Kiváló teljes terjedelmű koncert a YouTube-on - a 88-as bécsi vonalat folytatva, visszafelé. Az ismertetőt még jó rég írtam - a zene pedig friss, ahogy megszoktuk.
Jó hangulatú, remek anyag, egy kis Mozarttal és Augustine-nal, pár elkanyarodással és szerencsére nem kicserélt lábdobbal.
letöltés: 1974. szeptember 11., Late Show (Torture blog)
- Audience - Tuning, 2:58
- Tush Tush Tush, 3:06
- The Hook, 8:47
- Dupree's Paradise (incl. Ach Du Lieber Augustine, Louie Louie, Dixie), 17:28
- Stinkfoot, 4:52
- Inca Roads, 10:31
- FZ Intro to RDNZL, 1:42
- RDNZL, 12:08
- Village Of The Sun (q: Billy The Mountain, incl. One-Shot riff), [Patched] 5:38
- Echidna's Arf (Of You), 4:00
- Don't You Ever Wash That Thing? (incl. Jungle Boogie, Be-Bop Tango), 6:27
- I'm The Slime, 4:04
- FZ Intro To Pygmy Twylyte, [Patched] 1:05
- Pygmy Twylyte (Dummy Up, Room Service; q: Mozart Piano Sonata, Tico Tico), 10:10
- Room Service 7:48
Ach Du Lieber Augustine
Íme egy újabb koncert - ugyanaz a korszak, mint a Helsinki koncert – olyannyira, hogy mindössze úgy 10 nap választja el a két felvételt. HA akkor már nagyobbacskák vagyunk, HA ismertük volna Zappát, HA tudtunk volna a koncertről, és HA a felsőbb vezetés kiengedett volna egy kapitalista országba, akkor talán mi is megnézhettük/hallgathattuk volna…
A banda már jócskán benne van a turnéban, és bármit meg tudnak csinálni – ahogy meg is csinálnak bármit. Kis csapat, de nagy képességekkel: FZ mellett Tom Fowler, Chester Thompson, Ruth Underwood, Napoleon Murphy Brock, George Duke – egyenként is, de csapatként is kiválóak:
Tudom hogy Frank nagyon boldog volt a '74-es csapattal.. Tényleg úgy érezte hogy bármit el tudunk játszani, hogy ez a csapat tényleg valódi, kemény, vad, szexi, nyers... (Ruth Underwood a Lost Episodes fülszövegéből).
A koncert aznap már a második – és míg hosszabb is mint az első, tartogat néhény meglepetést. A Tush Tush Tush című kis bevezetés után szokatlan módon Duke hosszú improvizációjával indul a koncert. Ezt egy kis zenei modul vezeti be („The Hook”), amit Zappa egy kézjellel bármikor bedobhatott a koncert bármely pontján, ez a kis zenecafat rendszerint egyes számok között, azokat elválasztva szokott felbukkanni. Szóval haladunk az impróval, a csapat egy „Booger man”-szerű jammelésbe bonyolódik, ami aztán ütősjátékokban oldódik fel (Ach Du Lieber Augustine - natürlich). Ezután egy dobszóló már-már elengedhetetlen, ahogy a Louie Louie is, persze.
Mindez persze csupán bevezetés a tuné dalóriásához, ez pedig a Dupree’s Paradise. Nagyon szép, nyugodt dallam, a megszólalás finomsága jórészt Ruth Underwood-on múlik, és mindez hamarosan egy hatalmas, 15 perces szólófolyamba torkollik. Brock kezdi a sort fuvolán, finom, páratlan ütemű kísérettel, amit aztán a következő kis modul (3:20-nál) vezet át a basszusszólóba. Milyen kár, hogy Zappa nem adott ki „Pofa Be és Basszusgitározz!” válogatást…
De vissza a koncerthez: a szólókat George Duke folytatja, különféle hangszereken, tőle Chester Thompson veszi át a stafétát, a sort Zappa nyugodt, lassú, finom, intim szólója zárja.
Ismét a Hook jelzi a váltást, és következik a Stinkfoot. Az a dal, amelyik rendesen minden koncertet kezdett, 74 és 76 között, itt pedig már jócskán benne vagyunk a műsorban.
Ezután a sorrend már a régi, megszokott kerékvágást követi: az örök klasszikus, az Inca Roads jön. Már 73-ban játszották egy korábbi változatát, ami 74 tavaszán (Edinboro) tovább alakult, és erre a turnéra érett be igazán. Zappa rendesen nagyot szólózik benne, egy finom ívvel (dallammal) köt vissz aztán a megírt részekhez, amiknek elépesztő zenei építményét a csapat magabiztosan tárja elénk.
Eddig gyakorlatilag szünet nélkül játszott a csapat, most álltak meg először ( talán szünetet is tartottak?). De megyünk tovább: Zappa elsorolja az elkövetkező dalokat, és kisvártatva bele is csapnak. Újabb klasszikus a rejtélyes című RDNZL – gyönyörű. Finomsága, intimitása ismét csak Ruth Underwood ütősjátékát – és persze a vele szorosan, finoman együttműködő basszust és billentyűt dícséri. És ismét egy nagy szóló – Zappától, a dalt végül Duke szólója fejezi be.
A program persze nagyon hasonló a Helsinkiből ismerttel – következik a Village Of The Sun extragyors őrült változata (amiben itt egy pillanatra, 4:20 körül az It Just Might Be A One Shot Deal dallama is megidéződik), majd az Echidna's Arf, itt egy elég lassú - és lassan begyorsuló! - változatban, és a Don't You Ever Wash That Thing? Mindkettő remek zenekari darab, jól is illik ehhez a felálláshoz – persze a Roxy pazar hangszerelése sem volt rossz… Az utóbbiban egy kis Jungle Boogie hülyülés bukkan fel, hogy aztán a dobszólót követve egész bizonytalanül, tűnődve kanyarodjuk rá az I’m The Slime-ra. A gitár dallamfelvetése után (az elején Zappa szinte csak dobkísérettel énekel!) lassan az egész banda rátalál a dologra, és a refrénnél már mindenki együtt van.
A koncert ugyanakkor a végéhez közeledik: Zappa bemutatja ismét a zenészeket, és egy kis szólócska után csomót köt a zenére – vége.
Ahogy az este számsorrendje is szokatlan volt, úgy a ráadás is az: a Pygmy Twylyte-tal indítunk, annak is a Helsinkiből ismert lassú, erős, gyilkos változatával, a végén egy finom szólóval. Nem rossz.
Nagy Gugli-mugli! A szólóból kikeveredve Mozart C-dúr zongoraszonátája idéződik meg egy pillanatra, hogy aztán visszatérjünk a normális menetbe: a Room Service (naná hogy „Zimmer service”) következik, az idétlenségeket a helyi specialitásokra igazítva.
A koncert, a ráadás furcsa mód ezzel ér véget – „Nagyon köszönjük, hogy eljöttek a koncertünkre”
Jó éjszakát.
kapcsolódó linkek:
- Vélemények a Helsinki koncertről* - magyarul
- A 74-es turné (nyár-ősz) ismertetője a We're Only In It For The Touring oldalról
- Chad Wackerman dobol a Helsinki Concert-en?... fellebben a fátyol
- Vedres Csaba elemzi az Inca Roads-ot.
