A napokban jelent meg - a Dark Side of the Moon után - a következő díszkiadvány a Pink Floyd ünnepi sorozatában, a Wish You Were Here csomag, mini és maxi kivitelben; az anyagban az igazi újdonság (a promóciós anyagok, a díszcsomagolás, a filmanyagok és a képeskönyv mellett) a bónuszlemez.

kóstoló:

Sokat beszélgettünk itt már hallani vágyott Pink Floyd koncertekről, vélelmezett koncertfelvételekről, lehetséges kiadásokról. Az idei kiadványsorozat nagyjából ilyesmit is céloz meg: az eredeti sorlemezek mellé odatesz egynehány eddig kiadatlan felvételt, ennek a sorozatnak jelent most meg a második eleme.

A kérdéses anyag tehát a bónuszlemez, rajta jórészt koncertanyaggal és néhány kiadatlan felvétellel. Azt már a megjelenés előtt tudni lehetett hogy a 75-ös (és 77-es) albumváltozatok korai verzióit hallhatjuk majd, így fennállt annak a lehetősége is, hogy a bónuszlemez egyfajta maradék anyagokat, a műhelymunka forgácsait tartalmazza majd valódi nóvum helyett.

Ha valakiben ilyen sejtés mocorgott, akkor igazat kell adnom neki utólag is. Míg ugyanez a zenekar ugyanezen a napon (1974 november) tökéletesre csiszolva adta elő a Dark Side of the Moon-t, addig az ezen a lemezen szereplő anyag (a koncert második fele) valóban maradéknak, kitöltőanyagnak tűnik, a Dark Side-hoz és a lemezváltozatokhoz képest mindenképpen. Márpedig mihez viszonyítson az ember, ha nem más Pink Floyd felvételekhez, netalán aznapi fellépéshez? És egy ilyen erős koncertzenekarnál csak-csak ott marad a kérdés: miért egyeglen koncertről válogattak a két bónuszlemezhez? Nem létezik más évből koncertfelvétel? Miért pont ezek a számok, miért pont így?...

Élt bennem az a remény, hogy a hangfelvétel minősége igazolja majd a dalválasztást, de nem így lett: a dalok valóban korai változatok, amelyek később valóban jobbak, kidolgozottak, érettebbek lettek, és így valóban érthető, hogy a két Animals-dal miért nem került ekkor lemezre, majd csak 77-ben, jócskán átdolgozva-átszerkesztve. Ahogy érthetővé válik az is, miért választották Roy Harpert a Have a Cigarhoz, vagy miért maradt le a lemezről Grapelli közreműködése: jó felvételek ezek, remek zene, de egyszerűen nem olyan tiszta, nem olyan kidolgozott, nem olyan magától értetődő mint a „végső” változat, amit olyan jól ismerünk. És nem lehet nem-ahhoz-képest hallgatni: nem elég nagy a különbség ahhoz hogy igazán érdekes legyen, és nem annyira jó hogy ezt válasszam a "valódi" album helyett.

a díszdoboz kicsomagolása:

Mi lehetett hát az oka a lemez kiadásának? Hiszen minden, ezen szereplő dalnak jobb változatai vannak az első lemezen, a koncertváltozatok sem igazán nyújtanak plusz-élményt, sőt: inkább a tétovaság, a megoldatlanság látszik még a dalokon – nekem a korai Pink Floyd hosszan elnyújtott, színpadon térdelő, hang-felhőkkel kísérletezős korszakát juttatja inkább eszembe. Ilyen szempontból persze mindenképpen érdekes, mert a zene így pont a korai és a késői, a fiatal és az érett Pink Floyd közötti határon van. Ez viszont azt is jelenti, hogy furcsa mód az érett csapattól halljuk a korai felállás néhány kritizálható jellemzőjét is: egy-egy téma túl sokáig ismétlődik, kis vagy semmilyen variációval, a jó ötletek a kidolgozatlanság miatt nem ütnek még úgy mint majd fénykorukban – és egy Pink Floyd-lemezen szokatlan dolog jelenik így meg füleink előtt: az unalom… (A Raving and Drooling 12 percig, szinte ugyanazzal az egy, pengetett basszushanggal?... A You Gotta Be Crazy 18 percig?...)

A lemez így érdekes adalék az életműhöz, de nehéz komolyan vehető kiadványnak tekinteni. A fő gond vele nem is a minősége önmagában, hanem az a helyzet amit a megjelenése jelent: Nick Mason mondta egy interjúban, hogy azért adják most ki ezt a díszkiadvány-sorozatot, mert most van még az utolsó esély arra hogy valós vásárlót találjon magának a piacon néhány fizikai kiadvány. Ez pedig a rajta levő zenék súlyát, fontosságát növeli, s jelenti egyúttal azt, hogy soha többé Pink Floyd koncertet hivatalos kiadványon nem hallhatunk, hogy soha hivatalos anyag nem fog megjelenni sem a 75-ös, sem a 77-es turnéról. Ahol – a furcsa irónia a dologban – ugyanezek a dalok erejük teljében, kidolgozva, éretten szólaltak meg…

(a dalok már fent vannak a YouTube-on, ott online meghallgathatóak.)