Kötelező olvasmány

- A hátsó sorból - Ruth on Roxy
- Zappa: Egy interjú - jó, 1973
- ROCK - és más négybetűsek 1968
- Road Tapes #2 - by Milán  << 
- Terry Bozzio & Borlai - videó
- Műszál Bob / Szomorú Jane
- Zappa idézetek - megmond.

Zappa Stream Radio

Creative Commons Licenc

Hozzászólások

Címkék

100%zappa (12) 1950-es (3) 1963 (2) 1964 (1) 1966 (3) 1967 (7) 1968 (3) 1970 (6) 1971 (3) 1972 (1) 1973 (1) 1974 (1) 1975 (3) 1977 (1) 1978 (4) 1980 (1) 1981 (2) 1982 (2) 1983 (3) 1984 (3) 1985 (1) 1986 (3) 1987 (1) 1988 (1) 1989 (2) 1990 (4) 1991 (5) 1992 (2) 1993 (1) 1994 (5) 1995 (1) 1996 (1) 1997 (2) 1998 (1) 2000 (1) 2004 (2) 2005 (3) 2006 (10) 2007 (8) 2008 (2) 2009 (4) 200 motels (25) 2010 (20) 2011 (45) 2012 (19) 2012 újrakiadás (4) 2013 (31) 2014 (19) 2015 (13) 2016 (16) 2017 (5) 4xmix (3) 60as évek (22) 70es évek (37) 80as évek (24) 90es évek (4) aaafnraa (1) after crying (7) ahmet (12) ajánló (7) állat (10) Anaïs Mitchell (4) anekdota (43) animáció (14) audiofil (3) autogram (4) a zenéről (85) bakelit (16) baltimore (2) bármimás (1) betegség (7) bulvár (40) cd (21) cenzúra (13) dalfordítás (313) dezinfó (16) dili (72) díszkiadványok (9) diva zappa (6) dob (21) dramatika (31) dvd (6) dweezil (33) dzsessz (17) ed palermo (13) életrajz (20) english articles (15) étel ital (18) évforduló (33) e don quijote (6) film (28) főhajtás (29) fotó (11) francia (3) fülszöveg (40) FZ-kampány 2016 (2) fzDVD (6) fzfilm (13) fzfotók (46) fzinhungary (3) fzkarikatúra (24) FZkönyv (11) fzrajzok (7) fz 70 (34) fz dokumentumműsor (34) fz feldolgozás (198) gail zappa (25) gitár (5) gitárlemezek (4) gitárszólók (46) grammy díj (7) grande mothers (22) gyász (20) gyűjtőoldal (13) halloween (20) hamburger (3) hangmérnök (9) hangszer (3) hatások (26) hiperkarma (7) honlapfejlesztés (19) honlapok (20) hungarikumok (94) igazi fzkönyv (7) improvizáció (20) interjú (17) irodalom (5) joes sorozat (5) kábszer (12) kalóz (81) képregény (1) képzőművészet (19) kiadatlan (22) klasszikus zene (81) koncertvideók (20) konfliktus (15) könyv (39) kották (22) lemezipar (7) letöltések (70) magyarember (18) magyarzenész (73) magyar sajtó (46) mások zappáról (71) midi (4) moon zappa (10) nemzappa (80) nemzappadal (44) oktatás (4) online zene (199) orosz (2) párhuzam (36) pink floyd (73) politika (52) pop (5) popkult (95) posztumusz kiadványok (41) próba (7) promóanyagok (33) rádió (5) raktár (2) rejtvény (2) rendezvény (2) road tapes (3) rockzene (48) Roxy (8) sajátcikk (20) sajátinterjú (4) sajtó (32) sdb (43) sorlemezek (99) synclavier (16) syrius (3) szövegelés (46) tab (5) tánc (4) teljes koncertek (13) tervek (1) tévé (36) the band from utopia (7) turné60as évek (20) turné70 (3) turné70 71 (30) turné72 (14) turné73 (41) turné74 (19) turné75 (3) turné75 76 (16) turné76 77 (8) turné77 78 (11) turné78 79 (13) turné80 (19) turné81 82 (18) turné84 (15) turné88 (32) új kiadvány (29) utazás (3) válogatáslemez (3) vasfüggöny (18) véleményezés (68) ycdtosa (9) yellow shark (14) youtube (18) zappanale (15) zappa budapesten (12) zappa család (32) zappa day (2) zappa emlékzenekar (17) zappa family trust (19) zappa interjúk (90) zappa plays zappa (64) zappa szövegek (45) zene (1) zenészinterjúk (75) zenésztársak (110) zz későbi cuccok (8) Címkefelhő

A világ legjobb marimbása (Ruth Underwood mesél)

2016.10.02. 13:56 mB

ruth_525.jpg

Ruth Underwood - ütőhangszerek (vibrafon, marimba, dobok) - Zappánál játszott vendégként 68-ban és 70-ben, a zenekari tag: 72-74, vendég 76 karácsonyán - a közreműködései itt!



Én különös eset vagyok, mert már sokkal azelőtt rajongó voltam, hogy egy hangot is játszottam volna Franknek. Az egyik Juilliard-haverommal indult… Tulajdonképpen igazi dobos voltam életem három évében. Igazi dobos! Valódi dobfelszereléssel. Nem voltam világklasszis, mint ti mindannyian ("tudod hogy így is mennyire szeretünk, nem kell hízelegned" - TB), de elég jó voltam. Ott voltam a konzervatóriumban, de egy nagyon jó barátom saját szerzeményeit is játszottam, aki szintén kilógott kicsit a Juilliard-életből. Ott voltunk, jó volt hogy ott voltunk, de nem voltunk igazán boldogok hogy csak azt a kis szeletet csinálhatjuk amit csináltunk. Ő viszont csodálatos zenét írt, én voltam a dobos, három srác volt még ott, akikkel amúgy azóta is kapcsolatban vagyunk, különleges a viszonyunk – szóval egyik nap Steven azt mondta:

- Hallanod kell ezeket az őrülteket a Garrick színházban, nem fogod elhinni!

Én meg mondtam hogy házi feladatot kell írnom, hogy dolgom van, miért kéne lemennem, de átjött, elrángatott és megnézette velem ezeket a fickókat. Azzal jött hogy Stravinsky-t játszanak, hogy Holst-ot játszanak – a Bolygókat, amiből az Absolutely Free-n hallható is egy kis részlet (dúdolja)… Jól csinálta egyébként, mert tudta hogy ezzel meg tud fogni: „Na jó, ha klasszikusokat játszanak, akkor megyek.” Aztán beléptem ebbe a kicsi színházba és … két timpani volt fent a színpadon és egy vibrafon: emlékszem, azt gondoltam hogy „jól van,  ez ismerős világ, rendben”, de nem volt sok kedvem ott lenni.



zappa_mothers_garrick.jpg

Aztán szép nyugodtan, teljesen ötletszerűen elkezdtek ezek a nagyon hosszúhajú srácok beszivárogni, kinek mikor kedve volt, az is akiről aztán kiderült hogy ő Frank Zappa – igazából azt hittem hogy Zappo a neve, úgy értettem hogy ezt kiáltozzák az emberek, hogy „Zappo! Zappo!” Én tehát Zappónak hallottam: bejött a színpadra, felvette a gitárját, elkezdett játszani és ez megváltoztatta az életemet. Minden összeállt – ezt ott és akkor tudtam, tehát nem az történt hogy évekkel később visszanézve éreztem hogy ez jelent valamit; ez ott és akkor tökéletes volt nekem, mindent magába foglalt, ami akkor fontos volt nekem a zenében. Szerettem azt is hogy nagyon sok humor volt benne, mert a Juilliardon aki csak elmosolyodott, az rögtön gyanús lett: „Mi olyan vicces ebben? Valami vicces van a Brandenburgi versenyben?” De persze a zene volt, ami igazán megfogott, de az egész csomag: tökéletesen rám passzolt. Így azon kaptam magam hogy folyamatosan oda járok, amikor csak tudtam.

Zappa és a Mothers voltak a házigazdák hat hónapig, ez alatt le tudtam járni, rengeteg koncertet hallottam, eljutottam addig hogy felismertem a darabokat és kialakultak a kedvenceim. Ezek közül az, amelyikre a legélénkebben emlékeztem, az az Oh no – ismeritek, ugye? (Dúdolja). Még évekkel később is azon tűnődtem, mi lehet ebben a dalban, mi az ami ennyire megfog? Erről vannak elméleteim, de ez nem ennek a beszélgetésnek a témája.

Egyik este ott voltam az akkori barátommal, a bátyámmal meg az egész Long Islandi sleppel, tudjátok: a külvárosból, és most már én mondtam Stevennek hogy el kell jönnöd és látni ezeket a srácokat… Ez volt az az este, amikor Motorhead folyamatosan autószerelésről mesélt, Jim Black végig egy nagyon egyszerű ritmust ütött, Frank meg a színpad egyik oldalán ülve csak flegmán bámulta a közönséget, és egy hangot sem lehetett hallani mindabból ami nekem olyan fontos volt, és ez nagyon frusztrált. Mikor legközelebb mentem, vittem magammal egy cetlit: „Kedves Mr. Zappo, lenne szíves eljátszani…”, tehát leírtam amit hallani szerettem volna, és odatettem a színpadon levő kottaállványra. És eljátszotta!

Attól kezdve kezdett el észrevenni engem, mert némelyik estéken nagyon kevesen voltak a közönségben, így egy idő után tényleg kiszúrta ugyanazokat az ismerős arcokat. Aztán itt jön a képbe Tony Williams és Miles Davis: a bátyám, aki egy fantasztikus zenebarát és egy igazán kiváló basszusgitáros és zongorista, abszolút hallása van meg minden ilyesmi, mindig is imádta a zenét, azt mondta hogy el kell jönnöd, látni kell Tony Williamst egyszer az életben. A Bitter Endben játszanak. Ez a Bleecker utcában van, pont egy sarokra a Garrick színháztól.

Forró, fülledt nyári este volt, nagyon párás, a környék tele volt fűárus üzletekkel, szinte harapni lehetett a levegőt, hatalmas tömeg, és közben zene mindenütt. Ahogy álltunk ott a sorban, vártunk hogy bejussunk a Bitter Endbe, és be kell valljam, én közben arra gondoltam hogy mennyivel szívesebben látnám Zappa műsorát: inkább voltam arra hangolva, mikor ki jön éppen arra? Maga Frank. Se testőr, se semmi: az az idő volt amikor bárki mehetett bárhova, teljes biztonságban – a bátyám megszólította:

– Mr. Zappo! meg kell ismernie a húgomat, ő a világ legjobb marimbása.

Ó, istenem, én majd elsüllyedtem. Kiöltözve, kismikelve: végtelenül nem-Zappa voltam – mivel jazz-klubba mentem, szerettem volna jól kinézni. Ő megállt, rám nézett és azt mondta: "Hozd le a marimbádat a színházba holnap egy meghallgatásra" – de nem vittem. Nem. Jártam továbbra is a koncertekre… de hát hogy vihettem volna oda a marimbámat, mit mondtam volna a szüleimnek, rendes, zsidó Long Islandi szülőknek? Hogy jelenésem van abban a klubban ahol ezek az idétlen kinézetű srácok fognak meghallgatni? Vezetni se tudtam, New Yorki voltam – a New Yorkiak nem tudnak vezetni –, így nem mentem el.

Van itt még egy csomó dolog amiről most nem kell beszélnünk, nem is bonyolítom tovább mert így is túl hosszú leszek, de egyszer csak, pár hónappal később megcsörrent a telefonom. Nem is tudom, talán a bátyám leírhatta a számomat és odacsúsztathatta Franknek vagy ilyesmi, mindenesetre megszólalt a telefon, ez azt hiszem ez 1967 decemberében volt, és ezt hallom:

– Heló, hogy vagy?
– Ki az?
– Frank Zappa. – az eltéveszthetetlen hangján. Ezt ismerjük jól, nem igaz, Chester? Szinte halljuk ezt a hangot.  – Lesz két fellépésünk a városházán, december 22-én és 23-án. Szeretném ha játszanál.
– A Mothers-szel?!?!?
– Nem nem, nem a Mothers-szel, de szeretnénk ha része lennél az előzenekarnak: lesz benne egy gumiember, egy balettáncos, egy zsonglőr és te.

Kérdeztem hogy hozhatom-e pár haveromat. Szerintem annyira emlékezhetett belőlem, amit a bátyám mesélt rólam: hogy Juilliard… nyilván arra gondolt, hogy valamit biztos fogok tudni csinálni. Zenét tanultam, nyilván nem az lesz, hogy felbukkanok és kész hülyét csinálok magamból – persze még ha így is lett volna, ő azt is fel tudta volna használni valahogy: mindent felhasznált és hasznosította. Kérdeztem hogy mit szeretne, hogy csináljuk, milyen zenét fogunk játszani."Ismered a Freak Out! albumot?" – kérdezte. Hogy ismerem-e a Freak Out! albumot? – épp csak minden egyes hangját. Azt mondja: "Csinálhatnál belőle egy koktél-verziót."

Ez nagyon testhezálló feladat volt nekem, mert ott volt Steve barátom, aki annak idején rávett hogy nézzem meg a Motherst, virtuóz zongorista volt (és ma is az), zeneszerző, hangszerelő, karmester, ó istenem: ezer hangot tud lejátszani négyzet-deciméterenként, elképesztő volt, és mindent hallás után. Vittem a bátyámat is (Terry, neked ez tetszeni fog, különösen ha az elképesztő videódra gondolok), mert Charlie egy lábcinnel és egy pergődobbal és két seprűvel bukkant fel: ennyi volt a felszerelése, csak hogy egy kis valamit adjon háttérnek. Volt egy nagybőgősünk, aki szintén jó barát volt, és végigjátszottuk az összes számot… Még csak nem is próbáltunk együtt, de… tudjátok, ez a családom volt: a legjobb barátom, a bátyám, az ő legjobb barátja. Felmentünk, én egy kis csinos koktélruhában, ők meg kis öltönyökben, pontosan ahogy egy esküvőn vagy barmicvón gondolná az ember, és játszottunk… el tudjátok ezt képzelni??? Ezt a zenét játszani azzal a shuffle kísérettel?

És tudjátok mit? Remekek voltunk! Remekek voltunk!

fz_68_apostolic_1.jpg

Aztán sokáig csönd, azt gondoltam hogy nyilván gáz voltam. Néhány hónap múlva hívott újra:

– Gyere le az Apostolic stúdióba, egy Uncle Meat című albumot veszünk fel, szeretnénk ha benne lennél, gyere le.
– MOST???? A házi feladatomat csinálom, éjfél van, saját életem van!...

Persze naná hogy lementem. És.. hűű! Soha életemben ilyen hangszerparkot még nem láttam. Millió marimba, vibrafon, xilofon, harangok, minden körös-körül; az volt az első találkozásom a rájátszással ("overdubbing"), ez nagyon új dolog volt akkor, azt hiszem 1968, és akkor találkoztam ténylegesen először Iannel (Ian Underwood, a későbbi férje), zenei értelemben. De nem találkoztunk személyesen. Együtt játszottam azzal amit ő játszott: nagyon különös, ha meggondoljátok.

Végül is ez történt velem és Vinnie-vel is: soha nem találkoztam vele, de játszottunk együtt. Az egyik tanítványom kérdezte:
– Találkoztál Vinnie-vel?
– Nem, csak játszottam vele Malcolm McNab albumán.

De soha nem találkoztunk. Így volt Ian Underwood-dal is. Együtt játszom valakivel, és fogalmam sincs hogy kicsoda. Bár ott volt a városházán, de minden olyan homályos volt, nem is nagyon láttam mi van körülöttem, csak jól akartam csinálni a dolgomat, jó rajongó lenni, elvarázsolódni. Soha nem fogom elfelejteni ezeket az élményeket, mintha tegnap lett volna, ahogy mondani szokták – olyan élesen az agyamba ivódott, annyira különleges volt. Lehet mondani hogy az én meghallgatásom is egy élő fellépés volt, pont mint a tiéd, Ralph.

fz_ruth_1973.jpg

1 komment

Címkék: zenésztársak

A bejegyzés trackback címe:

https://frankzappa.blog.hu/api/trackback/id/tr1611759995

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

titokzatosCsata 2016.10.09. 12:25:27

Muffin Men (UK) Frankincense (1998) Chunga's Revenge Revenge
www.youtube.com/watch?v=mTzuLfPsuMg
süti beállítások módosítása