(A Roxy By Proxy fülszövege, második rész, írta Ruth Underwood - a bevezetés itt!)

ÜDVÖZLET ÉS BEMUTATKOZÁSOK

Negyven tonna csúcstechnológiás zene-berendezés élő koncertekre való folyamatos költöztetése nyilvánvalóan rengeteg ott a helyszínen megoldandó problémalehetőséget jelent a technikai személyzetnek. Ehhez jött még hogy FZ rendszeresen változtatgatta nem csak a hangszereléseket de a zenekar összetételét is, a közönség így az esetek nagy részében a zenészek egy részét nem ismerte. A kis hang-mintákkal való bemutatkozásoknak így két hozadéka is volt: a hangmérnöknek és a technikusoknak lehetősége volt egy utolsó utáni finombeállításra, s emellett a közönség is találkozhatott egy pillanatra a zenészekkel a majdan elkövetkezők egy szívfacsaró hangvillantásával.

Az egyes zenészeknek ez a „mikro”-beállás egyfajta testi átlényegülés lehetősége is volt. Ha ez valóban megtörtént, az ilyen egyesülés percei termékeny inspirációt jelentettek FZ mindig készenlétben álló spontaneitásának és kalandvágyó szellemének, s a koncert teljes iránya akár már azelőtt megváltozhatott, mielőtt elkezdődött volna.

A Roxy intim tere kellemes környezetváltozás volt a turné korábbi hatalmas csarnokai után. Frank nyugodt és jókedélyű volt, viccelődött a közönséggel, kész volt belevágni.

INCA ROADS

Frank a zenéinek többségét átalakította és áthangszerelte hogy passzoljon a turné aktuális zenekarára, bár a darab magja jellemzően azért változatlan maradt. Az Inca Roadsnak ez a változata nagyon civilizált, visszafogott, tempóban, hangulatban és szövegben – nem volt itt még FZ agyában se Guacamole Queen, se Armadillo in Austin, Texas vagy Chester’s thing. A marimba „rettegett hetesei” is egyszerű, lejegyzett futamok voltak még és nem álmatlan éjszakák okozói: azok csak néhány hónap múlva jöttek el. Itt még cseppet sem volt fenyegető Frank aprólékos kézirata. A kottában nem volt még szöveg sem, csak a ritmusváltások jelölése minden ütemben, amiről Frank egyik nagy példaképe jutott eszembe: a Strav.

FZ sokszor nevetett rajtam ahogy a dugig tömött terjedelmes bőröndjeimben hurcolásztam minden lehetséges botot, ütőt és verőt. Miközben egyetlen lehetőséget sem hagyott ki hogy ezen vagy egyéb konzervatóriumi szokásomon élcelődjön, láthatóan nagy élvezettel válogatott közöttük egy-egy különleges hang vagy hatás kedvéért. Ezen a felvételen alig-alig beszerezhető Billy Dorn dobverőket használtam. Frank Ippolito, a legendás New Yorki Professional Percussion Shopban rakott el néha nekem Dorn verőket mikor véletlenül felbukkant egy-egy. FZ imádta ezeket, mert a finom ütéseknél bársonyosan puha hangjuk volt, de ragyogó, zörgő mikor bizonyos nagyon fontos akcentusokhoz értünk. 1974-ben küldtem nyugdíjba őket, mikor a fokozott tempó miatt kisebbekre és könnyebbekre volt már szükség, de azokra a sötétkék Billy Dorn ütőkre még most is úgy gondolok mint az Inca Roads ütőimre.

Lehetetlen elképzelni hogy volt idő, mikor George Duke vonakodott énekelni - pedig mennyire jó! Az ének-bárzongora bevezetésénél nagy kihívás bárkinek is nevetés nélkül végighallgatni. George-nak is erősen vissza kell fognia magát. Nagyon abszurd (És az a szöveg! Azok a hangközök! Az a stílus!), de mégis mindent olyan tisztán ejt ki és még sikerült is neki egyetlen levegővel megcsinálnia.

1973-ban nem sok zenekar játszott páratlan ütemekben úgy, hogy az közben húzós is legyen! Ralphfal (a páratlan ütemek mesterével) a doboknál, Chester a kézben tartott kolompjaival (szemben a hangolt kolompok sorával) és a 7/8-ban mindig otthonosan mozgó Tommal a basszuson George tökéletes ritmusszekciót kapott a szólójához. Figyeljék a témát mikor George kis ideig visszahozza a szólója végén – bár szokásos megoldásnak tekinthető, mégis minden alkalommal valósággal beleszeretek és ellep az öröm.

George szólójából a hirtelen átvezetés Bruce-éba valójában Frank kézjelének köszönhető - ahogy múlt az idő, úgy finomodtak ezek a jelei. Itt most a Dupree’s Paradise-ból hallani egy tizenhatodos ütemet, lelassítva és négyszer egymás után eljátszva. Gyakran bukkan fel ez a motívum ebben a programban, jól fel lehet ismerni. Mikor Frank megunta, kitalált egy új kézjelet ugyanahhoz a dallamhoz, de most triolákban, és csak egyszer eljátszva – később ez is hallatszik. Értik már miért kellett hogy az egyik szemünk mindig rajta legyen?

Bruce harsonaszólója tipikusan virtuóz a maga energiájával, szenvedélyességével, elegáns frazírozásával és harmóniai nyelvével. Sokszori hallgatás után értékelem igazán ahogy lángoló logikával merészkedik egészen távoli zenei birodalmakba, és nem viccelek: néha egészen nagy erőfeszítés Bruce fejébe bejutnom, de mindig megéri. Ez a CD reveláció volt számomra, ami Bruce-t illeti. Most tudatosult bennem, hogy a szólóin kívül úgy álltam ott estéről estére a színpadon, hogy a játékának kilencven százalékát nem is hallottam! Ahogy erre gondolok, azt hiszem ez nem csak a kontrollok elhelyezése és egyensúlya miatt történhetett, sokkal inkább a hibátlan kamara-játéka miatt. Bonyolult, ha nem lehetetlen szakaszai voltak más hangszerekkel unisonóban, és a kerek, érett hangszíne kicsit túl jól keveredett el. Tehát, harminckilenc év elmúltával: Heló, Bruce! Üdvözöllek a fülemben! Milyen jó hallani téged!

Frank jelére Ralph és én lépünk be a 7/8-os rész felgyorsított ütemeivel a darab leírt magjában, Ralph behangolt kolompokon én pedig marimbán. Az én játékom ezen a felvételen nem-jellemzően nyugodt, annyira, hogy van ahol kell néhány ütem hogy szinkronba jöjjek a ritmusszekcióval. Mázli volt, mert amúgy az ütem elé ütök (a következő évben, a zenének ezen a pontján már nincs ütem eleje – csak valami hangmassza!)

Aztán még egy alkalmunk van George énekét hallani, és hazaérkezünk. Az átmenet az ütős-felszerelésem körül a vibrafontól a marimbáig át a „kis ütősökön” (ahogy FZ hívta - két bongó, egy piccolo és egy nagy pergődob) a két timpanihoz és végül a nagyzenekari basszusdobhoz: sokkal könnyebb volt játszani rajtuk mint amilyennek ránézésre tűnhetett. Frank elmondta nekem a kívánt harmóniákat és én hozhattam össze az akkordokat és rendezhettem el a hangokat a hangszereken az adott időtartamon belül. Itt a kisebb kihívást jelentő mintát választottam, hogy ehelyett a nagyobb kihívásra fókuszálhassak: hogy el ne botoljak közben a kábelek és ragasztószalagok rengetegében!

George fütyülése a legvégén szép pillanat, visszaköt a nyitásához és egy bájos és alkalmi csavart tesz az egész bandának mindig félelmetes kompozíciós és technikai kihívást jelentő darabba.

PENGUIN IN BONDAGE

Van valami annyira imponáló és kifejező abban ahogy Frank ezt énekli, hogy anélkül ránt magával a dal drámája és képisége hogy ténylegesen érteném az egészet! A szerkezet és harmónia nagyon világos, de a kiváló hangszerelés áttetsző és légies, meglepő hangszertársításokkal és hangos és színes zenei hangrobbanásokkal, amik olyan gyorsan enyésznek el ahogy felbukkantak. Mintha magát az időt függesztettük volna fel, kellemesen összezavar. Nagyon értékelem az okos, jól megfontolt elemeket: a lefojtott cintányércsapásokat a frázis végén (szeszélyes először, de ismétléskor egészen komikus); a szúrós kolomp ütéseket, a harsona panaszos sírásait és nyögéseit; a szintetizátor és a flexatone hangjait; az ének háromszólamú harmóniáinak kedves illumináltságát; a „shrieking” szónál a marimba hangos glisszandójának sokkját a magas D-nél; és a legidétlenebb mind közül hogy miközben érzem hogy a szöveg költészete érzelmileg megfog, ez mind csak merő hülyéskedés – FZ szokásos működésmódja.

Mindezek közepette ott van Frank két versszaknyi kemény gitárszólója blues akkordváltásokkal, a ritmusszekciótól biztosan megtámogatva. Nagyon jóleső kontraszt a dal többi részének rejtélyes világával szemben.

>>> 3. rész

fordítás: Marosi Bálint - a munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.