az egyik fő benyomásom ezzel a lemezzel is (mint sok másikkal), hogy nem értem a szerkesztés mozgatórugóját. Mondhatnám azt is hogy nem tetszik a szerkesztés, a sorrend: a számok mintha egymás ellen dolgoznának, az erényeik csökkenni látszanak egymás társaságában.

Becenevem Hentes, így ezt a lemezt is szépen átszerkesztettem (a korábbi hallgatási listában), beszéljünk hát arról!

frankzappa.blog.hu/2012/03/22/chunga_s_revenge_alulertekelt_gyongyszem

CHUNGA
Remek indítás (lenne, ugye), az albumot rögtön beazonosítja ezzel a megunhatatlan és egyszerűségében is kiváló darabbal. Szerencsére viszonylag hosszú – egy Youtube-os hozzászólás szerint a wah-wahos szaxofon valójában Donald kacsa hangján szólal meg. A

CLAP
laza kis átvezetés két fajsúlyosabb darab között, hiszen jön is a

TWENTY SMALL CIGARS
a maga nyugalmával, dzsesszével, akusztikusságával, komolyságával. Ha a Hot Rats-en jelenik meg, talán gazdagabb hangszerelést is kap, így „csak” szép és jó. Innen lassan de biztosan robbanunk a rockosabb részbe: a

TRANSSYLVANIA BOOGIE
egy erőteljes gitárszóló, nem a világ legerősebbje, de Dunbarral elmegy, pláne ebben az új sorrendben. :-) Ebből a nézetből nekem befogadhatóbb és „helyén levőbb” a

THE NANCY AND MARY MUSIC,
jobban tudok figyelni a hengszerekre, a szólókra, de az érzésem továbbra is az, hoyg volt a korszakban (’70) jobb is. A

ROAD LADIES
a dal felénél visz át a Flo és Eddie csomaghoz, ami így egy rendben levő, koherens adag, emiat nekem a humora is jobban kijön, és jobban ízlik az amúgy is klassz

SHARLEENA
is a végén.

A lemez tehát inkább egy gyűjtemény, dalokból és vázlatokból összerakott kollázs, volt jobb is –de rosszabb is. Ez az új sorrend nekem tényleg segített, többedszer hallgatom, tán még fogom is a héten.

ezúton szeretnék gratulálni saját magamnak: utóbb egy picit még átrendeztem a számsorrendet, ami egész szépen építkező lemezhez vezetett, az elején "megfontoltabb" darabokkal, a végén rockosabb, akár poposabb dalokkal, időnként blues (Road Ladies), időnként kemény rockos (Tell Me You Love Me) ízesítéssel.

:-)

A Zappa albumok szerkesztésével kapcsolatban időnként felmerülhet a kérdés, hogy beszélhetünk-e tudatosan felépített, konceptuálisan átgondolt albumokról, vagy pusztán egyfajta kacskaringós, dinamikai ívről, ami hullámhegyekkel, völgyekkel ugyan, de minden művön végigvonul? Sem én, sem a Chunga's Revenge nem fog tudni erre a kérdésre válasszal szolgálni, mindenesetre nekem eszembe jut az a dolog, hogy számunkra talán nem világos, miért követi egyik nóta a másikat, Zappa számára viszont talán így volt világos. Az ő füle biztos mást hallott, mint az enyém.
A magam részéről maradnék az eredeti számsorrend mellett és próbálnék kicsit úgy tekinteni a dologra, mint egy soha nem létezett banda válogatás lemezére. A napokban legalábbis valami ilyesmi jutott az eszembe, mikor feltettem az albumot. Visszakerestem a közel négy évvel ezelőtti életmű értékelésem (és jót nevettem néhány akkori defektusomon), ez az album a lehetséges 10ből, bizony mindössze 4 pontot kapott. Ennyi év távlatából egyrészt eltekintenék a pontozástól, másrészt valamennyit szépült is a lemez a szememben. Személy szerint nem az egységességet hiányolom, hanem az igazán karakteres dalokat. A Transylvania Boogie nagyon jól indul, igazi "in medias res" kezdés, de elég hamar le is ül. Zappa itt még nem volt azon a szinten, hogy öt percen keresztül képes legyen gitáron fenn tartani a feszültséget, Dunbar próbál dinamikai csavarokat vinni a zenébe, de a végére szépen elfogy ő is, na, nem vészesen, mindenesetre a kezdeti feszültség szépen alábbhagy, mire lecseng az öt perc. A Road Ladies egyetlen pillanatra sem akar több lenni, mint ami. Blues. A Twenty Small Cigars-t hallgatva jut eszembe, hogy Bálintnak mennyire igaza van. Mit keres itt ez a dal? Egy kellemes, lazulós hangulat, de egyszerűen nem itt van a helye. A The Nancy and Mary Music szerintem felesleges, de semmiképp sem idegesítő – ha épp olyan hangulatban vagyok, az egész albumról hajlamos vagyok ezt gondolni. A két abszolút és minden szituációban kiemelendő nóta egyrészt a címadó. Klasszikus, megunhatatlan. Másrészt pedig a Sharleena, amiről ugyanezek a jelzők mondhatóak el, ugyanakkor az egyik leginfantilisebb nóta, amit valaha hallottam. Az én fülem legalábbis mindig így fogadta be.
Van még pár erősen maradék szagú dal, az sejlik fel bennem ezen a ponton, hogy egyikük sincs a helyén. Lehet, hogy – a Nancy and Mary Music-ot leszámítva – az összes dalnak máshol, más albumokon lenne a helye, ott sokkal többre lehetne értékelni őket. Ebben a kontextusban valahogy kevésbé élvezhetőek, akkor is, ha a sorrendet megváltoztatjuk. A tíz nótából minimum hat egyszerűen rossz időben került, a rossz helyre.

A napokban hozzájutottam a 2012-es kiadású feljavított változathoz - egyet kell értenem sokakkal: valóban jobb a hang, s ez valóban átpozicionálja az album helyét a tetszetősségi skálán. A dalok persze ugyanazok maradtak, de mégiscsak más a dolog fekvése ha kiderül hogy Aynsley Dunbar is jelen volt a felvételeknél, sőt: basszus is van.

Most hirtelen nem tudom összehasonlítani a korábbi CD-val, de az újnál egyszerűen önmagában is más az élmény: sok hangszer, azok széles spektrumon szólnak - a csilingeléstől a mély döngésig, és ettől a stúdiófelvételek is szinte élőnek hatnak. Az élőkről meg (végre) elhiszem hogy tényleg a 70-es csapat játszik rajta, az alapélmény az 'izgalmas játék', nem feltétlenül jut eszembe unatkozni, a következő számot várni.

Egy vegyes összeállítás, egy 40-éves YCDTOSA válogatás, itt vidám, ott intenzív, amott meg improvizatív, hol finoman sima, hol karcos. Meglátjuk hosszútávon hogy alakul a viszonyunk: van és volt jobb - de mindenképp közeledtünk.

A korábbi linken új a hallgatási lista, valószínűleg 2012-es keverésben:

frankzappa.blog.hu/2012/03/22/chunga_s_revenge_alulertekelt_gyongyszem