Az alábbi interjú a Beat The Boots sorozatból is jól ismert Saarbrückenben tartott '78 szeptemberi koncert előtt-után-környékén készült, a fotók is onnan valók. A teljes koncert kiváló hangminőségben itt meghallgatható; alul egy kis részlet ugyancsak. Érdekes hangulati adalék, hogy a beszélgetés egy katonai újság számára készült (ami a szövegből ki is derül).
letöltés: >> első rész | második rész <<
Zappa jelenti
Frank Zappa, aki több mint 15 éve trappolt bele először a rock & roll pocsolyájába, továbbra is (az ő szavaival) "szociológiai" zenét ír. A halkszavú zenész/zenekarvezető/filmkészítő európai turnéjának egyik állomásán, Saarbrückenben, egy félhomályos hotelszobában beszélgetett a Csillagok és sávok szórakoztató rovatától Dan Warfielddel. Az interjú részletei következnek:
Volt egy szobatársam, aki folyamatosan a te zenédet hallgatta...
Idegölő lehetett.
...és soha nem értettem, mi is volt az ami a zenédben megfogta, egészen addig amíg nem láttam egy tavalyi koncertedet. Az év egyik legizgalmasabb koncertje volt. Hirtelen, a zenéd annyi évnyi utálata után egyszeriben Zappa-rajongó lettem.
Nagyon is tipikus eset a tied. Az emberek általában annyit tudnak rólam, amennyit az újságban olvasnak. Csak a fanatikusok jönnek el és hallgatnak is meg. És úgy vannak vele mint a barátod, aki folyamatosan azokat a szalagokat játszotta: látta, tetszett neki és szerette volna tovább élvezni. A hétköznapi emberek viszont, akik a hétköznapi zenét szeretik, nekik meg se fordul a fejükben a szórakozás egy lehetséges formájaként hogy engem és a bandát hallgassák, mert el se tudják képzelni... - bármi amit a sajtó írt a bandáról, az egy avant-bizarr... valami furcsa birodalomba helyez minket, amiből automatikusan következhet hogy ez nem az ő táncos lábaiknak való.
Sokféle különböző dolgot játszunk - és elég jól csináljuk. Ami azt illeti, jobban csináljuk mint a zenekarok többsége. Nagyon sokat próbálunk... a turné kezdete előtt komoly költség a próbaidőszak kifizetése. Fizetek a srácoknak azért, hogy egy olyan kiképzőtáboron menjenek végig, ami majdnem olyan rossz mint amit el tudsz képzelni. Ez a banda heti öt napon át napi nyolc-tíz órát próbált... a végén ez nyolc héten át heti hat-hét nap lett.
Előre megírt zenével dolgoztok?
Ó, igen. Szeretnél látni pár kottát? (A táskájából kihúzza egy jövő nyáron felveendő darab teljes zenekari partitúráját). Mindenhova magammal viszem ezt a táskát a turnén és ezt írom a hotelszobákban, otthon, repülőtereken, aztán odaadom egy másolónak, aki tintába önti és nagyon jópofa lesz.
A próbákon ezek módosulnak? (a kottákat nézi)
Általában, szóval a dolgok rendszerint nagyon speciálisan, egyedien indulnak. Az első dolog, hogy a leírt dolgokat pontosan meg kell tanulniuk, és ahogy már halljuk hogy hogyan is szól, és támad valami furcsa ötletem az egésszel kapcsolatban, azt szépen beépítjük.
Londonban próbáltunk múlt héten és kitaláltam hogy mindent amit eddig írtam, megpróbáljuk reggae-ben. Csak mondtam sorra a számcímeket: "Oké, játsszuk ezt reggae-ben". Néhány elképesztő végeredményünk lett.
Ezt a darabot milyennek mondanád? (Még mindig a kottákat nézve)
Egyre inkább a concerto grosso irányába megy. Sok beépített szóló van benne több zenésztől is, minden szekcióban van egy-egy szóló-specialista aki megküzd a zenekar többi részével. Itt van egy nagyon nehéz és precízen kidolgozott klarinét-szólam.
Zeneszerzés közben a dzsesszből, klasszikus zenéből és rockból hozol össze elemeket, vagy elfelejted az ilyen kategorizálást mikor dolgozol?
A következőképpen megy a dolog: ezeknél a stílusoknál nem a bennük levő hangok, de a hangszín ami meghatározó. Mondok egy példát: ismered Jimi Hendrixtől a Purple Haze-t? Képzeld el tangóharmonikán. Még mindig pszichedelikus rock? Na, erről beszélek.
A zenét a játszó hangszerek hangszíne miatt érezzük dzsessznek. Vegyük Bach Kétszólamú invencióit és játsszuk egy Fender-Rhodes zongorán valami ritmusszekcióval - az már elég dzsesszesen szól majd.
De attól még úgy is szólna, mint Bach.
Igen, de a hallgató mégis azt mondaná magának: "Hé, ez egy dzsesszes hangzás". Szerintem simán ki lehetne adni dzsessz-lemezként, mert annak a bizonyos stílusnak a hangszínével szólalna meg.
Meg kéne változtatni a Bach-invenció kötött, szabályos ritmusképletét.
Nem feltétlenül. Mennyi mai dzseszzt hallgattál? Azt a diszkó szart teszik mögé. Ez a kíséret alapja. Már semmi swing nincs benne, csak a tuc-tuc. Fogsz egy diszkó-ütemet és a Kétszólamú invenciók mögé teszed: lehet hogy ebből valami egész pofás dolog jönne ki.
Másrészt azok az emberek, akik szeretik ezt a ritmust, nem biztos hogy megvennének egy csembaló lemezt, mert nem esnek hanyatt a csembaló hangjától. De mondjuk hogy én a csembaló hangját élvezőket szeretném elérni. Vegyük például a Penguin in Bondage című dalt. Vegyük el a szöveget és írjuk át az egyes hangokat csembalóra: teljesen más világ. Nem minden a hangokon múlik és nem mindig a ritmus az ami meghatározza a stílust. A stílust sokkal inkább megadja az azt játszó hangszerek hangzása.
...akikkel összejárok? Nem. Utálom mindegyiket. Nincs időm ilyesmire.
Némelyik mondjuk elég furcsa.
Mindegyik furcsa. Nem szeretem a bizottságok által meghatározott dolgokat. Szerintem a bizottság bizonyul majd a civilizációs fejlődésünk egyik nagy gátjának.
A dolog lényege, azaz ami végül is számít az az, hogy az mennyire lassítja le ebben a mai világban magát a kreatív folyamatot - senkinek fogalma sincs milyen pusztítást végeznek a bizottságok évek óta. Nem csak arról van szó hogy egy csomó okos eldönti hogy mit lehet előadni és mire kerül majd rá az "Ez Művészet" stempli. Nem csak az a gond hogy ezt a bizottságok csinálják. A gondot a bizottságban levő embertípus jelenti. Szörnyű.
Vannak olyan cégek, akik az új művészeti történések terjesztése és finanszírozása kapcsán minősítenek - és ahol ezeket a döntéseket bizottságok és könyvelők hozzák meg.
Vannak, akik szerint ahogy a lemezipar most alakul, öt éven belül lesz a CBS, a Warner-Elektra-Atlantic és az EMI, az összes többi meg a pálya szélére sodródik.
Nagyon is ez történik. Egy ilyen könyvelő típusú figura, akinek van hajlama a számokhoz meg az unalmas papírmunkához - és mindenkit le akar fektetni mint bárki más - nagyviláginak, izgalmas életűnek szeretné láttatni magát és így tovább - az halálra van ítélve, mert csak egy golyóstolla van meg azok a papírok. közben meg keresi hogy hogy is élhetné ki magát.
Úgyhogy elmegy a szépségiparba. Elmegy a filmiparba vagy a lemeziparba vagy a szórakoztatóipar közelébe, érted? Szépen beszáll, és ott terem a könyvelőrészlegen. Figyeli a számokat, érted? Kisüti, hogy ha jobban néznek ki az egyenlegei mint a mellette ülő fickóéi, akkor talán fontosabb pozícióba is kerülhet, a cég elnöki székébe is akár.
Kis idő múlva már van egy fickónk, akik ugyan semmit nem tud a zenéről, rengeteget tud viszont a kereskedelemről - és szentül hiszi hogy csak ez számít -, és olyan pozícióba került, hogy eldöntheti mi lesz aláírva, mi kap terjesztést, miből lesz siker és hogy tulajdonképpen mit fognak az emberek hallgatni. Miközben amit eladnak az tőle lehetne cipő vagy golyóscsapágy is.
De ugyanilyen borzalmas a helyzet a filmiparban. Korábban úgy volt, ha az ember megjelent egy filmötlettel valahol, ott volt egy ember aki a cég feje volt. Őt nevezhetnénk mogulnak. Jól vagy rosszul, de ő hozta meg a végső pénzügyi döntéseket. Ha valamit meg akart csinálni, megnyomta a gombot és a dolog ment, lehetett haladni.
Ma meg ilyen bizottságok vannak, meg olyan bizottságok - és van egy teljes ügyvédhadsereg, amiben mindenki az óradíját próbálja feljebbtornászni - és egy ilyen hatalmas vállalaton keresztülnyomni egy projektet olyan bonyolult és lassú... a felgyorsult média világában, érted: jönnek a hírek a tévében, bing-bing, megtörténik, el is felejted - minden nagyon gyorsan változik. Ha valaki bármi kortárs dologra szeretne reagálni, mire az végigmegy valamelyik ilyen vállalaton, az a kortárs ügy addigra már rég történelem.
Filmet próbáltál csinálni mostanában?
Látod azokat a dobozokat a táskámban? Az kétharmada annak a filmnek amin épp dolgozom. Vetítéseim voltak itt Európában, próbáltam a befejezéshez pénzt szerezni.
Miről szól?
Egy koncertfilm.
Csak egy normális koncertfilm?
Semmi normális nincs benne (nevet). Ez a film tulajdonképpen egy teljesen elképesztő dokumentum - egy koncert a New Yorki Palladiumban Halloweenkor. A koncert maga fantasztikus volt. A filmfelvétel fantasztikus volt. És amit az emberek közben műveltek - messze túl van azon amit egy normális koncertről gondolnánk. Jó kis film.
Mi van még hátra vele?
Még egy kis vágás van vissza meg a befejező laboratóriumi munkák és a végső keverés. Szükségem lenne még úgy félmillió dollárra a befejezéshez. Kilenc tekercs van megvágva és hat tekercs van még a táskámban. Már 400.000 dollárom benne van. Saját pénzből egyszerűen nem telik többre.
Mi történik ha nem sikerül további forrásokat szerezned? Lesz egy filmed és majd otthon nézegeted?
Igen. Sok ilyen projektem volt, mert nehéz felhajtani erre a pénzt a projekt befejezéséhez. Senki sem kopog be azzal hogy "Hé, Frank, isteni vagy, csak csináld, itt a pénz." Mindig úgy alakul, hogy az ilyesmit saját pénzből kell elkezdenem. Aztán a projekt közepén már további pénzekre kell vadászni hogy be tudjam fejezni. Három vagy négy nagy projektem van aminek az elkezdése nagyon sokba kerülne, és amit soha senki nem fog látni, mert nem tudtam a befejezéséhez vagy a terjesztéséhez elég pénzt szerezni.
Ezt az interjút is csakis azért csinálom, - talán nem hiszed el, de nagyon bírom a szolgálatot teljesítőket.
Mondj valamit a seregnek.
Hát, általában azt szoktam mondani hogy "Helló GI."
De tényleg, tisztelem a szolgálatot teljesítőket. Fontos amit csinálnak, valakinek meg kell csinálni. Ha valaki olyan ember aki szeret a szolgálatban lenni és közben azt csinálja amit csinálni akar, akkor az egyfajta boldogság.
Emlékszem egy kiképző őrmesterre a kiképzőtárborban, aki azt mondta hogy számára az élet legmagasabb szintje az, ha kint van valahol az erdőben egy puskával - egy másik puskás ember ellenében. Az egyikük meghal. Ez volt az ő elképzelése a földi mennyországról.
Nézd, minden hadseregben vannak ilyen emberek. És hacsak mi nem csináljuk meg a saját mennyországunkat, hát azok a másik srácok ott túl majd megcsinálják a magukét. És mindenképpen jobb hogy egy ilyen mennyországot elképzelő ember a fegyveres erők keretein belül találja meg a helyét, mint mondjuk egy New Yorki épület tetején.
De komolyan. Vannak akiknek ilyesmire van hajlamuk - vannak akik erre születnek. Namost mit csinálna egy ilyen ember, ha nem lenne hadsereg? Hát biztos hogy nem tejeskocsit vezetne.
* * *
fordítás: Marosi Bálint - a munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.
