Steve Vai: Én egész egyszerűen beleszerettem Vinnie-be. Még a Frank-időszakban: az egész szemlélete, amikor hallottam a játékát, a frazírozását - valahogy nagyon a szívemhez szólt. A szimpla egyet-ide-egyet-oda játékosok nagyon könnyedén adnak az embernek egy megbízható ritmikai alapot. Hozzák a ritmust, kisebb-nagyobb variációkkal. De ahogy Vinnie be tudott lépni... egy hihetetlen csavart dobott a dolgokba.

Ez a srác egy ufó.

A poliritmikai érzékével olyan gombokat képes megérinteni, amit soha senki azelőtt. Frank zenekara erre tökéletes terep volt. Elkezdtem leírni a dobolását a Frank Zappa Guitar Book részére. Ezt képzeld el: csak a lábcinre öt vagy hat különböző jelölést kellett használnom! (nevet)

Vinnie Colaiuta

(Az eredeti szöveg Vinnie Colaiuta honlapján)

Elmesélek Vinnie-ről egy hatalmas sztorit. Ő az egyik legelképesztőbb blattoló a hangszerén. Az egyik nap Franknél próbáltunk, ez a 80-as évek elején volt, és Frank behozott egy kottát, az volt a címe, hogy "Mo 'N Herb's Vacation". Egy hihetetlenül bonyolult darab. A teljes dobszólam leírva, mint a "The Black Page"-nél, csak ez még annál is bonyolultabb. Olyan futamok voltak benne, ahol 17 ütés jutott 3 negyedre és minden egyes dob külön volt jelölve. Nagyon sokan voltak ott, azt hiszem még Bozzio is.

Vinnie kottája a jobb oldalon volt egy állványon. A balján volt egy másik állvány egy tányér szusival. A darab tempója nagyon lassú, mint a "The Black Page". Aztán jött az első riff, ezekkel a fojtogató cintányérokkal, a lábcinnel, gong és a kis tomok pergetése meg ezek az őrületek. Néztem Vinnie-t, hogy olvas. Namost volt egy olyan szokása, hogy a szemüvegét mindig a jobb kezének középső ujjával tolta vissza. Én meg figyeltem, ahogy nézi a kottát, épp az oldal utolsó üteménél tartott. Elkezdte játszani az ütemet, közben az egyik kezével lapozott, és ahogy a lap átfordult, folytatta a riffet a jobb kezével, majd kinyúlt a bal kezével, elkapott egy darab szusit és a szájába dobta, aztán folytatta a riffet a bal kezével és lábával, visszatolta a szemüvegét, és befejezte az ütemet.

A legbetegebb dolog volt amit életemben láttam. Frank eldobta a kottáit. Bozzio megfordult és kiment. Én meg csak röhögtem.

Részlet a Drum magazin egy 2003-as interjújából:

DRUM!: Muszáj hogy Frank Zappáról is kérdezzek. Milyenek a te személyes emlékeid? Mit gondolsz az örökségéről? Terry Bozziótól is megkérdeztem ugyanezt, és ő rögtön gyártott egy tíztételes listát azzal, hogy Frank ezek közül bármelyik dologba kezd is, abban mind sikeres lett volna.

VC: Ebben egyetértek Terryvel. Egy ilyen figura volt. De konkrétabban is válaszolva: elképesztően brilliáns volt, egyszerűen hihetetlenül intelligens. És ott volt az a csak rá jellemző humor, ami a munkáiban is megjelent - én valahogy így láttam őt. Gyakorlatilag a szárnyai alá vett, szinte a mentorom volt. A csapat meg... a Juliard keresztezve egy sátortáborral, keresztezve egy... nem is tudom, egy kabarészínházzal - érted?

Az öröksége... azt hiszem hogy egy elég összetett örökség, mivel gyakorlatilag felépített egy saját birodalmat. És valószínűleg ő volt az első aki ezt ilyen léptékben tette, már akiről tudok. Felépítette a saját rajongói bázisát, és azt tehette, amit csak akart, és megmutathatta, hogy vannak emberek, akiknek ez tetszik. Hogy sokan vannak. Nem arról volt szó, hogy "vajon mit fognak majd szeretni, vajon hogy feleljek meg nekik"?. Nem. Erről szó sem volt. Életbevágóan fontos dolgokat oltott a zenébe, de viccessé is tette, amit sokan nagyon szerettek, de mint komoly zeneszerző is megmutatta az értékét. Az örökségének ez a része remélhetőleg beérik a jövőben, és elismertebbé válik majd mint zeneszerző.

DRUM!: Azt gondolod, hogy bizonyos dolgai, bizonyos szatirikus megjegyzései a "komoly" zeneszerzők egy részét kihozta a sodrából?

VC: Igen, de ez inkább róluk állít ki bizonyítványt, nem igaz? Ha bárki meghallgatja a "The Yellow Shark"-ot, abban semmi szatirikus nincs. Ez komoly zene, és mint ilyet is kell értékelni. Annyira termékeny volt és akkora az életműve, hogy egyszer talán eljön az áttörés... és a megbecsülés is kialakul. Remélem.

DRUM!: Van-e valamilyen különleges emléked, amire komolyan büszke vagy?

VC: A "Joe's Garage" felvétele biztosan ilyen. Eredetileg egy hétre mentünk be a stúdióba, egy kislemezt akartunk felvenni, aztán egy hónapig maradtunk. Ott helyben talált ki mindent, na ez volt az, ami egészen ledöbbentett. Hogy így összejött, hogy képes volt ott a stúdióban összebarkácsolni az egészet. Kézjelekkel irányított a keverőszobából, és ez... (sóhajt). Ó, istenem. Ez az egész élmény elképesztő volt.

*

Megjegyzés: ez egy publikálatlan interjú, ami először a DRUM! magazin honlapján jelent meg.