"többet tanultam Franknél,

mint bármelyik iskolában"

Keyboard Magazine, 1980

Peter Wolf (kisebb megszakításokkal) 1977 szeptemberétől '79 áprilisáig játszott Zappánál, billentyűkön. Szerepel (a gyűjteményeket és gitár-lemezeket nem számítva) a Baby Snakes, a Sheik Yerbouti, a Joe's Garage, a Tinseltown Rebellion és a Halloween című lemezeken - illetve a Hammersmith Odeonon, aminek a fülszövegét ő írta.

*

Mesélnél egy kicsit a hátteredről, arról, hogy hogy kerültél először kapcsolatba a zenével?

Osztrák vagyok, az apám zongorista volt, így négyéves koromban én is zongorázni kezdtem. Hatévesen már konzervatóriumba jártam, tizenhat évesen pedig abbahagytam az egészet. Ezután semmi klasszikusnak a közelébe se mentem, mert mindent egyszerre nem lehet. Nem hiszem, hogy valaki ugyanolyan jól játszhat klasszikus darabokat és modern dolgokat. Egyszerűen nem jön össze. Lehet az ember jó klasszikus zenész vagy jó modern zenész, illetve lehet valahol középen is, úgy, hogy igazából egyikhez sincs köze. De egy klasszikus zenész nem fordulhat ki magából, nem mehet le este egy dzsessz-klubba üvöltözni, mert az agya egy teljesen más térben mozog.

Hogy kezdtél rockosabb dolgokkal foglalkozni?

Találkoztam Carl Ratzerrel, akkor még hosszú hajú rock and roller volt, ami Bécsben elég szokatlannak számított. Kiborított teljesen. Minden egyes hangot iszonyú komolyan vett. Sokkal jobb zenész voltam nála de én fele annyira sem vettem komolyan. Együtt alakítottuk meg a Gypsy Love nevű zenekarunkat. Négy évig működött a csapat, csináltunk pár albumot, aztán Carl inkább a dzsessz felé fordult, és elment az államokba, én meg egy új zenekart csináltam Objective Truth Orchestra néven. Elég sikeresek voltunk - olyanok előtt játszottunk mint John Mclaughlin és Shakti, vagy a George Duke/Billy Cobham Band. Voltak a zenénkben dzsesszes hatások, de nem olyanok, mint a Yes vagy a Soft Machine-szerű angol csapatoknál - mindig volt egy kis amerikai levegősség. De ez aztán eljutott arra a pontra, hogy nem volt tényleges verseny, én pedig az igazi nehézfiúk között akartam lenni, ezért jöttem el Amerikába. Egy évvel a Frankhez való csatlakozásom előtt délen dolgoztam, olyan helyeken mint Atlanta vagy Birmingham, bebopot játszottam egy dzsessz-zenekarban.

Akusztikus zongorán?

Igen, és Rhodes-on. Használtam egy Minimoogot is. "Advanced bebop" volt, bebop elemeket használtunk ("bebop heads"?) és régi anyagokat, és nagyon igazi volt. Nagyon élő. Rengeteget tanultam ebből. Ha az ember napi hét órát játszik közönség előtt, az fantasztikus. Bár most is ezt csinálhatnám. Mintha egy tükörbe néznék és látnám, milyen is az arcom valójában - és minél tovább nézem, annál tisztábban látszik. Az ember minél többet játszik élőben, annál jobban érzi, mi működik és mi nem.

És hogy jött a csatlakozás Frank csapatához?

Azért maradtam délen, mert elfogyott a pénzem; pedig egyből Los Angelesbe szerettem volna jönni. Weather Report-os srácok régi barátaim, ismertem George Duke-ot és a (basszusgitáros) Alphonso Johnson-t, és azt gondoltam ha kijövök ide és kapcsolatba tudok velük lépni akkor általuk valahogy fellépési lehetőségekhez juthatok - ami hatalmas tévedés volt, mert itt senkinek nincs ideje az ilyesmire. Csakhogy erre magamnak kellett rájönnöm. Tehát lementem a városba ott pedig egyszerűen rám mosolygott a szerencse. Az énekeső Carl Ratzer bandájából, Lalomie Washburn épp egy lemezt rakott össze és megkérdezte: "Nem szállsz be?" úgyhogy megcsináltuk a felvételt. ő Audrey Lewis-től bérelt lakást, aki neki régi barátja volt és szintén ismerte Zappát. Szerintem mutathatott neki pár szalagot és talán tetszett neki. Az egyik nap aztán szintetizátorokat próbálgattam a Hollywoodi gitár-centrumban amikor Audrey belépett és azt mondta: "Te vagy Peter Wolf, igaz?". "Igen" - válaszoltam, és megadtam neki a számomat, aztán másnap reggel kilenckor Frank felhívott. "Itt Frank Zappa, billentyűst keresek. Eljönnél egy meghallgatásra?" Én meg azt válaszoltam: "Igen, persze." Lejöttem, meghallgatott, és bent voltam a bandában.

Miből áll Franknél egy meghallgatás?

Először a Zappa In New York lemezről játszott pár felvételt, és gondolom figyelte a reakcióimat. Aztán elém rakott pár kottát hogy blattoljak, amin keresztülbukdácsoltam valahogy. Először is nem vagyok valami nagy kottaolvasó, és persze Frank dolgait hihetetlenül nehéz olvasni. A dolognak ez a része, gondolom, azért szerez neki valami furcsa örömet, mert valami olyasmit adhat amit az adott zenész nem tud eljátszani. Ezt gyakorolni kell, ezt nem lehet csak úgy lenyomni. Aztán azt mondta: "Játssz nekem valamit". Nyomtam egy zongora-szólót. Patrick O'Hearn is ott volt, előkapta az akusztikus basszusát és játszani kezdtünk, csak az akusztikus zongora és az akusztikus basszus. Végül Frank megszólalt: "Mit szólsz, Pat, szeretnél ezzel a fickóval játszani?" Pat pedig: "Aha." Frank felém fordult, és azt mondta: "Fel vagy véve." Ennyi volt.

Mennyire ismerted Frank zenéjét korábban?

Én nem olyan voltam, mint egyesek, akik úgy jöttek oda, hogy minden albumról ismertek minden dalt. Egyáltalán nem. Mint Arthur Barrow, a basszusgitáros, aki mikor bekerült a bandába, már mindent el tudott játszani. Csak besétált és tudta az összes régi számot, az összes régi basszusszólamot. Néha még Franket is ő javítgatta ki.
Volt egy pár dolga amit nagyon szerettem. Imádtam a Hot Rats albumot, és szerettem a King Kong című lemezt is (a hegedűs) Jean Luc Pontyval. És volt 2-3 lemezem a George Duke időszakból, amiket igazán szerettem. Az a régi felállás George-dzsal, Ruth-szal és Chesterrel nagyon erős volt. Háromszor láttam őket és mindig fantasztikusak voltak. Utána láttam még Frank bandáját mikor Eddie Jobson volt vele, az viszont nem tudott érdekelni. Ott minden Frank vállán volt. Neki persze van olyan kisugárzása és varázsa hogy akár egyedül is állhatott volna a színpadon, de az ember nem csak azért megy koncertre hogy Frank Zappát lássa. A színpadról érkező benyomások nagy része azért a zenekartól jön. Tehát ha a banda tényleg ott van, akkor tudja tolni a zenéjét és akkor az fantasztikus. Ha a banda nincs a topon, akkor ő nem fogja velük minden zenéjét eljátszatni, hiszen tudja, hogy a banda nem tudná lenyomni. Ezért aztán változtat a zene jellegén, feláldozva a különös, bonyolult részeket a rock and roll részekért cserébe, ami azért még nem Frank Zappa a maga teljességében. Az egy része rock and roll de a másik része meg az a csomó furcsaság amire kíváncsi az aki egy koncertre elmegy. Mert az ember el akar kábulni, azt akarja, hogy Frank elvarázsolja, de ezt az a csapat nem tudta. Ezért nagyon fontosnak gondolom, hogy Franknek meglegyen a megfelelő zenekara ehhez a zenéhez. Mikor Tommy, Ed (Mann, ütőhangszeres) és én a csapatba kerültünk, sokkal biztosabb alapot jelentettünk, mint az Eddie Jobson-féle csapat. És azt hiszem Frank élvezte ezt.

Voltak-e gyenge pontjai annak a felállásnak, amiben Frank mellett te is benne voltál?

Ami a mi felállásunkban nem volt túl erős, az az ének. Adrian Belew (gitáros) és Terry Bozzio (dobos) néha énekelt ugyan, de ennyi volt. Tommy meg a háttérben vokálozott, de nem volt egy olyan ember sem a zenekarban, aki egy olyan igazi, húzós szólóénekes lett volna, mint Nappy (Brock) volt. Egy év után Frank felvette a csapatba (a gitáros) Ike Willist és Denny Walley-t. Mindketten nagyon erős énekesek, így a súlypont azonnal ismét az éneken volt. Nagyon élveztük. Nem volt olyan sok szóló mint Adrian és Terry idejében, de az énekszólammal az egész egy új dimenziót kapott.

A Sheik Yerbouti-n Frank az élő anyagot stúdiórészletekkel egészítette ki. Ezeken mind a ketten dolgoztatok Tommyval?

Tommyval mindketten játszottunk a Sheik Yerbouti élő részein, de ő a turné után rögtön visszajött, én pedig Európában maradtam, csináltam a magam dolgait. A stúdió-sávokat, a fúvós-szerű ügyeket ezért jórészt Tommy Mars jászotta fel. De ahogy vége lett a következő turnénak, Frank telefonált nekem Európába és a Joe's Garage lemezen már szinte mindent én csináltam.

Miféle zenei képzést jelent Zappánál dolgozni?

A Frankkel való munka nagyon sokmindenre fogékonnyá tesz; többet tanultam Franknél mint bármelyik iskolában vagy bármelyik másik zenekarnál. Először is Franknél lehetőségem volt nagyon sok ember előtt fellépni, ami teljesen más élmény, mint egy klubban játszani. Ha ötszáz emberenek játszom egy gyors futamot, az utolsó sorban lévő srácok is tisztán hallanak mindent. Ha ugyanezt a gyors futamot egy csarnokban vagy egy rossz akusztikájú hoki-arénában játszom el, a hátsók már nem fogják hallani. Számukra ez csak egy nagy hangmassza lesz. Tehát játék közben a hátul levő srác füleire is gondolni kell. Szólózás közben sokkal jobban figyelni kell az üzenetre, mint ha egy kis klubban játszanék. Ezen túlmenően Frank zenéje messze túlnyúlik mindenen. Ugyanúgy játsza az 50-es évek rock and rollját mint totális dzsesszt vagy akár a Schönberg vagy Webern-szerű dolgokat - és mindezt egy koncerten: ez az, amit Frank nagyon szívesen csinál. Erre mondhatja bárki, aki a zenekarba kerül, hogy ez nem fog menni, de mégis megy. És ez elképesztő. Frank egy igazán jó zenekarvezető; ezért szól olyan jól. Egy kis távolságot tud tartani az egésztől. Be tud úgy jönni és hallgatni és hallani magát a zenét anélkül, hogy nagyon belegabalyodna.

Hogy osztotta meg Frank a billentyű-részeket közted és Tommy között?

Ahogy a zenekarba kerül valaki, ő egyből meglátja, mihez van tehetsége; tudja hogy mit tud vele kezdeni és meddig tudja fejleszteni az illető képességeit hogy az a zenéhez hozzáadjon valamit. Tehát az egyes részeket a képességeink alapján osztotta el. Vannak területek, amiben otthonosabban mozogtam, mint Tommy, és vannak, amikben ő volt a jobb. Ezzel soha nem volt problémánk. Plussz mindkettőnknek megvolt a maga hangszerparkja, az egyik a színpad egyik felén, a másik a másikon.

Végigszaladhatnánk azokon a hangszereken, amiken játszol?

A felszerelésem most egy Yamaha elektromos nagyzongorából és egy Rhodes 88 hordozható elektromos zongorából áll. Játszom még egy EML Electrocomp szintetizátoron amihez egy Poly Box kapcsolódik, ezzel egyből akkordokat tudok játszani; hihetetlen dolgokra képes. Van még egy clavinetem és egy "Oberheim Eightvoice", egy dual-manual típus, egyedi cucc.

Szereted az Oberheim-et?

Az Oberheimmel az egyetlen probléma, hogy nem minden funciója programozható. Ez a Prophet nagy előnye, annak programozható minden funkciója. De a Prophetnek is megvan az a hátránya, hogy minden leütött hang ugyanúgy szól. Az Oberheim egy igazi polifón szintetizátor, minden hang másképp szólhat. Ha egy öt trombitásból álló fúvósszekciót akarok, akkor mindegyiküknek egy kicsit különböző hangja lehet.

És próbálod úgy programozni, hogy minden fúvósnak különböző hangja legyen?

Pontosan. Ez az amit az Oberheim biztosít nekem, a Prophet meg nem. A Prophet nagyon gyors, fantasztikus hangszer ha a sebességet nézzük, de nem vagyok elájulva a polifonikus hangjától. Beszéltem erről Tom Oberneimmel és át fogja alakítani a cuccomat. A főmérnöke, Jim Cooper azon dolgozik, hogy minden modulban elhelyezhető legyen mégegy [print plate], és hogy minden funkció programozható legyen. Csak megnyomok egy gombot és egy teljesen más programban vagyok, mások hullámformák, a rezonanciák, minden. Akkor mindent tudni fog, amit a Prophet, csak még minden hang különböző is lehet. És ez az, ami nekem kell.

balint, 2006, április 29 - 21:36