(A Roxy By Proxy album fülszövege, 4. rész, írta Ruth Underwood - a 3. rész itt; a bevezetés itt!)

RDNZL

Mi mást mondhatnék: „vigyázat, egy lépést hátrébb!” Az RDNZL-nek még ez a nagyjából épeszű változata is egy erőmű energiáját sugározza, engem mindig teljesen kiüt! A reakcióm egy hatalmas energiarobbanáshoz hasonlatos, mintha mindannyian szerteszét ezer irányba repülő szikrák lettünk volna, a teljes agyrobbanás határán – persze jó értelemben.

5:45-től

A darab felépítése egyszerű és zseniális (persze lehet hogy nem is érdekli azt akit hallgatás közben elsöpör a darab ereje). Dióhéjban, az RDNZL-nek két melodikus témája van - az első rögtön a nyitó nyolc ütem után jön és gyors; a második pedig Frank gitárszólója után indul adott jelre és lassú. Ezen a ponton van egy – stílusban, hangban, hangulatban, ütemben – kontrasztos megírt középrész, amit egy kontrollált pusztítás követ, mielőtt a dolgok újra továbbszáguldanak. Itt visszatér az előző két melódiai rész, de fordítva: George szólója után most a második jön először, adott jelre indul és gyors (dob fillekkel); aztán jön az első és lassan, konokul és állhatatosan. Így jutunk el a végéhez, a tervezett rombolás egy pillanatnyi megismétlésétől eltekintve egyből, a záró hangig. Említést kell ezen túl tenni a mindenütt jelenlevő, az egyes zenei részeket keretező szinkopált ritmusról. A feladata keret és a lendület biztosítása, de ez teszi lehetővé a szükséges mániákus száguldást is.

Amikor megvolt az a luxusunk hogy az RDNZL-t civilizált módon tudtuk elkezdeni, Frank „egy-egy-egy-egy!” kiáltással számolt be, ilyenkor volt időnk felkészülni. Minden „egy” egy ütemet jelentett, így beállította a tempót (az RDNZL-nek ezt a fajta beszámolását hallani a YCDTOSA Vol. 2-n, illetve ezen a Roxy CD-n a King Kongban). Mikor - ahogy itt is - az RDNZL rögtön az Unle Meat után jött, épp csak a beintett kezdést láttam, és már nyomta is mindenki! Frank egy kellően csillogó nyitást akart, és hagyta hogy a nyitó G-ben én találjak ki valamit a vibrafonon. Ez az elképesztő száguldás, az arpeggiált Zappa „G2” akkord a darabnak kijáró pompa, egyfajta fanfár biztosítására irányuló kísérlet volt. A legragyogóbb megcsillanáshoz természetesen a legkeményebb verőket találtam ki – arra akkor nem gondoltam hogy ennél a nyaktörö sebességnél ez milyen gyilkos dolog lesz, a színpadi fények vakító tükröződéséről vibrafon ezüstös fémlapjain már nem is beszélve. Pengeélen táncoltam, és hát bizony néha sikerült, néha nem, de a siker lehetősége bőven megérte a kockázatot.

Az augmentáció és diminúció használata Frank egyik kedvenc technikája volt (egy téma hangértékeinek változtatása egy ütemen vagy lüktetésen belül) és itt látványos is a hatása. Hasonlóan emlékezetes példák hallhatóak erre az Inca Roads-ban (azok a hetesek), a YCDTOSA Vol. 2 lemezen az Uncle Meatben (a vége felé) és a Big Swiftyben (a záró szakaszban) a YCDTOSA vol. 1-en.

Az RDNZL megmutatja a csapat tagjainak virtuozitását, kivételesek a szólók. Bruce nyitja a sort kellően frenetikusan és időnként őrülten, hogy a visszaőrülések között a hangterjedelme határait feszegetve némi dicsőséges szárnyalások után pont a tökéletes hangokra szállhasson le, mielőtt végül lecsillapodna, ahogy Frank szólója elkezdődik.

Sosem fáradok bele FZ gitárszólóiba. A legkevesebb ami elmondható, hogy nagyon logikus, szépen formált és érdekesen kigondolt mini-kompozíciók amik nagyon értelmes képpé állnak össze bennem, a legszárnyalóbb részeknél viszont egyszerűen kitépik a szívemet! Ez a mostani sem okoz csalódást, a mélyebb spektrum használatával és egyenes vonalú, magasabb szintekre induló mintákkal, és a hőfok és intenzitás fokozódásával szikra- és hangesőt szór szerteszét, tovább fokozva az izgalmakat… hogy végül a  megírt zenekari részekhez szálljon le ismét.

Napoleon szólója a korábban említett kontrollált pusztításból indul. Bár nagyon rövid, inkább egy átvezetés George szólójába, de el tudom képzelni hogy Guy Lombardo, Motorhead, Bunk és Ian egyetértően és inspirálóan figyelik őt. Jobb nem is lehetne – a felkavaróan széles vibrátó, a bizergő kis őrült hangok a feszültségfokot még akkor is magasan tartják, mikor magasságot leejtve George szólójának adja át a helyét.

George tehát felveszi a fonalat és a párnaszerűen puha Fender Rhodes-szal veszi körül Napoleon lehulló hangjait és aztán, a tenor szaxofon otthagyott energiáit megtartva a szintetizátorral kiszabadult, vad és boldog madárként repül tovább, amihez Tom basszuson táncoló fürge ujjai biztosítják a felhajtóerőt – ez számomra a CD egyik csúcspontja, na és Ralph elképesztően finom dobolása, ami ennek a darabnak a finom pulzálását végig fenntartotta.

1974-ben Frank még több drámát adott hozzá egy tutti emelkedő zenei rohammal a téma záró felbukkanása előtti nyolc ütemben. Ez is hallható a YCDTOSA vol. 2-n, akit érdekel. Az egyetlen amit itt hiányolok.

Az RDNZL igazi varázslat, jól lenyomta a banda. >>> 5. rész.

fordítás: Marosi Bálint - a munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.