Igazi Frank Zappa könyv:

Három dologra ügyelek, ha színpadra állok: (1) a berendezés működjön, (2) a banda tagjai tökéletesen tudják az anyagot, (3) a ritmusszekció hallja, amit játszom, és ha erről van valami "koncepciója" segítsen felépíteni az improvizációt.
Ha mindezek a feltételek megvannak, ha az akusztika elfogadható, és ha elégedett vagyok az erősítőm hangjával, bekapcsolom a robotpilótát, ide-oda mozgatom az ujjaimat, és figyelek, mi jön ki belőle.

Frank Zappa gitárjai

(az eredeti írás: Frank Zappa's Guitars)

FZ legelső gitárja egy Archtop akusztikus gitár volt, ezt az öccse, Bobby vette (másfél dollárért); a fiatal Franket nagyon érdekelte az R&B, és mivel túl rövidnek találta a gitárszólókat, elhatározta, hogy eljátssza a maga hosszú szólóit.

A hatvanas évek elején Zappa (aki a Black-Outs nevű tini-kombó tagja volt - igen, a gimis évek), elhatározta hogy bérel egy fehér Fender Telecastert, ezen játszott egy rövid ideig. Ez egy nagyon klasszikus hangzású hangszer, talán nem is a legmegfelelőbb Zappa majdani karrierjéhez… de, ahogy néhány bekezdéssel később kitérek rá, nem ez az utolsó eset hogy egy Telét látunk FZ kezében.

Egy évvel később vett egy Fender Jazzmastert, egy tömör testű, nagyon különleges, klasszikusan megszólaló gitárt.

Pár év múlva FZ egy Gibson ES-5 Switchmastert vásárolt. Ez egy régi dzsessz-modell, az első két Mothers albumon hallható. Ez a hangszer egy nagyon erősen dzsesszes játékmódot sugall, Zappa aztán le is cserélte más Gibson típusokra: ezek közül a legfontosabb a Les Paul Goldtop és egy másik átalakított – ugyancsak Les Paul tesű – gitár, amiről (egyelőre) nincs több információm. FZ évekig játszott ezeken a hangszereken, a hangzása nagyon bluesos volt.

Frank Zappával mint gitárossal igaziból a Hot Rats album megjelenésekor találkozik igazán a hallgató (1969). Ezen a lemezen - ellentétben például a Lumpy Gravyvel - már Zappáé a főszerep. A „Willie The Pimp” már az idők végezetéig a gyilkos riffjéről lesz híres, a pontos és metsző játékmódról, és szerzőjének arról a képességéről, hogy képes volt mindennemű önismétlés nélkül kilenc percet megtölteni egy szólóval (jól tudjuk persze, hogy ugyanezt akár ÓRÁKIG is képes lenne csinálni).

Nem sokkal később Zappát elcsábította a Gibson SG könnyű és kényelmes teste. A hetvenes évek elején nagyrészt a Roxy lemezen is látható fekete SG-n játszik, bár több ugyanilyen gitárja is volt, ezek között volt egy tükrös koptatólappal készült régi SG. A fekete SG aztóa gyakorlatilag elpusztult, Frank egy kézi gyártású példánnyal pótolta. Ezen a hangszeren nincs a Bigsby vibrátó (amit nagyon nehéz behangolva tartani), és eggyel több bundja van. Ez a gitár hallható a Zappa In New York és a Sheik Yerbouti albumon.

Ezekben az években Zappa bár főleg Gibson gitárokon játszott (a cég viszont SOHA nem is lépett vele kapcsolatba egy esetlegesen neki készítendő gitár ügyében… ezt még megbosszulom valahogy), de voltak Fender hangszerei is (van róla egy fotó amin egy Telecasteren játszik 1970 körül). Ugyanebben az időben csinált néhány átalakítást azon a vörös Fender Stratocasteren amit még Jimi Hendrix gyújtott egyszer fel: új hangszedők kerültek rá, egy Gibson SG méretének megfelelő Performance nyak. Ez a gitár elég feedbackes volt, így Zappa nem játszott rajta túl gyakran, de többször használta a stúdióban. Ez a gitár hallható a "Drowning Witch" és a "Zoot Allures" szólóiban. A gitárt közben eladták egy aukción – no comment…

A nyolcvanas évek elején Zappa fő gitárja egy piros Gibson Les Paul Custom volt DiMarzio hangszedőkkel, de játszott Stratocasteren is (minő meglepetés:) szintén DiMarzio hangszedőkkel, Floyd Rose-zal és a feedbacket kiegyenlítő kis elektronikus rendszerrel, amit egy kis preamp/eq potméterrel lehetett állítani.

Zappa egészen eddig Fender és Gibson hangszedőket tett a gitárjaiba. de a nyolcvanas évektől DiMarziora váltott. Szerette még a Seymour Duncan egyes modelljeit, és némelyik gitárjába be is építette (emlékezzünk csak a zajos „mini” Stratra és Les Paulra). A ’84-es és ’88-as turnén sárga Straton játszott, ennek a tulajdonságai megegyeztek a korábbi évek egyedileg átalakított gitárjaiéval.

Zappának (természetesen) további, speciális helyzetekben használt gitárjai is voltak. Például: egy Martin gitár, egy Fender XII (bár egy interjúban azt mondta hogy utálja a tizenkéthúros gitárokat), egy Black Widow és egy egyedi bundnélküli darab ("San Ber´Dino", "Po-Jama People").

Erősítők

Kezdetben Zappa szokványos hangzást használt, a Freak Out! felvételeinél a Switchmasterét egy Fender Deluxe-ba dugta. Pár évvel később (hiszen ez a „normál hangzás” dolog nyilván nem sokáig volt tartható) elkezdte felfedezni a lehetőségeket a gitár „innenső” oldalán is. A gitáros Zappa két, számára radikálisan különböző médiumot különböztetett meg: a koncerten való és a stúdióban felvett játékot. Az életművében szereplő szólók nagy része élő felvételekről származik. Elmondása szerint nagyon nehezen talált rá a múzsa stúdiókörülmények között, szólistaként szívesebben improvizált élőben, a színpadon, hogy az erről készült érdekesebb felvételeket aztán a stúdióban felhasználja.

Három erősítőt használt egyszerre. A jelet az csak az egyikbe, vagy a háromba egyidőben küldte egy-egy bizonyos hangzás elérése érdekében. Jellemzően Marshall, Acoustic, Carvin és Orange erősítőkkel dolgozott, nagyon gyakran Sennheiser 421-es mikrofonokkal. Az erősítők kimeneteit egy basszuscsatorna kettőzte meg. Tekintve hogy különböző erősítők monó és sztereó kombinációit is használta, Zappa a hangszedőből jövő hangokkal a legkülönbözőbb átalakításokat tudta megtenni; nagyon puha hangokat is elő tudott csalni (olyan édesen tisztákat akár, mint a ’88-as turnét megörökítő albumokon), és barbár módon túlvezérelteket is – ezekbe gyakran egy Marshall erősítő is besegített.

Zappa Marshallokat használt a stúdióban is, de nem mindig; csodálatos hangszíneket tudott előhozni egy „ártalmatlan” Pignose erősítőből (Overnite Sensation). A gitársávokat meg is kellett vágni, emiatt Zappának ügyelni kellett a megfelelő hangszínre („tone”), de nem volt olyan lényeges hogy folyamatosan egy elképesztő, csodálatos, eszelős hangzást érjen el („sound”). A stúdióban vagy milliószor megvághatta a sávokat a kívánt eredmény eléréséhez – és rendszerint így is tett…

Húrok

Végül a húrokról. Zappa, aki az igazán mélyre engedett húrokon játszott, Ernie Ball termékeket használt (.008 vagy .009), később Maxima aranyozott húrokat. Az első időkben Gibson pengetői voltak, később Fender Medium, a nyolcvanas években pedig fémet használt.

*

A fenti szöveg persze csak egy afféle orientáció, hiszen Zappa természetesen mindig is az tette, amit csak akart, ennyi az egész. Túl sok lemeze, túl sok szólója van egy ilyen rövid cikkhez, a téma sokkal inkább kiáltana egy „megszólalási és hangszín-enciklopédiáért”. Egy nap, ha végleg megőrülök, talán nekiállok (de lehet hogy mégsem).