MG: Akkoriban tehát Varèse-t és más fura klasszikusokat hallgattál – volt más is aki bírta az ilyesmit rajtad kívül?

Végzős koromban kezdte az iskolát az öcsém, Bobby. Nekem nem voltak barátaim, de neki volt három vagy négy, akik eljártak hozzánk, velük hallgattattam meg a lemezeimet.

Minden interjúk

szülőanyja, no. 2/c

az első rész itt, a 2/a rész itt!, a 2/b meg itt.

- Végső tiszteletadás Frank Zappának -

The Mother Of All Interviews - Don Menn (1994., Part 2)

DM: Valahol mesélted egy alkalommal hogy New Yorkban elsétáltál egyszer Varèse lakása előtt a Sullivan Street-en, és eszedbe jutott hogy abban a házban élt huszonöt évig úgy, hogy képtelen volt zenét szerezni.

Abbahagyta. Nem írt 25 évig.

DM: Miért?

Mert senki nem játszotta volna el.

DM: Mi történt vele ezalatt a 25 év alatt?

Az utolsó éveiben „rehabilitálták”. A Columbia végül is kiadta néhány felvételét…

DM: Amiket Slominsky készített?

Nem. Slonimsky volt az első aki felvette az Ionisation-t. Varèse második felvétele, amennyire tudom, az ötvenes évekből származó EMS 401 lemez.

MG: Az a bizonyos amit megvettél?

Igen. A hatvanas években a Columbia felvette néhány darabját. talán két vagy három albumot vettek fel, azt hiszem a Stravinsky anyagok többségét is felvevő Robert Crafttal. [A beszélgetés itt más "fenegyerekek" felé knyarodik, köztük George Anthielre és az ő "Ballet Mecanique"-jára]

Van egy másik albuma [Anthielnek], egy holland kiadónál, rajta néhány darab hegedűre és zongorára. Az egyik oldalán a "Ballet Mecanique" van, aztán még pár homályos darab – ami a különös ezekben a darabokban, az a ritmus. Ahogy feltettem a tűt a lemezre és figyelni kezdtem, meghökkentem: „a rohadt életbe, ezt én is írhattam volna”. Tényleg úgy szólt mint a „Black Page”. Volt pár ember akkoriban akik a „zene fenegyereke” szerepért versengtek. A másikuk Leo Ornstein volt, ő zongoradarabokat írt, némelyiket fenyődeszkával kellett játszani. Az egyik darabjának a címe „Vademberek tánca” (Wild Men’s Dance) volt. Nem lehetett kézzel lejátszani, kellett hozzá egy deszka. El lehet képzelni a frakkos zongoristát a Carnegie Hallban ezzel: „Bamm bamm bamm! Ez a Vademberek tánca! Én vagyok a zene fenegyereke! Bamm bamm!”

DM: Mit csinál Conlon Nancarrow mostanában?

Azt hiszem nemrég volt szívrohama. Még Mexico Cityben él. Ő is olyasvalaki, aki nem tudott megélni az Egyesült Államokban. Észre sem vették, ezért elment Mexikóba, most ott csapkodja a játékzongoráját. Olcsóbb volt neki ha elmegy Mexikóba.

DM: Egy kis arkansasi városból jött. Biztos boldogtalan gyerekkora volt.

Igen. Az arkansasi fenegyerek. És Harry Partch?

MG: Az ő zenéjét ma is játsszák.

Minden hangszere azé az escondido-i alapítványé lett, ők kezelik a dolgait és koncerteket szerveznek a zenéjéből.

MG: Te mit gondolsz Harry Partchről?

Tetszik a hangszereinek a hangja, tetszik a darabjainak egy része, de bizonyos dolgok túl sokszor jönnek elő újra és újra és újra. Túl sok az ismétlés. De az alapötlete nagyon tetszik. Talán túl személyre szabott. Elment a határokig: saját hangszereket épített, kialakított egy saját hangolást, a saját kompozíciós gépezetét, elment ameddig lehet, miközben remek hobó is volt ezzel együtt. Egy nagyon is amerikai zeneszerzői hozzáállás.

DM: Összefutottál érdekes zeneszerzőkkel kelet-európában?

Sok zeneszerzővel összefutottam. Hogy mennyire érdekesek azt nehéz megmondanom, mert ha össze is futottunk, nem mindig tudtam meghallgatni mit is írtak. De néhányan adtak egy-egy kazettát a munkáikkal. Nem voltak túl érdekesek. Némelyikük olyan volt, mint egy vizsgadarab a konzervatóriumból. Volt egy moszkvai fickó, aki szintén küldött nekem egy kazettát. Elment egy Mars nevű galériába, ott valami elektronikus zene szólt a háttérben ami nagyon tetszett. Mint egy olyan ember zenéje, akinek nagyzenekarra kéne írnia de mivel nem volt hivatalos szovjet zeneszerző és nem volt zenekara, ezért MIDI-n írta a zenéjét. És jó volt. Jópár ember van a világon akiknek nagy fantáziája van új zenékhez. Egy dolgot nem szabad elfelejteni: a zenészek eljátsszák a zenét. Nem írják. A zenét zeneszerzők írják. Így ha a zenészeknek nem tudunk mit adni, akkor jön a lazázás. A „skálák világa”, „a riffek világa”, de nem lesznek kompozíciók. Külön képesség a struktúrák felépítése, új harmóniák kitalálása, bizonyos dolgok megokoltságának megfogalmazása. Azaz más képesség, mint a zenészé.

MG: Szerinted van fejlődés – kell hogy fejlődjön a zene? Kell hogy olyan dolgok szülessenek amik korábban nem voltak?

Szerintem minden zenének személyesnek kell lennie. Ha valaki azt találja ki hogy ő a zene fenegyereke és deszkával játszik, akkor az az ő üzenete. Csinálja - a deszkával játszott zongorás zenére vágyók meg vehessék meg. De szerintem ha valaki zenét csinál, akkor a zenéjének saját maga számára kell relevánsnak lennie. A dolognak tehát több köze van a zeneszerzőhöz mint a korhoz vagy a zeneszerzőt képző iskola stílusához. Csak így hozható létre érték: a képzelet egyfajta lenyomatában, nem egy mozgalom lenyomatában.

MG: Mit gondolsz a hagyományos zeneszerzőkről? Foglalkoztatnak a régi arcok?

Mondj egy régi arcot.

MG: Beethoven?

Elismerem a kompozíciós képességét, de a megszólalása nem pont az amit nagyon élveznék…

DM: Brahms? Bach?

Bach már érdekesebb.

DM: Miért?

Tetszik ahogy szól. Ugyanezért szeretem Varèse-t. Tetszik a hangzása. De azért nem törném nagyon magam hogy eljussak egy Bach koncertre vagy hogy vegyek egy ilyen albumot. Még ez nekem a leginkább tolerálható zenei korszak. De nem igazán érdekel az úgynevezett klasszikus zene, egészen a 20. század elejéig.

MG: Mahler?

Nem. Szeretem viszont Wagnert. Wagner érdekes volt. Túl hosszú, de érdekes. Kevés Wagner albumom van, de amiket hallottam, amiket csinálni tudott az anyaggal a korhoz képest amiben a darabok megszülettek, figyelemreméltó. Ez hervaszt amúgy a leginkább az akkori zenék legtöbbjében: nem érdekesek, nincs bennük kihívás, mert bizonyos céllal íródtak. Volt egy király vagy herceg vagy egyház vagy akárki aki azt mondta: „Hé, írj valamit. Közeleg egy fesztivál, olyan legyen amit szeretek.” Úgyhogy minden olyan lett hogy tetsszen egy bizonyos figurának törülközőkkel a fején.

DM: Tehát az az elmélet hogy az egyház vagy a nemesség segített a reneszánsz létrejöttében, vagy a klasszikus perióduséban, azt te nem tartod igaznak?

Szerintem a legnagyobb zeneszerzőket inkább visszatartotta, mert nem volt választásuk. Aki írni akart, olyasvalakinek kellett megfelelnie, akinek több pénze volt. Pont mint a rádióállomásokkal és a videókat műsorra tűző MTV-vel: „Ilyennek kell lennie, különben semmi nem lesz”. Ha tehát van egy 11-gyerekes fickó, mi a lehetősége? Megadja a hercegnek amit az akar és elénekli az Allelúját, aki meg boldog: „Igen, tetszik, ezt értem.”

DM: Akkor Händelnek se vagy nagy rajongója?

Nem.

DM: Schönberg?

Csak négy vagy öt darabját hallottam amit szívesen hallgatok. Van a Szeptet, meg az a zenekari szvit, amiben szerepel a „Nyári reggel a tóparton” ("Summer Morning by the Lake"). És a Begleitungsmusik: a filmzenék paródiája. Tetszik. De ezen kívül kevés van Schönbergtől amit bírnék. Aztán Berg – szeretem a „Lírikus szvitet”, van még tőle egy szóló zongora darab, azt hiszem Zongoraszonáta a címe, egy korai darab. Az is tetszik. Megpróbáltam meghallgatni a Lulut is. Nem ment. Megvolt lemezen a Wozzeck. Nem jutottam a végére. Szeretem viszont Messiaent. Időbe telt, de már szeretem. Színes. Be kell viszont hogy valljam, az első Messiaen lemezem az Angel kiadásában a Chronochromie volt, az megakasztotta bennem a taknyot. Nem tudtam mit kezdeni vele. Az első három percig tartotta fenn az érdeklődésemet. Megfogott a sok ütős, érdekes volt, de a többivel nem sokat tudtam kezdeni. Évekbe telt, míg végig tudtam hallgatni a teljes lemezoldalt.

DM: Mi lendített át? Csak a sokszori hallgatás?

Nem. Csak ahogy egyre többet tanultam, úgy vált a dolog egyre érdekesebbé, hiszen mikor először találkoztam ezzel a típusú zenével, nem volt még semmilyen zenei képzettségem. Csak egy lemezgyűjtögető srác voltam. A zenei szimpátiáim azon a reakción alapultak, ami a lemez első hallgatásakor kialakult. Varése-t valami miatt első hallásra megszerettem. Stravniskyt is, de a többit nem. Nem tetszett Charlie Parker, nem tetszett sok más modern dzsessz. Ezeket hallgatva nem értettem, miért csinálják azt amit csinálnak.

DM: Mi változott meg abban ahogy zenét hallgatsz? Mi az amit már meghallasz?

Ahogy az ember megismeri a struktúrát, megismeri a dolgok működését, úgy tudja jobban értékelni mások anyagkezelését. Aki diatonikus zenét ír, annak 12 hang áll rendelkezésre hét vagy nyolc oktávban. Ez egy elég korlátozott univerzum. Mit lehet ezekkel az összetevőkkel kezdeni – szétrázni, újra összerakni, valahogy kompozícióvá alakítani? Nagyon izgalmas kihívás. Más művészeti ágaknak sokkal nyitottabb… – ha nem is nyitottabbak a formái, de gazdagabb nyersanyagkészlettel dolgozhatnak. Egy költőnek az angol nyelv révén 300 vagy 400 000 szó áll rendelkezésére. Ez a világegyeteme. A lehetőségek viszont jóval korlátozottabban ha diatonikus rendszerrel dolgozunk. Tehát minél többet tudtam meg a dolog szabályrendszeréről, annál jobban tudtam értékelni hogy mások hogyan oldották meg ezt a problémát. Hogy tarthatjuk fenn valaki érdeklődését egy adott időegység alatt azzal amit kotyvasztottunk? Ma annyira kevés szabadidőm van zenehallgatásra, így ha elhatározom hogy zenét hallgatok – hatalmas lemez és CD-gyűjteményem van – akkor kiveszek valamit és úgy teszem fel hogy igazán figyelni tudjak rá, és akkor nagy rácsodálkozásoknak van meg a lehetősége.

DM: Zenehallgatás közben inkább intellektuálisan vagy inkább érzelmileg reagálsz? Van hogy egészen szíven üt egy remek kadencia, vagy teljesen távol áll tőled az ilyesmi?

Az ember hallgatás közben magát a dolgot értékeli. Azaz nem gondolok közben a zeneszerzőre, nem jut eszembe, hogy „Micsoda remek fickó hogy ezt megálmodta”. Merthogy a zene az amit hallgatok. Hallom ahogy a füleim számára az alkotórészek betöltik a maguk kis funkcióit. Hallgatom a darabot. Semmit nem tudok ezeknek a fickóknak az életéről; még akár oltári seggfejek is lehettek. És talán nem is nagyon akarom tudni, ki volt Webern, de tetszik a zenéje. Ugyanez érvényes a többi, nekem tetsző zenére. Nem töprengek azon hogy ki írta, miért írta. Csak hallgatom az eredményt.

DM: Szoktad-e figyelni a tévéműsorok zenéjét vagy a moziban a filmzenéket?

Ó, azok nagyon egysíkúak. Semmi kihívás nincs benne. A filmzenék esetében a leginkább azoktól a részektől ámulok el, ahol nincs zene. Ez az ami fontos. A zenével túlterhelt filmek az olyan tévéjátékokat juttatják eszembe, ahol túl sok a konzervnevetés. Ahol túl sok a [fütyüli Beethoven Ötödik szimfóniáját] Da-da-da-daaaa. Bejönnek a csellók, az üzenet meg egyértelmű: „Dráma jön! Érezzétek a drámát! Jön a dráma! Hetedik dúr akkord – szerelem! Figyelem, most jön a szerelem!” Ez túl erőszakos nekem. Az olyan filmek, ahol a hangeffektek jó minőségben készülnek, a természetes hangok csak egy picit olvadnak össze a kevés zenével: nekem az ilyesmi jobban működik.

DM: És mi van a néhány kísérletezővel, mint John Cage és az ő csöndje? [a 4'33" című darabban az előadó nem ad ki semmilyen szándékolt hangot - érdekes hogy ezt aztán nem sokkal később Zappa is "lemezre vette"]

Azt hiszem az ilyesmit szokni kell. Mikor először hallottam Cage dolgairól, az alapgondolat sokkal szórakoztatóbbnak tűnt mint a hallható végeredmény, de lehet hogy ez csak az akkor elérhető lemezfelvételek miatt volt így. Mert még ha maga a zeneszerző adja is elő – bár a csend itt most rossz példa, de az absztraktabb jelölések miatt itt szükséges a nagyon is tevőleges, konstruktív hozzájárulás a zenészek részéről. Nem könnyű olyan zenészeket találni akiknek valóban tetszik az alapgondolat és akik a legjobbat is hozzák ki belőle. Eléggé biztos vagyok benne hogy Cage korai felvételei nem túl odaadó zenészekkel születtek meg.

DM: Lehet akármennyi hangjegyed a papíron, ha azt nem adják jól elő, akkor nem lesz jó hallgatni.

Nem is a sok hangjegyről van szó. A lapok nagy része többnyire üres. A kortárs komolyzene mintha abban a periódusában lenne, mikor mindenki felfedezi Webernt és azt mondja „Írjunk szellős zenét”. Így aztán jó sokan kezdtek nagyon szellős építményeket írni, de senki nem csinálta olyan jól mint Webern, talán az egyetlen Boulez egyik szalagjának kivételével. Azt nagyon szeretem, tényleg nagyon szellős, de benne van az a poszt-weberiánius iskola is, az a „hopp-bipp” zene. A „hopp-bipp” azóta lecserélődött a minimalizmussal, ami pentaton és repetitív. Legyen valami amibe bele tudnak kapaszkodni, az szóljon a végtelenségig és kész is.

DM: Mit gondolsz a new age zenéről?

Mint valami audio-kenőcs ráakasztott kis csingilingikkel.

MG: De jobban ízlik tőle a csipsz.

Akkor nem ha épp a fogorvosnál ülsz, ahol a legvalószínűbb az ilyesminek előfordulása. De ez csak az én személyes benyomásom.

MG: Az engem legjobban idegesítő zenei trend amikor az ember felhív egy céget és amíg várakoztatnak, addig zenét kell hallgatnod, bármi legyen is az.

Szörnyű. Mint mikor mindenki azt mantrázza hogy legyen szép napod.

MG: Beszéljük egy kicsit a nem-nyugati zenéhez való viszonyodról, mint amilyen az indiai zene.

Mindig szerettem az indiai zenét. Volt is egy korszak az életemben amikor azt gondoltam hogy oda kéne mennem meghallgatni. Aztán megtudtam hogy hányszor kell hogy megszurkáljanak és milyen betegségek leselkednek ott az emberre, meggondoltam magam: „Inkább veszek lemezeket”. Szeretem az indiai zenét, és nagyon szeretem a bolgár zenét.

DM: És az afrikai zene? Törzsi dolgokat szoktál hallgatni?

Igen, hallottam, de… sokan el vannak ájulva a ritmusvilágtól, de ez a ritmus nem túl izgalmas nekem. Nem érdekel annyira az afrikai zene mint a bolgár vagy a szardíniai vagy az indiai zene. Szerintem sokan sokan hallgatnak afrikai zenét és úgy próbálják fogyasztani mint az amerikai dobgépes lemezeket. A remek stabil ritmusával. Az én ritmussal kapcsolatos ízlésem viszont más irányokba tart.

MG: Volt valami itteni koncertélményed a bolgár énekesnőkkel, ugye? Találkoztál velük?

Egészen ijesztő élmény volt. Kevés zenészt hoztak magukkal. Volt egy fickó aki valami dob-szerű vagy gitárszerű dolgon játszott, de nekem inkább tűntek úgy mintha a bolgár KGB tagjai, a csoport megfigyelői lettek volna. Nagyon néztek, fekete bőrkabátjuk volt. A színpad mögött voltak végig, a koncert végén a nők pedig egyből mentek az öltözőbe. Szépen felsorakoztak egy nagyon formális üdvözlésre aztán minket ki is zavartak. Szinte semmi kommunikáció nem volt lehetséges velük.

MG: És az ázsiai, indonéziai zene?

A gamelánra gondolsz?

MG: Gamelán, balinéz, jávai?

Az megvisel. A hangja szép, de a végtelenségig megy mint valami Harry Partch darab. Évszázadokig képesek ugyanazt a pentaton dolgot játszani. Egy hajszálnyira van a minimalista zenétől.

DM: És a noh zene? A japán?

Azt szeretem. Olyan nekem mint valami tudományos-fantasztikus Webern. Szabálytalan röfögések után jön egy dobütés, az egész nagyon furcsán egyensúlyozva. Mint valami nagyon furcsán egyensúlyozott hang-pontok az időben, és fogalmam sincs miről szól vagy mi történhet a színpadon, de a hangzása valami miatt megfog.

MG: És a reggae?

Nincsenek reggae lemezeim. Jobban szeretem játszani mint hallgatni. A reggae szellős ritmusú. Ha nagyon sok hangot játszik az ember egy szólóban és a kíséretben is nagyon sok hang van, akkor ezek kioltják egymást. Érdekesebbnek találom ha valami reggae háttér előtt játszom, darabos ritmusokkal, lyukakkal – ahol van tér; viszont a legkevésbé kényelmes nekem valami gyors James Brown banda lenne. Fogalmam sincs mi a frászt csinálnék azzal.

(folyt. majd)