Az FZ in Hungary oldalon található a Guitar Player egy remek cikke (1995) Zappa szólisztikus játékáról, az alábbiakban a szöveg fordítása következik, annak is az első része. Nagyon izgalmas szöveg, remek olvasni hogy valakik tényleg eltűnődtek kicsit e szólótechnika milyenségén, nagyon találó és szemfelnyitó megfogalmazások bújnak meg a cikkben.
A gitárral kinyírom anyádat
- Frank Zappa halálos fegyvere
Guitar Player: October, 1995
by James Rotondi
(első rész >>> a második rész itt!)
Frank Zappa gitárszólói úgy bomlanak ki, mint egy jó krimi: bár egy-egy adott ponton látszólag minden kaotikus és képlékeny, egészként tekintve rájuk viszont egyfajta komplex, szinte ijesztő logika hatja át őket. Zappa a rögtönzéseit "légszobroknak" hívja, ezek létrejötte ösztönös folyamat, amelyek során a giterátor művészi érzékenységének éles pengéjével szoborja meg a koncertterem levegőmolekuláit. Frank és dobosai - Vinnie Colaiuta, Chester Thompson, Chad Wackerman és Terry Bozzio - közötti összetett ritmusú, hipnotikus és drámai párbeszéd az északindiai zene szitár- és tablajátékosainak összjátékát idézi. A feszesen összepróbált hangszeres szettek között Frank szólói mint valami tisztás nyílnak meg a sűrűben: mindegyik egy-egy improvizációs, a nyers dallam-ötleteket kiöklendező lehetőség, amelyekre a megkomponált, szerkesztett munkák épülnek. Szokatlan ritmusképleteken, különös hangsorokon, hangszín-fennsíkokon és hangulat-csúcsokon át Zappa gitárosként zeneszerzői örökségével vetekvő életművet hozott létre. Igaz, e szálak valójában szétbogozhatatlanok.
Mi sem egyszerűbb a nagy pillanatok kiemelésénél: a "Willie the Pimp" mocskos sült-bluesa az 1969-es Hot Ratsről, a "Transylvania Boogie" kígyózó fuzztone-ja az 1970-es Chunga's Revenge-ről, az 'Inca Roads" kalapáló-őrülete az 1975-ös One Size Fits All lemezről, az 1976-os Zoot Allures album címadó darabjának bölcs akkordjai, vagy a szárnyaló "Watermelon in Easter Hay" az 1979-es Joe's Garage-ról. A mérföldkőnek számító háromlemezes Shut Up 'N Play Yer Guitar lemezen hallható "Pink Napkins" hangjainak érzelmes gyöngyszemeit, a "Canarsie" kvázi-arab trilláit minden gitárosnak tanulmányoznia kellene. És ha valaki még nem hallotta volna a dupla Guitar lemezről a "For Duane" űr-blues tekerését, az maradjon a muffinjánál. De persze egy ilyen véletlenszerű válogatás aligha juthat tovább a felszín karcolgatásánál. Ahogy fia, Dweezil fogalmaz: "Mérhetetlen mennyiségű anyag van. Ki az aki rajta kívül ennyi mindent kipróbált?"
Majdnem két éve már Zappa 52 éves korában bekövetkezett korai halálának. A Rykodisc kiadó gigantikus vállalkozásának köszönhetően a boltok polcain vagy hatvan Zappa-kiadvány érhető el, épp most van folyamatban Frank kísérletező szólóinak egy újabb gyűjteményes kiadása, az életműre így most mint egészre tekinthetünk. Könyvek születtek Zappa társadalmi, politikai, zeneszerzői jelentőségéről, ellentmondásos humora és szatírája önmagában is megérne egy alapos cikket. Jelen írás témájaként azonban legyen most elég a mindig újat hozó gitárszólóinak tárgyalása. Stílusát a szemtelen, agresszív élességével időnként kegyetlennek is nevezhetnénk, de képes volt vele a személyiségéből kevéssé ismert melegebb, érzékenyebb oldalát is megmutatni. "Sokoldalú volt mint a legritkább gyémánt - meséli a 80 és 82 között Franknél játszó Steve Vai - ezért lesz mindig eleven a zenéje. Végtelen gazdagságú élmény és inspiráció, az erre rátaláló gitárosoknak igazi kincsesbánya."
Sehonnan jöttem
(I Come From Nowhere)
Zappa 18-évesen kezdett gitározni, alapvető inspirációi az ötvenes évek végének blues-gitárosai voltak: Johnny "Guitar" Watson, Guitar Slim és Clarence "Gatemouth" Brown. Frank kedvencei Watson "Three Hours Past Midnight"-jának és Slim "The Story of My Life"-jának szólói voltak. "Az én megközelítésem stilárisan Slimhez áll közelebb - mondta az Igazi Frank Zappa könyvben, - a "tekerd-szorítsd" hozzáállása fontos esztétikai vezérfonalat jelentett a saját stílusom kifejlesztésében." De Zappa fülei a modern klasszikusok, Sztravinszkij, Bartók és Webern zenéjére is érzéknyek voltak, de kedvelte a doo-woppot és a keleti zenét is. Így talán nem csoda hogy a kialakuló saját hangja sem a dzsessz, sem az art-rock, sem a blues, avantgárd zaj-májszter, a fúzió vagy a metálkirály fogalmaival sem írható le - bár szívesen hallgatta mindezeket és őt is szívesen hallgatták e stílusok képviselői.
"Egy önálló műfajnak tartom őt - mondja Mike Keneally, aki a 88-as turnézenekarban játszott Zappával. - Nem tudok rá egy lánc részeként gondolni, hogy teszem azt "Chuck Berrytől Keith Richardson át Franken keresztük Jan Akkermanig". Számos gitárosra volt hatással, és szerintem lehetséges hogy az experimentális európai zene Fred Frith által megjelenített őrültebb ága Frank nélkül nem lenne ugyanilyen. De ha meghallgatom hogy mi történik ma a gitárjáték világában ma, akkor mintha Franknek semmilyen hatása nem lett volna. A dolgainak extrémebb vonásai annyira csak a sajátjai voltak, hogy azok egyszerűen elhúztak az emberek feje felett."
Frank saját közönsége sem mindig vette a lapot. Akik hangosan követelték a "Dinah Moe-Humm" vagy a "Titties & Beer" dalokat, azok a ritmikai akrobatikákat felvonultató nyolcperces szólókat valószínűleg fásultan várták végig. "Persze - teszi hozzá Keneally, - ahogy Frank kézbevette a gitárját, érezhető volt a közönség egy részének energiaesése. De ott voltak azért azok is, akiknek az érdeklődése pont ilyenkor nyílt meg. Egyesek nyitottak a hosszú szólókra, mások nem." Warren Cuccurullo nyitott volt: "Franknek olyan erős gitárhangja volt, mint Hendrixnek, de ezt mindta senki nem venné észre - mondja a gitáros, aki 78-ban csatlakozott Zappa csapatához, majd Terry Bozzióval a Missing Persons tagja lett, majd a Duran Duran-ban játszott (1995). Cuccurullonak 1973-ban mutatta meg az Over-Nite Sensationt egy barátja: "Magával ragadott az egész hangzás - a marimba, a harsonák, a vokálok. De a lemez gitárszólói küldtek teljesen padlóra. Érted - Montana!?! Az emberek folyton McLaughlinról és Holdsworthről beszélnek, de én máshogy láttam: "Nem, nem. Ő az IGAZI." Bár Frank stílusa blues alapokra épült, de mégsem volt blues. Mintha Ravi Shankart kereszteznénk valami Vénuszról származó bluesjátékossal. Az egyik legeredetibb gitár-hang."
Steve Vai a Bongo Fury lemezen könyörtelenül füstölő "Muffin Man"-t hallotta először Zappától. "A földön koppantak az állaim - emlékszik Vai. - Gyorsan játszott, vad volt, igazán agresszív. Csodálatos gitáros volt. De Frank soha nem akart valamiféle gitárhőssé válni. A hangszert kompozíciós eszközként használta." Keneally hangsúlyozza, hogy szólistaként Zappa igazi erőssége a gondolatai voltak. "Folyamatosan ezen járt az agya, még ha jóideje nem is nyúlt a hangszerhez és ha a technikája nem is volt olyan amilyen esetleg lehetett volna. Mindenében a zene volt, mindig. Sem a gondolatok rovására megvalósuló öncélú technika, sem a közönségre nagy biztonsággal hatással levő, visszaböfögött betanult elemek sora nem érdekelte." Cuccurullo azt is aláhúzza, hogy akár gitár, akár toll volt Zappa kezében, az ötletei voltak a lényegesek, nem a képességei. "Mikor a zongoránál írt, ugyanaz a gondolat munkált benne. Elképesztő dolgokat csinált a hajlítókarral, effektekkel, a feedbackkel, de a hangja egyedi volt mert eredeti zeneszerző volt. Ez érezhető a szólóiban is. Sokan játszanak szokásos gitáros-dolgokat, és technikailag lehet hogy nagyszerűek, de nem ennyire egyediek."
Egy brit fanzine interjújában Zappát arról kérdezték, hogy nem érzi-e magát alulértékelt gitárosnak.
"Nem gondolom hogy gitárosként "értékelni" kellene - vágott vissza. - A gitárosok rangsorolása hülye egy szórakozás. Zeneszerző vagyok, és a gitár a hangszerem. Ha tetszik a kompozíció, akkor remek. Gitárosként a technikám elmegy. Rengetegen játszanak nálam gyorsabban, ők sosem nyúlnak mellé, és csodás a hangzásuk. Aki rangsorolni akar, rangsorolja őket. De azt senki más nem reszkírozza meg amit én a színpadon, a közönség előtt: hogy volna bátor kimenni és azt mondani: "oké, még nem tudom mit fogok játszani, ti sem tudjátok mit fogok játszani, ebben tehát egyenlőek vagyunk. Csapjunk bele - vágjunk neki a kalandnak." Én ezt csinálom. Ezen meg nincs mit rangsorolni. Vagy tetszik ez a fajta szórakoztatás, vagy nem. Inkább vállalom a dolog hullámhegyeit és völgyeit az elkápráztató technika bizonyossága helyett. Zenét szeretnék hallani, a kihívás nekem abban áll, hogy ott, játék közben hozzak létre kompozíciót. Ez az amit csinálok. Azt kell hogy mondjam, mindent összevéve, hogy tudom hogy mindenféle rangsorolás nélkül is vannak emberek akik szeretik amit a gitárral művelek."
Barátságos ujjacskák
(Friendly Little Fingers)
Zappa technikája legalább olyan excentrikus volt mint bármely más megnyilatkozása. "Frank jobbkeze olyan volt mint egy csirke feje ahogy csípkedi a hangokat - mondja Dweezil. - a világ legfurább technikája az övé, tényleg nehéz szavakkal leírni. Látni kell ahhoz hogy az ember megértse a kis cikornyáit." Keneally a Does Humor Belong In Music? és a Baby Snakes című filmeket ajánlja az ilyen sajátságos kézmozdulatok tanulmányozására. "Már a pengetőt is nagyon különlegesen fogta - teszi hozzá. - A Zoot Allures szólóban van néhány klassz közeli kép a pengető kezéről. A pengető élét pont egy síkban tartotta a hüvelykujjával és a mutatóujjával, mintha szőrszálakat tépne ki - pikk, pikk, pikk. Nagyon mutatós technika, ettől a hangok szinte kipattannak. Agresszív, nagyon férfias hangzás, ha jobb megfogalmazást akarnék keresni. Minden hangnak nagy ereje van."
"Ha valaki egyszer megnézi és megpróbálja, akkor látható lesz hogy hogy szólalnak meg ezek a hangok - mondja Dweezil. - Eric Johnsonhoz hasonlít a stílusa - a hüvelyk és a mutatóujj mozgatja a pengetőt és változtatja meg a textúrát, a csukló helyett." Ahogy az a Shut Up 'N Play Yer Guitar borítóján látszik, Frank gyakran támasztotta le a gyűrűs- és kisujját a koptatólapon, közvetlenül a nyak alatt, így a legtöbbet a nyak vége és a hangszedő között pengetett. "Mikor a jobb keze ott támasztott - jegyzi meg Dweezil, - a mély hangoknál hallani egy kis harmonikus felhangot, amit a hagyományos technikával, mikor a jobbkéz tompít a támasznál, nem hallanánk. Frank a húrok közé vetette magát, a fel- és lefelé pengetést a legelképesztőbb módokon kombinálta, körkörös mozdulatokkal pengetett, gyakran húzta végig a pengetőt a húrokon, amivel amolyan gurgulázó hangfürtöket hozott létre" - emlékszik vissza Cuccurullo. Frank azt mesélte a Guitar Playernek, hogy "amíg a jobbkezemmel megpengetek egy hangot, akkor ötöt játszom a ballal." Ez a kaparászós technika, szögezi le Keneally, arra volt jó, hogy egy csomó hangot nagyon gyorsan meg tudjon szólaltatni. "Ha a pengető így vakargatja a húrokat és a bal kéz nagyon aktív, akkor kicsit olyan hatása is van, mintha hangmintákkal dolgozna - magyarázza. - van egy nagy hangtartály, ő meg csak kimarkol egy jó nagy marékkal és kidobálja. Ez nem az a söprögetős-fajta pengetés, de kétségtelenül söprögette a húrokat."
Van Halen jobbkezes tapping-technikájának előképe lehet Frank "bolgár duda" típusú pengetési manővere, amikor is a fogólapot a pengetőjének az élével ütögette, miközben a bal kezével lefogta a húrokat. A technika - amit Zappa a saját elmondása szerint 1972-ben tanult el Jim Gordon dobostól - az (sok gitáros örök kedvence) "Inca Roads" és a "Pojama People" szólók végeinél hallható One Size Fits All lemezen, de ez fordul elő a "Variations On The Carlos Santana Secret Chord Progression" és a "Gee, I Like Your Pants" szólókban is a Shut Up 'N Play Yer Guitar lemezen. Dweezil szerint Frank kemény kis Gibson jazz-pengetőket használt a hetvenes évek elején, az évtized végén pedig közepes keménységű Fendert, hogy aztán a nyolcvanas években fémpengetőkre váltson, miután Dweezil bemutatta neki Warren DiMartinit, aki ilyeneket használt a Ratt zenekarban. Bár Frank gyorsan játszott a pengetővel, Dweezil elmeséli hogy az ujjaival is igen komoly tempóra volt képes: "Volt egy jellemzően akkordokra fenntartott technikája. A jobb kezének középső ujjával matatott a húrokon, de olyan hihetetlenül gyorsan, szinte mint a rasgueado a flamenkóban, de csak egy ujjal." Más alkalmakkor különös felhangokat hozott létre a mély húrok hüvelykujjal való pengetésével és finom vakarásával. Zappa kalapálós-húzós technikája (hammer-and-pull) magasan (és jellegzetesen) képzett volt, és nagyon érdekesen használta az üres húrokat. Keneally a "Sheik Yerbouti Tango"-ból emel ki egy jellegzetes riffet: "üres húrokat használ, egy egészhangú skálát - egy klasszikus Zappa-riff." Dweezil elmagyarázza, hogy az egészhangú skála úgy jön létre, hogy nagyon gyorsan üti le (hammer) és húzza el (pull) húrokat a G és A húrok negyedik és hatodik bundjánál. Akár akusztikuson játszva is a hangközökből szinte üvölt a tipikus Zappa-hangzás.
Gyakori kritika Frank technikájának állítólagos kócossága, például az új gitárhős-generáció hiper-precizitásával összehasonlítva. Keneally lehűti a vitát: "Ez teljesen irreveláns kérdés. Teljesen azonos értékűen, a lefogással tökéletesen egyidőben elpengetett hangok - ennek a hangzása egyszerűen nem érdekelte. Ha valaki meghallgatja bármelyik szólójának esetleg kaotikusnak tűnő részét, abban sincs egy pillanat sem amit ne tartott volna abszolút az ellenőrzése alatt. Frank volt az egyik legelképesztőbben tudatos gitáros a földön. Nem betanult sémákat játszott, ehelyett megpróbált a gitártudása határainak legszéléig kimenni, kísérletezni, mindezt többezer ember előtt. Ez a bátorság a legcsodálatosabb és legtökösebb dolog benne mint gitárosban. Ha ezek közé becsúszott egy-egy lazább hang, az csak azt jelenti hogy olyasmit is kipróbált, amit azelőtt sosem. Ami nagyon becsülendő."
Harmónia aroma
Zappa szólóinak harmóniai és ritmikai szerkezete éppoly figyelemreméltó, mint az azt megszólaltató technika. 1977-ben Steve Rosennek, a Guitar Player újságírójának kérdésére úgy válaszolt, hogy a szólóinak "ritmusvilágát az élőbeszéd inspirálja". Harmóniailag sem pentatonnak, sem több-hangsorúnak (poly-scale) nem mondhatóak. Steve Vai megerősíti hogy Frank nagyon bőségesen használta a mixolíd hangsort, és emlékszik, hogy Frank az ismerős pentaton blues-skálát gyakran egyszerűen transzponálta a nyak különböző részeire, hogy egy más "minta" szerint játsszon. "De átment atonális skálákba is, módosított hangsorokba, egészhangú skálákba, de még magyar-mollba is (a magyar szóhasználatban: cigány hangsor) - teszi hozzá Vai. - Ezekbe mind bele tudott csapni." Keneally kiemeli, hogy a hangsorok és minták ismerete ellenére Frank ritkán hagyta hogy ezeknek a harmóniai szabályoknak a keretei bármiben is korlátozzák. "Nem hiszem hogy annyira foglalkoztatták volna a skálák mint mondjuk a dallamok, és kétlem hogy valaha is gondolkozott volna modálisan. Ezek ismeretével kezdhette, de a számára kedves hangsorok annyira a sajátjaivá váltak idővel hogy nem volt szüksége külön stílusokra. Az egész intuitív volt."
A merő magabiztosságon túl Zappa kalandos kedve a kíséret nagyon szándékolt harmóniai flexibilitására is támaszkodik. Ahogy a Guitar Playernek elmondta: "Nem szeretem az akkordváltásokat. Szeretem ha van egy tonális középpont ami ott is marad, vagy talán még egy másik akkord ami variálja ezt a tonális középpontot, én meg ekörül játszom." Zappa az indiai zenéhez hasonlította a megközelítését, amiben az akkordok változásait magukban foglalhatják a különböző dallamvonalak ütköztetései is, a hagyományos akkordváltások hiányának ellenére. "Én így szeretek dolgozni - mondja Zappa. - Van egy kis négy hangból álló kíséret a Treacherous Cretins-ben (Shut Up 'N Play Yer Guitar lemez), amiben benne vannak a D-moll és az A-dúr akkordok. Ez egy harmóniai környezetet teremt. Nem akkordváltásként gondolok ezekre. Ehelyett az egészet mint egy bizonyos hangulatot sugalló harmóniai helyzetet fogom fel, és ebben a helyzetben játszom."
"A szólóinak felépítésében az volt a klassz, hogy mintha egy végtelen fennsíkon állna - mondja Dweezil. - Nem versengett azokkal a szokásos rock-kíséretekkel, amikre a legtöbb gitáros szólózik." Keneally felidézi, hogy teljes akkordokat szinte alig játszott Frank mögött. "Gyakran csak két hang volt, vagy egy folyamatosan ismételt egyhangos osztinátó. Máskor ismétlődő szakaszokat játszottunk, és idővel variációkat is csinálhattunk az eredeti megírt kíséretből kiindulva. Variáltuk egy bizonyos határon belül, de persze nem akartunk Frank útjába kerülni, hiszen ő annyira kint játszott a harmóniai keretek legszélén, hogy ha túl messzire kalandoztunk volna, nagy eséllyel beletenyereltünk volna abba amit éppen csinál."
Zappa szerette a kisszekundot (flatted second), a szűkített ötödöket (diminished fifth), a (flat ninth)-okat - ezekről mondta Vinnie Colaiuta hogy "egy kis adag fokhagyma az a játékhoz." Vagy ahogy Frank fogalmazta meg Matt Resnicoffnak egy 1991-es interjúban a Musician magazinban: "Ha a fülünk meghallja valaminek a harmonikus alapjait, akkor a szóló izgalma az a hangról-hangra, nanoszekundumról-nanoszekundumra megtapasztalt elméleti különbség eközött és aközött amit a szólista a kialakult tonalitásra ráhúz. Más szavakkal: ha a basszustól C-t és G-t hallunk, akkor nyugtázzuk hogy "C-ben vagyunk, haver." Mikor a szólista erre egy ciszt játszik, akkor ez már egy ÜZENET. És hogy a cisz pontosan hol és hogyan szólal meg, az része a szólójáték kalandjának. Ezek a leves összetevői. Lehet persze azt a ciszt a C-G alapra rosszul és lehet jól felpakolni. Ha a C-dúr skála minden hangját eljátsszuk, akkor a receptünk egy zabkása receptje - érted? Szóval olyan ez mint a zabkása és a csípős zöldséges mártás közötti különbség."
Zappa az alapvető hangnembéli környezetet- ezeket "harmonikus aromáknak" is nevezte - kissé bohókásan magyarázta el egy brit fanzine-nek 1984-ben: "Ha bővített akkord, akkor titokzatos környezet. Ha szűkített akkord, akkor kicsit feszesebb. Ha moll, akkor komoly. Ha dúr, akkor boldog, ha dúr hetes (major 7th), akkor szerelembe estünk. Ha bővített tizenegyedik fok (augmented 11th), akkor bebop."
2009, november 14 - 02:05
fordítás: Marosi Bálint - a munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.