Főleg Ray White miatt, róla nem sok volt eddig tudható - talán kiegészítődik egyszer.
Bár dalolt ha kellett, mint egy (Záp)pacsirta, Frank Zappa inkább szeretett másokat hallani a lemezein. Most ezek a hangok mesélnek Alun Hamnett-nek.
Ami az ikonikus bajusz és a kis kecskeszakáll között kijött Frank Zappa száján, az egyszerre volt komédia, lázadás, lényeglátás és melódia. Bátran kimondta amit gondolt, még el is énekelte. Ámbár - Jimi Hendrixhez hasonlóan - Zappa sem volt túl elégedett a hangjával, ahogy azt Ike Willis is megerősíti. "Frank mondta nekem, hogy belefáradt a szólóénekesi szerepbe. Sosem igazán élvezte a saját énekhangját és mindig szeretett volna egy független szólóénekest."
Zappa szerint szigorúan az énekbeli képességeit nézve soha nem ment volna át egy meghallgatáson a saját zenekaránál. A kereteit az "énekbeszéd" és a sajátos "beolvasztási technika" jelentette (ahogy az a Dangerous Kitchen-ben hallható). "Egy ideig nem volt aki betöltené az énekes szerepét, így magam kellett hogy megoldjam". (...)
*
FLO & EDDIE
A Turtles 1970-es feloszlása után az aranytorkú Mark Volman és Howard Kaylan - szerződési kötelezettségük miatt - nem használhatták sem a Turtles nevet sem a sajátjukat. Zappával dolgozva vették fel a Flo & Eddie álneveket. "Ismertük Franket úgy 1965 óta, talán már a Turtles előtt is"- mondja Mark, megjegyezve hogy a Turtles és a Mothers is Los Angelesben nevelődött, a Sunset Strip-en.
Hogy hogy lett Markból és Howardból Flo & Eddie, Mark úgy emlékszik, hogy Zappa egy igazi új lehetőségnek tartotta a találkozásukat.
– A hangunk része volt a "rádiónak", nagyon-nagyon rádióbarát énekesek voltunk, sokat jelentett neki hogy annyi sláger szólt a hangunkon. Megkérdezte: "Van olyan amit nem mernétek elénekelni?" "Nincs! Adjunk neki, jöhet bármi!"
[Fillmore, Lennon - Yoko Ono]
A Flo & Eddie korszak egyik nagy kedvelője aztán maga is a csapat szólóénekese lett: Ike Willis felidézi ahogy az olyan darabokat hallgatta, mint a Billy The Mountain:
– Mindig imádtam ezt a két srácot. Elképesztő humorérzék, elképesztő hangi adottságok... Engem is mindenki nagyon gyorsnak tart, de Mark és Howard? Hihetetlenek.
Bár Flo & Eddie sokat tanult Frank Zappától, Mark szerint a dolog kétirányú volt.
– Ami az éneket illeti, valamivel képzettebbek voltunk. Énekeltünk kórusban, többszólamú vokálokat, és azt hiszem Frank nagyon élvezte ezt a korszakot, kihívást jelentett neki az én, Howard és Jim [Pons] hangja. – Termékeny és sokszínű karrierjére visszagondolva Mark így zárja: – A Frank Zappával készült zenéinket bármikor a T. Rex felvételeink elé teszem. Marc Bolan brilliánsan járult hozzá a popzenéhez, de mégsem egy Frank Zappa.
GEORGE DUKE (1946-2013)
Bár Duke a kezdetektől vokalizálgatott (az emlékezetes dob-imitációja a Chunga's Revenge albumon), némi ösztökélésre volt szüksége Zappától hogy reflektorfénybe lépjen. Híres történet ahogy rávette az Inca Roads eléneklésére, ami az egyik legszeretettebb és legmaradandóbb kompozíciója. Zappa eleinte csak egy apróságrta kérte meg, és alig ocsúdott fel, már a teljes ének-labirintus az övé volt.
Így emlékszik vissza Napoleon Murphy Brock: "Frank tudta hogy George tehetséges énekes. Mintha falsetto lett volna a hangja, de ez a saját, természetes, istenadta képessége volt. Frank is és mi is tudtuk hogy ez valami különleges."
NAPOLEON MURPHY BROCK
(...)
RAY WHITE
Az azonnal felismerhető, blues-os, gospeles hangú Ray White 1976 őszén csatlakozott a csapathoz. Az Edwin Hawkins Singers gospelkórus korábbi tagjának első lemezmegjelenése a In New York című koncertfelvétel, azon is az Illinois Enema Bandit vokálgimnasztikája.
Ray Zappa zenéjét két héttel a megismerkedésük előtt hallotta csak először.
– Egy San Franciscói bandában játszottam akkor, és egy barátom, Bianca Thorton (azaz Lady Bianca, aki ugyanabban az évben csatlakozott Zappához) hívott fel azzal, hogy jöjjek Los Angelesbe egy meghallgatásra.
Ezután történt, hogy Ray egy barátját meglátogatva megismerkedhetett a Montana című dallal az Overnite Sensation lemezről. A dalban a költői én abbéli vágyát énekli meg, hogy Montanába utazzon és ott fogselyem-termesztésből éljen, mindehhez egy pónilovon vizionálja magát, kezében egy csillogó csipesszel. Egy hétre rá Ray megoszthatta a gondolatait a dal szerzőjével is:
– Elmondtam Franknek hogy mikor a barátom megmutatta nekem az albumot, azt mondtam neki, hogy ez a legbetegebb fehérember a Földön. Jót nevetett.
Ray közismerten vallásos, ami akár szembe is állíthatta volna Zappával, aki gyakran kritikus a szervezett vallással kapcsolatban, nemkülönben a szövegeiben.
– Frank vallási nézetei kapcsán annyit – teszi hozzá Ray –, hogy az apám püspök volt, négy testvérem pedig lelkipásztor. Frank elmondta hogy komoly ellenérzései vannak a tévéprédikátorokkal kapcsolatban, akik kiforgatják az embereket a pénzükből. Mielőtt erről beszéltünk volna, komolyan felzaklatott hogy olyasmivel játsszak ami egész életemben segítségemre volt. De amikor hallottam az Égi Bankbetét mögötti szándékot, mondtam neki hogy teljes az egyetértés közöttünk, hiszen én is elleneztem hogy Isten nevével kopasszanak meg bárkit is.
Ray a zene világába tett első lépéseit templombajáró édesanyja egy szívrohamközeli élménye fémjelezte:
– Három éves voltam, a kis arkansasi házunk tornácán álltam, felnyúltam a zongora billentyűihez és leütöttem néhány hangot. Rátaláltam egy melódiára, nem is igazán tudva hogy mit is csinálok, mire anyám felsikoltott: "Ki játssza ezt?!" Aztán kirohant és elrángatott a zongorától. Kiderült, hogy az önkéntelenül játszott kis motívum egy voodoo dal dallama volt. Azt mondta, az a címe hogy "Az ördög tánca".
Az énekstílusáról azt mondja, hogy nem volt rá hatással senki:
– Megálmodok egy helyet, egy helyzetet, és odamegyek.
Mint Zappa sok énekesének, a zene neki is a vérében volt.
– Egész életemben énekeltem. Donkey Serenade, Ének az esőben, de a legtöbbet a korai ötvenes évek zenéjének köszönhetek. Emlékszem hogy a Clovers, Ruth Brown és Charles Brown szólt sokat a tornácunkon Michiganben, Charles bátyám bandájától. Tőle kaptam 15 évesen az első gitárom.
Ray szívesen emlékszik a különleges harmóniai kapcsolatára Ike Willis-szel, aki a Ray-jel való közös munkáról ezt mondja:
– A helyzet velem és Ray-jel, hogy a találkozásunk pillanatától passzolt egymáshoz a hangunk. Mindegyikünk tudta hogy merre megy a másik - azonnal. Soha nem kellett megbeszélnünk kié lesz a felső szólam, kié a másik, már az elején sem. Azonnal passzoltunk, ahogy az hallható a lemezeken.
A páros leginkább élőben volt elemében, ahogy Ray is megerősíti:
– Ike és én nagyon természetesen kapcsolódtunk a színpadon.
Az 1980-as és 84-es videók és hangfelvételek ezt megerősítik. Ray úgy fogalmaz: "Te arra mész, én is arra megyek, és együtt megyünk Alice után Csodaországba."
IKE WILLIS
Ike vagy 20 Zappa-kiadványon hallható, a vele legtovább együttműködő zenésze, az 1978-as csatlakozásától [kis szünettel] az utolsó, 1988-as turnéig állandó résztvevője a stúdió- és koncertcsapatoknak.
Ike úgy emlékszik, hogy az idő nagy részében Zappa az éneket is ugyanúgy kezelte, mint bármilyen más hangszert, és mindig szívesen tesztelte az énekesek képességeinek határait.
– Így egyes dalokban úgy használtatta velem a hangját mintha trombita, vagy klarinét vagy oboa vagy vonós hangszer lenne. De nem félt 21-re lapot húzni sem, egyre bátrabb és bátrabb lett, egyre magabiztosabb, csak dobálta nekem a dolgokat míg a végén levegőért kapkodva össze nem estem.
(…)
Akkor kezdte érdekelni a gitár, miután látta a Beatles-t az Ed Sullivan Show-ban 1964-ben, nyolcévesen. (…) 10-évesen kóstolt bele először Zappába:
– Akkor jött ki a Freak Out!, 1966-ban. A legjobb barátom lakott az udvar túloldalán, ő rohant át egy lemezzel. Feltettük és kész voltam teljesen.
1977-ban Ike a feleségével a Washington University diákja volt St Louis-ban. Eddigre teljesen Zappa-elkötelezett, beszállt pakolóembernek. Ott kezdtünk el beszélgetni, aztán gitároztam és énekeltem neki. Zappa annyira meg volt elégedve, hogy felajánlott neki egy maghallgatási lehetőséget a Sheik Yerbouti turné végeztével.
– Persze rábólintottam, hiszen életem nagy álma volt, de mégsem akartam igazán elhinni. (…)
* * *
Bár Frank Zappa saját ének-képességeit sokszor kritizálta, egykori énekesei mégsem osztják ezt a kétkedését. Napoleon Murphy Brock szerint az egyik legkülönlegesebb hang:
– Hogy igazán helyzetbe kerüljön, néha körbevette George és az én hangommal, a magáéval középen – különleges hangcsoportosulás!
FZ énekstílusának 50-es évekből eredeztethető gyökerei közel vannak Ray White szívéhez is, de Mark Volman és Howard Kaylan hasonlóan érez:
– Szerettük Frank hangját, különleges énekes volt. Az 50-es évek doo-wop korszakában nőtt föl, a legjobb anyagai ehhez kötődnek. A népszerűvé lett dalok szinte kivétel nélkül ebből űznek tréfát.
Ike Willis ugyancsak örömmel emlékszik Zappa éneklésére.
Zappa zenei hatása ma még fel sem mérhető. Mark Volman szerint:
– Fantasztikus kapukat nyitott ki nekünk, és szomorú, hogy nem hallhatjukmár soha. Soha nem lesz még egy olyan, mint ő volt, boldog vagyok hogy lehetőségem adatott hogy valami különlegesnek lehettem így részese.
