Aki nem hallotta Scott Thunes-t basszuson játszani, annak fogalma sem lehet, hogy egy hangszerrel meddig lehet elmenni. Thunes ezt persze vitatja - nem tartja magát kitűnő basszusgitárosnak. Zappa egykori zenésztársa (a neve helyesen túnisz-nak ejtendő) a végletekig ellentmondásos figura. Vitába száll szinte minden deklaratív állítással, különösen ha az az ő zenében betöltött szerepére vagy a basszusjátékhoz való viszonyára vonatkozik. Meggyőződése, hogy a Zappával készült brilliáns élő felvételei tele vannak hibákkal, ezeket hajlamos részletekbe menően is taglalni.

A San Anselmo-ban, Kaliforniában felnövekvő Thunes tízévesen kezdett basszusozni, mikor anyja és gitáros bátyja úgy döntött, hogy egy basszusgitárosra is szükségük volna. Bimbózó tehetsége révén korán, 15 évesen bejutott a College of Marin-ba, ahol dzsesszt tanult és felfedezte Bartók Béla, a klasszikus zeneszerző műveit. Ezzel egyidőben került a Devo nevű újhullámos zenekar hatása alá - a revelatív élmény kilökte a dzsesszhez való kötődéséből. A San Francisco-i konzervatóriumba [conducting major]-ként való sikertelen pályázata után parkolóőrként és és helyi rock és újhullámos zenekarokban dolgozott, annak ellenére hogy meg volt győződve, hogy a klasszikus zene a "zeneművészet legmagasabb szintű kifejezési eszköze".

Thunes Zappával 1981-ben, a bátyja unszolására lépett kapcsolatba, aki maga sikertelenül vett részt egy meghallgatáson. Scott készített néhány felvételt és egy hét múlva be is hívták - a meghallgatás során szabálytalan ritmust játszó dobgépre kellett improvizálnia, illetve három másik felvételiző basszusgitárossal kellett ugyanazt a dalt játszania, az egyikükkel szemtől-szemben küzdve.

Miután felvételt nyert, Thunes 1988-ig turnézott és készített felvételeket Zappával. Ez alatt az idő alatt Frank fiával, Dweezillel is számos albumot készített, vele '89-ben közös turnézenekart alakított. Thunes '93-ban hagyta ott Dweezil csapatát, egy rövid ideig Steve Vai-al turnézott, felvételeket készített és turnézott a Fear nevű punk csapattal. Miközben építőmunkásként dolgozott és alkalmi munkákból is élt, olyanokkal játszott együtt mint a Waterboys, Andie Prieboy, Wayne Kramer, Mike Keneally, The Vandals, többek között.

Az interjú ideje alatt Scott Thunes a Paradise Lounge portása volt San Francisco-ban. Munkásságának összefoglalójából láthatólag nem derül ki, hogy a zenei karrierje akár egy folyamatos veszekedésként is leírható, illetve hogy legalább annyi zenekarból rúgták ki, ahányból önszántából távozott. És Scott azt is elismeri, hogy eddigi zenésztársainak többsége soha többé nem fogja őt újra hívni.

Ezzel együtt Thunes művészi szempontből főnyeremény volna bármelyik csapatnak. Kevés basszista játszik az ő nyers erejével és energiájával. Zappa jobb élő lemezein, a Does Humor Belong In Music?-on és a Make A Jazz Noise Here-en például alig hihető, hogy a basszuson ugyanaz az ember játszik. Scott legnagyobb erénye talán az arra való képesség, hogy a zeneelméletet a hangszer természetes gazdagságával tudja kombinálni, aminek eredménye az a dallamos, improvizatív, érzelmekkel teli és teljesen szabad hang, ami egyéni és utánozhatatlan - még ha ő az ellenkezőjét állítja is.

Thunes nagy nehezen beleegyezett, hogy Marin-i vidéki házában beszélgessünk, és javasolta, hogy a tényleges interjú előtt jöjjek korábban, töltsünk együtt egy kis időt. Korábbi kollégái közül néhányan figyelmeztettek a durvaságára, s nagy adagot kaptam tőlük a turnékon vagy azokon kívül történt rémisztő eseteiből. Bár Scott Thunes-ról megoszlanak a vélemények, egyvalamiben azért mindenki egyezni látszik: atavisztikus undor él benne a butasággal és a szűklátókörűséggel szemben, és ez az attitűd valószínűleg nem tett jót neki Los Angelesben. A házában az első délutánt kávézással és filmekről, zenéről, művészetről és utazásról beszélgetve töltöttük. Kedvenc íróinktól olvastunk fel egymásnak, sokat sétáltunk, CD-ket hallgattunk. Maga az interjú két nappal később, (sajnos mindennemű incidens nélkül) zajlott le, bár bizarr izgalmat jelentett hogy Pookie-nak nevezett - a nevet szűk 15 perc együttlét után adta nekem.

Ami a kérdést illeti, hogy végleg kiszállt-e a buliból... végül is maga Frank Zappa is abbahagyta a turnézást 1982-ben. És '84-ben. És '88-ban.

Azt mondtad hogy nem szívesen nevezed magad basszusgitárosnak. Elmondanád, miért?
Persze. Basszusozni gyakorlatilag véletlenül tanultam meg. Nem én választottam. Mikor a mamám hazahozta a hangszert, még túl fiatal voltam ahhoz, hogy a zeneiségét tényleg értékelni tudjam, ezért hat hónap után abba is hagytam. Aztán újrakezdtem, mert láttam hogy a bátyámnak és a barátainak milyen örömet okoz, és a basszuson való játék vezetett el a zenéhez - ez volt a módja, hogy a muzikalitásom megnyilvánulhasson. Rövid időn belül fel tudtam mutatni némi tehetséget a hangszeren. Az egyetemen tagja voltam egy dzsessz-zenekarnak, a nagyzenekarnak és egy fúvósegyüttesnek, egy tonnányi dolgot megtanultam. De soha nem úgy gondoltam magamra, mint basszusgitárosra; zenész voltam. A basszusgitáros szerepe nem igazán érdekel, és nem értem, bárki mást is hogy érdekelhet. Az örök dicstelen pozíciók egyike. Énekes, gitáros, dobos, basszusgitáros - így, ez a fontossági sorrend. Igaz hogy a basszusnak nagyon fontos szerepe van egy rock-bandában, de ezt a funkciót soha nem tudtam irónia nélkül betölteni.

A munkáidat meghallgatva viszont sokan gondolhatják: "hozzá képest én nem vagyok basszusgitáros"
Hááát, nem szívesen hülyézem le őket, de fogalmuk sincs a zenéről. Mit számít ha valaki basszusgitáros? Bármilyen más hangszeren jobban kifejezheti magát az ember. Én a basszuson fejezem ki magam, mert ezen játszom 25 éve. Nagyon könnyű magam elé idézni a fogólapot. Egyszerűbb, mint a gitárét, ahol a G és a H húr között egy terc van, attól mindig kikészülök. A basszus öröme abból adódik, hogy én szólalok meg a hangszer által; nem értem hogy ettől miért válok basszusgitárossá. Ahogy azt sem értem, hogy válhatok példaképpé, mert a hang a fontos, nem a hangszer. Mindenki a basszust akarja a saját hangjává tenni. Stu Hamm a Holdfény szonátával? Rondán szól - meg ne próbáld! Felejtsd el a basszust! Ha valaki azt hiszi hogy a basszus hangja fontosabb mint a személy hangja, akkor fogalma sincs a zenéről.

A te basszusjátékod kapcsán nem gondolhatjuk azt, hogy ugyanolyan hatású, mint mikor Stu Hamm eljátszotta a Holdfény szonátát minden csillogás nélkül? ("as Stu Hamm playing the "Moonlight Sonata" without the flashiness?")
Nem lehet, mert amiket én csinálok, azokat nem én csináltam elsőként. Valaki mástól kaptam. Miért nem hallgatják őt is ugyanúgy az emberek?

Ő kicsoda?

John Paul Jones. Ő volt a példaképem abban ahogy a riffelést a személyes hangjával össze tudta kapcsolni. Ha lehetősége volt, dallamokat játszott. És tudom, hogy nem ő a legjobb basszusgitáros a világon, de nem is én. Nem tartották nagy basszusgitárosnak. Sok gitáros nem akar maga mellé nagy basszistát, mert nincs a bonyolult dinamikus összjátékra szüksége; jobban szeretik a meghangszerelt összjátékot. Ezt játszottam én is: a többi hangszerrel együtt megírt összjátékot. A gitárszólam legtöbbször egészen merev, tonnányi helyet hagyva nekem hogy lazább (to be fluid) legyek. És nem fair, hogy bármi olyasmiért kapjak elismerést amiről úgy érzem hogy nem mentem el a hangszer adta lehetőségek határaiig.

Visszautasítod, ha valaki bármilyen értéket tulajdonít a játékodnak, illetve hogy fiatal basszusgitárosok példaképüknek tekintenek?
Nem. Igen. (nevet). Nem utasítom vissza, hogy értékes volna a játékom - csak hogy példakép volnék. Nem tudok basszusgitáros lenni, nem akarok basszusgitáros lenni, nem érdekel hogy basszusgitáros vagyok, nem akarom ezt a szerepet betölteni. Scott Thunes akarok lenni, akinek önálló hangja van. Nekem mindig a zene volt a követendő példa.
Ezt csinálta John Paul Jones is: a saját hangja szűrődött át az összes többi hang közül. És nem is lett volna szabad, hogy ez működjön, mert Jimmy Page, aki az egyik kedvenc gitárosom a világon, nem egy igazán jó gitáros. De nagyon jó ötletei vannak, és meg is próbálja ezeket megvalósítani.

Még ha nem is vagy példakép, azért sokan vannak akik ölni tudtak volna azért hogy azokon a lemezeken játszhassanak amiken te játszottál.
Akkor öljenek! Gyerünk, csak öljenek! (nevet)

Szintén sokan gondolják, hogy bolond vagy hogy mindent eldobtál.
Semmit nem dobtam el! Ők dobtak el engem. Csak akkor jöttem el Los Angelesből mikor már két éve nem kaptam ott munkát. Ott maradtam, mikor már nem kellettem senkinek, igaz, egy barátnőmmel voltam, szerelmes voltam, jól éreztem magam. De senki ne öljön egy zenei melóért - nem éri meg! Az iskolában megtaníthatják hogy hogy legyen az ember zenész, de azt nem, hogy hogy legyen rock-sztár, hogy hogy legyen híres. Megtanítanak zenélni - ennyi! Ettől még senkinek nem lesz zenekara, ettől még nem szerez barátokat... egy szart se jelent! 5000 dolllárt költöttél sulira? Remek! Ez annyit jelent hogy 5000 dollárt költöttél sulira. Most menj és szerezz munkát. És nem úgy értem, hogy a zenei világban - úgy értem, hogy szerezz munkát.

Néhány napja úgy nevezted magad, mint "egykori zenész". Most hogy egy klub portása vagy és a számítógép világában keresel állást, érthető, ha néhányan ezt tragikus veszteségként értékelik, nem?
Nem, mert ők tehetnek róla. A közönség tehet róla, ha hajlandó belemenni ebbe a rock-lószarba - ha elfogadják a rockbandák vezetőinek hamis igazságait amik alapján minkenki marha klassznak gondolja őket. Ha tényleg tudnák, milyenek ezek az emberek... Senki nem érdemel semmit, különösen ezek az emberek nem. Úgy értem, én sem érdemlem meg, amit Franktől kaptam. Komolyan azt gondolom hogy ez egy abszolút szerencsés időzítés volt, hogy Franknek épp arra volt szüksége amit épp akkor én nyújtani tudtam. Jó basszusgitáros vagyok, oké. Nagy basszsusgitáros vagyok, remek. Gondolj amit akarsz. De én először is és elsősorban Scott Thunes vagyok, és a problémáim jórészt ebből származnak. Megérdemlem az általam választott életből fakadó boldogságot, de a zenei dicsőséget nem. Nem érdemlek meg semmilyen zenei dicsőséget. Egy zenész sem, hacsak nincs aranyból. És én senkit nem ismerek, aki aranyból volna.

És mi van, ha van benned képesség és valami eredetinek a lehetősége? Nem érdemled meg hogy a képességed alapján meghallgathassanak?
Hol? Hol találsz olyan társaságot, akikkel együtt tudnék dolgozni és akikkel a boldogan ki tudnám fejezni magam? Azok a CD-k amiket ismersz szinte teljes érzelmi lealacsonyításból születtek, és én legszívesebben hozzá se nyúlnék a basszushoz amíg ezt boldogan nem tehetem. Inkább dolgozom óránként 8 dollárért egy klubban mint hogy kiálljak a színpadra Make a Jazz Noise Here-szerű zenét játszani távol a feleségemtől. Mellesleg a zene nem fizet jól. Ha többet tudnék keresni egy olyan számítógépes cégnél amelyik érdekes dolgokat csinál, és esténként boldog lehetnék otthon, és már játszottam Frank Zappával, mi más kellhet még?

Ha nyernél a lottón, és soha többet nem kéne dolgoznod, foglalkoznál még zenével?
Ó, mindenképpen - de nem basszuson. Hangszerelnék. Másoknak írnék darabokat, és csak ülnék és nézném. És nem lenne basszusgitáros a zenémben. Ha rajtam állna, soha, soha nem írnék rock-bandának. Nem érdekel a dalírás.
Nem éri meg egy bandában lenni. A legtöbb banda nem érdemli meg hogy együtt legyen. Nincs elég daluk, és nem érdemlik meg hogy a világban megjelenjen a zenéjük. Rohadt mázlista aki összesen öt percig állhat a színpadon és az emberek rá figyelnek. A bandák kilencventöt százaléka ezt egy másodpercre sem érdemli meg, pláne nem egy teljes karrier idejére.

Szégyen lenne ha az embereknek nem lenne esélye hallani hogy te mit tudsz nyújtani?
Van esélyük. Kint vannak az albumok, meg lehet venni. Mi mást kéne tudniuk? Hány koncertem felvételét kellene még meghallgatniuk mielőtt megveszik?

Amennyit csak lehet?
Nem. Ha az emberek több lemezt hallanak, többet tanulnak belőle? Megértik-e egyáltalán? Mert ez nem más, de tényleg, mint zeneelmélet. Azt tanultam a zeneiskolában, hogy bármilyen hang játszható bármilyen akkord mellett és ennek jelentés adható. Aki nem tudja hogy ezt hogy használja, vagy ez hogy hova vezet, az egy hülye - nincs helye a zenében. Megtanultam néhány egyszerű szabályt, és használtam őket. Ha ezt valaki nem érzi két vagy három improvizált basszusszólómból, akkor két év tanulás után sem fogja. Lenyomhatom a torkán, mégsem fogja érteni.

 Thunes most Zappa-csapat hírhedt '88-as turnéjáról beszél, amelynek a bukását sokak szerint ő okozta. Majdnem fél óráig időzik itt. Hosszan beszél bizonyos titkos kifejezésekről, "klónmesterségről" és "varázsszavakról", dohányzó és nem dohányzó buszokról, hihetetlen kicsinyesség és korlátoltság indukálta egzotikus miliőről, hirtelen indulatokról, haragról és sérült egókról. Nem okoz neki gondot a nevek említése, de világos hogy a tréfás fogalmazás ellenére nem esik neki jól újraélni az élményt. A névkártya-megrongálás és a torta-affér gyerekessége jól mutatja, mennyire frusztráló olyan emberekkel együttdolgozni és turnézni akikkel szemben az ember nem érez mást, csak személyes gyűlöletet.
Ironikus, hogy sokan a 88-ast tartják Zappa legjobb felállásának, tisztán zenei teljesítmény alapján.

Egy nagy zenekarban való játék öröme vagy felszabadultsága nem adhat elég erőt, hogy bármit, még a legrosszabbat is elviseljük?
Mutass egy jó bandát, és én megmondom, hol van benne feszültség. A zene az előadók számára a legritkább esetben oldja fel a feszültséget; sőt, szinte mindig növeli. És a zene nem tesz jobb emberré. Miért is lenne egy jó zenész jó ember? Nincs ilyen összefüggés. A feszültség nő, mindenkinek megvan a maga problémája, mindannyian emberek vagyunk.
Frank egy különleges eset volt. Minden szart összehozott hogy az 1988-as turné működni tudjon - de neki csak az eredmény kellett, a vér nem. Minden egyes albumon, amelyiken játszottam, vér van minden egyes dalban; veszély rejtőzik mindegyikben. Még a legbegyakoroltabb előadásokban is, veszély leselkedett minden egyes hangjegyben. Szeretem a feszültséget a zenémben, mert tudom a modern klasszikusoktól, hogy a feszültség együtt élhet a normalitással. Frank ennek nagy rajongója volt.
Egyszer Barcelonában odajött hozzám valaki a bandából és rámüvöltött: "Nem tudod, micsoda kiváltság Frankkel játszani? Hogy teheted tönkre a zenéjét?" Sok hangot játszok, kimarkolom őket a levegőből, és a basszusszólam helyett Scott Thunes szólamát játszom a hangszerelésben. A basszusgitáros szerepe persze az, hogy ne legyen túl hangsúlyos: csak "hozza a basszust". De ezt én soha nem csináltam - és ha Frank nem kér erre, akkor te se kérj. Úgyhogy abban a pillanatban a fejemre húztam a fülhallgatómat, és klasszikus zenét kezdtem hallgatni, a srác szája meg csak: "bla-bla-bla-bla". Remek volt.
A turné végén Frank elhatározta, hogy nem játszik többet, mert a banda többi tagja azt mondta neki, hogy nem lépnek velem többet színpadra. Mikor ezt nekem elmondta, azt válaszoltam: "Örömmel kilépek." Ő pedig: "Nem ez a válasz. Én szeretlek téged, szeretem amit csinálsz - kivéve ha hibázol." Mert minden este mintha tőrök vettek volna körül, teljesen elvesztettem a koncentrációmat. Három hónapig teljesen tönkre voltam menve, és a zene sínylette meg a hibáimat. Frank egyetlen öröme a szólózás maradt, és ez is tönkre ment; a végén már egyáltalán nem szólózott. A három-négy órás beállásoknak is vége lett. Csak két dalt játszottunk, és kiálltunk. Nem tudott velünk egy helyiségben maradni. Ez az események legrosszabb kombinációja volt a számára.

Ha mindenki jól kijött volna, jobb lett volna a zene?
Igen. Boldogan tudtunk volna kommunikálni.

Hogy fejlesztetted ki az improvizációs képességedet?
Már korán dzsessz-leckéket vettem. Az egyik basszus-tanárom tanított arra, hogy figyeljem amint Ron Carter Sonny Rollins mögött játszik, és később ezt a technikát alkalmaztam - nagyszekundos akkordok hozzáadását - a rockban. A legtöbbször, mikor fura dolgokat játszom normálisnak hangzó anyagok mellé, egy teljesen más akkordot adok hozzá. Ez nagyon hasonlít a többszólamú vagy kétszólamú klasszikus zenéhez, illetve a dzsesszhez, mert sok dzsessz-akkord csak egy szóló basszushang vagy akkord fölé helyezett akkord. Ez a világ legegyszerűbb dolga. Ezért vettem órákat, 2000 dollár értékben.
Tudom hogy sokkal kevesebbet kellett volna játszanom. Nem is lett volna szükséges ez a tudás. A basszusgitárosoknak nem kell hogy ötletei legyenek, ők csak segédmunkások. Ha valaki egy rockbandban basszusgitáron játszik, akkor definíció szerint hülye - mert semi mást nem csinál, csak amit megkövetel a dal. Igaz, Franknél az volt a feladatom, hogy őt szolgáljam ki. Franknek különböző időszakokban különböző igényei voltak, és itt jött be az alacsony igényszintű funkcionalizmus - és pénzemet is ebből kerestem. Az improvizatív szabadság pillanatai voltak azok, amikor azt tehettem, amit senki más. A Scott Thunes-effekt, bébi.

Ez a hozzáállás okozza hogy sokak szerint nehéz kijönni veled? Hogy a színpadon is a magad feje után mész?
Nem, ez teljesen magánéleti ügy. A színpadon ezt csak azok fordították ellenem akik nem szerették a kommunikációnak ezt a formáját - akik nem szerették, ha az ember kilépett az előre meghatározott szerepéből. Ők nem vették tudomásul a Frank és köztem szavak nélkül kialakult húrosok közti köteléket. De ha bárkinek azt mondtam hogy hagyjon békén, akkor [Betty Boop hangján] "annyira durva" voltam. Ha megmondják hogy mit csináljak, dühös leszek. Ha hülyeséget mondanak, dühös leszek. Ha egy idióta szintjére akarják lenyomni a köztünk levő párbeszédet, dühös leszek - és kirohanok a szobából. Szépségre és zeneiségre van szükségem a beszédben. Ezt várom el.

Azt mondtad hogy problémáid voltak a dobosokkal, de a sok élő felvételen te és a dobos nagyon együtt vagytok. Ahogy visszhangot vertek egymásban, szinte mintha telepátia lenne.
Ez a legnagyobb baromság amit valaha hallottam. Figyelem és reagálok rá - ennyit hallasz. De ha már itt tartunk, az orromnál fogva vezettek. Csak megkérdezem magamtól: "Mire reagáljak? Figyelhetek Frankre, a billentyűkre, de tudom az összes riffet. Az egyetlen érdekes a dob lehet." A másik oldalon ugyanakkor a hónapokkal korábban kidolgozott hangszerelést is hallhattad.

És hogy kötöttél ki a Fender basszusoknál?
Hallottam Tom Fowlert Frank Roxy And Elsewhere című lemezén (Barking Pumpkin kiadó); egy fekete p-basszusa volt, fehér pickguarddal, pengetővel játszott. Ez a hang nagyon izgatott: dörmögött, ronda volt. Ugyanakkor az összes bonyolult riffet el tudta játszani, és nem tűnt túlságosan technikásnak ahogy csinálta. Ez a hang... nagyon klassz volt. A Frankkel töltött első éveimben Carvin hangszereim voltak, de az nem az én hangom volt. A P-bass-t először 84-ben használtam; Frank ekkoriban kezdte hagyni hogy azt csináljam amit szeretnék, és ami a dolgaim közül nem volt avas, az jó volt. '88-ban pedig, mikor teljeskörű és abszolút felhatalmazást adott, olyan fantasztikusan tündököltem ahogy csak egy basszusgitáros tündökölhet. Megvolt a kívánt hangzásom, az erősítésem, az előadói szabadságom.

Korábban azt mondtad hogy nem tartod magad művésznek, inkább egy rosszabb mesterembernek.
Azóta hogy két napja beszéltünk erről, meggondoltam magam. Teljesen igazad van: művész vagyok. Egy naív művész, mint Howard Finster, aki a Talking Heads "Little Creatures" című lemezének a borítóját csinálta. Ez népművészet - és ahogy ő fest, az embernek az az érzése, hogy ha egy széket kellene csinálnia, akkor az olyan szék lenne, amiben lehetetlen lenne ülni. Az én basszusjátékomba is lehetetelen beleülni. Nem a basszusjáték négy lábát van hivatva kiszolgálni. Ez a népművészet szélsőségekig vitt és pénzügyileg kifizetődő formája. Frank engem választott a helyi kanalasemberének, én meg csak zörögtem a húrokon, keresztbe tettem az ujjaimat és reménykedtem hogy nem rúg ki a következő héten.

Mit szólsz a gondolathoz, hogy a "semmi különöset nem csináltam a basszusgitáron" valójában indirekt megfogalmazása annak, hogy "én vagyok a világ legjobb basszusgitárosa"?

(Prüszkölve felröhög) Ez meg mi a fenét jelent?

Hát, mindenesetre nehéz elhinni hogy tényleg azt gondolod hogy nem vagy kreatív erő a basszuson.
Nem tágítottam ki a basszus világát. Semmiképpen. Egy jó basszusgitáros már most el tud játszani bármit amit én valaha is játszottam, ha le van írva és egy hétig gyakorol. A nagy basszusjáték a csúcsokra is felvihet - én nem vagyok a csúcson.
A zenei karrierrem gyakorlatilag egyik szerencsétlenség a másik után. Bármit próbáltam is ki, nem működött, és mikor megpróbálok semmit sem csinálni, a dolgok jönnek el hozzám. Nem nagy öröm ha akadályoznak; nincs dicsőség a jól megharcolt és elvesztett csatákban, különösen zenei téren. A zene szükségtelenül talált meg, de ez hozta meg évek óta először a mostani boldogságomat is, úgyhogy nincs bennem fájdalom.
Elértem valamit, ami sok zenésznek mindig is elérhetetlen lesz: a boldogságot. Minden más csak ezután jöhet. Nem akarok úgy kijönni mint egy hibernált zen-szerzetes; én nem a hegyről jöttem.
Tíz évet töltöttem Los Angelesben, és meg voltam győződve hogy Dweezil heti 300 dollájánál nem is kaphatok többet. Depressziós voltam, de tettem a dolgom annyi önbizalommal amennyi csak volt. És a legtöbben ezt akarják. Sokan benne szeretnének lenni egy rock bandában. Szeretnék ha a zenei ötleteik értékesnek bizonyulnának. Én inkább azt szeretném, hogy az életem legyen értékes. A helyzetem messze nem olyan rossz mint azoké, akik mindent elvesztettek, mert soha nem volt mit elveszítenem. Mindig is a boldogságot kerestem, és meg is találtam. Ennyit tudok mondani.

*

filmek:

• Dub Room Special (1982)
• Does Humor Belong In Music? (1985)
• Video From Hell (1987)
• The Torture Never Stops (2008)

diszkográfia (a gyűjteményeket nem számítva)

• Ship Arriving Too Late To Save A Drowning Witch (1982) basszusgitár
• The Man From Utopia (1983) basszusgitár
• Them Or Us (1984) basszusgitár, mini-MOOG
• Thing-Fish (1984) basszusgitár
• Frank Zappa Meets The Mothers Of Prevention (1985) basszusgitár
• Does Humor Belong In Music? (1986) basszusgitár
• Uncle Meat (CD-változat, 1987) basszusgitár
• Jazz From Hell (1987) basszusgitár
• Guitar (1988) basszusgitár
• Broadway The Hard Way (1988) basszusgitár
• The Best Band You Never Heard In Your Life (1991) basszusgitár, mini-MOOG
• Make A Jazz Noise Here (1991) basszusgitár, mini-MOOG
• Trance-Fusion basszusgitár
• The Dub Room Special! (két számban, CD, Zappa Records, 2007)
• One Shot Deal (egyszámban, Zappa Records ZR 20006, 2008)
   
• Dweezil Zappa: Havin' A Bad Day (1986) hangszerelés, basszusgitár
• Western Vacation: Western Vacation (1987)
• Dweezil Zappa: My Guitar Wants To Kill Your Mama (1988)
• Dweezil Zappa: Confessions (1991)
• Mike Keneally: Hat (1992)
• Waterboys - Dream Harder (Bass, Drums) 1993
• Z (Ahmet és Dweezil Zappa zenekara): Shampoo Horn (1993)
• Various Artists: Zappa’s Universe (1993)
• Dweezil Zappa: Automatic (2000)
• Various Artists: Zappanale 13 (2003)

>>>>> Scott Thunes a (magyar) Wikipédián.