A hatvanas évek, a "klasszikus" Mothers időszak. Zappa ekkor alapozta meg hírnevét, és építette fel szép lassan a zenekarát - a Freak Out! lemezen is szereplő ötfős magból egy tízfős, sok ütőssel, sok fúvóssal felgazdagított csapattá. Az "Appleton Album" egy talán kiadásra is szánt, mindenesetre gyönyörű koncertfelvétel.

itt letölthető az Appleton koncert | meg itt is, ebből online 40 perc. - Ez meg a teljes:

1. Intro and Tuneup
2. Some Ballet Music
3. Uncle Meat
4. Eye Of Agamotto
5. My Guitar preamble
6. My Gutar Wants To Kill Your Mama
7. Clap & Vomit
8. Kung Fu #1
9. Eric Dolphy Memorial Barbecue
10. Hungry Freaks, Daddy
11. 'The Duke' preamble
12. Little House I Used To Live In
13. Aybe Sea
14. Transylvania Boogie
15. Help I'm A Rock
16. King Kong
17. Igor's Boogie - Little Doo-Wop

The Appleton album?

FZ, Lowell George, Roy Estrada, Jimmy Carl Black, Arthur Dyer Tripp III, Ian Underwood, Don Preston, Bunk Gardner, Motorhead Sherwood, Buzz Gardner.

Talán a bemutatkozó lemezek őrült hangvétele, a legalábbis szokatlan szövegvilág, a borítók extremitása, na persze és a folyamatos színpadi őrület miatt Zappa sokakban zenebohócként, botrányhősként él - persze hozzájárul(hat) ehhez, hogy a korszakot bemutató lemezeken megjelent anyag előszeretettel mutat be a kontextusból kiragadott improvizációkat, színpadi ökörködéseket, a normálistól eltérő dolgokat. Talán azért is lehet érdekes ez a teljes koncert, mert képet kaphatunk arról, milyen is volt valójában egy klasszikus Mothers koncert - és ha hagyunk egy kis időt, és jobban odafigyelünk, mi is történik a színpadon, mi szólal meg és hogyan az igen imponáló hangszerparkon, akkor örömmel konstatálhatjuk, hogy itt kérem zene van.

Na ez persze nem mondd ellent semmiféle őrületnek, zenebohóckodásnak: ebben a zenei színházban minden előfordulhat (és minden elő is fordul), gyakran a legvadabb humorral, és persze maximális zenei perfekcionizmussal - sok-sok improvizációval körítve. A fa- és rézfúvósok, az ütősök hangsúlyos jelenléte mostanában az Ensemble Modern-t juttatja eszembe (a repertoárban is vannak közös pontok: Uncle Meat, Pound For A Brown); és ha zenei profizmus terén az utóbbiak magasodnak is ki, a színpadi jelenlét, az improvizációk, a játékosság terén viszont a Mothers viszi a pálmát.

Erre a felállásra is igaz Zappa egész életét végigkísérő metódus: a fellépéseket rengeteg próba, gyakorlás előzte meg, ami nem csak a tökéletes megszólaláshoz volt elengedhetetlen, de ahhoz is jó volt, hogy Zappa felfedezhette - és a legmesszebbmenőkig kiaknázhatta - zenészeinek rejtett képességeit (legyen az zenei, színészi vagy egyéb), illetve hogy ez a jónéhány ember csapattá kovácsolódjon. Lám, milyen különös, hogy miközben Zappa egy erőskezű főnök, sokan diktatorikusnak is mondják vezetési, irányítási szokásait, aközben képes egy valóban együttműködő, együtt lélegző, egymás (de főleg a főnök...) rezdüléseire figyelő csapatot létrehozni - egy olyan közösséget, amelyik a zene kötöttsége, az egymásrafigyelés fegyelme mellett száz százalékig képes önfeledten, felszabadultan, szabadon, korlátok nélkül zenélni - játszani.

A csapat

A Zappa, JCB, Roy Estrada mag tehát lassan felbővült (a banda-térképet lásd itt!): megérkezett Don Preston (billentyűk) és Bunk Gardner (fafúvósok), majd Ian Underwood (itt még főleg fafúvósokon) és Motorhead Sherwood - utóbbi altszaxofonon és csörgődobon. A csapatot Art Tripp ütős és Buzz Gardner trombitás tette teljessé. Ez a felállás lehetővé tette úgy blúzosabb számok, mint a komolyabb kamaradarabok előadását, nem beszélve a "színpadi jelenlétről": ezekkel a srácokkal valami mindig történt...

A csapat egyre képzettebb lett, turné turnét követett - aztán az egykori tagok lepődtek meg legjobban, mikor Zappa 69-ben szélnek eresztette őket. Az egyes visszaemlékezések azóta sem szűnnek meg ezért kárhoztatni. Sok panasz volt a diktatorikus stílusára, az "ötletek ellopására", illetve a ki nem használt képességekre. Ez utóbbira panaszkodott sokat Art Tripp, a remek ütős, illetve tűnődhetünk akár mi is, hogy Lowell George remek hangja, képességei miért nem kaptak több teret. Hogy a gitáros-énekes maga mit gondolt erről, nem tudom, de ez volt az utolsó koncertje a Mothers-szal. Don Preston pedig itt szól be.

A koncert

Az előadás meglepően jó minőségű, a keverőpultról származó sztereó felvétel. A koncert több kalózkiadványon is, többféle módon (ilyen olyan darabokban) is megjelent. Ez itt most - remélhetőleg - a teljes koncert.

A Some Ballett Music-kal indít a csapat, amivel meg is határozzák az este hangulatát: egy nagyon finom, kisebb őrületekkel megtámogatott kamarazenét fogunk hallani, sok fúvóssal, sok ütőssel, sok improvizációval. Az itteni ütőshasználat nekem az LSO felvételeket juttatta eszembe: a dobok, a pergő itt sem kíséretként, a puszta ritmust biztosító eszközként, hanem önálló hangszerként van jelen. Az indító motívum a teljes egészében csak 75 körül rögzített Greggary Peccaryból lehet ismerős ("Hunny-hunny, hunnya-hunny!").

A(z akkor) frissen megjelent remek Uncle Meat album címadója következik: az életmű egyik örökbecsű darabja, sokat is játsszák majd úgy 73-74-ben mint 92-ben a Yellow Shark felvételeinél; és ez a mostani, vibrafonnal kísért élő változat bátran odatehető a többsávos felvételi technikával felgazdagított eredeti stúdiófelvétel mellé.

A darab egy idő után közös improvizációba torkollik - de nem a megszokott módon: a három ütős (egyikük, ha nem tévedek, Zappa) EGYÜTT szólózik, egymás játékát egészítik ki, gazdagítják. Amit hallunk tehát, az improvizáció bár, de nyilván nem tekinthető szólónak - ez inkább egy nagyon izgalmas, közösen létrehozott zenei szövet (lásd még: FZ-JCB drum duet, YCDTOSA vol. 5.). Érdekes a (részben vagy egészen improvizált) síkok egymásra vetülése, az ilyesmivel Zappa sokat kísérletezett: a hatvanas években például a Charles Ives néven megjelent darabban, stúdióban pedig a különböző helyen és időben felvett sávok egymásra játszásával. Menet közben újra felbukkan az Uncle Meat dallama, hogy aztán újra nyakig merüljünk az improvizációba.

Eye Of Agamotto - a ritkán játszott kamaradarab Don Preston szerzeménye, a 81-es Grandmothers albumon kívül nem jelent meg sehol. Kár, mivel nagyon szép (és meglehetősen Zappás). A hangszerelés ismét a vibrafonra épít, nagyon szép tiszta, nagyvonalú a dallamvezetés. Jön a szóló és mindenféle hangcsavar, külön-külön és együtt - előtérben a fúvósok.

Aztán - FZ kommentárja szerint - egy friss darab, a My Guitar Wants To Kill Your Mama. Egyszerű kis rock-dal, a középrészen még nincs bent a Weasels lemezen szereplő szép zenekari betét.

Roy Estrada "éneke" (na jó: üvöltése...) után Zappa "meditációra" hívja a közönséget. A dolgot persze nem sikerül komolyan venni, és a játék tovább alakul, már a közönséget is aktívan bevonva: Zappa Clap and Vomit (khm...: "taps és hányás"...) címmel a zenekaron belül használt kézjeleinek rejtelmeibe vezeti be a jelenlevőket, szépen bevonva őket a közös zenélésbe. Kár, hogy egyetlen ilyen alkalom sem került lemezre, nagyon szép - nagyon vicces. Kis kontinuitás: ha mégoly hülyén is, de John Cage alaptétele - miszerint "bármi lehet zene" - materializálódik itt.

A szokásos határok bomlanak itt le: zenész és közönség között, zene és zaj között - közben meg ráadásul halálra röhögjük magunkat. "Ezt felvesszük, remélem, jól kijön majd... a Mothers of Invention majdani 'Appleton'-lemezén" - mondja Zappa, de ilyen persze sosem volt, sosem lesz, azaz nem került kiadásra sem ez a koncert, sem ilyen játék a közönséggel, pedig volt rá példa többször is - szerencsére egy 73-as akcióról TV-felvétel is készült: Zappa egy ausztrál talk-show közönségét - és zenekarát - mozgatja meg; ez látható a Video From Hell-en.

Következik a mi listánkban Improvisations címmel futó rövid darab, ezt az Fzshows honlap "The Jelly" névvel illeti - bármi legyen is a címe, elég valószínűtlen, hogy improvizáció lenne - hacsak nem olyan kollektív rögtönzés, amelynek során minden zenész Zappa kézjelére lép be a maga "moduljával". Tökmindegy, nekem tetszik.

Nagyon szép, szintén a Weasels Ripped My Flesh tartozéka az Eric Dolphy Memorial Barbecue. Ismét az ütősök, ismét a fúvósok... nagyon finom pillanatokat, intim hangulatokat tud megvalósítani ez a zenekar. A vibrafon (harangjáték?...) által felvezetett gyönyörű nyitódallamhoz a rezek csatlakoznak, Roy Estrada épp-hogy-ottlevő basszusa adja a hátteret. Aztán: Don Preston vezet be egy közös improvizációt - Jimmy Carl Black meg veszettül veri. Aztán pár idézet: Teddy Bear's Picnik, Tea For Twoo; It Had To Be You - az Fzshows szerint a Varése-féle Octandre is megidéződik itt, nekem nem sikerült felfedeznem. (Ennek a darabnak a 88-as változata messze nem sikerült ilyen szépen.) És egy csipetnyi Aybe Sea is kerül még a darab végére, 6:17-nél.

A Hungry Freaks, Daddy után (ami egy egyszerű, régi, beszólós szám a Freak Out!-ról, Amerika "remek társadsalmáról" van itt megmondva a tuti - a sztereó sáv két oldalán két hang tökéletesen egyszerre: Zappa mellett talán Lowell George énekel?) következik a Return Of The Son Of The Hunchback Duke: ez a nagyon szép Burnt Weeny Sandwich lemezen The Little House I Used To Live In néven jelent meg, bár azon a felvételen az eleje hiányzik; és játszották a 71-es, Flo & Eddie időszakban is (ld. a Fillmore East lemezt, ott az ittenihez nagyon hasonló változatot hallunk), sőt, 78-ban, ismét egy teljesen átalakított, az ittenire gyakorlatilag egyáltalán nem hasonlító, hosszú szólókra épített változatban; egy ilyen alkalomról származik a Sheik Yerbouti Tango.

Zappa gitárstílusa a hatvanas években még nem volt igazán kiforrott: nem szólózott túl sokat, és ezek nem is mindig voltak feltétlenül izgalmasak. Ebben a darabban viszont igen jót teker: a használt futamok, a ritmusképlet még inkább idézi a blues világát, de valamelyes már megelőlegzi a hetvenes-nyolcvanas évek lég-szobrait ("air-sculptures").

A fődallam visszatértével szép folyamatosan, szinte észrevétlenül megyünk át a Transylvania Boogie-ba. A fő szerep itt a gitáré, a többi hangszer jellemzően a háttérben. A dallam megismétlődik, aztán megint, aztán megint - kissé unalmas. De két perc után jön a Help I'm a Rock. A - Zappa elmondása szerint - eredetileg, a stúdióban is improvizációként született darab most a lemezen rögzítetthez nagyon hasonló formában szólal meg. A csapat indiánja veszettül püföl - ez itt eléggé a helyén is van. Na és ha még nem untuk volna eléggé, hát itt van megint: Transylvania Boogie... Szerencsére nem sokáig: a főszerep nemsokára az altszaxofoné, egy igen mély szóló erejéig - ha csak pár percig is.

Közeledik a koncert vége - jön a nagy klasszikus: a King Kong (eredetileg az Uncle Meat-en). Sosem gondoltam erre a dalra, hogy szólna valamiről - gondolom, főleg, mivel instrumentális -, nem is nagyon jutott soha eszembe a gigászi gorilla, Zappa viszont most emlékeztet rá: "a dal címe King Kong... a pergés a tom-tomon arra kíván utalni, hogy ez egy dzszungelszám..."

Tulajdonképen tökmindegy: remek darab - nem véletlenül volt évtizedeken át repertoáron, egészen 1988-ig. Remek nyitódallam, remek kiállások, nagy szólók; a bevezető részt az Ahead Of Their Time-től eltérően itt a vibrafon is játssza a fúvósokkal uniszónóban - Jimmy Carl Black nagyon keményen, masszívan biztosítja az alapot. Emlékezetes momentum - 14 percben.

Nagyon jó zárás, szép búcsúzás - az ezután következő Igor's Boogie már "csak" a desszert. És mint ilyen, igazán remekre sikerült! Apró, finom, intim, és egy kicsit bolond... A nyitó és befejező rész között mintha az In The Sky akkordmenete bukkanna fel - aztán újra az Igor - nagyon szép, Roy Estrada sikongatásával együtt is. Szépek a fafúvósok - szépen búcsúzik a csapat a közönségtől.

"Good night, boys and girls!..."

Akinek tetszett, a fent idézett albumokat ajánlhatjuk szeretettel - ott ugyanezek a dalok sokkal jobb minőségben találhatók meg - vagy nem. Azon mindenesetre - egy korábbi megjegyzésre visszatérve - újra és újra elgondolkodom, nem lett volna-e jobb a kiadott albumok montázstechnikája helyett (na jó: mellett...) egy-egy teljes koncertet is megjelentetni?...

szöveg: mB.
koncertkiválasztás, képek, menedzselés, minden: badblock - ezer köszönet!

2005, május 15 - 18:15