Soha nem voltam FRANK ZAPPA rajongó. Kemény dzseszzista voltam. MILES, TRAINE, PARKER és a WEATHER REPORT voltak az én hőseim.
Miután Bécsben megnyertem az Európai Dzsessz fesztivált, számos európai dzsessz- és fúziós bandával játszottam, elismert zenész, később hangszerelő és zenei vezető lettem, sok európai sztárral, zenésszel dolgoztam. És mindennek a gyökerei mélyen a dzsesszben voltak.
1976 májusában, nem sokkal Los Angelesbe érkezésem után egyik reggel hét órakor csörgött a telefonom. Egy mély hang szólt a kagylóba: „Halló, itt Frank Zappa. Billentyűst keresek. Nem akarsz eljönni egy meghallgatásra?” Miután nemrég értem haza egy Los Angelesi klub hajnali négyig tartó fellépéséről, nem voltam épp csúcsformában - két óra alvás után egy ilyen telefonhívás enyhén szólva is meglepő volt. Ki az az eszelős zenész, aki egy másik zenészt reggel hétkor csörget fel? „Igen, persze”, válaszoltam azért, majd folytattam: „Mikor?” A válasz rövid volt és – FZ stílusában – lényegretörő: „Most”.
Emlékszem, vettem egy hideg zuhanyt és mentem is fel Frank házához a hollywoodi hegyekbe. Először zongorán játszottam neki. Aztán elővett egy csomó saját szerzeményt: ilyen nehéz darabokat leírva még életemben nem láttam. Botladoztam néhány órát az – általam legalábbis szinte – eljátszhatatlan darabok között, és biztos voltam benne, hogy nem kapom meg a melót. A meghallgatás végén Patrick O’Hearn, Frank fantasztikus basszusgitárosa lépett be, ő pedig így szólt hozzá: „Játssz egy kicsit ezzel a sráccal” – és rám mutatott. Pat elképesztő dzsessz-zenész volt, eljátszottunk pár sztenderdet, nagyon jól éreztük magunkat együtt. Frank ekkor megkérdezte tőle: „Akarsz vele játszani?”, Pat meg azt felelte: „Igen, akarok!”. „Oké, fel vagy véve.” – jött erre Frank válasza, én meg bent voltam a csapatban.
Frank egy új együttest akart összerakni, csak a dobos Terry Bozzio és a basszusgitáros Patrick O’Hearn maradt a régiből. Gitárosokat, énekeseket, ütősöket és billentyűsöket hallgatott meg – az új elképzeléseiben az új anyaghoz két billentyűs tartozott. A meghallgatások végén megvoltak az alkalmas áldozatok, csupa fiatal, tehetséges és ambíciózus zenész, akik tisztában voltak Frank Zappa és a Mothers legendájával.
Ekkor jött a „munkatábor” – három hónapos próba-időszak, ahol életem legszokatlanabb próbafolyamatán hajszolt minket végig. Határozottan emlékszem mikor egyszer rákérdeztem: „Frank, szerinted lesz ebből a társaságból valaha is EGYÜTTES? A válasza: „Igen, Peter, mégpedig valószínűleg életem egyik egyik legjobb együttese”. Hittem is meg nem is ezt a kijelentését, mikor azt válaszoltam: „Sok szerencsét hozzá!”.
Franknek igaza lett. A zenekar egy nagyon feszes, igazán eklektikus együttes lett, amivel folyamatosan koncerteztünk és készítettük a felvételeket. Nem volt két koncert a teljes fennállásunk alatt, ami ugyanolyan lett volna. Valóban a zenekari életem egyik legkiemelkedőbb időszaka volt. Ez az album ennek a felállásnak a tanúja. Ezek a felvételek 1978 tavaszán, London egyik külső kerületében, a legendás „Hammersmith Odeonban” készültek.
Frank – és mivel magam is vezettem zenekart a vele való együttdolgozás előtt és után is, így aztán van rálátásom a dologra – egyértelműen a legokosabb, legrátermettebb zenekarvezető volt akivel megadatott hogy együtt dolgozhattam. Talán a legintelligensebb ember is, akivel találkoztam. Egyszer meg is említettem neki: „Frank, indulnod kéne az elnökválasztáson. Olyan fickó vagy, akit szívesen látnék minket, a világ polgárait képviselő emberként. És van is képességed arra, hogy MINDENKIT ugyanazon mérce alapján ítélj meg”.
A válasza ismét csak nagyon éles volt: „Így igaz. Az én szememben mindenki seggfej – amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője”. … ez volt az ő mantrája.
Mikorra 1980 elején otthagytam a csapatot, már óriási Frank Zappa rajongó lettem, ahogy az vagyok mind a mai napig.
Pound for a Brown, HO:
A karrierem a stúdiók világába vezetett tőle, ahol az FZ-évek után az egyik első „callstudio” zenész lettem – ezután hangszerelővé és producerré képeztem magam. Később nagyon sokszor összefutottunk Frankkel, például egy-egy tévéfelvételen ahol ő vendégként szerepelt nekem meg valamelyik zenekarom játszott éppen. Ezek mindig nagyon meleg hangulatú, szeretetteljes találkozások voltak. Láthatóan büszke volt arra, amit elértem. A híres mondása – „Én vagyok a legjobb Zeneakadémia a világon. A zenészeim nemcsak zenélni tanulnak meg a legmagasabb szinten, de azt is hogy meg tudják enni az út menti Holiday Innek borzasztó kajáit is" – ismét igaznak bizonyult.
FRANK ZAPPA kétségkívül nagyon nagy – ha nem a legnagyobb – hatással volt az életemre. Úgy zenei mint emberi téren. Azóta is mérhetetlenül tisztelem benne az embert. Micsoda szarakodás mentes emberi lény! És egy dekányi „Hollywood” sincs benne!
Ha csak egyszer engedné a jó szerencsém hogy egy kicsit is megközelítsem az ő emberi nagyságát és minőségét, akkor már nyugodtan tenném le a lantot.
Nagy megtiszteltetés, hogy én írhatom ennek az albumnak a kísérőszövegét, amin az akkori zenekarral magam is hallható vagyok.
Gail Zappának pedig, aki mindezt összeállította és végigkísérte a születését: „BRAVO GAIL! Kérlek, továbbra is tartsd életben a legendát. Ez az ember – a férjed – hamarosan az utóbbi száz év legfontosabb zenészeként, zeneszerzőjeként lesz elismert!”
Peter Wolf
2010 szeptember
Malibu, Kalifornia
fordítás: Marosi Bálint - a munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.
