Az itt közölt interjú eredetileg a Arf.ru oldalon jelent meg, Vladimir Sovetov készítette Tom Brownnal - aki a Rhino Recordsnál a Beat The Boots-sorozat kiadója volt. Nem teljes fordítás.

A Beat The Bootsról részletesen lásd az Information INK oldalt!

A Beat The Boots titkai

Igen, igen, fiúk-lányok, személyesen Tom Brown szól hozzátok, az ember a Beat The Boot sorozat mögött.

VS: Tom, mióta is vagy a Rhino lemezcégnél? Igazunk van, ha úgy gondoljuk, hogy te vagy Frank Zappa zenéjének legfőbb szakértője a cégnél, és ezért választottak téged a Beat The Boots sorozat két részének megalkotására?

TB: 19 és fél évig dolgoztam a Rhinonál, egészen tavaly márciusig, mikoris engedetlenség miatt elbocsátottak. Talán tudjátok, talán nem, hogy a céget megvette a Time Warner, ami aztán később egyesült az AOL-lel, és az egész szörnyű nagyvállalati struktúra megjelent a maga teljes dicsőségében. Így aztán a hajdani barátságos és aránylag vicces kis munkahelyünkből tipikusan ronda, nagy biznisz lett, én pedig soha nem voltam igazán jó abban, hogyan tartsam a pofámat, és színleljem, hogy minden csodálatos, mikor pedig nem az. Mikor annak idején beléptem, mindössze öten voltunk, és legvadabb álmainkban sem gondoltunk arra az óriási sikerre, amit végül elértünk. De az utolsó öt évről már nem mondhatnám, hogy kellemes volt.
De a kérdésre visszatérve: igen, én voltam az egyetlen Zappás srác a cégnél, ezért neveztek ki a Beat The Boots munkálataihoz. (...) Ezen kívül az egyetlen Zappával kapcsolatos Rhino-melóm az volt, hogy doboltam a második Grandmothers lemezen, Motorhead mögött, a "Goin' To Idaho"-n.

VS: Egyébként hogyan és mikor lettél Zappa-rajongó?

TB: Mikor annak idején 1966-ban kijött a Freak Out!, felfigyeltem rá, mert hihetetlenül olcsón, 4.99 dollárért árulták, de az igazat megvallva olyan gagyinak tűnt a borítója, hogy nem igazán ragadott meg. Jó néhány hónap múlva (...) kíváncsi lettem, és feltettem a lemezt. A hatás azonnali volt, lenyűgözve hallgattam a zenét és olvastam hozzá a borító szövegét. Aztán újra és újra lejátszottam, mert már elsőre teljesen meggyőzött arról, hogy Frank, mind szövegeit, mind a zenéjét tekintve egy kicseszett zseni. Egyszerűen semmi nem versenyezhetett ezzel a lemezzel a rockandroll világában akkoriban, és szinte egyből megváltoztatta a látásmódomat. Ez tényleg az a bizonyos "megváltoztatta az életemet" pillanat volt. Mindenkinek lejátszottam, aki csak meglátogatott, még anyámat is kényszerítettem, hogy belehalgasson. Meg is vádolt, hogy vagy őrült vagyok, vagy drogok hatása alatt állok. De senki nem tudott lebeszélni róla. Frank egy istenverte zseni volt!

VS: Milyen klassz történet! (...) Nade beszéljünk akkor a BTB sorozatról. Mikor és hogyan kezdődött ez a "lopjuk meg a tolvajokat"-dolog?

TB: Nos, a BTB ötlete nem a Rhinotól származik. Frank kereste meg őket az ajánlattal, viszont ő maga nem akarta ezzel tölteni az idejét. Azt hiszem, csak egy pár interjút adott, hogy felkeltse az érdeklődést. Azt mondta, hogy felidegesítette a rengeteg kalózfelvétel, amikből neki semmi anyagi haszna nem származott.
Ezután megbíztak engem, hogy készítsem el a kalózok listáját (nagyjából huszonötöt minden darabhoz), amik aztán Zappához kerültek tanulmányozásra. Minden végső döntést a kiadandó darabokat illetően ő hozott meg.
1991-ben kaptam a megbízást, talán négy hónappal azelőtt, hogy a kiadást hirdetni kezdték. A döntés és a gyártás meglepően kevés időt vett igénybe.

VS: Ez úgy hangzik, mintha a BTB mindkét sorozatához egyszerre jelöltétek volna ki az egyes darabokat. Így történt? A BTB 1 kiadásának dátuma 1991. július 16., a második részé pedig majdnem egy évvel későbbi, 1992. június 2. Nekem úgy tűnik, hogy a második sorozat ötlete az első kereskedelmi sikerének következménye. Vagy Frank már kezdettől fogva akarta mindkettőt?

TB: Azt hiszem, a szerződésben volt olyan kitétel, hogy ha mindkét fél megelégedésére szolgálnak az eladási adatok, akkor lesz második rész. De a sorozatok darabjait nem egyszerre határoztuk meg. Először talán 1992 februárjában hallottam a második sorozat tervéről, amikor szóltak, hogy rakjam össze az anyagot, továbbá keressek olyan képeket a Zappa-gyűjteményemben, amiket be lehetne tenni a kísérőfüzetekbe. Az osztályon dolgozott velem egy srác, Tom Troccoli, maga is nagy Zappa-rajongó, neki szintén volt egy nagy rakás ritka anyaga. Évekkel azelőtt nagy haverok voltak Callal (Cal Schenkel). Szerintem remekül sikerült a cucc, pláne ha meggondoljuk, milyen kevés időnk volt rá. Persze mindent Franknek és Gailnek kellett jóváhagyni, és egyfolytában csereberélni kellett, mert vagy Gail talált rá olyasvalakire Frank múltjából, akit nem bírt, vagy becsúszott egy utalás Herbie Cohenre, és akkor azt már dobhattuk is ki. Most pedig bevallom azt is, hogy volt valami, amit soha senki nem vett észre a Rhino Recordsnál... az első doboz borítóján a dobos nem más, mint én. (...) Olcsó poén, mi? Nekem viszont vicces. Szerintem a legtöbb ember az hiszi, hogy Ralph Humphrey egy gyengébb fotóját látja.

VS: Ha jól rémlik, a koncepció nem csak abból állt, hogy üssünk egyet a kalózokon, hanem hogy a művészi értelemben legsikerültebb felvételeket adjátok közre a több száz darabból. Vagy nem?

TB: Na igen én erre törekedtem, mikor a listákat összeállítottam Frank számára, de sajnos egy csomó olyan darab, amit érdemesnek, és a leírásodnak megfelelőnek gondoltam valamilyen okból a visszautasításra sorsára jutott.

VS: Értem. A BTB 1 még mindig kapható CD-n, a BTB2 viszont nem. Mi a baj velük? Miért nem akarja a Rhino újra kiadni a második sorozatot? Jobb minőségű, mint az első, ráadásul a Swiss Cheese/Fire! az egyetlen hivatalos kiadvány a teljes Sofa Suite-ről.

TB: A BTB újrakiadására vonatkozó kizárólagos döntés joga Gail Zappát illeti, nem pedig a Rhinot. Ő tartja vissza az anyagot, önmagát pedig a lemezipar páriájának tünteti fel (hiszen minden lemeztársaságot kivétel nélkül hazug, csaló patkányok vezetnek), így aztán lehetetlen dűlőre jutni vele, a lemezek pedig hozzáférhetetlenek maradnak egészen addig, amíg egy ésszerű és racionális személy nem lesz belőle. Ami viszont nem fog megtörténni.
Nem kérdezted ugyan, de szeretném megragadni a lehetőséget, hogy mentegetőzzek az "Unmitigated Audacity" (kb.: "Elképesztő Vakmerőség") lemez szar hangminősége miatt. Igaz, hogy a hangzás az eredeti kalózon is béna, de én a következő remek dolgot terveztem... egy sokkal jobb minőségű szalagot tudtam szerezni róla, és már éppen Bob Stone kezeibe helyeztem volna keverés céljából, amikor Gail, mindannyiunk meglepetésére, közbelépett, és megtiltotta. Szörnyen bántott a dolog, mert ez a számomra egyik kedvenc felállás csodálatos előadása volt, ami ráadásul soha nem jelent meg a maga teljességében egyetlen hivatalos kiadványon sem. És ez elvezet ahhoz a tényhez, hogy miért jobb minőségű a második sorozat az elsőnél. Utánajártam, hogy minden egyes darab, amit jóváhagyásra előterjesztettem a BTB 2-höz, a legjobb hangminőségű kalózok közül kerüljön ki.

VS: Hihetetlen! Még soha nem hallottam, hogy Gail már Frank életében is hozott döntéseket a kiadványokat illetően. Ez persze azt is megmagyarázza, hogy miért vannak a piacon még mindig az első sorozat darabjai, hiszen így ezek a rosszabb hangminőség miatt nem konkurrálhatnak az esetleges jövőbeni hivatalos kiadványokkal. Na persze ha a Zappák terveznek egyáltalán ilyesmit.

TB: Franket nem igazán érdekelte ez a dolog, Gail volt a közvetítő Frank és a Rhino között. Manapság viszont az újrakiadásnak nincs valós esélye szerintem. Gaillel kéne zöldágra vergődni. Hajrá.

VS: Azám, és hogy lehet, hogy a '73-as ausztrál turné egyetlen kalózfelvételét sem vettétek be? A nagyszerű Mar-juh-reenek tömkelegével? Nem tudtátok megszerezni, vagy már megint a hülye :-) Ponty-probléma jött elő?

TB: Sok további darabot terjesztettem be, ideértve az általad is említettet, amik aztán nem mentek át Frank és Gail szűrőjén. És valóban, én is hallottam olyasmit, hogy ez a bizonyos cucc Ponty hajdani közreműködése miatt esett kútba. (...)

VS: (...) Zappa döntése többnyire a koncert időpontjától függöt?

TB: Adtunk neki szalagot is, rajta néhány számmal, de nem az összessel. De valóban kérte a felvétel időpontját, a számlistát, a hosszt és a felállást, és ezt meg is adtuk, de végülis nem igazán tudom, mi alapján döntött az elfogadás vagy az elutasítás mellett.

VS: (...) Talákoztál Frankkel személyesen? Volt alkalmad, hogy régi rajongóként választ kapj olyan kérdésekre, amik régóta foglalkoztatnak? Mondjuk, hogy kifene volt Korla Planktun vagy Pup Tentacle?

TB: Egyik BTB-meló során sem volt Frankkel semmi kapcsolatom. Még Gaillel sem beszéltem soha személyesen. Én megadtam a listát a Rhino kapcsolattartójának, aki aztán továbbította Gailnek, aki elvileg megmutatta Franknek.

Néhány évvel korábban viszont volt szerencsém eltölteni nála egy estét, mikoris egy régi barátom, Arthur Barrow elhívott, hogy tartsak vele. Az viszont egy nagyon laza, baráti látogatás volt, meg sem próbáltam kikérdezni a régebbi vagy a tervezett dolgairól. Remek házigazda volt, még az akkor megjelenés előtt álló "Jazz From Hell"-ről is játszott nekünk dolgokat, és bemutatót tartott a synclavierjéről. Minden rajongó álma egy ilyen este, nem is akartam elrontani azzal, hogy olyan rajongó-szerű kérdéseket tegyek fel neki. Bocs.

VS: Semmi baj. Akkor hát vissza a BTB sorozathoz. Gondolom, őrült nagy kalózlemez-gyűjteményed lehet, ha képes voltál levezényelni a munkát. Mekkora is valójában?

TB: Még '71-ben találtam és vettem meg az első kalózomat, ez volt a 200 Motels (Zubin Mehtával és a Mothersszel az UCLA-n), és aztán valami nagy szerencse folytán sikerült 170-re feltornászni ezt a számot. Plusz-mínusz néhány. Még csak azt sem mondhatnám, hogy erre tettem fel az életem, vagy naphosszat a boltokat jártam. Legtöbbször egyszerűen csak elémkerültek valahol, amikor a legkevésbé vártam volna.

Persze az sem árt, ha valaki egy kis piszkos lemeztársaságnál dolgozik, vagy vannak barátai, akik találnak és küldenek neki dolgokat. Különös és megmagyarázhatatlan kozmikus véletlen.

VS: Igen, ez már csak így működik a bolygónkon, nade félre a tréfát. Mi a személyes véleményed Zappa ezen húzásáról? A magam részéről nem vagyok vevő arra a rögeszméjére, miszerint ő egy világösszeesküvés áldozata, és mindenki azon gazdagszik, hogy az ő nemhivatalos kiadványait árulja. Szerintem marha nehéz lehet pénzt húzni az ő dolgaiból, akár feketén, akár legálisan. Úgy értem, ha már valaki kalóznak áll, sokkal több sikere lehetne Eric Clapton vagy Paul McCartney lemezeivel, mint éppen Frankéivel.

TB: Egyet kell értenem a felvetéssel; ugyanakkor ha valaki kalózkiadványt nyom, mindenképpen kis példányszámmal kell, hogy beérje. Legtöbbször egy-kétezer példányról lehet szó. Vannak persze kivételek (mint Olaszország, ahol a bootok legálisak vagy legalábbis megtűrtek), és persze az előállítási költségek is alacsonyak, nem kell jogdíjat fizetni, a haszon pedig mind a kalózé, aki persze nem fog meggazdagodni, de a lakbérre talán futja belőle, meg az anyagra is egy pár hónapig.

VS: Anyagilag sikeres volt a BTB a Rhinonak?

TB: Jól ment a bolt, a Rhino valaha elért legnagyobb tengerentúli bevételét produkálta. Biznyos értelemben a Rhino is úgy járt el, mint az eredeti kalózok, hiszen nem fizetett egy vasat sem a zenészeknek a közreműködésükért, mint ahogy a BTB 2 kísérőfüzeteiben közölt fotók jogai után sem.
Egyedül Frank látott pénzt belőle, ráadásul az előállítási költség ebben az esetben is zéró volt. A magam részéről meglepett a kereskedelmi siker, jóval többen érdeklődtek a kiadványok iránt, mint ahogy kezdetben hittem volna.
Végül hadd mondjak el egy sztorit a "The Ark" és a "Tis Season To Be Jelly" (meg egy csomó egyéb boot) eredeti kalózkiadójáról. A nevét nem árulhatom el, de a Rhino alelnöknek közeli barátjáról van szó, aki egy nap felbukkant az irodában azzal az igénnyel, hogy külön köszönetet mondjanak neki a BTB 2 füzetében (az első szériában nem volt ilyesmi). Az alelnök bele is egyezett, és szólt a tervezőknek, hogy írják bele a szövegbe. Az osztályvezető, egy barátom (Geoff Gans) elmondta nekem, mikor nagyban dolgoztunk a kísérőfüzeten. Egyetértettünk, hogy ez azért mégis meghaladja azt a szintet, amit a közönség még elfogadna, arról nem is szólva, hogy "elképesztően vakmerő" gesztus. Ha Frank vagy Gail valaha felfedezi, hogy a kalózfelvétel eredeti kiadója még köszönetben is részesül, akkor aztán fizethetnénk, mint a katonatiszt.
Arról nem is beszélve, hogy hihetetlenül patkány dolog volt ez a Rhino alelnöke részéről. Így aztán megállapodtunk, hogy elfelejtjük a dolgot, úgyhogy az eredeti kalózkiadó azóta is keresheti a nyilvános megdicsőülése nyomát. Hát nem csodálatos a zeneipar?

VS: Hihetetlen! Elképesztő! Viszont nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg, tényleg el kellett lopni az eredeti szalagokat? Tudnál erről mesélni, a szereplők leleplezése nélkül?

TB: Talán az Ark szalagokra utalsz, ahogy én hallottam, azokat tényleg úgy lopták, de ennél többet én sem tudok. Lövésem sincs, hogy kicsoda tette, és mikor.

VS: Lábjegyzetként pedig áruld el, szerinted boldog a Ryko, hogy elhalászták a Rhino elől az egész Zappa katalógust? Végülis nem lehet könnyű olyan cuccokat árulni, mint "Frank Zappa 200 Motelje", nem?

TB: A Rykonak épp visszafelé sült el a dolog. A Zappa katalógus megszerzése rémálom lett számukra. Nemcsak hogy hozzá kellett vágni Gailhez 20 millát, dollárban, és egy összegben, de még a döntéseket illető végső beleegyezési jogot is meg kellett adniuk neki. Don Rose, a Ryko tulajdonosa nagy Zappa-rajongó volt, össze-vissza törte magát, hogy a hölgy minden szeszélyét kielégítse, és hát ez nem volt túl okos dolog. Nem csak hogy a végső eladási adatok kiábrándítóak lettek, de a Ryko teljes gárdája totál kiborult, és végül Don tulajdonjoga is bánta a dolgot, mert további tulajdonosokat kellett bevonnia, hogy finanszírozni tudja az összeomlást. Herkulesi erőfeszítéssel megszerezte a 200 Motels jogait (Zappa egyetlen olyan művéét, ami nem saját tulajdonában volt), merthogy ez állt a rajongói kívánságlista élén, aztán két év alatt talán tízezer darab ha elfogyott, világszerte méghozzá. Tragédia. Gail pedig vajon mennyi energiát fektetett bele, hogy megszerezze elhunyt férje egyik leginkább termékeny hatású művének jogait? Semmit. Nullát. Zérót.

megjegyzés:
Gail Zappa és a Zappa Family Trust digitális letöltésként a Beat The Boots sorozatot egy harmadik résszel fejelte meg (2009).