Negyedik albumát jelentette meg most februárban Ed Palermo és a csapata - helyesebben negyedik Zappának szentelt albumát. A dolog még így is pontosítandó: a dupla anyag második lemeze már saját szerzeményeket tartalmaz - mind a saját, mind a feldolgozásokat tartalmazó lemez ugyanazon a hőfokon tűnik izzani mint a korábbiak, szerencsére tehát

nincs meglepetés

Ed Palermo háza táján. Ha valamire-valakire, hát erre a big bandre bizton lehet számítani: pontosság, összeszedettség, de szabad értelmezések és felszabadultság minden anyagon. Az összeállítás tükrözi a zenekarvezető interjúkból tudható korszak-preferenciáját: a hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje dominál, a hangszerelések gyakran egészen direkt módon kacsintanak vissza az albumverziókra (Dog Breath Variations).

A Zappa-lemez két számot leszámítva instrumentális - az Inca Roadsban Napoleon Murphy Brock vendégeskedik, az America Drinks... pedig bizonyos Mike James közreműködésével ad egész különös színt a dolognak, mintha magát Frank Sinatrát hallanánk, a hangszerelés rá is játszik erre a furcsa időutazás-hangulatra.

Elkötelezettség, pontosság és humor - ezt várja, és ezt kapja a zenehallgató a negyedik lemeztől is. Különös... mi okozhatja akkor mégis, hogy nem teljes az élmény, hogy kis hiányérzettel állunk fel az utolsó szám után? Talán pontosan az, hogy a korongon tényleg

nincs meglepetés:

a megszokott fordulatokat halljuk, a kiváló, de már jól ismert hangszereléseket - a remek és erőteljes fúvós-megszólalást, amiből viszont hiányzik az a csoda-faktor, ami mondjuk a 88-as csapatot jellemezte, az az átütő erő amit akár egy kiváló szólista jelenléte okozna - vagy (mint a korábbi lemezeknél) a váratlan dalválasztás vagy egy-egy konkrét átirat önálló bravúrja.

A lemez mintha a biztonsági játék keretein belül maradna: a repertoár azokra a bevált klasszikusokra szorítkozik amiket a kilencvenes években az összes feldolgozás-zenekar eljátszott már, hiányoznak tehát a dalválasztási-hangszerelési bravúrok: ilyen volt az RDNZL, a Night School, a csodás Moggio. Ami MOST kiemelkedik számomra, az a Black Page, ahol a zenekar magabiztosan játszik, a dallamok könnyedén ugrálnak hangszerről hangszerre, szép, erős zene.

A fentiek ugyanakkor azt is jelentik, hogy ha a mostani lemez nem is csillog olyan szikrázó üstökösfénnyel, mint némely korábbiak, határozott magabiztossággal viszi ugyanakkor tovább azt a nagyon komoly küldetést, amit a zenekar (azaz Ed Palermo) a kilencvenes évek elején-közepén kitűzött magának. A mostani "biztonsági játék" is Ed Palermo világán belül értendő, a lemez - ha nem is a legelső sorba, de - méltán tehető a remek posztumusz tisztelgő-albumok közé.

(a második lemezt keveset hallgattam még hogy megalapozott véleményem legyen, de combos, derék anyagnak tűnik, különösen a zenekar honlapján is meghallgatható Why Is the Doctor Barking című).