Érdekes, és többször hallgatva egyre inkább közelebb jön, de valójában az ennyire kevéssé strukturált dolgok viszonylag távol állnak tőlem - több kapaszkodóra van szükségem, hogy értsem, mi is történik. Ehhez képest meglepett hogy másodszori hallgatásra jobban értem-érzem, tehát ki tudja még mi lesz belőle, de elsőre még kicsit marslakós nekem. :-)

David Torn Bertolt Brecht valamilyen rokonával házasodott össze, a jobb fülére süket. Egy zseni amúgy, nagyon ajánlom az első szólólemezét (Best Laid Plans), egyébként inkább filmzenékre szakosodott a figura.
Ez a zene pedig egyszerűen kurvajó. Korábban csak azt a projektet ismertem, ahol Torn helyén Allan Holdsworth van, nem kevésbé zseniális tag. Valamint 1998-ban létezett egy Bruford Levin Upper Extremities nevű banda (a ProjeKct 2-val koncerteztek együtt Japánban), ahol Bruford, Levin és Torn mellett egy Chris Botti nevű trombitás játszott. Ez a 3 projekt nagyon sokban hasonlít egymásra (nyilván a tagok miatt is), egyszerűen összejönnek és kommunikálnak a zene nyelvén. Folyamatos jelenlét, reakció, én meg csak hagyom, hogy átszivárogjon rajtam az egész. Megérteni nem kell, talán nem is lehet. Az Upper Extremities talán a legkönnyebben hallgatható sokkal inkább vannak megfogható témák, én ebbe az irányba tapogatóznék Bálint.

@Rátosi Milán: hoppá, micsoda rokonság! :-)

Amúgy az ember befogadóképessége nyilván függ a zenei "szocializáltságától", alaphabitusától is - én ott érzem a korlátaimat hogy az alapélményeim egész régről a "megírt" zene felől jöttek, és nem is nagyon tudok fő vagy meghatározó élményeket felsorakoztatni a dzsessz vagy a nagyon improvizatív zene (és az ilyen személyiségek) világából. Nekem hiányzik ha nincs valamiféle érzékelhető struktúra, amihez képest alakul, viszonyul minden más.

Egyszer egy az enyémhez hasonló rokon-érzetet véltem kiolvasni egy Lajkó Félix interjúból, aki együtt játszott Balanescuval, és nem sikerült próbákat megbeszélniük csak a koncert előtt találkoztak, amikor Balanescu annyit mondott hogy "na, akkor nyomjuk, mondjuk A-dúr" - vagy valami ilyesmi. A koncert ugyan jó kritikákat kapott, de Lajkó nagyon kellemetlenül érezte magát, annak ellenére hogy ő is egy improvizatív figura, szeretett volna zenében is, szavakban is összeszokni, "összebeszélni", irányokat-szándékokat kijelölni, ilyesmi. Azóta nem is játszottak együtt - tudtommal.

Na de miközben ezt írom, megint a fönti zene szól - meglátjuk mit szólunk hosszútávon egymáshoz.

@mB: Egyetértek. Nagyon régóta hallgatok jazz-t, "megszoktam" ezt a strukturálatlanságot, nekem teljesen tiszta és befogadható ez a zene, de ez teljesen szubjektív. Ugyanakkor ezzel a zenével élőben találkozni (lehet) igazán harapós élmény. Ott nincs hova menni a hangok elől.

@Rátosi Milán: @mB:
Sok érdekes gondolat, úgyhogy inkább egyben válaszolok. Egyrészt tényleg nehéz kapaszkodót találni egy ennyire kaotikus zenében. Nekem mondjuk ez hangulat- és odafigyelésfüggő is. Ezt pl biztosan nem hallgatnám biciklizés közben, de ha kicsit ráérek, és tudom nézni a videót is, akkor mindig magával ragad. Nyilván az is egy plusz adalék, ha lehet látni a zenészeket. (Élőben meg aztán...)

"Egyszerűen összejönnek és kommunikálnak a zene nyelvén": ez nagyon tetszik. Az időhiány mellett ez az oka, hogy jó ideje a szekrényben pihen a gitárom: látom ezeket a zseniket, akik nem erőlködnek egy darab megtanulásával, hanem odamennek, feldobnak egy témát, és mindenki tudja a dolgát. Persze, az improvizációban is rengeteg szabály és minta van, de ez akkor is egy más dimenzió, mint amit én valaha meg tudnék közelíteni. Amikor az ember nem gondolkodik, hogy éppen ide milyen hang kell, hanem egyszerűen összeáll az egész darab, gyanítom, szinte észrevétlenül. És a Bálint által emlegetett összeszokás is biztos lényeges -- bár nagyon érdekelne, hogy ez hogyan befolyásolja az együtt zenélést. Kár, hogy valószínűleg ezt nem nagyon tudná senki megfogalmazni.

A hasonló projektek közül valamelyikről hallottam már, de kedvem lett kicsit tudatosabban is meghallgatni mindet. Ha van elég online zene, akkor csinálok lejátszási listát is.

Én is szögre akasztottam 15 éve a gitárt, basszusgitárt, mert úgy gondoltam, hogy sosem leszek olyan jó, mint John Wetton volt a Crimsonban, azaz impro + dallam fenomenálisan együtt. (Egyébként Scott Thunes miatt is elkeseredtem párszor...)
A "Felső végtagok"-at nagyon szerettem a megjelenésük idején, mostanság feledékenységből nem hallgattam. Kösz az utalást!
Bozzio-ba érdekes módon az utóbbi 10 év alatt többször beletört a bicskám. Kissé el van szálva magától. Jobb lenne néha "a kevesebb több" elv szerint dolgoznia. Pl. Csomó Floyd számot tudok felidézni magamban kurva egyszerű dobolással, mégis szignifikánsan bennem van a ritmus, nem csak pl. a gitárszóló.
Persze erre az oldalra jellemző módon inkább a Zappa in New York kapcsán egekig dícsérhető Bozzió méltatás való!

Azért, hogy ezek a zenészek ilyen szinten tudjanak improvizálni, bizony meg kellett tanulniuk azokat a hosszú nehéz darabokat, meg kellett, hogy ennyi stílusban kipróbálják magukat, roppant sokat látott zenészekről van szó. Robert Fripp mondta, hogy már a hetvenes években, mikor Brian Enoval léptek fel közösen, úgy ment fel a színpadra, hogy nem igazán tudta mi fog történni (eleve nem értette a revox magnós rendszert, amiből aztán egy szép kis evolúció mentén soundscape lett, ami egyszerűen világcsúcs, utánozhatatlan), ugyanez volt a helyzet a ProjeKcteknél is. Tényleg létezik itt valami megfoghatatlan kohéziós erő - ne tessék itt semmilyen humbugra gondolni.
Bozzio stílusa meg nagyon sokat változott a Zappás évek óta, anno elképesztően keményen ütött, most valahogy gazdagabb, muzikálisabb, de a helyzet az, hogy már Zappánál is gazdag volt a játéka és roppant muzikális volt. :) Valahogy mégis változott.

@Rátosi Milán: "ne tessék itt semmilyen humbugra gondolni" -- nem humbugra gondoltam, csak számomra (mint zenei analfabéta) megfoghatatlan az, amikor a zene lesz a nyelv. Nyilván az ember egy csodálatos valami, és gyakorlatilag akármihez tud adaptálódni -- talán egy kicsit profán példa, de szerintem az autóvezetés is ilyen: együtt élsz a géppel (és persze ehhez is rengeteg gyakorlás, és az alapvető mintázatok milliószoros ismétlése kell). Amikor pedig a hangokkal él valaki együtt, na abból születnek az ilyen mesterművek :)