…a mai zenékben egyre alacsonyabb szintű... a kreativitás. Inkább csak ismétlés van. Ezt felismertük, a promóterek is felismerték, ezért térünk vissza az old-school hangzáshoz.

Ideje volt.

A Grateful Web 2012 tavaszi interjúja - részletek.

Így van, ezt mondom én is – nagyon ideje volt. Készen állunk. És itt van nekünk Tom Fowler – Tom Fowler az elmúlt 35 évben Ray Charlesszal játszott. Ő volt a basszusgitáros Zappa csapatában mikor odakerültem. Ez a pasas tud mindent Zappától és lehúzott 35 évet Ray Charlesnál. Rengeteg lehetőségünk van szólózáskor, én és a gitáros, vagy Don Preston, néha nem is tudjuk merre is induljunk el. Mert Tom Fowler teszi mögénk az alapokat, öregem. Mi meg csak nézünk: nyomja a basszust, az alapokat, de hozzádíszítget, rendesen! Beleteszi az összes különböző stílust és hatást amit összeszedett: a technikai hátteret amit Zappától hozott, de az érzésekből, hangulatokból építkezőt is, amit Ray Charlestól kapott. Így a lehető legjobb világok között vagyunk. (…)

Hogy is áll most fel a Grandmothers? Te, Don Preston, Tom Fowler és Miroslav Tadic? (…)

Most két gitárosunk van mert Miroslav nem mindig ér rá (a másik a fiatal Robbie Mangano - mB), klasszikus zenekarokkal játszik hol Ausztriában, Horvátországban, Németországban vagy Olaszországban. A dobosunk meg – Chris Garcia – Indiába jár dobolni, hihetetlen figura, úgy énekel mint Captain Beefheart.

Mindketten - Chris Garcia és Miroslav Tadic – a Los Angeles Conservatory of Musicban tanítanak. Chris Garcia pedig Ruth Underwoodtól vett marimbaleckéket.

Nem hülyítesz?…

És ismerte Miroslavot… mindenki valakinek az ismerőse. Ruth mutatta be nekünk Christ, ő játszott kicsit Donékkal, Don látta dobolni, aki elcsodálkozott: „Azt hittem csak ütőhangszereken játszol, nem tudtam hogy dobolsz is.” Aztán azt mondta: „Hé, nekünk épp dobos kell, nem teszel egy próbát?” Don kérdezte Zappáról, hát ő meg Zappát előre-hátra ismeri, meg hátulról előre. Komolyan mondom, hihetetlen volt. (…)

Dweezillel is játszottál a Zappa Plays Zappa turnén. Milyen volt Dweezil, összehasonlítva Frankkel?

Dweezil nem is hasonlít Frankre. A annyira különböznek, néha mintha nem is a fia volna. Dweezil egy feldolgozás-zenekar gitárosa. Nincs ezzel baj, de ebben nem akarnék így még egyszer benne lenni. Steve Vai, Terry Bozzio meg én összejöttünk és azt mondtuk: „Oké, megcsináljuk, megtesszük Frank miatt, mert úgy éreztük hogy tartozunk ennyivel Franknek mert annyi mindent köszönhetünk neki". Megcsináltuk azt a turnét. Dweezil nem rossz gitáros, de nem érti az apja zenéjének a lényegét… ami elég baj. Ha én lennék Frank Zappa fia, úgy követtem volna mint valami vécépapír. Érted mit mondok? Még amit csak szart volna is, azt is felszedtem volna és tanultam volna belőle. De ő semmi ilyesmit nem csinált, még azt sem akarta hogy Frank tanítgassa gitározni. A Guns ‘n Rosesból vagy honnan akart valakit. Nem rossz gitáros, de nem találná a helyét ebben a zenekarban mert nem érti a zene lényegét – tényleg nem.

Más korban nőtt fel, gondolom.

Mikor Franknél kezdtem, ő még kisgyerek volt, kis pisis. Oké, övé a név, övé Frank Zappa neve, de nem ismeri a zenét, tényleg nem ismeri. Nem érti a koncepciót – ez benne a szomorú.

Nagy kár.. nem akarok nagyon belemenni, de Gail eközben nem túl boldog attól, hogy bárki más Zappa-zenét játszik…

Szomorú, igen… az egész légkör a család körül… szomorú. Tényleg szomorú, nagyon kár. Dweezil meg jó arc, de tényleg nem érti a koncepciót, és azt hiszi hogy pontosan azt kell eljátszania ami a lemezeken van. Amit nem ért, az az, hogy a lemezre pontosan az úton, a színpadon született dolgok kerültek. Nagyon sokat változtatgattunk az úton.

Ez volt benne a szép.

Ezt a szépséget hoztuk létre minden este. Minden este – például láttad a „Dub Room Special” DVD-t, igaz? A „Room Service”-t? A „Room Service” minden este más volt. Minden este, teljesen más és más. Ha meghallgatod a „Dub Room Special”-t és a „Helsinki Concert”-et, teljesen mások. Az alapok ugyanazok, de ahogy alakul, az más, mert játszottuk egymással. Rögtönzés, ott a színpadon. (…)

Spontán volt…

Igen, igen. Dweezil ezt nem engedte a zenekarában, nem szerette ezt… a spontaneitást. Oda is jött egyszer hozzám hogy rossz szöveget éneklek… abban a dalban amit velem vettek fel. Én meg csak néztem: „Mi van?”

Azt mondta: „Nem ez az eredeti szöveg” – én meg: „Neeeee… de rendben, mit szeretnél, hogy énekeljem? Oké, lépjünk tovább”. Képzeld el ezt… valaki azzal jön oda hozzám, hozzám, aki a dalt annakidején felvette mikor ő még pelenkás volt, hogy nem a jó szöveget éneklem, és hogy nem tisztelem eléggé a zenét amit ugye még én segítettem összehozni, az az ember, aki közben… érted, hát ő vett fel hogy legyek a frontember. Frank még tudta hogy mi az amit csak én tudok, és mivel az a zseni volt, aki, ezért ki tudta ezeket hozni belőlem, hogy aztán a végletekig feszítsük, hogy a végén én is csak néztem leesett állal.

Akkor most fel lehetünk készülve hogy az improvizációnak és a spontaneitásnak semmi sem szabhat gátat?

Ott lesz minden! Elmondom neked, Dave, hogy mi lesz, és hogy mi az ami miatt sokan könnyek között mentek aztán haza a koncert végén… és most őszintén mondom. Ha eljössz és meghallgatod ahogy játszunk, és érzed hogy mi az amit közvetíteni próbálunk, becsukva a szemedet megesküdnél hogy Frank is ott van személyesen, mert soha nem felejtettük amit kaptunk tőle, amit létrehozott, és hogy mi is ennek a megszületéséért voltunk ott – most mindezt visszahozzuk: a kompozíciók minőségét és integritását, úgy ahogy azok akkor megszülettek, és mi úgy és azért adjuk elő ahogy és amiért megszülettek. Minden spontaneitással és bolondozással együtt, ami ott volt az első Mothersben amikor Don volt ott, vagy a hetvenes években amikor George és Tom és én voltunk a csapatban – ez mind ott lesz a műsorunkban. Ahogy ez akkor ki volt találva.