Az út vége - FZ legeslegutolsó koncertje. És a legutóbbi pár előadás gyenge minőségét nézve nem kis meglepetés - és nagyon kellemes meglepetés -, hogy ez az anyag simán a turné legjobbjai közé tehető.
A három összetevő: nagyon erős program, a turné legóriásabb dalóriása és egy kis szövegmutációs orgia.
A Broadway The Hard Way turnéról
(Majdnem a teljes koncert)
1988 06 09 - Palasport, Genova, Italy
Letöltés a Zappadalata honlapon (ott a "Tirando da lata..."-ra klikkelni).
- The Black Page #2
- I Ain't Got No Heart
- Love Of My Life
- Marqueson's Chicken
- Elvis Has Just Left The Building (BTHW)
- Cruising For Burgers
- Who Needs The Peace Corps?
- I Left My Heart In San Francisco
- Outside Now (2. rész: BTHW)
- Dupree's Paradise
- Find Her Finer
- Big Swifty
- Rhymin Man
- Sinister Footwear
- City Of Tiny Lites
- The Torture Never Stops part I
- Lonesome Cowboy Nando (YCDTOSA vol. 6)
- The Torture Never Stops part II (Trance Fusion)
- Bolero
- Whippin' Post
- I Am The Walrus
- The Illinois Enema Bandit
Frank Zappa, Ike Willis, Mike Keneally, Robert Martin, Ed Mann, Scott Thunes, Chad Wackerman, Walt Fowler, Bruce Fowler, Paul Carman, Albert Wing, Kurt McGettrick.
The Illinois Enema Bandit - az utolsó turné utolsó száma:
A genovai búcsú, 1988
- Pat Buzby, Jon Naurin, Jason Gossard, Bill Lantz ismertetőiből összeállított szöveg.
Frank itt játssza a turné legjobb szólóit, és bár nagy klasszikusok nincsenek, de FZ folyamatosan érdekes tud lenni a koncert során. Külön ki kell emelni az Outside Now és a City of Tiny Lites című dalokat, mindkettőben a turné legjobb szólójával és Wackerman őrült jelenlétével. A turné utolsó dalóriása, a Big Swifty szép és hosszú, bár az amerikai Óriásokhoz hasonlóan kicsit talán patchwork jellegű.
A koncert nálam lévő szalagja kicsit visszhangos, de kivételesen jól szól, és a Black Page azt mutatja hogy a banda nagyon ott van a témán és készek is mindent bedobni. FZ szólója finoman, dallamosan kígyózik előre - az improvizációs technikája a turnénak ezen a részén tér vissza teljes kompozíciós erejébe. Elképzelhetetlen, mi mindent hozott volna a tervezett 88-as őszi turné - új anyagokat, "új-régieket" és ki tudja még mit. Oké, elég a szentimentalizmusból.
A csapat bemutatása következik, ahol bizonyos "Patrick Germanini" is bekerült Walt és Bruce Fowler közé. Azóta sem tudom, ő ki lehet, de nem úgy hangzik, mintha Frank találta volna ki.
A koncert csúcsa felé a Marqueson's Chicken-nel kezdünk lépkedni, a 21-es középrésszel, amit egyszer talán a Trance Fusion címadó darabjaként hivatalos kiadványon is hallhatunk majd (egy másik 88-as felvételről - azóta ugye megjelent). Ez a középrész hallható az AAAFNRA, a Yellow Shark-ról készült dokumentumfilm végén a stáblista alatt is. Nagyon szép, és a közönségfelvétel 'hangkörnyezete' is szépen adódik hozzá. Elképesztően szól ez a 88-as hangszerelés. A kíséretben szinte úgy tűnik, mintha minden zenész más-más darabot játszana, ami ugyanakkor izgalmas hátteret biztosít FZ szólójának.
A Cruising For Burgers is nagyon szépen szól. Elemében van a csapat, a bonyolult hangszerelés fölényes könnyedséggel repül a színpadról. Újra bebizonyosodok, hogy egy jó szóló legbiztosabb alapja csak egy erős, húzós ritmusszekció lehet.
Bob Rice is megemlegetődik a "Who Needs the Peace Corps" alatt, a "Book of Indian Lore" után mindenki vadul "Bob Rice"-ozik. Talán ez tüzelte fel FZ-t, mert a következő számban egy hatalmas szólót nyom.
Ez pedig az Outside Now, FZ gitárja a koncert legszebb szólóját repíti a sportaréna légterébe. Nem hiszem hogy szerette az itteni akusztikát, de a hangzás a közönség szemszögéből tökéletesen illeszkedik a dalhoz. Vagy legalábbis a közönségből készült felvétel szemszögéből.
A Dupree's Paradise a mai estén nem dalóriás, de felmutat azért két remek fúvós szólót, aztán sajnos jön egy vágás: kis csend után a Find Her Finer végénél jövünk újra vissza.
És indul a finom bevezetés a mai varázslatba, ami nem más, mint a Big Swifty. Hihetetlen elképesztésfolyam, és pont olyan kiszámíthatatlan, ahogy azt annyira szeretjük: az inkább szokásosnak mondható harsona és synclavier dzsemmelés után Chad, Scott és Bobby ritkán látogatott területre kirándul: ez a funk! Fantasztikus hallani a Thunes/Wackerman (a feszültségek ellenére is erőteljes) duóját - nagyon dögös alapot nyomnak, ami Bobby Martinból a turné legjobb szólóját hozza ki - George Duke is büszke lenne rá. És itt az idő hogy jöjjön az olasz harmonikás, "Bobby O'Blemis" (Fabio Treves), és máris átléptünk a R&R világába. A vendég után hosszú gitárpárbaj következik: Ike Willis és Mike Keneally. Mintha FZ soha nem akarná befejezni ezt az utolsó dalmonstrumot. Egy remek Chad/Scott duettet hallunk, egy ütős szólót, dobszólót, hangmintákkal - ez aztán egy hosszú, dzsesszes szaxofonszólóban folytatódik, és egy fura reggae dzsemmelésben ér véget. Elég meglepő, hogy Thunes szólólehetőséget kapott, de milyen jó, hiszen ennek a folyamnak az egyik legjobbja lett, O'Hearn 77/78-as funky szólói idéződnek fel. A Big Swifty maga 22 percével biztos, hogy a turné leghosszabb darabja. Egy érdekesség: a főtéma visszatérte és befejezése után nem történik semmi. Úgy húsz másodpercig fújkálnak a fúvósok, ütöget Wackerman, keresgél a billentyű, nem tudván, merre is menjenek tovább.
Ez a szokatlan átkötés vezet egy jó kis Rhymin Man-be, és akinek ez sem elég, annak jön a 88-as kedvencem, a Sinister Footwear. Jók a szólók, csak sajnos rövidek. Mostanra a banda már nagyon megrázta magát, így még a City Of Tiny Lites is okoz néhány emlékezetes percet. Csak úgy izzik a szóló. Az egyetlen dolog ami a koncertből eddig hiányzott, az a humor. És voilá: jöjjön 88 utolsó, hatalmas energiabombája, a Torture egyveleg. A "jellyfish"/"pizza" viccek Zappát nagyon jó hangulatban mutatják. Ez az egész pizzázás Tommy Mars 82-es kellemetlen pizzaélményére utal, a "Nando" pedig egy új medúzafaj (=jellyfish) felfedezőjének állít emléket. A Bonanzás résznél Frank elkiáltja magát: "abondanza", és ezzel itt is a következő dal, a Lonesome Cowboy 'Nando' (az eleje sajnos hiányzik), ugye megintcsak a medúzafelfedezővel. (Itt olvasható erről egyébként egy interjú David Ockerrel). A fiúk alig tudják a darabot egybentartani a sok hülye mutáció miatt. "Nando, te tüzes kis tengerbiológus!" - mondja Zappa, és jön egy hatalmas szóló... amit most nem ő játszik! Hanem: Paul Carmen szaxofonon... na lássuk, igaz-e a tétel, mely szerint a "vicces Lonesome Cowboy jó Torture szólót jelent"? Naná! Egy nagyon szép, hosszú szóló következik, szép hajlításokkal, már-már megkomponált hatást keltve. ("After Dinner Smoker" címmel hallhatjuk is a Trance Fusion lemezen.)
Nyilván mindenki erősen reménykedett, hogy a legutolsó turné legutolsó dalai legalább olyan különlegesek legyenek, mint a megelőző egy óra, és ne a szokásos, jól megszokott dalok kövessék egymást. Sajnos azonban a rutinszerűen jövő ráadások nem hoznak újat. Ravel zappásított Bolerója után jön a Whipping Post, amiből Bobby Martin vezeti át a csapatot a következő dalba: "mondom hogy csak azt akarom tudni hogy mibe megyünk most át?"... mire Frank: "Akkor viszont..." és Bobby már mondja is: "I Am The Walrus".
Az Illinois Enema Bandit zárja a koncertet, egy klassz, bluesos szólóval. Még néhány pizzás és medúzás poén és FZ elköszön, hogy aztán egy vagy két megbeszélés után a vad, néha kiábrándító de sokszor briliáns 88-as csapat és FZ ugyanilyen vad, néha kiábrándító de briliáns turnékarrierje végleg véget érjen.
Ez mindenesetre ez egy kiváló koncert - méltó lezárása FZ évtizedes turnésorozatának.
2005, június 2 - 21:37
- The Frank Zappa 1988 Tour Project
- ismertető a turné minden koncertjéről! - Zappa és Sting Bécsben
- ismertető a Polip c. újságból (magyarul). - Unholy Mother - Frank Zappa
- interjú többek közt 88-as banda feloszlásáról is. - Scott Thunes: Rekviem egy nehézsúlyúért?
- interjú a basszistával (magyarul). - Az 1988-as turnéfüzet letöltése.
