"Két kedvencem van az amerikai zeneszerzők közül: Duke Ellington és Frank Zappa. A százéves évforduló kapcsán csak a sznobizmust és némi rasszizmust kellett legyőzni, Ellington tehát elfoglalja jól megérdemelt helyét. Frank Zappa viszont már keményebb dió."
A Gadfly hosszú cikkének részletei - felújított, kibővített, hangmellékletekkel feldíszített változat.
Frank Zappa világa
- The Universe of Frank Zappa - in: Gadfly, 1999., Richard Abowitz. Szkennelt változat itt.
Ha valaki napokon át Frank Zappát – és semmi mást csak Zappát – hallgat, eljön a pillanat amikor végleg beszívja az örvény. Vagy végleg kiveti magából. Megszólal egy ismerős párbeszéd-részlet, és az ember már várja a Synclavier felcsendülő hangjait. Alvás helyett a Thing-Fish-sel és Joe's Garage-al a autózni, nem csak mert hosszúak és muszáj megvárni a végét, hanem mert az ember élet- és lakótársai úgysem tűrnék meg Zappát az otthoni lejátszóban. A barátok döbbenten néznek arra, aki lelkesen ecseteli a "The Dog Breath Variations", az "Uncle Meat" és a "G-Spot Tornado" zenei kvalitásait. Ezek a barátok aztán idővel jelzik hogy többet nem kívánnak Zappáról beszélgetni. Mi meg lassan azon vesszük észre magunkat, hogy technikai szakkönyveket olvasgatunk annak kiderítése érdekében, hogy vajon mi is az a Telefunken U-47.
Üdvözöllek Zappa világában.
(...az eredetiben itt egy hosszú, nagyjából életrajzi rész következik...)
Gitár
A Hot Rats lemezzel (második szólóalbumával) Zappa kész, virtuóz gitárosnak mondható. A hetvenes években egy komoly lemez-turné-lemez-turné körforgást indított be. Az albumok - köztük az Over-nite Sensation, az Apostrophe, a Roxy & Elsewhere, a One Size Fits All és a Zoot Allures - gitárhősként is megalapozták a hírnevét, ez a fajta népszerűség a hetvenes évektől (mindennemű rádiótámogatás nélkül) biztosította számára hogy országszerte akár húszezres hoki-arénákat töltsön meg a koncertjeivel.
Zappa nem csak a rock-közönség ízlésével látszott újra szinkronban lenni, de a dzsesszbarátok is kezdték észrevenni a munkáit. Ezt bizonyára segítette, hogy a dzsessz-világ olyan nagyságai játszottak a zenekarában mint Jean-Luc Ponty és George Duke. A dzsessz-kritikusok el- és felismerése viszont továbbra is késik. Ted Gioia könyve, a The History of Jazz (Oxford University Press, 1997) ritka kivétel: a zenész hetvenes évekbeli felvételeit a legjobb fúziós albumok között említi. A felsoroltak közé tévedésből az 1986-os, Synclavier-kompozíciókból összeállított Jazz From Hell is bekerült (ami amúgy a zenész egyetlen Grammy-díját hozta). Ez a kis mellényúlás is mutatja, hogy még a Zappával szimpatizáló kritikusok sem ismerik a munkáit igazán mélyen.
Idő kell még hogy Zappa hatását a dzsessz világ méltó módon befogadja. Mikor ez megtörténik, a zenei teljesítménye mellett említést kell hogy kapjon a kifinomult vágás- és szerkesztés-technikája és a Synclavieren (számítógépen) készített munkái is. Zappa a maga részéről amúgy soha nem mutatott hajlamot a dzsessz közösségbe való bekapcsolódásra, szemben mondjuk a klasszikus zenei kultúrával. Nem úgy gondolkodott vagy írt mint egy dzsessz-zenész. A gitárjátéka a dzsesszhez vagy rockhoz végeredményben kevéssé kötődött.
Még Zappa legkeményebb kritikusai is - és volt belőlük jópár - elfogadóbb hangot ütöttek meg a kivételes gitárszólói kapcsán. A kedvelői számára pedig "valószínűleg ez a valaha lemezre rögzített legjobb zene" - ahogy Bruce Watson fogalmazott a 132 percnyi gitárszólót sűrítő Guitar című lemez kapcsán a The Frank Zappa Companion című írásában.
Győzd le a kaszást
A zenéjét ismerők, a rajongók és a vele dolgozó zenészek számára nem kétséges Zappa kivételes öröksége. Adrian Belew mondta egyszer: „Egy szimfonikus koncerten ültünk egy péntek estén a feleségemmel, és miután meghallgattunk néhány Brahms darabot, mondtam neki, hogy tizenöt év múlva ez a zenekar Frank Zappát játszik majd. Azt gondolom, hogy a huszadik század egyik nagy, ha nem a legnagyobb zeneszerzőjeként emlékezik majd rá az utókor.” Ezzel együtt egyelőre nehéz elképzelni a hivatalos világot, amint Frank Zappát ünnepli. Larry LaLonde (Primus) mondta találóan: „Mindig is a huszadik század egyik legnagyszerűbb zeneszerzője lesz, és biztos vagyok benne hogy sokan soha nem fogják megérteni”.
Ami – ha Zappát kérdeznénk – nagyjából rendben is van.
2010-12-02 21:03
