Interjú a
show-mesterrel
2002. 04. 29. - az Idiot Bastard interjúja.
- Apostrophe (') | Roxy & Elsewhere | One Size Fits All | Bongo Fury | You Can't Do That On Stage Anymore Vol. 2 | Vol. 4 | FZ:OZ | The Dub Room Special! | Joe's Menage | Joe's Camouflage
első rész - a második rész arra >>>
Mikor meghallottam hogy Napoleon Murphy Brock visszatért a zenéhez és a 10-tagú, Tampa Bay-i illetőségű Zappa-feldolgozásokat játszó zenekarral, a Bogus Pomp-al játszik, még csak amúgy tessék-lássék álltam neki, hogy kinyomozzam a lehetőségét, hogy is interjúvolhatnám meg őt a weboldalam számára. Elindultam pár kapcsolat mentén, de az ötletet valahogy mégis takaréklángra tettem. Aztán amikor Ike Willis-szel és a Project/Object-tel kezdett fellépni, az érdeklődésem újra feléledt - de ismét csak nem tettem meg érte mindent; mintha tudtam volna, hogy a jó dolgok előbb-utóbb úgyis megérkeznek azokhoz, akik kivárják az idejét. 2002 márciusában aztán a semmiből az ANT-BEE vette fel velem a kapcsolatot és tudatta, hogy Napi hamarosan Angliába látogat és hogy "szívesen adna egy interjút a honlapod számára - érdekel-e?" Micsoda hülye kérdés. Gyors egyeztetések után 2002. április 29-én, hétfőn már ott is találtam magam a Londoni Kortárs Művészetek Intézetének (London's Institute of Contemporary Arts - ICA) előcsarnokában, amint a tinédzserkorom (és a későbbiek) egyik hősével beszélgetek... fantasztikusan fitten és kirobbanó egészséggel. Mármint Napoleon volt az - nem én.
Hogy kerültél először kapcsolatba a zenével?
Egész életemben zene vett körül. Ötéves korom körül kezdtem - goszpelekkel, a templomban. A nagyszüleim, akikkel együtt éltem, nagyon vallásosak voltak - baptisták. A családban mindenki énekelt - folyamatosan ez ment, nagyon korán kezdtük. És valamiért azt gondolták, hogy nekem az összes kórusban énekelnem kéne. Lényegében így kezdődött. Aztán a Junior középiskolába jártam, és ott is ugyanez: a kórusok. De itt a középiskolában teljes lett az arzenál: második évben elkezdtem klarinéton játszani. Aztán jött a tenor-szaxofon. Benne voltam egy koncertzenekarban, énekeltem egy dzsesszegyüttesben, tagja voltam egy fúvószenekarnak ("marching band"), a nagyzenekarnak, és énekeltem a kórusokban. Azóta csinálom.
Úgy tudom Hawai-n egy bárban szaxofonoztál, mikor Frank felfedezett (itt meghallgatható! - mB).
Hát, ez tulajdonképpen egy hattagú banda volt - az USA különböző városaiban csináltuk a magunk kis turnéit.
Milyen zenéket játszottatok?
Feldolgozásokat - tudod, a Top 40-eseket, bármit, ami akkoriban népszerű volt. Aztán néha dzsesszesebb elemeket is kevertünk bele, ha olyan volt a hely. Jobbára tánczene volt, mert az emberek szerettek táncolni, mi meg örültünk, hogy jól érzik magukat.
És hogy jött ösze a Frankkel való találkozás?
Ha jól tudom, épp akkor fejezte be az ausztrál turnéját, és egy vagy két héttel ezután Európába akartak menni. Ő meg tartott egy kis pihenőt és a feleségével, Gaillel megálltak Hawai-n úgy egy hétre. A turné-menedzsere, Marty Perellis lerakta őket egy hotelben és elindult körülnézni Hawain - hogy kipróbálja a szerencséjét, gondolom! Aki jól akarja érezni magát, annak Hawainál nem is kell jobb hely! Kész paradicsom. És eljött egy koncertemre - a Coral Reef hotel nightclubjának külső részén [outside a nightclub at the Coral Reef hotel] - nagyon kíváncsi lett, hogy mi az a hosszú sor szerda éjjel. Nem ismerte a banda nevét, ezért azt gondolta, hogy beáll az emberek közé és kideríti, hogy miért is álltak sorba.
Mi volt a zenekar neve?
Gregarious Movement - "Boldog emberek, akik szeretik azokat a boldog embereket, akik szeretik a boldog embereket" - valahogy így tudnám elmagyarázni a "gregarious" szót. Egy mozgalmat akartunk itt elindítani. Mindenhol magunk mellé akartuk állítani a boldog embereket, a szomorúakat meg boldoggá akartuk tenni. A zene pedig, amit játszottunk, jobbára vidám zene volt.
Szóval, bejött a klubba és hallotta, hogy játszunk - nem ismert minket, hiszen a klub tulajdonosán és közönségen kívül senki más nem tudott rólunk. Visszarohant a hotelbe, felébresztette Franket és azt mondta neki: "Gyerünk, öltözz, megtaláltam az új énekesedet." Mert Frank ekkoriban küldte el Sal Marquezt - volt valami vitájuk Ausztráliában és épp nem volt énekese, merthogy addig Sal volt az. Frank fölkelt, eljött a hotelbe, beállt a sorba mint bárki más, bejött és leült a terem végébe - székek nem voltak. Mi elég népszerűek voltunk, mert a kontinensről jöttünk. Hawaiban, ha valaki a kontinensről jött - és csak félig is normális zenét játszott, - már sztár volt, teljes sztár-státusz járt neki. Ráadásul Hawain a zene úgy egy hónappal le volt maradva.
Tehát slágereket játszottatok, mielőtt azok még slágerek lettek volna?
Pontosan! Santanától az "Evil Ways"-t már akkor játszottuk, mielőtt odaért volna. Sőt, már azelőtt játszottuk, hogy Santana megjelentette volna, mert én hallottam, hogy az a srác... mi is volt a dobos neve? Willie Bobo. Willie Bobo rátette valamelyik albumára én meg meghallottam és azt gondoltam: "Hű! Ez egy nagyon jó dal!" - úgyhogy megtanítottam a csapatnak és elkezdtük játszani. Úgy 5 hónapig játszottuk, és amikor hirtelen felbukkant a rádióban, mindenki mondogatta, hogy "Hé, hallottuk a számotokat a rádióban - de Santana néven. Ő meg ki?"
Úgyhogy ilyesmiket csináltunk, megtanultuk ezeket a dalokat és ha játszottuk egy darabig, meg tudtam mondani, melyik lesz jó, melyik jut fel a listára. Tehát megtanultuk a top 15 vagy top 20 slágereket, elmentünk Hawai-ra és ott voltunk pár hónapig, aztán elkezdték ezeket játszani a rádióban. Az emberek meg odarohantak hozzánk: "Hallottuk a zenéteket a rádióban!" Nagyon vicces volt.
Szóval, az egyik szünetben odajött hozzám Marty Perellis és azt mondta: "Valaki szeretne veled találkozni". "Nézd, csak 15 percem van. Fontos? Miről van szó? Valamilyen számot akarsz kérni? Mondd, hogy melyiket, és eljátszuk." Ő erre azt mondta: "Nem, valaki találkozni akar veled." "Ki az? - kérdeztem - csak 15 percem van." Azt mondja: "Frank Zappa". Én meg: "Na jó, ki az a Frank Zappa?" "Nem tudod, ki Frank Zappa?" Én meg: "Hát, nem. Zenész?" "Igen." "Min játszik?" "Gitáron" "Vannak lemezei? Sosem hallottam róla. Dzsesszt biztos nem játszik, mert akkor ismerném. Top 40 slágereket sem, mert azokat is elég jól ismerem. Akkor milyen zenét játszik? Hol van?" Ő meg hátramutatott; még mindig ott volt hátul. Akkor még sokkal jobban láttam, és azt mondam: "Úgy néz ki mint az a fickó akit egy poszteren láttam - egy Haight Ashbury-i lemezboltban - a vécén ült, a középső ujja felfelé mutatott. Ő az?" Ő meg azt mondta: "Igen, ő". Erre megkérdeztem: "És mit akar tőlem?" "Beszélni akar veled." Én meg azt gondoltam: oké, mindenesetre nem valami jó bemutatkozás - valami fura figura ül a vécén - mi a fenét akarhat tőlem?
Ez lett volna a következő kérdésem: ezek szerint egyáltalán nem ismerted a zenéjét.
Egyáltalán nem ismertem a munkáit, még a nevét sem hallottam korábban. Én csak egy Top 40 zenész voltam. Úgyhogy hátramentem és bemutattak neki. Ő meg azt mondta: "Tetszik ahogy játszol. Tetszik ahogy énekelsz."
"Tetszik ahogy táncolsz"?
Ezt akkor nem hozta elő (nevet). Akkoriban orgonán, bongókon és ütőhangszereken, szaxofonon és fuvolán játszottam, énekeltem és táncoltam. Tehát ezeket csináltam: mindenből egy kicsit, ami épp az adott dalhoz kellett. És ő meg azt mondta: "Tetszik ahogy énekelsz. Tetszik ahogy játszol. Szeretném ha eljönnél velem Európába, a jövő héten indul az európai turném." Én meg azt mondtam neki: "Őszinte leszek: ahogy a turné-menedzserednek is mondtam, nem ismerem a zenédet." De ő azt mondta: "Nem baj - eljövök és mindent megtanítok neked hétfőn." "Öööö, hát... és ki van a zenekarodban?" Ő meg azt felelte: "George Duke, Jean Luc Ponty..." Én meg: "Na itt álljunk meg egy pillanatra!..."
Őket nyilván ismerted, gondolom - a dzsessz világából...
"...George Duke összes dolga megvan - Cannonball Adderley-vel. Van pár Jean Luc Ponty lemezem. Nem létezik, hogy olyasmit taníts meg nekem, ami egy George Duke-kal és Jean Luc Ponty-val közös koncertre vagy turnéra felkészít, ez lehetetlen! És a világ minden kincséért sem fogadhatnék el ilyen ajánlatot, tudván, hogy ők milyen kaliberű zenészek. De ha ők veled játszanak, akkor te is jó kell hogy legyél. Mert ők tényleg jók." Ő meg azt mondta: "Nyugi, megoldjuk." Én pedig: "Nem lehetséges. Először is: köt a szerződésem: ide három hónapra vettek föl és még csak hat hete vagyunk itt, még hat hétig játszanunk kell". "Oké, kivásárolom a szerződésedet." "Nem erről van szó - ezt a szerződést nem lehet megvásárolni, mert ez nem írott szerződés. Ez egy szóbeli megállapodás két úriember között - a klub tulajdonosa és énköztem. Egy csomó klubnak tartozik ezzel én meg elmegyek és lejátszom a bulikat." Úgy hívták a tulajt, hogy Claude Hall - ő volt az első "Marlborough Man". Vagy ott volt Dickie Smoothers - a Smoother Brothers egyik tagja - nekik is volt pár klubjuk és ott is játszottunk. Elég jól is fizettek. Fizették az utazást - kocsival vagy akár repülőn. Fizették a hotelszámláinkat. Mert elég jók voltunk - egy csomó bevételt hoztunk nekik. Ahányszor elmentünk ezekbe a klubokba, mindig mondogatták: "Ha itt vagytok, ennyi a bevétel, ha nem vagytok itt, akkor meg emennyi." Úgyhogy azt mondtam: "Nem vásárolhatod ki ezt a szerződést, mert ez egy 'gentleman's agreement'." "Örülnék, ha meggondolnád magad." - mondta. "Nem lehet, mert megígértem ezeknek az embereknek. És ez meg kész paradicsom: miért mennék el és hoznám magam kínos helyzetbe a két példaképem előtt? Ez nem volna túl okos. Nem, sajnálom - vissza kell utasítanom az ajánlatodat. Nagyon nagyra értékelem és a zenekarod tagjai miatt nagyon megtisztelőnek érzem hogy egyáltalán felmerült ez az ötlet. De itt a számom, és október után már nincs semmi dolgom."
Ez 1972-ben lehetett?
Vagy 71 volt, vagy 72 - az év vége, mert vele 72 végén kezdtem turnézni. (rosszul emlékszik: ez 73-ban volt. Akkor volt nyáron az ausztrál turné, ő pedig tényleg valamikor októberben került a zenekarba - de 73-ban. - mb)
71 végén volt egy balesete, amikor lelökték a színpadról.
Igen, 72. Mikor mi találkoztunk, már rendben volt a lába. Rendesen tudott járni. Aztán egyszer csak, októberben, csörgött a telefon: "Heló, itt Frank Zappa." Én meg: "Á, heló. Hogy vagy? Emlékszem rád." "Itt vagyok a repülőtéren."- mondta. "Nem pontosan értem, ez mit is jelent" - mondtam neki. Ő meg: "Nézd, most jöttem meg Európából. Most szálltam le a gépről. Itt vagyok a repülőtéren. Azt mondtad, hívjalak fel, hát felhívtalak." "Ja, igen. De nem úgy gondoltam, hogy már a reptérről fel kell hívnod - igazán várhattál volna amíg hazaérsz." De ő: "Nem, ez fontos. Szeretném ha lejönnél amilyen gyorsan csak tudsz. Le tudsz jönni egy próbára a jövő héten?" Én meg azt mondtam: "Persze, most szabad vagyok - nincs semmi kötelezettségem." Úgyhogy elmentem a meghallgatásra. Bemutatott mindenkinek: ott volt Ruth, Tom Fowler és Bruce Fowler, Jean Luc, George és Ralph Humphrey. Azt mondta: "Jól van, most ülj le és figyelj." És eljátszottak úgy tíz dalt megállás nélkül. Hét volt vagy tíz? - nem tudom mert nem lehetett őket szétválasztani. Nem lehetett tudni hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik a sok ütemváltás miatt. Arra eszméltem, hogy befejezték ő meg odajött hozzám és megkérdezte: "Na, mit szólsz?"
Én pedig: "Húúú! Ezt hogy csináltad?!" Nagyon érdekes volt... Ő meg megkérdezte: "Mit gondolsz, meg tudnád csinálni?" "Persze" - mondtam. Mert az egész olyasmi volt nekem, mint egy rock-opera - egy Broadway musical összes kellékével, csak egy kicsit furább. A sok eltérő ütemjelzőre meg az ilyesmikre gondolok. És ott voltak a dzsessz elemek - ezekkel a dzsessz-zenészekkel, tudod, ezt értettem. És azt is láttam, hogy mindenki konzervatóriumot végzett zenész volt, ami szintén fontos. És azt gondoltam, hogy meg tudom csinálni. Azt mondtam: "Ez egy igazán jó lehetőség számomra". Ő pedig: "Persze, csináljuk!" És a következő pillanatban: "Tessék..." - kaptam egy nagy csomó kottát - "...ezt fogod énekelni!"
í
már a bandában: '73 december (MOntana és Dupree's Paradise).
Gondolom szaxofonosként is számított rád, igaz?
Szaxofon, fuvola, szólóének... ahogy kiderült, inkább szólóénekest és frontembert keresett. Láttam már akkor is, mikor eljátszották nekem azokat a dalokat hogy egy frontember nagyon hiányzik - aki ezeket a dalokat elmagyarázza. Vagy legalább valahogy fizikailag bemutatja ezeket az érzéseket.
Úgy tűnik, az első időszakod Frankkel - és Ruth Underwood-dal, Jeff Simmons-szal és George Duke-kal - nagy buli volt. Mik a legkedvesebb emlékeid ebből az időből? Fantasztikus zenekar volt.
Jeff a Roxy után jött - azazhogy én akkor találkoztam Jeff Simmons-szal. Az ezelőtti időszak életem legnehezebb zenetanulási periódusa volt. Folyamatosan tanultam a zenét, folyamatosan memorizáltam a zenét, olvastam a kottákat - mert nem engedett kottákat vinni a színpadra. A szövegeket sem olvashattuk papírról. Meg kellett tanulnunk. Nekem ez nagyon nehéz időszak volt, mert... sokkal könnyebb lett volna ha ismertem volna a dalait korábban, de ezek nekem nagyon idegenek voltak. Borzasztóan különbözött mindentől amit életemben valaha is hallottam, ezért a korábban tanultakat mind ki kellett törölnöm a memóriabankomból hogy legyen hely ennek az igazán különös, bizarr hangkollázsnak. Én az 1-3-5 akkordstruktúrában nőttem fel, ő meg 1-2-4-et játszott. Nekem ez furcsa volt, meg is kérdeztem: "Nem bonyolítod túl a dolgaidat? Miért csinálod így?"
Később rájöttem, hogy ez volt a kézjegye - ez volt az egyik jegy, amitől meg lehetett különböztetni a zenéjét másokétól. Próbálgattam az akkordokat, és észrevettem: "ez nem az", aztán néhány hangot odébbtoltam, és megvolt: "aha, ezt játssza! De miért?" Ami legjobban megmaradt bennem, az a zenéjének a tanulása. Rengeteg időt töltöttem ezzel a turné előtt, a turné alatt, a hotelszobákban, éjjel és nappal. Aztán az egyik nap Chester Thompson is csatlakozott, úgyhogy Frank zenéjét illetően mind a ketten ugyanabba a helyzetbe kerültünk. Ő sem játszotta még korábban. Olyan emberekkel zenélt, mint Webster Lewis, aki alapjában egy dzsessz-zenész. De ő is a Berklee-n végzett, tehát elég jó dobos volt. De ő és én, mi ketten csak akkor lettünk bemutatva a zenekarnak, úgyhogy összetartottunk, mondogattuk is egymásnak: "A francba! Hallottad ezt?! Láttad a kottákat?! Tiszta őrület!" Ez volt a legnehezebb. És a legemlékezetesebb is, mert amikor elkezdődött a turné, a zenekar egy emberként azt kívánta, hogy a folyosó végén levő szobába kerüljek - olyan messze tőlük, amennyire csak lehet.
De miért?
Mert egész éjjel gyakoroltam! A színpadon addig nem engedett játszani se szaxofonon se fuvolán, amíg meg nem tanultam mindent kívülről. Mondtam is neki: "Akkor el se hozom ezeket." De ő: "Nem, nem, nem. Először meg kell tanulnod. És ahogy megtanultad, majd játszhatod." Úgyhogy az első néhány koncerten ott volt a fuvola és a szaxofon a színpadon, anélkül, hogy egy hangot is játszottam volna rajtuk. De fel kellett hoznom őket. Frank azt mondta: "Hozd fel őket hogy az emberek hozzászokjanak a látványához."
A zene megtanulásáról beszéltél. De mi van az énekszólammal? Ott rengeteg improvizáció volt - mint a "Dummy Up"-ban vagy a "Room Service"-ben.
Ezek később alakultak ki. Először is tudnod kell, hogy nagyon kemény fegyelmet tartott. Minden hangnak úgy kellett megszólalnia, ahogy ő azt leírta, lekottázta. Szerencsémre a musicallel ["light opera"??] már elég nagy gyakorlatom volt. Ott pontosan kellett artikulálni, ott tökéletesnek kellett lenni. Mert Rodgers-nél és Hammersteinnél nem lehet azt énekelni, amit az ember akar. Az Oklahoma-nak is volt egy határozott dallama - és ezek a darabok, az Oklahoma, a Carousel, a Guys & Dolls, Damn Yankees- mindegyiknek nagyon erős dallamvezetése volt, amit pontosan tartani kellett. A szabályok tehát megvoltak - csak a szabályozás mértékét nem tudtam még. Néhány dallam nagyon szép volt - például az "Idiot Bastard Son". De az nagyon furcsa volt, hogy miért pont olyan szöveget kapcsolt ehhez a szép dallamhoz. Néha mesélt arról, hogy ezek hogy készültek - hogy valódi tapasztalatok. Nem bátortalanodtam el, de egy kicsit azért megijesztett, hogy egy ilyen figurával töltöm a szabadidőmet - nem akartam valamelyik olyan tapasztalatává válni, amiről dalt írt!
Említetted Marty Perellist - aki persze nagyon sok improvizáció tárgya volt.
Marty nagy figura volt. Nagyon jó turnémenedzser, de nagy figura is. És nagy figurának és karizmatikusnak is kellett lennie ahhoz, hogy bírjon azokkal az emberekkel akikkel bírnia kellett. Így aztán rengetegszer csattantak rajta a napi poénok - egyszerűen azok miatt, amiket csinált. Láttad a Dub Room Special videót?
Igen.
Emlékszel a gorillára ami Chester mögül jött elő?
A tévéműsorban, a A Token Of His Extreme -ben?
Igen. Mikor Chester játszott, tehát láttad a gorillát ahogy előjött egy órával és fésűvel, ugye? Az Marty Perellis volt, gorillának öltözve. És nem tudta senki - még Frank sem - hogy ezt fogja csinálni. Ez egy hirtelen ötlete volt, hogy hülyítsen minket. Látni is lehetett, hogy Chester eléggé meg volt lepve - és mi, a többiek is. Hátranéztem: "Egy gorilla??" De addigra eljutottam arra a pontra, hogy ennél a csapatnál már nem lepődtem meg semmin. És az egész "Room Service" dolog, az is teljesen improvizált volt - improvizáltunk minden nap. Volt az egésznek egy kerete: "Felhívsz engem és elmondod, mit akarsz", és innentől elkezdtük ugratni egymást. Amikor idáig jutottunk, már voltunk olyan viszonyban, hogy anélkül ugrattuk egymást, hogy külön jeleznünk kellett volna, hogy "most ugratni foglak". Csak húztuk egymást. Ő meg engem ugratott folyton, azt várta, hogy mikor fogom elszúrni. Én meg azzal húztam, hogy "Oké, nemcsak hogy nem fogom elszúrni, de minden nap valami mással szurkállak meg. Lássuk, mit tudsz vele kezdeni." A szemünk sarkából figyeltünk - folyton ugrattuk egymást.
Addigra már ott tartottam, hogy "oké, megtanultam a zenédet annyira, hogy most már szabadon engedsz improvizálni. Akkor most én mutatom meg neked, hogy nagyon is jól döntöttél amikor engem választottál. Mert igen, bennem megvannak ezek a képességek és tulajdonságok, amiket magadban is felfedeztél. Én nem vagyok te, és te sem vagy én, de ezt meg tudom csinálni úgyhogy gyerünk! Itt egy újabb este, egy újabb koncert - lássuk, meddig jutunk." Úgyhogy nem is annyira ugratás volt mint inkább egy játék, amit olyankor játszottunk, ha úgy éreztük, hogy az előző este történéseiből fel tudunk valamit használni ezekben a szövegelésekben. Így kezdődött az egész a csaj-felhozatallal is... Megkérdeztem: "És mi van a csajokkal?" Elkezdett röhögni: "Nem is beszéltem neked a csajokról!" Én meg: "Nem kellett hogy beszélj róluk - láttam őket a bejelentkezésnél." Ez teljesen szabad szövegelés volt, de a színtiszta igazság. Így történt. "Láttalak mikor bejelentkeztél. Azok a csajok voltak valakivel." "A fenébe... De nem velem! A gorilla-ruhás fickóval!" Ezt szépen elmondja a szalagon. Nagy volt. De sokat csináltunk ilyesmit. És ha ennek a darabnak több felvételét meghallgatod, látni fogod, hogy minden alkalom teljesen más volt. Volt egy alapja, de bármit ami a bandával történt és említésre méltó, azt a koncert valamelyik pontján megpróbáltuk bedobni. Mint George: a Helsinki felvételen mondott valami olyasmit, hogy Ruth bulizott a szobájában valakivel. Én meg azt mondtam: "George magnóra vette." Frank pedig: "Oké, majd meghallgatjuk!"
