A szaxofon ritmushangszer
- a Quatuor Habanera koncertjéről -
Egy szaxofonkvartett koncertje sok mindenre adhat alkalmat: helyet adhat hazai bemutatónak, a zenészek tiszteleghetnek az adott ország zeneszerzői előtt, új színeket mutathat fel az adott hangszerekre készült átiratokkal. A tegnapi koncerten mindez megvolt, amit viszont számomra jelentett, az a zene érzéki jelenléte, a hangképzés gazdagsága, a(z együtt)zenélés öröme, amihez inkább ürügy volt a (tágan vett) ezredforduló zenéiből vett válogatás.
"Jobb megosztani az ilyen dolgokat." (BT)
Külön öröm volt a koncertben, hogy végre személyesen is összefutottunk Milánnal (na persze Zolival is, de vele már korábban). Összeszaladt picit a háromlábú Virtuális Zzzenetudományi Intézet. Még több ilyet magunknak!
Ebben a gazdag hangszínskálában gyönyörűen formált dallamívek jelentek meg, hosszan kitartott hangok, alig érzékelhető susogások, éteri légrezgések, együttlélegzések, lüktető csattanások, dörgő basszusok - amik (ahogy a remek és informatív műsorfüzet utalt is rá) arra is alkalmasak voltak, hogy nagyon stabil ritmikai hátteret adjanak a daraboknak. Négy hangszer, négy hangszín, négy személyiség, hol párhuzamosan, hol egymással szembemenve: a szépen formál dallamok mellett itt-ott valóban dörgő ütőhangszer-élményekkel.
Ebben a primér hangképzési örömömben így nekem nem is az egyes darabok jelentették az igazi izgalmat: azokat inkább ürügynek tekintettem a hangszerek és az együtt-játék megünnepléséhez (beleértve az előre-rögzített szólamokkal való együttjátékot, a Reich-darab esetében). Ehhez persze nyilván jó alkalom egy friss, de mégis majd száz évet átívelő válogatás, a műfaj- és hangszerközi áthallások, a magyar-bolgár-amerikai szerzőség (a magyar vonal aztán Ligetivel kapott még pár főhajtást a ráadásokban).
Hogy a konkrétumokkal se legyek adós, az általam jobban ismert mindkét darab kellemes meglepetést, örömöt hozott: a New York Counterpointban szaxofonok meglepően jól hozták a klarinétok lágy hangzását (is), a nyitás éteri lüktetését. Az ilyen típusú Reich-daraboknál mindig meglep hogy mennyire ÉLŐ élmény tud lenni egy előre rögzített hangsávval való együttjáték, néha a zenészek átmeneti passzivitásával is, még ha ez különösen is mutat a színpadon.
A G-Spot Tornadóban nekem kulcskérdés a darab elsöprő száguldása, illetve a variációként visszatérő ismétlődő részek változatossága és gazdagsága - ebben nem volt hiba, a dolog megalapozottságát ugyanakkor a fentebb megénekelt stabil ritmikai háttér adta, s mindez anélkül, hogy bántóan rockos formálású lett volna. Nem volt kevés a négy hangszer, nem hiányzott a hangszerelésből újabb elem, a megszólalás így is elegendően gazdag volt. Az extatikus norvég előadás után talán a kedvenc változatom. A többi mellett, persze.
Ami nekem mégis túlzóan mozdulatlan maradt ebben a gazdag egyvelegben, az a szokásosan merev, komolyzenésen akadémikus színpadi viselkedés: egy ilyen lüktető zenéket felsorakoztató, a jazz és a rock világát is megidéző, valóban élő, (kis túlzással) tényleg mai és friss zenei felhozatallal jelentkező koncert bátran lehetett volna emberileg is gazdagabb gesztusrendszerű, közvetlenebb, kirobbanóbb. Így "csak" a zene volt az.
Charlie Parker és Glenn Gould szobra az előtérben - Nemesi Attila munkái (instrumetal):
Az elméletem szerint a zene jó, ez az egyetlen vallás, ami a lényeget karcolgatja. És bárki, aki valamilyen zenét hallani szeretne, az hadd hallgassa, mert az jó - attól az ember jól érzi magát. (Frank Zappa)
