(A Roxy By Proxy album fülszövege, 6. rész, írta Ruth Underwood - 5. rész itt; a bevezetés itt!)

ECHIDNA’S ARF

A Village of the Sun-ban levő szólamomtól eltérően a fenti címmel összefogott zene (korábban Excentrifugal Forz) négy része nem volt lekottázva és nem kaptuk meg próbán. Frank ezt így akarta összehozni, és valahogy működött. Talán a fejében előzőleg már meglevő motívumokból alakult ki, de volt néhány olyan minta amiket a beállásokon dolgozott ki gitáron, vagy míg a hangszer-beállításokra várakozott, de még a szólói közben is a koncerteken. Mániája lett egy-egy hangcsoport vagy akkord, ezeket minden lehetséges alkalommal játszotta napokig vagy akár hetekig, amíg a neki megfelelő formát nem öltöttek – és felismerhetőkké nem váltak nekünk.

Ebből következően ha egy kompozíció így alakult ki, mindannyian saját megjegyzésekkel telefirkált kottafecnik végtelen tömegeit kezdtük el felhalmozni – amik aztán bármikor spontán megváltozhattak. Nemrég beszélgettem Tommal az ő szólamáról, elmondta hogy még mindig megvan egy jegyzetfüzete tele ezekkel a zenei részletekkel. (Én mondtam neki hogy az enyém a könyvtárszekrényem alján rejtőzik valahol egy dobozban – mindketten jólesően nevettünk ezen.) Azt gondolom hogy bárkinek aki valamikor is játszott FZ zenekarában, van egy hasonló „útitérképe” – ahogy én hívtam ezeket. A Tommal való beszélgetésünktől inspirálva előbányásztam mindent amim ehhez a darabhoz volt – bárcsak most megmutathatnám! Áthúzások, zárójelek, geometrikus formák, nyilak, „csak 2. X”-ek, ennek vagy annak színes jelölései, amik minden újabb változtatás után egyre vastagabbá és elkeseredettebbé váltak. A lap tetején az én címem „XC FORTS” volt (ugyanis soha nem láttam leírva, nem tudtam hogyan kellene). Az egész őrület Dorian Gray arcképét jutatta eszembe, hisz a közönségnek egy folyamatos és elegánsan előadott zenedarabot kellett hallania, amit mi a sok cafatos, darabos, torz és gyűrött jeleinkből építettünk fel!

Micsoda sokk lehetett 1973-ban a hallgatónak ennek a darabnak a nyitása. Az egyszerű kezdő riffet a kor sok akkori zenéjétől merőben eltérően hirtelen szokatlan hangok, hangszín- és hangsúly-párosítások szakították meg, illetve egy tizenegyes hangminta szabályos ütemre való ráhúzása. (Matematikailag ennek a két egymásra-fektetett mintának a frázis végi összesimulása elkerülhetetlen volt, de mindig nagy megkönnyebbülés volt ha valóban sikerült). Még ma is kész sokk. Hajmeresztőek az antifonális részek*, jól mutatják FZ hangszerelési képességét egy erősen korlátozott kontextusban. És egész idő alatt a négykezű George adja elő a maga egyemberes zenekar-varázslatát, játssza amit ott éppen játszani kell – cikornyákat, glisszandókat, virtuóz kettőzéseket – és tökéletes pontossággal előadott változó hangszíneket és effekteket.
*Antifona: két kórus váltakozó éneke (azaz: kórus és ellenkórus váltakozása)

A hemiola rész tartogatott még meglepetéseket. Figyeljék Tom szólamát az antifonális válaszokkal négyszer megismételt motívum után! Egy hosszú, ereszkedő kromatikus skálát játszik ami aztán irányt vált hogy egy egészhangú skálával emelkedjen újra fel. Nem sokkal utána mégegyszer átíveli ezt a hangtávot, de most kistercekkel emelkedik (szűkített hetes arpeggiókkal) mielőtt ugyanígy visszaereszkedne. Csak nemrég tudtam meg hogy ezt ő maga dolgozta ki. Ő is nagyon büszke ennek a tökéletes beillesztésére – és lehet is, mert tényleg kiváló.

Van ezeknek a daraboknak egy megkapó tudathasadásuk: bennük a „normális” (hagyományos ütemű) és „furcsa” (páratlan ütemű) világ küzd egymással a dominanciáért, hogy hol az egyik, hol a másik vegye át az irányítást. Izgalmas, energikus, elbűvölő és erőtől duzzadó küzdelem, amelybe minden hangszer beleadja mindenét. Az utolsó szakasz kezdetével aztán már végig öt-negyedben vagyunk, így végül a hangsúlyos motívumokkal rohanó, támadó és ujjongva szökkenő páratlan ütemek győzedelmeskednek! Bár tovább tarthatott volna ez. Lélekemelő volt játszani, vezetni a dallamot és mindenemet amim csak volt beleadni az akcentusokba. A szívemben Frank zenei csontjai között ezek voltak az inak, amik nélkül, higgyék el, ez egyszerűen nem lett volna Frank Zappa.

DON’T YOU EVER WASH THAT THING?

Ha az Echidna’s Arf nem folytathatódott, hát ezzel a darabbal az előbbi végtelen vitalitás még tovább vihető volt! Előzőleg a kiváló Petit Wazoo adta elő még 1972-ben, de a Don’t You Ever Wash That Thing? mostanra drámai változásokon esett keresztül: teljes áthangszereléssel, megváltozott ütemjelzésekkel és gyorsabb tempóval; sőt, egy spontán beszélgetésen feldobott két furcsa ötletnek köszönhetően a a bohóc-faktor is extrém magasságokig jutott a darabban.

Csendben ültünk, pihentünk egy próba szünetében, ki-ki a maga módján dolgozta fel a túlfeszített munkát és a hosszú összezártságot. Frank egyszer csak azt javasolta hogy bizonyos helyeken szedjük szét a darab témáját és illesszünk be öt-negyednyi dob-inzerteket ezekbe a közökbe. Felnevettünk ennek az ötletnek a hallatán – ez nemsokára nagy zajongásba csapott át, mindenki bedobta a maga ötletét. Mikor Ralph előrukkolt a maga zseniál-javaslatával – hogy mindenestül vegyük vissza a dob-kitöltéseket az ismétlésnél és csak csend legyen a szünetekben –, már mániákusan és kontrollálatlanul röhögtünk. Frankre néztem, hogy lássam hogy reagál a vidámkodásunkra, ő a székében ült, keresztbe tett lábal, a gitár az ölében, a feje az egyik oldalra billenve, a vadul átalakult arcán a szája szélesre nyitva: pontosan abban a helyzetben amit Gail „csendes nevetésnek” hív. Sosem felejtem el azt az arckifejezést.

Ralph ötlete nagyon ütött! Ezen a CD-n tisztán hallatszik ahogy Frank a lábával tartja az ütemet a „csendek” alatt, ami szintén segített hogy mi együtt tudjunk maradni. (Kihívás volt néhány szőnyeggel borított színpadú helyszín, ahol a lábdobogás nem volt hallgató.) Nagy örömélt lelte a dolgok nehézségének további fokozásában, például azzal hogy erre a szakaszra mindenféle egyéb feladatokat is kitalált nekünk, így néha úgy kellett tennünk mintha fésülködnénk (lásd: Kookie, a „77 Sunset Trip”-ben), máskor egy teljes fordulatot kellett tennünk mielőtt visszatértünk volna a szólamunkhoz. FZ külön élvezte ha engem szekálhatott a „figyeljék Ruth-t” rész alatt, gyakran változtatgatta is amit és ahogy ilyenkor mondott; ez a kis játéka sokszor nehezebbé tette nekem a számolásra való koncentrálást mint magának a megírt anyagnak az eljátszását.

Ebben a vidám kis darabban sok zenei hatás ütközik csodásan egymással. Először is szívesen gondolom azt hogy az egyik friss új zene amit marimbán mutattam Franknek az egyik próbán, talán inspirálhatta ennek a darabnak a megírására a szintetizáló-mestert. Másodszor: Dweezil nevezte egyszer Frank zenéjét „képregényszerűnek”, erre egy gyönyörű példa Frank egy a Penguin in Bondage-ből kölcsönzött frázis-használata. Itt ez kétszer fordul elő, két hármas sorozatban, elég groteszk, nagy hatású elővezetéssel. Szintén érdemes megjegyezni a szorosan a vaudeville, big band korszak tánczenéjéhez és talán néhány 1960 előtti amerikai musicalekhez köthető ritmusokat. Ralph finom dobolása, tört-ütemű szinkopációja és a hangsúlytalan részekre tett cintányér-kiemelései stilárisan nagyon nagyban hozzájárulnak ehhez a hatáshoz – és nem lehet nem „hallani” közben a hangolt kolompok és dob-fillek dzsiggelését… Aztán ahogy gyakran megesik, legalább annyi vagy még több figyelmet és tehetséget követelt egy ilyen kompozíció magas zenei igényszintjének megfelelni mint FZ úgynevezett „komoly” darabjaiban.

Bruce egy újabb csillagászati szólót vezet elő, mögötte egy megbízhatóan támogató kísérettel. Frank arra kért engem hogy a második kórusnál harmóniai változatokat játsszak Bruce és George szólója alatt. A basszus ereszkedő kromatikus húzása miatt olyan statikusan formáltam meg az akkordokat amennyire csak tudtam, hogy valamiféle kontrasztot alkossak. Versenyezni próbálván a a régi, bádoghangú tiszta zongora-hangzással, a „zúzás/rombolás” technikát alkalmaztam (nem hivatalos zenei szakkifejezés). Őrület volt! Mindkét esetben mikor a marimba belépett, Frank feje elkezdett lelkesen billegni. Az volt a benyomásom hogy jobban tetszik neki ez az effekt mint az összes technikailag ijesztőbb, a végigrobotolt lekottázott részem – együttvéve! Ahogy George szólója elkezdett felépülni, éreztük a feszítést, az energiát, a hőfokot. George-nak megvan a titokzatos képessége hogy össze tudott olvasztani mindent ami körülötte történik, beoltva mindezt a saját különleges zenei megérzéseivel és derűs szellemével, átalakított és összehozott mindannyiunkat. Mikor a lélekkel-teli és tökéletesen előadott ereszkedő diatonikus oktávjai a második kórushoz vezetnek (vegyük észre a pillanatnyi utalást a főtémára), már földöntúli az örömöm, a szinkopált hangok a cintányérokon csillogóan táncolnak, Frank boldog. Semmi nem lehet ennél jobb. >>> 7. rész

fordítás: Marosi Bálint - a munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.