A múlt hónapban Frank a líd skála használatáról beszélt és elmondta, hogy a zenei kockázatvállalás hogy pezsdítheti fel a játékot. Ebben a hónapban a szóló és kíséret viszonya kapcsán válaszol további kérdésekre és a zenekar hangszeresei közti ritmikai kapcsolatoknak ás a mélyére. [Szerk.: Frank cikksorozatának a címét az "Absolutely Frank"-ről "Non-Foods”-ra változtattuk. Szerinte az előbbi kicsit túl komoly volt.]

NON-FOODS; Stepping Outside The Beat - Guitar Player, 1983 January

A "Heavy Duty Judy" olyan, mintha több hangnemben lenne egyszerre.

Mindig ezt csinálom. Ez például csak egy E7 kíséret, és szeretek A-ban játszani. Mintha a tizenegyedik fok hangnemében játszanék.

Ez elég hajmeresztő annak aki dúr és moll akkordokhoz szokott meg a hetedik fokhoz.

Mit hagynak ki! Sehol semmi élvezet míg el nem érjük a tizenegyedik fokot.

A darabot tovább bonyolítja a sok különböző ritmus.

Nos, ebben a számban a banda – basszus,billentyű és ritmusgitár – ugyanazt a shuffle-ritmust játssza, a gitár meg a dob pedig magasról szarik az egészre, de folyamatosan észben tartva hogy mikor tér vissza a leütés. Ez nem azt jelenti hogy játszani kell a leütésen, csak mert mindenki más ezt csinálja – játszhatunk hemiolát (három hangot játszani két negyed helyén) az ütem felett.

Három vagy négy ütem megy le a legelején mielőtt meghallanánk a leütést.

Így van. És ha 4/4-es zenéhez vagy szokva, ez zavaró lehet. De a zenének nem kell minden ütemben mindig a leütésre érkeznie. Teljesen felesleges – nincs aranyszabály sehol a világegyetemben ami szerint ennek kéne történnie. Lehet rá dobogni a lábaddal, hallod a harmóniai ritmust – a harmonikus vonalat ami vissza-visszatér –, de a ritmikai vonalnak nem kell passzolnia ehhez. Létezik egy olyan dolog hogy hemiola, ahol keresztüljátszol az ütemen. Mi meg halálra hemiolázzuk magunkat azon a három albumon. De egy következő dolog amit meg kell értened, hogy a stílust, amit azokon az albumokon játszottam nagyon erősen befolyásolta a tény, hogy a felvételeken Vinnie Colaiuta a dobos. Minden ilyesmit meg tud csinálni, rábízhattam magam és tudtam hogy tudja hogy hol is jár, tudja hova tart és onnan vissza is fog jönni. Nem csak kalimpál összevissza. És ha nem olyan dobossal játszol aki megérti az effajta ritmusokat és a maximumig feszíti, akkor nem ugyanazt a hatást kapod. Nem csak a leütés figyelmen kívül hagyásáról van szó; szándékoltan és tudatosan más a cél mint a puszta leütés. Azóta meg én is teljesen máshogy játszom hogy egy másik dobos van a zenekarban.

Máshogy mész ki ha tudod hogy a dobosod képes lesz összefogni a zenét amíg vissza nem érsz.

Próbálom hagyni a zenészt hogy abban a világban játsszon ami a legkényelmesebb neki, és közben folyton hajtom őket hogy új dolgokat tanuljanak meg. De egy improvizációs helyzetben a kutyából nem lesz szalonna, tehát ha egy srác nem tud ezen a birodalmon belül gondolkodni, akkor nem kényszeríthetjük erre. Ha húzós-groove-os a játékstílusa, akkor hülyeség lenne kicsavarni a kezét és mást játszatni vele mint amiben kényelmesen mozog. Különben nagyon művi lesz az egész. Tehát alkalmazkodnom kell a velem játszó ritmusszekcióhoz. Ugyanez igaz a basszusgitárosokra. >>> a folytatás

fordítás: Marosi Bálint - a munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.