Az 1992-es Frank Zappa interjúfolyam második részének második harmada (negyede); a beszélgetőtárs Matt Groening és Don Menn. A teljes szöveg a Best of Guitar Player 1994-es Zappa-különkiadásában jelent meg, az eredeti szöveg a lenti linkek mentén vagy szkennelve a Zappa Books (afka.net) oldalon található meg.
Jó étvágyat.
Minden interjúk
szülőanyja, no. 2/b
az első rész itt, a 2/a rész emitt, a 2/c pedig itt!
- Végső tiszteletadás Frank Zappának -
The Mother Of All Interviews - Don Menn (1994., Part 2)
DM: Hogyhogy aztán kiszálltál a direkt politikai vitákból? Azért mert a rosszfiúk túl sok publicitást kaptak volna ettől is? Vagy csak belefáradtál?
Nem, semmi belefáradás. Végül is a mai napig beszélek a dologról, de folyamatosan ezeket a vitaműsorokat csinálni, egy újabb beszélő fejként olyan árucikké válni, amit bárki amikor csak kedve van… Ahogy valahol felbukkan a cenzúra kérdése, abban a pillanatban megcsörren a telefonom. Valami rapper csapat lemezét betiltják valahol, nekem máris csörög a telefonom. És azt hiszik hogy másnap már ott is termek és vitatkozom Tipper Gore-ral. Ez ma a mentális szintje a vitának. Én meg ezt egyszerűen nem csinálom.
DM: Az időd pocsékolása lenne.
Nézd, lehetne értelme a dolognak, de hatásosabbnak gondolom ha általánosságban beszélünk arról hogy miért is bukkan fel a cenzúrának ez a formája, hogy ki van a dolog mögött, mint hogy minden alkalommal egy újabb vitaműsorban haknizzak ahányszor felbukkan valami ilyesmi a hírekben – az ember így könnyen becsúszik az örök cenzúraellenző skatulyájába miközben folyamatosan vitáznia kell valami keresztény szervezettel. Tök fölösleges.
DM: Hogy lehet hogy néhány rap csapat jobb szerződéseket kap mint te? Mi változott? A hatvanas-hetvenes években te voltál a rosszfiú, a lemezeid terjesztési tiltólistán vannak egyes államokban, ezek a bandák meg simán ott vannak a lemezboltok polcain. Hogy érhetett téged ez a megtiszteltetés?
Nem hiszem hogy ezek a lemezek bármiféle politikai fenyegetést jelentenének azoknak, akik a dolog ellen küzdenek.
DM: Benned mi a politikai fenyegetés?
Hogy kinyitom a számat. Megvan az esélye, hogy valaki feltesz egy kérdést, én meg elmondom amit gondolok. Nem akarják hogy bárki is gúnyt űzzön belőlük. A rap-lemezek szövegei meg végül is két témával foglalkoznak: szex és rasszizmus.
DM: Több rasszizmus van ma a zenében?
Igen. De ez válasz az időkre. Szerintem több a rasszizmus a kormányban.
MG: Beszélgethetünk a Mothers előtti zenéidről? Emlékszem az egyik Mystery Disc-re, amin volt egy koncertrészlet a Mount St. Mary's College-ből a hatvanas évek elejéről. Mi is volt ez?
Mount St. Mary volt az első koncert a saját zenéimmel. A többi koncertemhez hasonlóan persze ezért is nekem kellett fizetni.
MG: Mikor volt ez?
1962. Olcsón kijött amúgy, mert csak 300 dollárba került. Egy diákzenekarral. Úgy ötvenen lehettek a közönségben, és – valami különös okból – a KPFK (rádió) felvette, amiből kaptam egy másolatot.
MG: Mi volt a program?
Volt egy „Opus 5” című, aztán voltak aleatorikus kompozíciók amikben volt valamennyi improvizáció is, aztán voltak megírt darabok. A kotta egy része grafikus jellegű volt, volt amikor előre felvett elektronikus zene szólt a zenekar mellett a háttérből, közben pedig saját 8 mm-es filmjeimet vetítettem.
MG: Ez nyilván nem hozott sokat a konyhára. Miből éltél?
Egy kifőzdében dolgoztam Sun Village-ben, ez volt az egyetlen bevételi forrásom. Hétvégente dolgoztam ott.
MG: Tényleg?
Igen. A zenekarban viszont nem sütögettem.
MG: Hogy állt fel a zenekar?
Csak egy alkalmi csapat volt. Ismerősök az iskolából – találkoztunk, bedugtam a gitáromat és játszottunk.
MG: Nem vettetek fel semmit ezekből?
De igen. Vannak ezekből az anyagokból is a Mystery Disc-en. Próba nem volt. Csak odamentünk és játszottuk ezt a bárzenét, és ha épp volt valami közönség és el akarták énekelni a Corát…
MG: Kérte valaki a „Caravant a dobszólóval”?
Az akkor történt mikor El Montéban játszottunk. Valami részeg állat kérte a közönségből [részeg hangot utánozva:] „jáccátok a Caravant a dobszólóval!” Vannak dolgok amik valamiért emlékezetesek maradnak az ember karrierjéből, mint ez a duma is. Vagy mint mikor Long Islanden játszottunk valami zenei vásáron a Vanilla Fudge előtt. Azt hiszem 1968-ban volt. Ma is emlékszem a közönségből egy srácra – ez a Weatbury Zenei Vásár volt – a szöveg meg [hangosan és dühösen]: „Bűzlötök! Jöjjön a Fudge!”
MG: Te voltál Captain Beefheart turnémenedzsere egy darabig.
Igen.
MG: Így voltatok Európában?
Úgy volt, hogy én leszek a házigazdája egy nagy rockfesztiválnak Franciaországban, akkor amikor nagyon szélsőjobboldali volt a francia kormány és nem akartak semmi nagyszabású rock-eseményt az országban. A fesztivál így az utolsó pillanatban átköltözött a határ túloldalára, Belgiumba, egy répaföldre. Felállítottak egy sátrat, hatalmas gerendák tartották. 15000 ember volt ott egy nagy cirkuszi sátorban. November volt, azt hiszem. Az idő nem igazán volt barátságos. Hideg, nyirkos, egy répamező közepén. De ilyen gigarépákkal. A fellépőknek meg a közönségnek ott a répamezőn kellett megtalálni a megfelelő színpadot. Engem meg műsorvezetőnek kértek fel illetve hogy vigyem el Captain Beefheartot. Ez volt ez első fellépése odaát.
Rémálom volt, mert senki nem tudott angolul, én meg franciául vagy bármilyen más nyelven. A funkcióm így elég korlátozott volt. Úgy éreztem magam mint valami Linda McCartney. Csak álltam ott és integettem. Beszálltam pár csapatba a három nap alatt, de nyomorúságos volt az egész mert az európai hippik magukkal hozták a hátizsákjaikat, lefektették a sátorban és három napig, napi 24 órában ott fagyoskodtak a földön. A fesztivál egyik fénypontja az Art Ensemble Of Chicago volt, hajnali ötkor, szunyókáló euro-hippiknek.
DM: A répák között...
És hogy figyelmeztessék őket hogy épp megy a műsor, valaki meggyújtott egy petárdát és a közönség közé dobta, amitől jópáran felpattantak és vad ugrálással megpróbálták eloltani.
MG: Mesélj a hot-dogokról.
Ó igen. Mivel egy répamezőn voltunk, távol mindenféle civilizációtól, a menü meglehetősen korlátozott volt. A fesztivál résztvevői – beleértve a fellépőket is – a következők közül választhattak: belga gofri műanyag csomagolásban, vagy hot dog. Namost a hot dog egy hatalmas tartályban volt, tele volt belga virslivel. Volt ami felúszott a tetejére és zöld volt – csak elképzelni tudtuk, milyen lehet a víz alatti felhozatal. Szóval vagy ezt lehetett enni, vagy a belga gofrit. És nem lehetett pizzát rendelni. A semmi közepén voltunk.
MG: Játszottál Beefheart's Magic Bandjével?
Igen.
DM: Mikor volt ez?
69-ben vagy 70-ben.
MG: Hogy találkoztál velük?
Együtt jártunk középiskolába [Don Van Vliet/Captain Beefheart-tal]
MG: Egy osztályba?
Nem, nem pontosan. Mikor megismertem, az apjának szívrohama volt. Kenyérszállító volt, Don ezért kimaradt az iskolából hogy helyettesítse az apját, Lancester és Mojave között járt. Én meg sokat jártam át hozzájuk és annyi maradék ananászsütit ettünk amennyi belénk fért. Ültünk a lemezjátszó körül, hallgattuk a rhythm and blues lemezeket és ettük a maradék pékárut.
MG: Volt valami fogalmatok akkor a lehetséges jövőtökről?
Hogy tudtuk-e hogy a show-businessben kötünk ki? Nem.
MG: Nem is tervezgettétek, nem is fantáziáltatok erről?
Akkoriban nem. Semmi olyasmire nem emlékszem, hogy Donnal üldögélve bármit is tervezgettünk volna. Nem, csak hallgattuk az R&B lemezeket és ettük a sütit.
DM: Grafikai háttere volt mindkettőtöknek. Képzőművészek voltatok, zenészek, vagy mindkettő?
Ő nagyon régóta festett és szobrászkodott. Az én grafikai hátterem csak néhány művészeti kurzus volt az iskolában. Nem igazán akartam ebbe az irányba menni. Volt mikor egy darabig alkalmazott grafikából éltem, de…
MG: Miket csináltál?
Üdvözlőkártyákat, hirdetéseket az ontariói First National Bank részére, meg kis illusztrációkat.
DM: Volt olyan ami jól futott?
Némelyik üdvözlőkártya jól pörgött. Meggyőztem a főnököt – ez Claremont-ban volt, a the Nile Running Greeting Card stúdióban, ezüstpapírra specializálódtak –, hogy valami virágos képeslap kiválóan passzolna az idősödő középnyugati nők világához.
MG: Micsoda grafikai fókusz!
Így van, megkerestük a kereskedelmi rést. Tudtuk mit szeretnek, hát azt adtuk nekik. (…) Én meg rábeszéltem hogy csinálhassam a saját kísérleti üdvözlőlapjaimat, csináltam is párat, csináltam nekik egy kis tartódobozt is amiben ki lehetett állítani.
DM: Van még ezekből valahol?
Valahol megvan még pár, igen. Borzasztóak.
DM: Mesélj el pár szlogent és képet.
Hm, az egyik – krómozott felületre volt festve, szép fényes volt. A kártya előlapján ez állt: „Orosz fénykép bizonyítja, hogy az amerikaiak voltak először a Holdon”. Ha kinyitottuk, bent egy holdkráterben a következő állt: „Jézus megment.”
DM: Na már ekkor is rossz gyerek voltál, nem? Vagy hogy volt ez?
Várj csak, volt egy másik, aminek „Viszlát” volt a címoldalán, belül pedig egy fekete kéz. És – ez elég absztrakt – volt egy amin a címlapon ez állt: „Farky”. Kinyitva pedig egy kalóz képe volt. Csak gondolkozz el rajta kicsit. Nézed ezt a fickót és elképzeled hogy ezt mondja, és megérted a szándékolt üzenetet.
DM: Mindig jó voltál dolgok elnevezésében. Ezek a szavak – nagyon jó érzéked van a…
Szerintem ez annak a régi, valahol talált könyvnek köszönhető.
DM: Amelyik?...
Nem is emlékszem a címére. Talán megvan még valahol. Egy régi, szakadozott, bőrkötésű könyv az óegyiptomi vallásról. A vallás egyik kevésbé ismert dolga, hogy mikor az ember a mennybe tart, nem mehet sehova hacsak nem tudja mindennek a nevét. Az egyiptomi uralkodók ezért a mennyországba készülvén rengeteg időt töltöttek a küszöb, az ablakeret, a padlóburkolat – minden nevének memorizálásával. Mert semmi nem enged tovább ha nem tudjuk a nevét.
DM: És aggódtál.
Jaj nekem!
MG: Hogy is lehetne ellenállni olyan lemezcímeknek, mint Lumpy Gravy, Uncle Meat, Hot Rats, vagy Burnt Weeny Sandwich?
Nem tudom. Voltak azért akik ellen tudtak állni.
MG: Hogy kerültél a Steve Allen Show-ba 62-ben?
Csak felhívtam őket, mondtam hogy biciklin játszom, ők meg mindenféle őrültséget kerestek. Kaptam erről egy felvételt nemrégen születésnapomra. Valaki megtalálta valahol és elküldte.
MG: Milyen volt?
Először is borotvált volt az arcom, öltönyben-nyakkendőben voltam, és olyasféle szavakat használtam ahogy Dweezil beszél most, amit nagyon különösnek találtam.
MG: Mikor növesztettél bajuszt meg ezt a kis izét (mutatja a száj alatti részt)?
Középiskolában, de ahogy végeztem, leborotváltam. Kis, vékony bajszom volt meg egy „Dzsingisz” itt lent.
MG: És ezt hagyták?
Mit tehettek volna, rúgtak volna ki? Amúgy megtették.
DM: Kirúgtak, tényleg?
Igen. Volt valami balhém, azt mondták hogy vagy írok egy 2000 szavas esszét vagy felfüggesztenek két hétig, így a kéthetes szünetet választottam, aminek a végén az összes R&B lemezem szerző és kiadó szerint osztályozott listájával jelentem meg, mellette egy másikkal azokkal, amiket a következő két-három hónapban szándékoztam megvenni – ez volt az én 2000 szavas esszém. Kinevettem őket.
DM: Mit mondtak erre?
Mit mondhattak? Nem szerettek, én tudtam hogy nem szeretnek és én se szerettem őket. A szükségesnél úgy 10 vagy 12-vel kevesebb ponttal érettségiztem, de nem akartak elviselni még egy évig. Elképzelhetetlen volt.
MG: Akkor is egy bandában voltál, igaz?
Úgyhogy csak egy degeneráltnak számítottál. Abszolút. A föld szemete, már a lancesteriek szerint. Mikor Lancesterbe költöztem, még nem tudtam hogy az érkezésem előtt volt éppen egy szerencsétlen eset a „negrókkal”. Egy csapat fekete jött fel „onnan lentről”, a sivatag rosszabbik feléből. Felbukkantak. Big Jay McNeeley volt és pár más zenész akik egy rock-műsort akartak csinálni, és jöttek velük füvet meg tablettákat árusító figurák, a város vezetői pedig soha többé nem kívánták beengedni ezt a zenét a tiszta kovboj világukba. Fogalmam se volt erről a történetről. San Diegóból költöztem oda, összeraktam egy rhythm and blues zenekart és saját koncerteket akartam, kis posztereket csináltam az 50-es évek stílusában a helyi lemezbolt tulajdonosnője segítségével. Elsie-nek hívták. Kibéreltük a női klubot, egy kis táncestet akartunk szervezni. A műsor előtti nap sétálok a Lancaster Boulevardon este hatkor, mire csavargásért letartóztattak. Egész éjjel ott tartottak, nehogy meg tudjam tartani a bulit.
DM: Hány éves voltál?
Tizenhét.
MG: És mi történt?
Kijöttem és megtartottuk a bulit.
MG: És nem dőlt össze a civilizáció.
Nem. Sőt, a buli – a környék feketéi Sun Village-ban laktak, úgy 20-30 mérföldre az iskolától. A saját kis pulykaszaros gettójukból eljöttek erre a bulira, mert vegyes bandám volt. Volt pár fekete, pár mexikói. Tudod, nem sok fehér volt aki akkoriban a rock and rollra hasonlító dolgot tudott volna művelni, ezért volt a csapatunk ilyen szedett-vedett. A környék egész hozzáállása elég furcsa volt. A buli után majdnem egy szerencsétlen összecsapásba torkollott az egész a fehér srácokkal, akik meg akartak verni engem és a bandát ahogy pakoltuk a cuccot. Hihetetlen volt. A Sun Village-iek mentették meg a helyzetet – mikor meglátták mi történik, kinyitották a csomagtartóikat és előkerültek mindenféle láncok meg hasonlók, a menő jenők így szépen eloldalogtak.
MG: Akkor hát nem voltál túl népszerű az iskolában, igaz?
Nem.
MG: Azaz direkt népszerűtlen?
Igen.
MG: A kölykök között?
Minden tekintetben. Amiben jártam – manapság mindenki ilyenekben jár, ez a kék kapucnis anorák. Ebben jártam az iskolába, napszemüvegben, bajusszal, alatta a kis szakáll, és vittem a gitáromat is.
MG: Játszottál az iskolai zenekarban?
Igen, doboltam
DM: Az oktatásban a zenei képzés egyre kisebb támogatást kap. Ez is a jövő egyik fekete lyukja?
Nekem úgy tűnik, a művészetek kigolyózásával… a művészetek világában mindig van lehetőség a kreativitásra, azaz a normától való eltérésre, az előírt politikai iránytól amit mindenki próbál lenyomni a torkokon. Ha meg tudják állítani a kreatív gondolkodást, jobb eséllyel tudják kordában tartani a tömeges ostobaságot ez egész társadalom szintjén. A kreativitás meg elég kis korban ki tud – és ki szokott – alakulni. Úgyhogy ha a gyökerénél el tudják kapni a dolgot, míg a kis nyomorultak iskolába járnak, annál könnyebb a dolguk. Szerintem minden művészeti programot szívesen helyettesítenének valami sport vagy katonai képzéssel, csak hogy megakadályozzák az önálló gondolkodást.
MG: Miért váltottál dobról gitárra?
Tetszett a hangja, és nehezen tudtam a dob kéz- és lábmunkáját koordinálni. Az iskolai zenekarokban csak pörgetni és püfölni kellett, de a szinkopált játék egész más történet. Soha nem voltam elég jó egy zenekar dobosának, és az első rock-fellépésemkor ráadásul otthon is felejtettem a dobverőimet, így haza kellett vezetnem a város másik felébe hogy elhozzam.
