább a 70-es évektől, inkább a fusion-szerűbb dolgokat, mint az akkori Miles Davis, Herbie Hancock, Mahavishnu, Wheather Report, stb), a rockot szeretem, a kortárs komolyzenét és az elektronikusat nem.

- - - - - - - - - - -
Matheos, 2009, június 12 - 22:01
- - - - - - - - - - -
Sosem tudtam igazán megkedvelni Zappa "nagyon" komolyzenei műveit, sem pedig a Synclavier-darabokat. A Jazz From Hell számomra például hosszú távon kifejezetten idegesítő, abból nekem bőven elég a G-spot Tornado három perce, meg a St Etienne, így a Perfect Strangerrel sem vagyok másképp. Itt is ugyanazok a kattogó nintendo-hangok vannak, mind a JFH-en, nem is értem, Zappa hogy lehetett oda annyira azért a számítógépért (A Civilization Phaze III-on már talán valamivel jobb a hngszínkészlet)...

Nekem ezek egybefolyó, ritmikátlan, egymás mögé rakott, hangfolyamok (lásd pl a teljesen értelmetlen Love Story-t), ahol pedig élvezhető zene lenne (Outside Now Again), ott pedig nem tudok elvonatkoztatni a gagyi hangzástól... Az a véleményem, bár sokkal több munka árán, de fel lehetett volna venni ezeket a Synclavier-darabokat sokkal kidolgozottabb formában, élő zenekarral is, csak hát ahhoz ugye kottát kellett volna írni, szépen meghangszerelni, lemásoltatni, begyakorolni a zenészekkel, stb. Meggyőződésem, hogy ha így lett volna, a gyengébb darabok nem kerültek volna rögzítésre.

Az élő, kamarafelvételek jobban tetszenek. A Duprees Paradise például egészen élvezhető, de általában disszonáns, poliritmikus, hátborzongató szerzemények ezek.

Zappának nem ezt az oldalát szeretem. A kutyát a borítón nem értem, de több helyen megjelenik, pl Them or Us-on is. Valaki tudja, miért?

Nem érzem egységesnek ezt az albumot. A dinamikája a nullához közelít, nincsenek meg rajta azok a sarkalatos pontok (dalok), ahova eljut az ember és "erőt kap", hogy eljusson a következőhöz, ezáltal kényszerítve arra, hogy meghallgassa az esetleges töltelékeket. A The Girl In The Magnesium Dress-en kívül nem tudok egy nótát se felidézni. Na jó a Dupree's Paradise nyitódallama ezer másik helyen feltűnik. Semmi egyéb.
Viszont, ha az ember felcsap valami jó könyvet, ez a zene tökéletes hátteret biztosít. Tulajdonképpen szeretem, csak nem tudom felidézni magamban, pedig nagyon sokszor meghallgattam már.

Sokat hallgatom mostanában ezt a lemezt, és tényleg megszerettem (végül is ez vezetett oda hogy idecitáltam, kiemeltem erre a hétre – a dolgok összefüggnek). Talán a Zappa Affair óta, keresem magamban a kapcsolódást a nagy- és kamarazenei lemezekhez. Ezzel kapcsolatban két gondolat: egyrészt HANGOSRA kell állítani az erősítőt és így kijönnek a különböző hangszerek karaktereiből, magasságaiból-tónusaiból adódó gazdagságok, másrészt az benne az érdekes, hogy végig megírt zene, az „elektromos felállással” szemben itt az improvizáció nem fér el, a dallamfűzés sokszor mégis az improvizációt, akár a gitárszólókat idézi, sőt: néha onnan vesz ihletet.

De ezt most így itt is hagyom (a Perfect Strangerrel egyetemben), és elkezdem a lemezt a Naval Aviatonssal.

-----------------------------------------
NAVAL AVIATION IN ART?

Ma ugrott be hogy ez a darab a Zoot Allures párja: egy jellegzetes dallam, annak rácsodálkozó ismétlése, kis variációval. A „komoly” hangszerelés miatt az alaphang mintha komolyabb lenne – de egyben viccesebb is, amiben a csatolt leírás is segít: szinte látjuk a tengerészt, aki néz, néz, nagyon néz, bambul, bambul… és a végén belealudván a koncentrálásba, leesik a feje. Ha jól emlékszem ez a „búúú..” belealvóhang a végén az Orchestral Favorites lemezen nem is jelenik meg így.

THE GIRL IN THE MAGNESIUM DRESS
Egy gyöngyszem. Az Elektronikus életrajzból tudni (ha igaz), hogy az adott hangok valójában egy teljesen más tranzakció adathulladékának zenévé fordításából születtek – akárhogy is, nagyon határozottak és magabiztosak azok a hangfelhők, amik végig uralják a darabot. A hangok hol valós hangszerek hangjait idézik, hol szintetikusak, de mindvégig RENDSZERBEN értelmeződnek, (nekem) ezért nem hiányzik bármi dallam vagy vezérfonal vagy ilyesmi. Egy gyönyörűségében is hetyke hangjegy-görgeteg, amint finoman fújja le egy domboldalról a szél.
Ezt is érdemes hangosan hallhatni: telt közepek, lent döngő mélyek, leheletnyi, finoman csillogó magasak.

DUPREE'S PARADISE
Furcsa ezt a jellemzően élő, jellemzően improvizációval teli darabot megírva, kottából előadva hallani. A hangerő itt is segít (na azért nem megoldás mindenre, hehe). Szép a fődallam kibontása az elején, aztán a „szólórészben” a sokféle hangszer gazdagsága, az ütők hirtelen, csattanó keménysége – hogy az ismét visszatérő fődallam aztán alaphelyzetbe hozzon újra.

LOVE STORY
A Magnesium Dress párja – csak puttyogósabb hangokkal. Szokták kritizálni a számítógépes hangzást – én szeretem: gazdag, változatos, és a fent leírt „hangfelhő” dolog is csodásan megvalósul, ami élő zenészek esetében ritka – ha nem lehetetlen (kivétel: Kung Fu, Excentrifugal Forz). Ez vicces is. Putty.

OUTSIDE NOW AGAIN
A lemez csúcspontja. Komolyság és élet, kimért tempó, monotonitás ÉS változatosság, megírt zene ÉS improvizáció, önálló darab ÉS átirat, döngő, masírozó basszus ÉS vékony, finom szóló-szólam… csodás. Zappa szólóihoz hasonlóan itt is gyakran kapom magam azon, hogy a szóló fődallama helyett a kíséret folyamatosan előre-görgő forgataga ránt megint magával – ami például azért sem meglepő, mert a darab maga egy tényleges gitárszóló átirata. A 80 őszi hangszerelés mellett itt jön ki nagyon a kíséret folyton-önmagába-forduló összekapcsolódása, előre-görgése: az 5/4 6/4 első és utolsó hangjai összekapcsolódnak, egyszerre bevezetik a másikat ÉS zárják le a saját dallam-részüket. A főszólam zongora-szerű hangzásánál (ami néha vibrafonba vagy harangjátékba látszik átmenni, itt-ott unisono kapcsolódásokkal) Zappa örömmel lubickol a gép adta hajlítás-lehetőségekben. Tarthatna a darab 20 percig is, szeretném minden pillanatát.

JONESTOWN
Egy szintén hangulatokból, „hang-felhőkből” építkező darab, itt-ott ipari zajok felhasználásával, a korábbiaknál sötétebb. Karakteres a sejtelmes háttérbe belehasító karcosabb, drasztikusabb részek megjelenése, a digitális felhőben, az "igazi" hangok felbukkanása - és persze a végén a vashordó csattogása.

Szoktam a címadó darabot is hallgatni, de gyakrabban kezdem a lemezt a második számnál, így szép kerek a lemez - nekem. A kihagyottra egyszer talán visszatérek.