dobos, Zappánál 73-tól 75 elejéig: Roxy & Elsewhere | Roxy by Proxy | One Size Fits All | You Can't Do That On Stage Anymore Vol. 2 | Bongo Fury | The Dub Room Special! | Studio Tan | Sleep Dirt
forrás: The Zappa Drummers Round table DVD
Chester Thompson: Felhívott egyszer Marty (Perellis, Zappa menedzsere), akit még Baltimore-ból ismertem, és... de menjünk kicsit vissza: középiskolában öt éven keresztül játszottam feldolgozás-zenekarokban, nagyon szerettem turnézni, nagyon sok jó sztorit hallottam erről, de aztán végül eldöntöttem, hogy főiskolára megyek. Így is lett, meg is csináltam a két évet a Community College-ben.... .... ami után át akartam menni a Marylandi Egyetemre. Közben hetente 4-5 este játszottam, ebből fizettem a kiadásaimat, teljesen kicsináltam magam, úgyhogy elhatároztam, hogy kihagyok egy félévet hogy dolgozhassak, hogy félretegyek egy kis pénzt, az egyetem meg megvár.
Mindennek a közepén jelentkeztem egy állásra, amit sok más baltimore-i zenész is csinált: iskolabusz vezetésre. Megvolt a teszt, nagyon jól ment a vezetés is. A vicces a dologban az, hogy a telefonhívást úgy péntek este kaphattam, ugyanazon a pénteken amikor megcsináltattam a jogosítványomat, amihez ki kellett vezetni a buszt a garázsból, aztán elvittek a városnak egy olyan részére ahol még az életemben nem jártam, fogalmam sem volt hol vagyunk: azt hittem csak gyakoroljuk a vezetést, mire megszólal az oktató: „ez lesz az útvonalad". Azt se tudtam hogy kerültünk oda!...
A másik dolog ami azon a vasárnapon kellett volna hogy történjen, hogy akkor kellett volna megkapjam a főiskolai diplomámat. A mamám olyan büszke volt, az egyetlen gyerek a családban főiskolai végzettséggel, nagyon boldog volt, de akkor jött a hívás, hogy ha kell a meló, akkor legyek ott vasárnap. Sűrű hétvége volt. Mondtam a mamámnak, akinek majd megszakadt a szíve: Nem megyek el átvenni a diplomámat, de hívjuk a repülőtérre vezető utamat diplomázásnak akár, mert mindent megtennék hogy megkapjam ezt a melót, és mindent megteszek hogy ne enélkül kelljen visszajönnöm. Azt mondta, jó...
Hogy aztán hétfő reggel hogy jutottak el a gyerekek az iskolába, arról fogalmam sincs, mert én oda be sem tettem többet a lábamat...
*
Odamentem (Zappához) az első próba előtti este, kérdezte hogy tudok-e kottát olvasni. Mondtam hogy igen, adott egy kottát.
Ruth: Emlékszel a darabra?
Chester: Nem tudod mi lett a szalagokkal?
Ralph: Nem.
Chester: Meg is vágtuk a Bolic Soundban, emlékszel?
Ralph: Igen, emlékszem.
Chester: Másnap visszajöttünk, és a szalag nem volt meg. Nem tudtam megmondani neki, mi lett a szalaggal, a legvalószínűbb hogy valakik meghallgatták, nem tudták, mi az és rávettek valami mást.
Ruth: Szuper-komplikált zene volt.
Chester: Másnap bejöttem, a meghallgatásom egyszerű volt, kevesen voltunk az első napokban, csak George és Tom. Csak groove-okat játszottunk, a meghallgatásomon gyakorlatilag végig csak dzsemmeltünk Frankkel, úgy egy órán keresztül, talán kicsit többet, a végén pedig mondta hogy enyém a meló. Nem érdekelte akkor más, csak a feel. Stílusról stílusra lépkedtünk, játszottunk reggae-t, rockot, bluest, shuffle-t, mindent.
Az első dal a Cheepnis volt. Aztán már a beszámolásnál majdnem kirúgtak, mert elröhögtem magam ahogy a dal elkezdődött, mert... az ember nem énekel arról hogy "hot-dogot eszek"!... Ezt csináltuk a nap hátralevő részében, a simább dolgokat, valamelyik blues-osabb számát, a Dickie-t...
Két napig ment ez, aztán ahogy a harmadik napon Nappyvel ketten megérkeztünk, már a teljes zenekar ott volt. Annyira még életemben nem féltem. Srácok... majdnem telecsináltam a nadrágomat miattatok. (A friss felállás első koncertje teljes terjedelmében meghallgatható: Austin, 1973 október.)
Ruth: Pedig olyan édesek és kedvesek voltunk...
Terry: Gondolod az segít? Attól még rosszabb!...
Chester: ...soha nem hallottam még ilyen feszes és ilyen bonyolult zenét, egész életemben. Csak ültünk ott Nappyvel, egymásra néztünk: Hű...
Én az első hónapban szinte nem is tudtam aludni. Ó, Istenem, alig aludtam. És vicces, mert talkshow-kban hallja mindig az ember azt, hogy „Te vagy a legjobb" – „Nem, te vagy a legjobb!", de el kell hogy mondjam, hogy az Apostrophe és az Overnite Sensation lemezeken vannak a legjobban játszott dobszólamok, amiket életemben hallottam.
Ruth: Mit mondtam neked, Ralph – nem ugyanezt mondtam én is? De tényleg!
Chester: Mit fogok tudni én ehhez?... Jó, tudom hozni a funky-t, az tetszett is neki, aminek örülök, de ... meg kellett tanulnom sok mindent, amiért olyan hálás vagyok Ralphnak mert soha nem éreztem magam hátrányban, pici dolgokban is végig kisegített, abban hogy mit hogy lehet összehozni, öregem.. de nagyon féltem.
Ruth: Ami elképesztő volt volt, hogy végül te is megtanultál mindent. Úgy szóltál, mindenben otthon lettél, amit játszottunk, nagyon hamar megtanultál mindent amit mi tudtunk. Ez volt az igazán meglepő, nem számítottam erre.
De Chester, hadd meséljem el azt a amikor először megpillantottalak, mert ezt a képet azóta sem tudom kitörölni a fejemből. Egy nagyon kedves kép rólad, ahányszor csak eszembe jut, el kell mosolyodnom. Ahogy bejöttél azzal a lassú lépteiddel a próbaterembe, pont ahogy ma láttalak bejönni (biztos voltam benne hogy te vagy pedig az arcodat nem is láttam, ahogy a hideg szélből bejöttem, még nem is igen tudtam, hol vagyok), szóval két dobverőd volt a farzsebedben, és ahogy lépkedtél, a két dobverő így mozgott egymás mellett...
Mi már fent voltunk a színpadon, vagyis azon a kis emelvényen amin a próba ment, és Ralphnak volt egy teljes ütőkészlete, nekem is ott volt a teljes konzervatóriumi kiállításom minden lehetséges ütőből és dobverőből, mert ehhez ez kell, ahhoz meg pont az, mert ez „nagyon fontos" – ez a srác meg besétál egyetlen pár ütővel... de az sem valami komoly bőrtáskában vagy ilyesmi...
Chester: Volt egy kis műanyag tokom...
Ruth: Tényleg, pontosan! Bejöttél, leültél ahhoz a nagyon kicsi, ahogy megfogalmaztam magamban: nagyon sűrű dobfelszereléshez, és gyakorlatilag elsodortál. Komolyan, fantasztikus volt. Tényleg fantasztikus. Ez az én a képem rólad.